Az oktatási rendszer változásainak hatása az elmaradott vidéki térségekben élő fiatalok iskoláztatási és foglalkoztatási esélyeire

Absztrakt

G. Fekete Évával a kétezres évek elején folytattunk egy sok szempontból újszerű közös kutatást „Tartós munkanélküliség és kezelése vidéki térségekben” címmel. Tanulmányom első részében e kutatás tematikáját követve az elmaradott vidéki térségek mai foglalkoztatási helyzetét elemzem, összehasonlítva azt a korábbi vizsgálat során feltárt jellemzőkkel. Munkám második részében pedig azt vizsgálom, hogy az oktatási rendszer elmúlt bő egy évtizedének változásai hogyan hatottak az e térségekben élő fiatalok iskoláztatási és elhelyezkedési esélyeire.

Az elemzés időtávját közös tanulmányunk megjelenéséhez igazítottam. Mindkét időszakra jellemző sajátosság ugyanis, hogy a politikailag kényesnek tekinthető témakörök esetében (munkanélküliség, az oktatás minőségi jellemzői, az iskolai szegregáció) a hivatalos adatok „szépítik a valóságot”. Így akkor és ma is csak a hivatalos „adatok mögé nézve”, közvetett információk alapján válik feltárhatóvá a valós helyzet.

A foglalkoztatással kapcsolatos elemzéseim hátterét különböző forrásból származó adatok mellett az elmúlt években több projekt keretében és több mintaterületen végzett empirikus kutatásaimra támaszkodnak.

Vizsgálataim egyértelműen bizonyították, hogy a javulónak látszó hivatalos adatok ellenére az elmaradott vidéki térségekben élő hátrányos helyzetű, alacsony iskolai végzettségűek munkaerőpiacról történő végletes kiszorulásának veszélye 2002-höz képest napjainkra csak minimális mértékben oldódott. A hosszan tartó munkanélküliség, illetve az egyetlen legális jövedelmet jelentő időszakos közfoglalkoztatás továbbra is fenntartja az egyént, családot és közösségeket romboló függőségeket, perspektívátlanságot. E kilátástalan helyzetből történő kilépésre szinte az egyetlen valódi esélyt a tanulás, tudás biztosíthatja, így az oktatási rendszer által nyújtott szolgáltatások elérhetőségének és színvonalának kiemelkedő a jelentősége.

Elemzéseim bemutatják, hogy az elmúlt évek változásainak eredményeként Magyarországon a tanulói összetétel és az eredményesség szempontjából is egy nagyon erősen differenciálódó, markáns egyenlőtlenségeket rejtő általános iskolai intézményhálózat jött létre. Az egyenlőtlenségek térbeli szerkezete pedig szorosan követi a településhálózati jellemzőket, illetve a hátrányos helyzetű lakosság ezzel szoros összhangban lévő térbeli elhelyezkedését. A középiskolai képzés bő két évtizede zajló térbeli koncentrációs folyamatának egyértelmű nyertesei a nagyobb városok, fontosabb centrumtelepülések, tradicionális iskolavárosok jó továbbtanulási eséllyel kecsegtető gimnáziumai, és a szintén e városokban lévő, infrastruktúrát, szakember-ellátottságot, eszközparkot és gazdasági kapcsolatokat tekintve is kedvező helyzetű szakképzések. Mindez a kollégiumi beilleszkedésre kevésbé alkalmas, a hosszú ingázást kevésbé vállaló, a magasabb színvonalú szolgáltatás iránt kevésbé érzékeny, többnyire hátrányos helyzetű családok gyermekeit érinti a legsúlyosabban. Így a kisvárosok lényegesen kisebb elhelyezkedési esélyt biztosító, leszakadó szakképzésébe visszaszorulók továbbviszik a családjukban immár évtizedek óta jellemzővé váló kilátástalanságot, perspektívátlanságot. Az állam által nyújtott középfokú oktatási szolgáltatások az esélyteremtés, esélykiegyenlítés helyett a területitársadalmi egyenlőtlenségeket (előnyöket és hátrányokat) újratermelő intézményrendszerként írhatók le.