Újratermelődő „gettók”? A helyi fejlesztés lehetőségei és korlátai egy szélsőségesen marginalizált kistelepülésen

Absztrakt

A szélsőséges társadalmi-térbeli marginalizáció eredményeként a társadalmilag kirekesztett csoportok területileg is koncentrálódnak, vidéki „gettókba” „záródnak” (Mihály 2019a). A szegregátumokban kialakuló, a többségi társadalomtól elzárt párhuzamos intézményrendszer (pl. szegregált iskola, óvoda, illegális bolt, közmunka) tovább nehezíti a helyiek számára a marginalizált helyzetből, terekből való kitörést. Ha a (társadalmi) teret a cselekvés forrásának is tekintjük (Lefebvre 1991 [1974]), akkor a „gettósodó” kistelepülések lakóit is képesnek kell tekintenünk arra, hogy tevőlegesen alakítsák a helyzetüket (Mihály 2019a). A szélsőségesen marginalizált teret Henri Lefebvre és Edward Soja után „az ellenállás terének” is tekintem. A helyi szereplők cselekvőképességét elméletileg az autonómia egyéni, kollektív és szervezeti értelmezéseivel igyekszem megragadni empirikusan pedig etnografikus módszerekkel. Az esettanulmányomul szolgáló gettósodó településen létrejött civil kezdeményezés megmutatta, hogy a strukturális elnyomás ellenére a szélsőségesen marginalizált csoportoknak is van cselekvő ereje. Azonban éppen a strukturális elnyomás az, ami miatt szüksége van a „gettósodó” falvakba záródott lakosságnak a külső segítségre. Egy fejlesztő szervezet több módon is hozzájárulhat a helyiek autonómiájának növeléséhez:  tudatosan reflektálva a hatalmi egyenlőtlenségekre és bevonva a marginalizált csoportokat is a döntéshozatalba, illetve reflektálva a nemi alapú és rasszizált strukturális elnyomásra. Annak ellenére, hogy az Egyenlőség Alapítvány ígéretesen segíti a szélsőségesen marginalizált vidéki térbe ragadt tarnóti lakosságot az ellenállásra, maga a kezdeményezés éppen abból adódóan, hogy civil kezdeményezés súlyos egzisztenciális kihívásokkal kell, hogy szembenézzen. A civilellenes kormányzati intézkedések kontextusában az ígéretes eredményeket elért Egyenlőség Alapítvány a túlélésért küzd.