56-os amerikai magyarok óhazaképe és a helyvesztés lépései

Absztrakt

A tanulmány a georgiai magyar „church” 56-os tagjainak élettörténeti elemzését mutatja be. Az élettörténetekből megismerhetővé vált, hogy milyen óhazaképet őriznek azok a személyek, akik egykor úgy érezték, el kell hagyniuk hazájukat. Keveset tudunk még arról, s ezt a hiánypótlást célozta meg a kutatás, hogy hogyan gondolkodnak az óhazáról egy magyar diaszpóra tagjaként az amerikai magyarok, s hogyan küzdöttek meg az óhazától való elszakadással. A kutatás módszereként az oral history élettörténetek feldolgozását alkalmaztam. Az élettörténetekből négy meghatározó időpontot választottam ki, amelyekben az óhazával kapcsolatos történeteket elemeztem. Az óhazáról való beszédmód túlmutatott a szülőföldhöz való ragaszkodáson vagy annak elutasításán. Az óhazáról szóló vélemények történetekbe ágyazva fejezik ki az elszakadás lépéseit, amelyek szükségesek az új helykötődések kialakulásához. Láthatóan azok az amerikai magyarok, akik nem tervezik hazaköltözésüket, távolságtartó módon vélekednek szülőföldjükről. Az óhaza demisztifikálása az új hazához való kötődések kialakulásában nélkülözhetetlennek bizonyult.

Az óhazával kapcsolatos helyvesztés feldolgozásában nyújt segítséget a diaszpóra mint közösség. A sorstársakkal a diskurzusok során megosztott tapasztalatokból kialakult egyfajta kollektív vélekedés és emlékezés, és a kollektív szintre emelkedett emlékek megjelentek az egyének publikus élettörténeteiben.