Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

Tér és Társadalom                                                    XVIII. évf. 2004      s   1: 73-91



            A RÉGIÓ MINT DISZKURZÍV TERMÉK'
                     (The Region as a Discursive Construct)

                                   VARRÓ KRISZTINA
 Kulcsszavak:
 tér térfogalom térértelmezés nyelv diskurzus régió

 A diszkurzív megközelítés terén a kilencvenes évekt ől kezdve igazi „boom" figyelhet ő meg, nem utolsó-
 sorban a területi kérdésekkel foglalkozó szakirodalomban is. Ez a nyelvi közlést el őtérbe állító nézőpont
 a térfogalmakat mint az emberi kommunikáció nélkülözhetetlen elemeit és termékeit fogja fel, melyek
 maguk is a valóságot alakítják. A szerz ő tárgyalja ezek jellegzetességeit, illetve bemutatja, hogyan
 tekinthetünk a térstruktúrák létrejöttére mint a térr ől való beszéd eredményére, s ez milyen kérdéseket
 vet fel. Mindezt, ahol lehet, a régiók, illetve azok hazai kialakulásával, kialakításával kapcsolatos pél-
 dákkal teszi, mely most a térr ől való beszéd egyik leggyakrabban felbukkanó tárgya.


                                               Bevezetés

    Curry (1996, 24) szerint „...telítő dve vagyunk olyan tárgyakkal és szavakkal,
 amelyek meghatározzák, hogy miként gondolkodjunk és beszéljünk a térr ől. Ez az,
 ami a tér kérdését oly komplexszé teszi." Ezen idézet második mondatának az a
 része, mely a tér kérdésének komplexitására utal, közhelyszámba megy, már csak
 azért is, mert valójában minden felmerül ő kérdésnek van a térre vonatkozó dimen-
 ziója. A kijelentés érdekessége abban áll, hogy ezt a térrel kapcsolatos tárgyak és
 szavak sokaságával magyarázza, melyek befolyásolják, hogy hogyan gondolkodunk
 és beszélünk a térr ől. A szavak, pontosabban a nyelv el őtérbe állítása korántsem
 újkeletű a térrel kiemelten foglalkozó tudományterületeken (mint például a társada-
 lomföldrajzban, területfejlesztésben, vagy a területpolitika elemzésében), de az
  1990-es évekt ő l még markánsabban jelenik meg az erre irányuló figyelem. Erre
 utalnak az olyan elnevezések, mint kommunikáció-elméleti megközelítés (Miggel-
 brink 2002), illetve a szinte paradigmatikus váltást jelz ő kommunikatív, diszkurzív
 (Salet—Faludi 2000), vagy argumentatív fordulat kifejezések (Hajer 2000).
    A hazai szakirodalomban egyel őre azonban még nem érezhet ő a „kommunikatív
 fordulat" szele. Bár egyes tanulmányokban történik utalás arra, hogy a fennálló
 területi „rend" diszkurzív párbeszéd eredménye (Pfeil 2003, 201), de eddig csekély
 érdeklő dés mutatkozott ezen aspektus behatóbb vizsgálatára. A ritka példák közé
  tartoznak például Faragó (2001; 2003a) elméleti jelleg ű írásai, melyek a habermasi
  és foucault-i diskurzusfogalmakat tárgyalják, illetve Ocskay (2002) szintén
  foucault-i ihletés ű cikke, melyben a szerz ő a szubszidiaritást mint a lokális diskur-
  zusok felhatalmazását értelmezi egy határ menti kisrégió szervez ődésének esetta-
  nulmánya alapján.
                    Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                     Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.
74      Varró Krisztina                                       TÉT XVIII. évf. 2004   s   1

   De mit is értsünk a „diskurzus" szó alatt? A foucault-i „A diskurzus rendje"
(Foucault 1991) című el őadás magyar fordítója utal a francia discours, illetve az
angol discourse szó pontos magyar fordításának nehézségére, minthogy az hol
el ő adást, hol beszédet, hol közlést, illetve szöveget jelent. Követve a fordítói gya-
korlatot a tanulmány írásakor az idegen nyelv ű irodalom feldolgozása során ezt
következetesen diskurzus-nak fordítottam.

                              A térről való diskurzus

   A régióról való diskurzus szorosan kapcsolható a térr ől való diskurzushoz, ezért
mindenképpen fontos ez utóbbiról is szót ejteni. A tér és a térbeliség kérdése az
egész filozófiai gondolkodáson végigvonul, ennek kimerít ő áttekintése nem lehet e
cikk feladata. Ezért itt csak rövid és szelektív áttekintés következik a térértelmezést
illető főbb kérdésekről. A mindennapi életben magától értet ődőnek tűnik az abszo-
lút, tartályként mindent magában foglaló tér képzete, illetve az abban lév ő tárgyak
egymáshoz való viszonyának leírásakor az euklideszi geometria fogalmainak hasz-
nálata. Ez az absztrakt térképzet azonban maga is emberi konstrukció (Smith 1993;
Faragó 2003a), mely sikerrel totalizálta a térr ől való beszédet. Ezt hangsúlyozza
Lefebvre (1991) is A tér megalkotása című munkájában, mely címb ől már kitűnik,
hogy Lefebvre a térre mint társadalmi produktumra tekint. Az ő olvasatában a ho-
mogén, semleges és áttetsz ő tér „csupán" a tér reprezentációja, mégpedig a modern
kapitalista társadalmakban a legbefolyásosabb. A tér társadalmi termelésének általa
kidolgozott koncepciójában a térbeli viszonyok mind anyagi, mind gondolati aspektu-
saival foglalkozik, három pillérre építve. A materiális térbeli gyakorlatok, mint egy út
építése, észlelhető (pertu) eredménnyel járnak. A közigazgatási régiók kijelölésének
eredménye konceptualizált tér, melyet az ember gondol ki (conp). A harmadik, meg-
élt tér (vécu) pedig az egyes térhasználó individuumok által elképzelt tér, mely ráte-
lepszik a fizikai térre, és annak objektumait ruházza fel szimbolikus jelentéssel.
  Az üres tér tehát csupán elviekben létezik, azt az ember tölti meg tartalommal. Ez
már megjelenik Kantnál is, aki szerint (Kant 1981, 49-54) a tér és az id ő szemléle-
teink szubjektív feltételei, amelyek nem tapasztalatból származnak, hanem ezt egy-
általán lehet ővé teszik. A tér tehát küls ő érzékünk tiszta a priori szemléleti formája.
Másrészt: „...a dolgokról csak azt ismerjük meg, a priori, amit magunk képzelünk
beléjük" (Kant 1981, 13-14). Störig (1997, 554) szerint így valójában Kant a konst-
ruktivizmus ő satyja, mivel azt állítja, hogy a valóság nem „kívül" található, hanem
megismerő apparátusunk építi fel.
  Az ember tehát térszemléletének megfelel ően alakuló térkapcsolataival és azok
objektivációival hozza létre a térstruktúrákat (Faragó 2003a, 21). Ezeket az objek-
tivációkat azonban azután hajlamos magától értet ődőnek, vagy Weichart (1999, 76)
szavaival „a valóság önálló, ontológikus struktúrájának" tekinteni, még ha persze
ennek nincs is mindig tudatában. Valójában ezek ontológiailag nem megalapozot-
tak, evidenciájuk csupán abból adódik, hogy az észlelés és kommunikáció köznapi
beszédben mélyen horgonyt vert elemei (Weichart 1999, 77). A köznapi, térr ől való
                     Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                      Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004   s   1                   A régió mint diszkurzív termék   75

beszédben elkerülhetetlen és egyben szükségszer ű a redukcionizmus, hisz a térbeli-
ségre vonatkozó fogalmak célja éppen a komplex valóság leképezése, struktúrált
leírása (Miggelbrink 2002, 13; 158). Ebből a szempontból a térkoncepciók eszkö-
zök, amelyek a valóság észlelt elemeihez jelentést társítanak, azokat megkülönböz-
tetik egymástól. Céljuk az emberi cselekvés irányítása, összehangolása.

                                 A nyelv szerepe

  Mindez egyúttal a nyelvre mint a közlésben nélkülözhetetlen elemre hívja fel a
figyelmet. Az, hogy mi is pontosan a nyelv szerepe, a valóságot tükörként vissza-
adó eszköz, vagy maga is a valóság formálója, szintén a filozófiai gondolkodás
egyik központi kérdése. Illetve nem volt mindig az: Descartes és Kant szerint a
magányosan reflektáló, minden nyelvhasználat előtt álló, interakcióba nem bonyo-
lódott egyén képes érvényes ismereteket szerezni, vagyis helyes fogalmakat kialakí-
tani a valóság tárgyairól éppúgy, mint önmagáról (Felkai 2001, 10). A valóság
megismerésében tehát nem tulajdonítanak szerepet a nyelvnek. Kés őbb, a felvilágo-
sodás nyomán a pozitivista álláspont nyer teret, mely csupán a tapasztalatot ismeri
el a valóság megismerési forrásaként. A kizárólag gondolkodásra alapozott, vagyis
a priori lényegi törvényeket már nem tartja többé elfogadhatónak, s azok átadják
helyüket a törvényhipotéziseknek, melyek helyessége megfigyeléssel és kísérlettel
vizsgálható felül (Fürst 1993). A pozitivizmus számára a nyelv bár nélkülözhetet-
len, de semleges eszköz, mellyel ezek a törvényhipotézisek megfogalmazhatók.
Annak tárgyalása, hogy miért és hogyan irányult a filozófia figyelme a nyelvre,
illetve hogyan szorult egyre inkább háttérbe ez a pozitivista néz őpont, messze meg-
 haladja e cikk kereteit. A szemléletváltás lényege a nyelvapriori hangsúlyozásában
 van, vagyis hogy a jelnek transzcendentális els őbbséget tulajdonít a jelentéssel
 szemben, illetve, hogy a jelentés azonosságát a jelentési szabályok alkalmazásának
 interszubjektív gyakorlatától teszi függ ővé. A paradigmaváltást jól kifejezik
 Wittgenstein (1989, 70) következő megállapításai: „Nyelvem határai a világom
 határait jelentik." Illetve: (Wittgenstein 1998, 42) „Az esetek nagy részében — ha
 nem is minden esetben —, amikor a jelentés szót használjuk, a szót így magyaráz-
 zuk: egy szó jelentése — használata a nyelvben."

              A térbeliséggel kapcsolatos fogalmak születése

   Visszatérve a térbeliségre vonatkozó fogalmak köznapi használatára, a
 wittgenstein-i megállapítást a következ őképp értelmezhetjük: az egymással való
 kommunikáció során a térbeliségre vonatkozó kijelentések valójában kommunikatí-
 van eszközölt megkülönböztetések. Például két szomszéd közös megegyezéssel egy
 határvonallal megkülönbözteti egyikük telkét a másiktól. A „határ" szó valóságtar-
 talma, logikus volta valójában érdektelen; szerepe, hogy a két szomszéd cselekvéseit
 koordinálja.
                     Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                      Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.
76      Varró Krisztina                                        TÉT XVIII. évf. 2004   s   1

   Itt tűnik hasznosnak Searle beszédaktus-elméletének (a beszédaktust tekinti a
 nyelv alapegységének) megemlítése, mely a nyelvre mint az emberi társas életet
 koordináló elemre is tekint, s nem csupán mint a fizikai valóságot reprezentáló
 eszközre. Searle (2000) szintén a nyelvapriorira épít: állítása szerint a legegysze-
 rűbb gondolatok kivételével az embernek szüksége van valamilyen nyelvre, hogy
 elgondolhassa a gondolatot. Kitart egyes, általa alapértelmezett pozícióknak neve-
 zett a priori igazságok léte mellett, és álláspontja szerint a tények a nyelvt ől tökéle-
 tesen függetlenül léteznek. Megkülönbözteti a világ megfigyel őtől, vagyis embert ől
 független (p1. erő, tömeg, gravitáció) és a t őle függ ő (pl. kés, szék, angol mondat)
 sajátosságait. El őbbire utal nála az eredend ő, utóbbira az eredeztetett intencionalitás
 elnevezés. Minden nyelvi jelentés eredeztetett intencionalitás, hiszen az, hogy va-
 lamit miért úgy nevezünk, ahogy, az az embert ől függ. Például egy folyó objektív
 létmóddal rendelkezik, létezése semmilyen tekintetben nem függ attól, hogy meg-
 éli-e valamilyen szubjektum. Mivel mibenléte nem attól függ, hogy így nevezzük,
 léte mint tény nem nyelvi természet ű. A valóság leírására a rendelkezésünkre álló
 fogalmakban tehát nincs semmi szükségszer ű. A Searle által intézményinek neve-
 zett tények azonban nyelvi természet űek: ilyen például a házasság, a tulajdon, a
 pénz vagy akár egy régió; ezeket az ember hozza létre a nyelv segítségével. Az
 intézményi valóságban tehát a nyelvet nem pusztán a tények leírására használjuk,
 hanem azzal tényeket is létrehozunk. Azokat a kijelentéseket, amelyek tényeket
 létrehoznak, performatívnak nevezi. Ilyen például annak kijelentése, hogy egy folyó
 két törzs vadászterületének határa. Amint ezt a két törzsf őnök egyhangúlag kijelen-
 tette, a folyó egyben határfolyó. Csupán a nyelv (melyr ől az egyszerűség kedvéért
 feltételezzük, hogy mindkét törzs sajátja) segítségével megváltozott az intézményi
 valóság. A folyó csak az ember által neki tulajdonított jelentés által lett határ, igaz,
e funkcióját fizikai sajátosságai (mély, és/vagy széles, híd nincs felette, ezért az
 átkelés rajta nehézkes) miatt kapta. Tegyük fel, hogy több híd is létesül a folyó
felett, esetleg leapad annak vize, tehát nem lenne akadálya a vadászok átkelésének.
 Bár ez esetben a fizikai sajátosságok már nem teszik egyértelm űen alkalmassá a
határ szerepének betöltésére, mégis e szerep kollektív elfogadása elegendő hozzá.
Az intézményi valóság megkonstruálásához tehát a nyelv nem elég, szükség van
 még a társas együttm űködést lehetővé tev ő kollektív intencionalitásra, a feladat
kijelölésére, illetve a cselekvést szabályozó létesít ő szabályokra. A nyelv maga is
intézményi tény, mely intézményi tények mintájára épül fel, de a többi közül ki-
emeli, hogy létéhez nem szükséges a többi. A többi intézményi tény azonban nem
jöhet létre a nyelv szimbolizáló sajátossága nélkül, mely lehet ővé teszi, hogy egyes
objektumokat a fizikai sajátosságain túlmutató feladattal, státusfunkcióval lássanak
el. Az intézményi tények ugyanis általában egyáltalán nem a fizikai sajátosságaik
alapján látják el feladatukat. A határok példájánál maradva, az országhatárok is
elenyész ően kevés esetben „természetes" határok, de az egyes országokon belüli
közigazgatási egységek, például a régiók határai szinte kizárólag az ember általi
feladatkijelölés alapján határozódtak meg. Searle állítása szerint e státusfunkciók
tehát csupán a kollektív elfogadás vagy elismerés alapján láthatók el.
                       Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                        Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004    s   1                    A régió mint diszkurzív termék   77

   Searle elméletét továbbgondolva helyettesíti Apel a kantiánus tudatot mint az is-
meretek érvényességét igazoló végs ő instanciát az ideális kommunikációs közösség
eszméjével (Felkai 2001, 11). Számára az érvelés tekinthet ő az összes társadalmi
intézmény „meta-intézményének", mely a nyelvvel együtt a kölcsönös megértés
transzcendentális feltétele (Apel 1990, 36). Eszerint az igazság kérdéseit nyilváno-
san, az egyenl őnek tekintett érdekeltek konszenzusára alapulva kell eldönteni. Bár
számos ponton eltér az apeli felfogástól, ez egyúttal a habermasi kommunikatív
etika egyik alapgondolata is. Habermas (1986, 188) azokat a kislépték ű terekhez
köthető kis közösségeket, melyekben lehet őség van a hasonló nézetegyeztetés le-
folytatására, az életvilág kontextusának nevezi. Kommunikatív racionalitás
(Habermas 1984) alatt pedig olyan kommunikatív gyakorlatot ért, mely során min-
denféle érvényességi igény megjelenhet a résztvev ők részéről, s azok közül a kö-
zösség tagjai által interszubjektíven osztott életvilágon alapuló tudás, meggy őződés
mentén kialakított jobb érv kerül elfogadásra. Ez azonban feltételezi az „ideális
beszédhelyzet" meglétét, mely a dialógusban betöltött szerepek elvileg korlátlan
felcserélhetőségére épül; illetve megköveteli, hogy semmilyen küls ő kényszer ne
háborítsa a kooperatív és kizárólag érveken nyugvó közmegegyezés el őállításának
menetét, semmilyen el őfeltevés ne húzhassa ki magát huzamosabb ideig a megmé-
rettetés alól, és hogy bizonyos helyzetekben egyetértésre kell jutni arról, hogy mi
számít általános és mi partikuláris érdeknek (Felkai 2001, 22). A diskurzus alatt
Habermas tulajdonképpen ezeket a kényszermentes kommunikációs szituációkat
érti (Blotevogel 2000, 131). Az ezekben lefolytatott nézetegyeztetések során elfo-
gadott jelentések magától értet ődő, implicit tudássá halmozódnak fel az egyén szá-
mára. Ezzel a tudással annyira meghitt viszonyban van, hogy azt meg sem tudja
kérdőjelezni. Az életvilág háttérfeltevések olyan, nyelvileg szervezett készlete,
amely a kulturális áthagyományozás formájában reprodukálódik (Habermas 1986,
 189). Alapvetően ezekben a kislépték ű terekben újratermel ődő tudáskészlet az ott
élő közösség tagjai szocializációjának alapja, ebb ől nyeri az egyén a térre vonatko-
zó értelmezéseit is (Faragó 2003a, 24). A térkoncepciók egy része hasonló szituá-
ciókban született és születik, ahol a beszél ők tehát személyesen is kapcsolatot léte-
 sítenek egymással, és lehet őség van a jelentés interszubjektív egyeztetésére.

    A „készen kapott" térfogalmak igazsága: kontextus és hatalom

  A társadalom tagjai azonban nem vesznek, vehetnek részt egyformán a térstruktú-
rák megalkotásában: kevesek igazán aktívan, míg a nagy többség csupán passzív
fogyasztója annak, illetve a már „kész" fogalmak alapján alakítva mindennapjait
azokat újratermeli (Paasi 2001, 13). Searle modellje nem foglalkozik azzal, hogy
milyen körülmények között alakul ki a társadalmi tények kollektív elfogadása.
Összemosódik nála emellett a kis- és nagylépték ű terekben formálódó konszenzus
is, mely által ezek a tények létrejönnek.
  Habermas (1984) már egyértelm ű különbséget tesz a kommunikációs rendszerek
két ideáltípusa között: a már említett kommunikatív racionalitás az egyik, a másik
                    Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                     Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

78     Varró Krisztina                                        TÉT XVIII. évf. 2004   s   1

pedig az instrumentális racionalitás. Utóbbi a cselekvés-koordináció egy másik
formájához kapcsolódik: a sikerre orientált instrumentális (vagy stratégiainak is
nevezett) cselekvés során a beszél ő a mondanivalójának érvényességét az igazságra,
hatékonyságra vonatkoztatva támasztja alá, a másik személyt pedig befolyásolni
akarja, nem érvekkel meggy őzni.
  Az igazság kérdésének kapcsán utalhatunk ismét Searle-re, aki elveti, hogy egy
tényállás csakis valamilyen fogalmi rendszeren belül létezik. Példáként a követke-
ző t hozza: arra a kérdésre, hogy a szobában hány tárgy található, megszámolhatjuk
a szoba bútorzatának egyes darabjait. Egy olyan fogalmi rendszer szerint azonban,
amely nem tesz különbséget a bútorzat egyes tételei között, hanem az egész beren-
dezést egyetlen egészként kezeli, más választ kapunk erre a kérdésre. A két eltér ő
mértékrendszer alkalmazásával alternatív, egyformán igaz leírást kapunk a világról.
Searle (2000, 32-33) szerint a látszólagos összeférhetetlenség könnyen feloldható
annak világossá tételével, hogy melyik válasz melyik számítási rendszer alapján
született: „Ha értjük a kijelentések természetét, akkor nincs semmiféle összeférhe-
tetlenség." Searle nem foglalkozik azonban azzal, hogy számtalan esetben a kett ő
vagy még több fogalmi rendszer közül egy bizonyosat kell alkalmaznunk, s ennek
számos következménye van. Vegyük például a magyar régiók kérdését: hány régió
van Magyarországon? Miel ő tt erre válaszolni próbálunk, tudnunk kell, milyen fo-
galmi rendszer szerint meghatározott régiókra vonatkozik a kérdés: gazdasági vagy
kulturális szempontból er ő sebb kohéziót felmutató (s magát ezen ismérv alapján
megkülönböztet ő), tervezési-statisztikai, vagy területfejlesztési régiókra — és még
folytathatnánk a sort. Ha csak az utolsó ismérv alapján tesszük fel a kérdést, akkor
is pontosításra szorul, hogy az melyik id ő pontra vonatkozik, hisz az 1999. évi XCII.
törvény a területfejlesztés megújításáról módosította a fogalmi rendszert, amelyen
belül az megválaszolható. Ahogy Searle is kifejti, a félreértések tisztázhatók, ha
világos, melyik fogalmi rendszeren belül keressük a választ. Ennél azonban több a tét,
hiszen annak, hogy melyik fogalmi rendszer alkalmazandó, számos folyománya van:
a magyar területfejlesztési régióknál maradva gondoljunk csak Zala megye példájára.
  A fentiek alapján két, egymással összefügg ő kérdést érdemes közelebbr ől meg-
vizsgálni. Az egyik, hogy egyes szavak, fogalmak — így olyan térkoncepciók is,
mint a régió — bizonyos kontextuson belül nyernek jelentést. Ezzel egybecseng a
hermeneutika (a megértés m ű vészetének tana) álláspontja, mely szerint egy kijelen-
tést mindig egy nyelvi és az adott történelmi keretben kell értelmeznünk. Gadamert
(1984, 192) idézve: „... a szöveget mindig a kor, illetve a szerz ő nyelvhasználatából
kell megértenünk." Hiszen, ha a térre vonatkozó fogalmakat, mint például a régiót
társadalmi konstrukciónak fogjuk fel, akkor egyúttal történelmi produktumnak is
tekinthetjük (Miggelbrink 2002, 46). Másrészt fontos tudni, hogy egy adott, régiók-
ról szóló beszéd, diskurzus esetén a beszél ő milyen értelemben használja a régió
szót? Ezzel elkerülhet ő lenne az egymás mellett való elbeszélés is.
  A másik felmerül ő kérdés pedig, hogy egy adott kontextusban miért egy bizonyos
értelmezés válik dominánssá. Ha egy adott kontextusban, például az említett
                       Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                        Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004   s   1                    A régió mint diszkurzív termék    79

törvény elfogadása utáni Magyarországon ezt halljuk: területfejlesztési régió, akkor
mi az a tényez ő, ami biztosítja, hogy ugyanarra gondolunk?
  E két kérdés kapcsán kínálkozik az alkalom, hogy két, a posztstrukturalista filozó-
fiák közé sorolt gondolatrendszerre hivatkozzunk. A posztstrukturalista megközelí-
tések az univerzális, transzcendentális a priorit visszautasító episztemológiára épül-
nek, melyek elutasítják, hogy az egyes kijelentések „a valóságot" tükrözik. Elvetik
a feltételezést, hogy a megfigyelhet ő valóság rendelkezik egy mögöttes struktúrá-
val; számukra nincsen rögzített pont, transzcendentális horgony, független megkü-
lönböztetés, vagy szükség a metafizikára. A nyelv már nem egy egyedül lehetséges
valóságot reprezentál; a „reprezentál" szó annyit tesz, mint a nyelv által,
diszkurzíven megalkotni a lehetséges valóságok közül egyet (Zierhofer 2002, 4).
  A posztstrukturalisták egyik legtöbbet hivatkozott alakja Derrida, aki Saussure
strukturalista jelentéselméletét gondolja tovább. Utóbbi már valamennyire szakít a
metafizikai tradícióval, és egy nyelvi jelöl ő, például egy szó jelentését nem annak
pozitív tulajdonságához köti, hanem a többi nyelvi jelöl őhöz való viszonyához,
azoktól való különbözőségéhez (Krauss 2001, 27). Maga a strukturalizmus elneve-
zés is onnan ered, hogy a nyelvi jelöl ők definiáló jegyeit egyedül azoknak az összes
többihez való, szisztematikusan rögzített kapcsolata által tartja meghatározottnak
(Habermas 1998, 149), vagyis a jelentéselemek kölcsönösen egymásra épül ő, stati-
kus struktúrájából származtatja a jelentést. A „régió" szó jelentése is csupán a szó
más szavakhoz való viszonya alapján határozható meg, hiszen eleve annak bármi-
nemű definíciójához más szavakra (például: terület, állam, határ stb.) van szüksé-
günk. Csakhogy nem tekinthetjük állandónak a szavak egymáshoz való viszonyát,
különösképpen, amikor folyamatosan új szavak, kifejezések is képz ődnek (mint
például Európai Unió), s ezekkel bővül a jelentéselemek hálózata. Derrida is a je-
lentésgeneráló különbségek struktúrájának statikus voltára vonatkozó, transzcen-
dentális a priori feltételezést kritizálja, mely csupán a jelenlét egy adott pontját
véve megalapozott. Voltaképpen a saussure-i strukturalista modellt dinamizálva
vezeti be a posztstrukturalizmust: Derridánál a jelentésgeneráló különbségek sosem
véglegesek, hanem állandóan mozgásban vannak. A különbség tehát nem csupán fix
különbséget jelent, hanem egyúttal a vég nélküli jelentés-eltolódások dinamikáját
(Krauss 2001, 17). Feloldja tehát a rögzített pillanat saussure-i rendez őelvének
kiváltságos szerepét; számára (Derrida 1976, 158) „semmi sem létezik a szövegen
kívül". Megközelítésében értelmetlen a „végs ő" igazság, a fix jelentés keresése: a
jelentések mindig ideiglenesek és az adott kontextustól függenek, az egyes szöve-
gek mindig őket megel őző reinterpretációi (Pratt 1991, 260). A nyelvi kifejezések
nála változó kontextus függvényében megváltoztatják jelentésüket, a nyelv sajátos-
sága éppen az, hogy kijelentések egyes kontextusokból átültethet ők másikba (bő-
vebben lásd: Habermas 1998, 162; Zierhofer 2002).
  Igaza van Derridának abban, hogy nincs értelme egy fogalom végs ő jelentését,
igazságát keresnünk. Áll ez a „zavarba ejt ően sok értelmet kapott" (Papp—Tóth
 1999, 131) régió szó esetére is. Félrevezet ő lehet azonban, hogy sokszor úgy tűnik,
megtaláltuk, vagy megtalálták ezt a bizonyos fix, végs ő jelentést. E ponton hasz-
                    Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                     Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

80     Varró Krisztina                                        TÉT XVIII. évf. 2004   s   1

nosnak tű nik egy másik posztstrukturalista, Foucault említése. A foucault-i állás-
pont szerint minden létez ő egy diskurzuson belül nyer jelentést, válik a tudás tár-
gyává. Nem azt tagadja, hogy a dolgok anyagi mivoltukban vannak jelen (lehetnek
jelen) a nem-diszkurzív területen, hanem azt állítja, hogy azok nem létezhetnek,
nem jelenhetnek meg egy nem-diszkurzív vákuumban. Saját szavaival (Foucault
 1991, 881): „...a diskurzust nem kell feloldani el őzetes jelentések terében; ne gondol-
juk, hogy a világ olvasható arccal fordul felénk, amelyet csupán meg kell fejtenünk; a
világ nem tudatunk cinkosa; a diskurzus el őtt nincs prediszkurzív gondviselés, amely
a világot kedvünk szerint valóvá alakítaná. A diskurzust olyan er őszakként kell fel-
fognunk, amit a dolgokon követünk el, mint valami általunk a dolgokra er őszakolt
gyakorlatot, és a diskurzus eseményei e gyakorlatban találják meg szabályszer űségük
elvét." A térképzetre vonatkoztatva ezt úgy értelmezhetjük, hogy térre nem tekinthe-
tünk úgy, mint egy, a megfigyel őtől függetlenül létez ő rendezőelvre.
   Foucault el őször mint a tudás archeológusa közelített a beszédekhez, vagyis dis-
kurzusokhoz. A tudás nála lehet független a tudománytól, általánosságban
diszkurzív gyakorlatok által szabályosan kialakított elemek halmazát érti alatta
 (2001, 233). Az archeológia pedig nem egy mögöttes beszédet, elrejt őző vagy meg-
 nyilvánuló gondolatokat, reprezentációkat, képzeteket kutat fel, hanem a beszédek
 által működésbe hozott szabályegyüttest, vagyis a diszkurzív gyakorlatok típusait és
 szabályait. Célja a beszéd-tárgy módszeres leírása. Azt vizsgálta többek között,
 hogy a történelem során hogyan jöttek létre a diskurzusok igazságát konstituáló
 szabályok, mindenekel őtt a humán tudományok területén. Ahogy A tudás archeoló-
giája (2001, 66-67) cím ű művében megfogalmazza: „A feladat abban áll, hogy a
 beszédeket — többé már — ne jelek (olyan jelöl ő elemek, amelyek tartalmakra vagy
 reprezentációkra utalnak) halmazaiként fogjuk fel, hanem gyakorlatokként, ame-
 lyek megadott rendszer szerint alakítják ki a tárgyakat, amelyekr ől beszélnek. Ter-
 mészetesen a beszédek jelekb ől állnak; de több az, amit tesznek, mint jelek felhasz-
 nálása dolgok jelölésére. Ez a több az, ami lehetetlenné teszi a beszéd puszta visz-
 szavezetését a nyelvre és a kiejtett szóra. Ezt a többet kell megjeleníteni és leírni."
 A többlet leírása abban ragadható meg, hogy az archeológia megjeleníti a beszéd-
 képződmények és nem-diszkurzív területek (intézmények, politikai események,
 gazdasági gyakorlatok és folyamatok) közötti kapcsolatokat; de nem az el őbbiek
 motivációjára kérdez rá, vagy hogy mi fejez ődik ki bennük, hanem, hogy az adott
 kijelentéshalmazra érvényes szabályok milyen kapcsolatban lehetnek nem—
 diszkurzív rendszerekkel.
   Később az általa geneológiainak nevezett történetírásra irányítja figyelmét; ezen
 belül a történelmet mint diskurzus-univerzumok értelmetlen, kaleidoszkópszer ű
 alakváltozásait fogja fel (Habermas 1998, 228). Azt, hogy miképpen formálódnak a
 diskurzusok egy adott korban, miért lépnek fel s t űnnek el ismét, a hatalommal
 magyarázza. Egy adott koron belül sem megengedett a diskurzusok korlátlan szapo-
 rodása (Foucault 1991, 869): „...minden társadalomban ellen őrzik, kiválogatják,
 megnevezik a diskurzus termelését, majd a termékeket újra elosztják, mégpedig
                       Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                        Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004   s1                       A régió mint diszkurzív termék   81

bizonyos számú eljárás szerint, melyeknek az a szerepük, hogy csökkentsék a dis-
kurzus veszélyeit..."
  A szelekció foucault-i megközelítésben a hatalom mentén történik, a hatalmi vi-
szonyoktól függ, hogy mely diskurzus szerzi meg az igazság, az igazságot tükröz ő
tudás státuszát. Ehhez kapcsolhatjuk válaszunkat arra a korábban feltett kérdésre is,
hogy mitől függ például, hogy a területfejlesztési régiókról hallva ugyanazokra a
lehatárolt területegységekre gondolunk. Minden kornak megvoltak (és vannak) azok
a tudásrendszerei, amelyek az adott kor emberének gondolkodását, viselkedését befo-
lyásolták, anélkül, hogy annak tudatában lett volna. Foucault (1. Fontana Pasguino
                                                                            —



1980) szerint az igazság olyan rendezett m űveletek rendszere, mely állításokat ter-
mel, szabályoz, oszt el, áramoltat és m űködtet. Ez kapcsolódik az őt termel ő és
fenntartó hatalomrendszerekhez, illetve az általa indukált és őt kiterjesztő hatalmi
hatásokhoz. Ez az igazságrezsim minden társadalom sajátja. Az igazság csekély
számú nagy, domináns, sőt kizárólagos politikai és gazdasági apparátus felügyelete
alatt termel ődik és kerül továbbításra, és emellett politikai vita és társadalmi
konfrontáció tárgya is. Foucault a hatalom természetér ől a következ őképp véleke-
dik: „A hatalom lehet őségfeltételét ... korántsem valamilyen el őzetesen adott kö-
zéppontban, a szuverenitás egyetlen fókuszában kell keresnünk, amelyb ől a hatalom
származékos, vagy lefelé irányuló formái mintegy sugárszer űen áradnak ki; hanem
azoknak az er őviszonyoknak az örökösen változó szubsztrátumában, amelyek
egyenl őtlenségeikkel újra meg újra létrehozzák, gerjesztik a — mindig helyi és min-
dig ingatag — hatalmi viszonyokat." Továbbá: „Ne keressünk itt semmiféle vezér-
kart, amely racionalitását irányítaná; nincs olyan kormányzó kaszt, nincs olyan
csoport — ellen őrizze bár az állam mechanizmusait, vagy hozza meg akár a legfon-
tosabb gazdasági döntéseket —, amely az adott társadalomban m űködő hatalmi há-
lózat egészét kézben tartaná és m űködtetné." (Foucault 1999, 92-94)
  A hatalom tehát Foucault szerint alulról jön; a tudás-hatalom helyi, kislépték ű
központjainak (mint a család, kiscsoportok, intézmények) er őviszonyai a tartófelü-
letei a hatalom egész társadalomra jellemz ő tagolódásának. Egy diskurzus kimond-
hatósága, s főleg általános igazsággá válása elválaszthatatlan a hatalmi viszonyok-
tól: azok egyes diskurzusformákat preferálnak (Ocskay 2002), másokat pedig
marginalizálnak.
  Azonban legtöbbször az egymással szembehelyezked ő szerepl ők diskurzusai
ugyanazzal a szókészlettel, ugyanazokkal a kategóriákkal dolgoznak (Foucault
1999, 100-102): „...nem úgy kell elképzelnünk a diskurzus világát, mintha azt két
részre osztaná az elfogadott és kirekesztett, illetve a domináns és az elnyomott
nyelvi közlés; a diskurzus világát a különféle stratégiákban szerepet játszó
diszkurzív elemek sokféleségének kell tekintenünk. ... Nem úgy kell elképzelni a
dolgot, hogy az egyik oldalon áll a hatalom diskurzusa, a másik oldalon pedig a
másik, vele szemben álló. A diskurzusok voltaképpen taktikai elemek vagy tömbök
az erőviszonyok mezejében; mindamellett igen különböz őek, sőt egymásnak el-
lentmondóak is lehetnek egyazon stratégián belül; még az ellentétes stratégiákba is
átkerülhetnek, s ehhez még formájukat sem kell megváltoztatniuk."
                   Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                    Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

82     Varró Krisztina                                        TÉT XVIII. évf. 2004   s   1

  Bár a hatalom Foucault által középpontba állított mikrofizikai vetülete kétségtele-
nül fontos, s egyetérthetünk azzal is, hogy a hatalmat számtalan pontból kiindulva
lehet gyakorolni, mégis a fentieket továbbgondolva szükségesnek tartom feltételez-
ni, hogy a helyi kontextusok hatalmi viszonyai hatalmi csomópontokat hoznak létre.
S ha az ezekben fellelhet ő szerepl ők váltakoznak is, maguk a csomópontok, mint
például a nemzeti politikaformálásé, tartósan megmaradnak. Emellett a foucault-i
nézőponttal szembehelyezkedve úgy gondoljuk továbbá, hogy ezekben kialakul egy
domináns diskurzus, mégpedig diszkurzív elemek egy bizonyos kombinációja. Igaz,
ezek közül számtalan felbukkan más diskurzusokban is: a magyar regionalizálás
kapcsán ilyen, egymással szembehelyezked ő diskurzusokban is megjelenő elemek
például a közigazgatási modernizáció, az európai uniós csatlakozásból ered ő elvárá-
sok, a gazdasági versenyképesség fokozása, a szubszidiaritás elve stb. A domináns
diskurzus is ezekb ől építkezik, de képes magát mint az igazságot, tudást prezentál-
ni, s saját fennmaradását azáltal biztosítani, hogy behatárolja a gondolat és cselek-
vés számára a „lehetségest".

                Totalizáló igény, újratermelés és ellenállás

  Miggelbrink (2002) szerint a térbeliségre egyrészt mint valamilyen materiális jel-
legű elrendezésre, másrészt kommunikatív úton létrehozott rendre, elrendezésre
tekinthetünk. E kett ő persze nem független egymástól; a terek és a helyek nemcsak
anyagi mivoltukban léteznek és termel ődnek újjá, hanem egyúttal diszkurzív kép-
ződmények is, s e két „képzési-képz ődési mód" kölcsönösen hat egymásra (Allen-
Massey Cochrane 1998, 9-13). E cikk mindenekel őtt a diszkurzív oldalra helyezi a
       —



hangsúlyt, vagyis arra, hogy a térhez, annak egyes elemeihez és viszonyaikhoz az
ember bizonyos jelentéseket társít, s azok így töltik be az észlelés és közlés eszkö-
zének szerepét. A térr ől való kommunikáció a társadalmi valóság rendez őelve.
Akárcsak az életvilág keretei között, azon túlmen ően is a térre vonatkozó fogalmak
a kommunikáció eszközei, bizonyos szituációban, bizonyos céllal születnek. A célt
követő tevékenység Habermasnál (1986, 197) is éppúgy alkotóelemét képezi a
kölcsönös megértésre, mint a sikerre irányuló cselekvésnek. A személyes kapcsola-
tok által behatárolt kislépték ű terekben van mód, hogy a kommunikációban részt-
vevők rákérdezzenek az egymás által magától értet ődőként használt térfogalmakra,
melyek legtöbbször tudatosan, vagy tudattalanul, de leegyszer űsítők.
  Napjainkban azonban, Jessop (2000) megfogalmazásával élve, a diszkurzív mó-
don képzett és intézményei által anyagi létet ölt ő térbeli szintek (scales) megsok-
szorozódásának lehetünk a tanúi, melyek inkább fokozottan komplex hierarchiákba
tagozódnak, mintsem egyszer űen egymásba ágyazottak. Ezek az új térkoncepciók
(itt gondolhatunk eurorégiókra, vagy éppen a hazai kistérségi társulásokra) már
csak a legritkább esetben gyökereznek a kislépték ű terekhez köthet ő kommuniká-
cióban. Eltolódás figyelhet ő meg az egyes terek és helyek nevében a politikai szín-
téren fellépő és beszél ő szerepl ők javára, illetve, ahogy Paasi (2001, 13) megjegyzi,
az üzleti szféra és a média szerepl ői, tanárok, sőt a kutatók is fontos pozícióval
                       Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                        Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004   s   1                    A régió mint diszkurzív termék     83

bírnak a térhez kapcsolódó jelentéstartalmak formálásában. A sokasodó, nem
interszubjektíven kialakított térkoncepciók a kommunikatív mindennapi gyakorlat-
ban kialakítottakkal megegyeznek abban, hogy szintén egy rejtett a priori térszem-
léletre épülnek, melynek alapja a tér tartályként való felfogása. Különbség azonban
több ponton mutatkozik: egyrészt abban, hogy bizonyos határokon belül ugyan, de
egyre inkább totalizáló igénnyel lépnek fel, másrészt esetükben nem biztosított a
mögöttes a priori feltételezésekre való rákérdezés lehet ősége. A totalizáló igény
mindenekel őtt a modern állam részér ől jelentkezik, mely a társadalomról szóló
tudás termelésének fontos és els ődleges pólusává vált a térbeliség vonatkozásában
is, emellett pedig rendelkezik azon mechanizmusok felett, amelyekkel az általa
képviselt igazságnak érvényt szerez. Legkézenfekv őbb példa egy törvény elfogadá-
sa a parlamentben a régiókról, azok lehatárolásáról, amely a searle-i értelemben
performatív kijelentés, és így a világ megváltoztatott reprezentációjával hoz létre
változást a világban. Ma már emellett nem elhanyagolandó érvényességi igények
jelennek meg a nemzetállamon kívülr ől: Magyarország vonatkozásában mindenek-
előtt az Európai Unió „n őtte ki magát" észrevehet ően jelentős diskurzus-forrássá,
már jóval a csatlakozás el őtt.
   A totalizáló igények tehát legtöbbször sikeresen alakítják a valóságot. Ahogy már
volt róla szó, a többség csupán passzív fogyasztója ennek, és a már „kész" fogal-
mak alapján alakítva mindennapjait azokat újratermeli (Paasi 2001, 13). Újraterme-
 li ezt a média, például, amikor regionális, információs és közéleti lapot jelentet meg
egy régió nevével, emblémájával, de a tudományos szféra is, amikor a „már adott"
regionális kereteket veszi alapul a vizsgálódásai során, mondjuk egy régió verseny-
képességének elemzésekor. Sokszor kényszer ű ez az alkalmazkodás, hiszen a sta-
tisztikai adatok (amelyek másrészt a modern állam „térkezeléséhez" kapcsolhatók)
 is csupán e séma alapján hozzáférhet ők.
    Lényeges hangsúlyozni, hogy a diszkurzív módon képzett terek ellenállást is ki-
 válthatnak, ami nem feltétlenül egy ellen-diskurzusban ölt testet, hanem sokszor
csak a mindennapi gyakorlatok annak ellentmondó voltában (Heikli 1998, 338).
Habermasnál (1986, 197) magyarázatot is találunk: „A tradíciók elsajátítása, a
 szolidaritások megújítása, az egyének társadalmasítása azonban rászorul a köznapi
 kommunikáció természetadta hermeneutikájára, s ezzel a konszenzusképzés köze-
 gére. Az az interakció, amely során az egyik fél a másikat a befolyásolás objektu-
 maként kezeli, elmegy a nyelvileg megteremtett interszubjektivitás eme dimenziója
 mellett. A kölcsönös befolyásolás keretében nem lehet áthagyományozni a kulturá-
 lis tartalmakat, nem lehet integrálni a társadalmi csoportokat, s nem lehet szociali-
 zálni a felnövekv őket." A hazai regionalizációra e gondolatok úgy alkalmazhatók
 az olvasatunkban, hogy az egyének nem szoríthatók régiós határok közé, anélkül,
 hogy megértenék, átéreznék ennek jelent őségét. Illetve szoríthatók, de amíg ez
 valamiképp nem hatja át mindennapi térkezelésüket, nem lehet csodálkozni azon,
 hogy például a mai területfejlesztési-statisztikai régiók miért nem rendelkeznek
 identitással. A régiókban való gondolkodás ett ől függetlenül tetten érhet ő, még ha
 ez nem is a „régió" szó explicit használatával manifesztálódik. Ennek egyik meg-
                   Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                    Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

84     Varró Krisztina                                        TÉT XVIII. évf. 2004   s   1

nyilvánulási példája, amikor valaki „alföldi"-ként mutatkozik be. A (magyarorszá-
gi) köznapi kommunikációban magyarázat nélkül értjük, mit akar ezzel mondani: az
e kifejezésben rejl ő megkülönböztetéshez a távoli múltban történt a jelentés társítá-
sa, az valószín ű szemtől-szembeni kommunikációban gyökerezik, s egyre szélesebb
körű elfogadottsága révén tartalma, ti. hogy az illet ő valahonnan a Magyarország
délkeleti felét ‚jelent ő" sík vidékről származik, máig áthagyományozódott. Mind-
amellett a térr ől való köznapi beszédben nem merül fel az „Alföld" egzakt lehatáro-
lásának kérdése, ha valaki alföldinek vallja magát, nem kérdezünk rá, hogy valóban
az Alföld része-e az adott település. E kijelentése alapján inkább a térhez való vi-
szonyát, térhasználatát illet ően tudunk meg valamit: nem szokott a dombok-hegyek
látványához, az ilyen terepen való közlekedéshez stb. Nem így van ez a megyék
esetében, amelyek mint a települési és országos szint között lév ő egységek, szintén
régiók: az ő esetükben az egyén számára adott a határ, mely alapján azt értelmezi.
Bár e régiók azonosítása is a téregységek megkülönböztetésének szükségességéb ől
ered, de ez a szükségesség nem a szemt ől-szembe kommunikációban, hanem az
állam szintjén jelentkezett. Utóbbi rendez ő igényével karöltve egyúttal a lehatárolás
is szükségszerű volt. A megye hosszú múltja, az egyén életét átszöv ő volta miatt
mégis képessé vált arra, hogy a térbeli szocializáció fontos eleme legyen. A kölcsö-
nös, illetve ez esetben felülr ől érkező befolyásolás is eredményezheti tehát a jelen-
téstartalmak áthagyományozását, de ehhez mindenképpen id ő és a mindennapi
térbeli gyakorlatokhoz való szoros kapcsolódás kell.
  A „készen kapott" térkoncepciók ellen a tudomány berkeiben is kialakulhat pasz-
szív vagy aktív ellenállás. Utóbbit Miggelbrink (2002, 167) nyomán emancipa-
tórikus töltetűnek nevezhetjük, mely elveti a tér domináns reprezentációinak létjo-
gosultságát, s ehelyett azt hangsúlyozza, hogy a térrel kapcsolatos elbeszéléseknek,
lokális diskurzusoknak a sokasága van jelen. Célja a már-már készpénznek vett
térfogalmak dekonstruálása, demisztifikálása. Ez posztpozitivista színezet ű beállí-
tódást feltételez, melyb ől következik, hogy az erre az álláspontra helyezked ő sem
állíthatja néz őpontja abszolút objektivitását és semlegességét. A hangsúly azon van,
hogy a különböz ő szerepl ők megnyilvánulásainak diszkurzív beágyazottságára saját
értékválasztásainak explicitté tétele mellett világít rá, s így nyíltan vállalja, hogy
saját kijelentései is egy diskurzuson belül léteznek.

                A diszkurzív megközelítés elméleti alapjai:
                    megengedhet ő-e az eklekticizmus?

  A cikkben hivatkozott filozófiai gondolatrendszerek összekapcsolásának helyes-
sége valószín űleg sokak számára kérdéses, hiszen egy filozófiai életm ű kell ően
átfogó és igazán mély ismeretét kevesek mondhatják magukénak, s akkor még min-
dig ott van annak interpretációs problémája, illetve több gondolatrendszerrel való
munka esetén azok „kompatibilitásának", fogalmi átfedéseinek kérdése, vagyis,
hogy egyáltalán megengedhet ő-e azokból valamiféle eklektikus modell megalkotá-
sa. Az e tanulmányban szerepl ők közül klasszikus példának számít Searle és
                       Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                        Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004   s   1                    A régió mint diszkurzív termék     85

Derrida vitája (b ővebben lásd: Habermas 1998, 160-165; Zierhofer 2002, 11),
illetve a habermasi kommunikatív etika és a foucault-i hatalomelmélet összekapcso-
lási nehézsége (Faragó 2001, 21). Az ellentétes álláspontok kimerít ő ismertetése
nem lehet e cikk feladata, ehelyütt csupán a habermasi és foucault-i gondolatkör
„ütköztetésér ől" lesz szó. Richardson (1996, 280) szerint ezek, illetve az ezekre
építők egyenesen két, jól elkülönül ő táborba sorolandók. A következ őkben röviden
arra szeretnék rámutatni, hogy miért leegyszer űsítő, sőt, bizonyos szempontból
értelmetlen ez a szétválasztás, s miért tartjuk lehetségesnek és hasznosnak is egy-
idejű felhasználásukat, többek között a régió-kialakítás kérdése kapcsán is.
   A modernséget csupán befejezetlen projektnek feltételez ő habermasi gondolatkör
és benne a kommunikatív racionalitás mindenekel őtt azért vonzó sokak számára,
mert így nem kell feladnunk az észre való hivatkozást, hanem a társadalmi diskur-
zusokban megnyilvánuló relatív racionalitásra támaszkodhatunk. Így lehet őség van
az ész „megtartására", az interszubjektív kommunikáción belüli érvelés segítségé-
vel (Healey 1993, 237; Blotevogel 2000, 133). Mintegy menedéket kínál ez a néz ő-
pont azoknak, akik számára a modernséget meghaladni kívánók (vagy ha úgy tet-
szik, „posztmodernek") relativizmusa diszkomfortot okoz (Throgmorton 1991;
Blotevogel 2000). Ahogy Blotevogel (2000, 129) megjegyzi, az, hogy a posztmo-
dern megközelítésben az igazság helyébe a diskurzus lép, s nincsenek
metakritériumok, amelyek alapján választhatunk az egymással verseng ő, érvényes-
ségre jogot formáló kijelentések közül, végül az érvek reménytelen relativizációját
eredményezi. Osztjuk véleményét, miszerint az értelem, a racionalitás elvetése
helyett a társadalmi diskurzusok relatív racionalitására kell támaszkodnunk, s hogy
ezek között kell konszenzust keresni. E habermasi ihletés ű nézőpontot a régiók
létrehozására szigorúan véve úgy adaptálhatjuk, hogy feltételezzük egy kommuni-
kációs közösség létét, melyet az érintettek, vagyis ez esetben a „regionalizálandó"
állam polgárainak összessége alkot, akik érveik játékszabályokhoz kötött cseréje
révén állapodnak meg a régió mibenlétében. Ily módon a „régió" szó jelentése, s
egyúttal a régió(k) esetleges határa, szerepe stb. interszubjektíven osztott. E diskur-
zus lefolytatása azonban idealista ábrándnak t űnik, s a habermasi kommunikatív
etikával, illetve a habermasi megközelítésre épül ő egyéb elméletekkel szemben
éppen azok idealisztikus feltételezései kapcsán fogalmazódott meg számos ellenve-
tés az elmúlt évtizedben (b ővebben lásd Störig 1997, 564-566; Faragó 2001, 18;
Felkai 2001, 32-42). A régiókról való diskurzus kapcsán sem feltételezhetjük, hogy
technikailag, illetve adott id ő- és anyagi korlátokon belül megoldható minden érin-
tett bevonása, akik egyébként sem rendelkeznek azonos szint ű ismeretekkel és
fogalmazási képességekkel, ráadásul nem egy esetben alárendeltek egymásnak. A
habermasi modell kritikusai által megfogalmazott ellenvetések is szinte kizárólag az
ideális beszédhelyzet létrehozásával szembeni szkepticizmusra vezethet ők vissza.
Blotevogel (2000, 133) szerint azonban a társadalmi diskurzusok erejébe vetett hit
nem összekeverend ő a naivitással. Ahhoz, hogy megakadályozzuk, hogy ezek köl-
csönhatása hatalmi játékokká degradálódjon, Blotevogel szerint az államnak kell
világos és kötelező érvényű szabályrendszert kialakítania és felügyelnie. Ennek
                   Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                    Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

86     Varró Krisztina                                        TÉT XVIII. évf. 2004   s   1

azonban véleményünk szerint nincs és nem lehet meg az intézményi realitása, hi-
szen az állam maga is a hatalom egyik csomópontjában áll, s nem csupán semleges
felügyeleti szerepet játszik. A régió-kialakítás kapcsán is számtalan érvényességi
igény jelenik meg különböző szerepl ők részérő l a régiók szerepére, határaira stb.
vonatkozólag. Általánosan, és így a magyar régiók esetében sem léteznek abszolút
érvényességű metakritériumok, amelyek mentén azok létrehozhatók. Még a gyakran
hivatkozási alapként felt űnő Európai Unió sem rendelkezik egyértelm ű régió-
modellel (Grabbe 2001, 1019). A régió-vitában, amelyben tehát különböz ő szerep-
lő k érvei ütköznek, az állam korántsem tekinthet ő a kommunikatívan strukturált
eszme-csere letéteményesének, hiszen annak ő is résztvev ője, s hozzá kötődik a
domináns diskurzus. S őt, mi több, fő szerepet játszik a játékszabályok kialakításá-
ban, melyek között a különböz ő diskurzusok színre léphetnek: a régióknál maradva
azok lehatárolásával, a velük kapcsolatban felállítandó intézmények (azok összeté-
telének) meghatározásával egyúttal kijelöli a régiókkal kapcsolatos beszéd tereit,
résztvev őit, tárgyait, s ezzel irányadó a régióhoz társított jelentés formálásában.
  Ahogy arról már volt szó, a jelentésnek sosem lesz végs ő formája; a régió külön-
böző kontextusban más-más értelmet nyerhet, különböz ő diszkurzív pozíciókból
más-más jelentéstartalommal is feltölthet ő. A Habermast követőket és bírálókat
láthatólag az osztja meg, hogy egy adott kontextusbeli jelentés kialakítását lehetsé-
gesnek tartják-e, akárcsak megközelít őleg is, a habermasi elveknek megfelel ően
(mely jelentés következésképpen interszubjektíven osztott), vagy nem (ekkor a
jelentés inkább felülrő l oktrojált). Egyértelm űen az utóbbiak közé tartozik
Richardson (1996), aki az érvelés keretei idealisztikus modelljének tartja és egye-
nesen „hatalomvak"-nak bélyegzi a habermasi megközelítést, mely figyelmen kívül
hagyja, hogy a verseng ő diskurzusoknak mind megvan a sajátos tudás-hatalom
dinamikájuk. Inkább a foucault-i néz őpontot preferálja, melyb ől lehetőség nyílik
megfigyelni, hogy egyes érvek hogyan válnak tudássá. Hasonlóképp Foucault „felé
húz" Flyvbjerg (1998, 227-228) is, aki szerint a racionalitást mindig áthatja a hata-
lom, ezért félrevezet ő és értelmetlen olyan racionalitás-fogalommal dolgozni,
melyből az hiányzik2 . Ebben a megközelítésben a régió-kialakítással kapcsolatban
megfogalmazott adott érvényességi igény állítólagos ésszer űsége is csupán az azt
megfogalmazó szerepl ő hatalmi érdekei szempontjából ésszerű . A foucault-i gondo-
latokkal szimpatizálók szemszögéb ő l tehát nem hihetünk a jelentés interszubjektív
kialakulásának lehetőségében, ehelyett a régióhoz való jelentés társítása a hatalom
racionalitása mentén megy végbe.
  A habermasi kommunikatív etika és a foucault-i hatalomelmélet összekapcsolási
nehézségei véleményünk szerint mindenekel ő tt abból adódnak, hogy a két elmélet
eltérő gondolati síkon operál. Ezért talán nincs is értelme a kérdésnek, hogy melyik
nézőpont elfogadhatóbb. Fontos kiemelni, hogy Habermas (1984) tulajdonképpen
elébe megy a modelljét ért vádaknak, amikor maga is elismeri, hogy a kommunika-
tívan strukturált kapcsolatok egyre inkább marginalizálódtak, mivel hiányoznak
azok az intézmények, amelyek megvédenék a magán- és közszférát a gazdasági és
közigazgatási alrendszerek dinamikájával szemben. A modernitással szembeni
                       Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                        Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004    s1                      A régió mint diszkurzív termék       87

elégedetlenség álláspontja szerint abban gyökerezik, hogy nem sikerül intézménye-
síteni az értelem különböz ő dimenzióit kiegyensúlyozott módon. Bár a habermasi
modell megvalósításának társadalmi-politikai lehet őségfeltételei igen sz űkösek,
azok Habermas szemében valójában nem preskriptív koncepciók, hanem racionális
anticipációk. Álláspontja szerint a nyelvileg közvetített emberi kommunikáció
mélyszerkezetében bizonyos normatív anticipációk húzódnak meg és magában a
nyelvben gyökerezik az általános és korlátozatlan konszenzus (a valódi konszenzus)
iránti immanens igény (lásd Felkai 2001, 20; 35). Az ideális kommunikációs közös-
ség tehát nagyon kisszámú esetben áll rendelkezésünkre, de még azokban az ese-
tekben is, amikor az ideális beszédhelyzet feltételei nem teljesülnek maradéktala-
nul, a résztvev őkben él annak hipotézise, s annak megfelel ően vesznek részt a vitá-
ban. A magyarországi régió-vitában is megfogalmazódnak kritikus álláspontok, s
ezek képvisel ői, még ha tudatában is vannak csekély befolyásuknak, mégis azt
feltételezik, hogy érveikkel valamiképp az általuk helyesnek vélt irányba terelhetik a
régió-kialakítás folyamatát, ellenkez ő esetben értelmetlen lenne megnyilvánulniuk. A
habermasi diszkurzusetika feltevései tehát a résztvev ők (valójában kés őbb csupán
részben beteljesül ő) el őfeltevéseinek tekinthet ők, illetve olyan utópisztikus konven-
ciórendszernek, melynek akár csak a megközelít őleges megvalósítására való törek-
vés a jövőbeli békés emberi együttélés szempontjából mindenképpen kívánatos.
Úgy vélem, hogy a megvalósításra való törekvésben hasznos lehet a foucault-i gon-
dolatrendszer néhány eleméhez, megfigyeléséhez folyamodni. Hiszen a habermasi
elképzelés többek között ott nem felel meg a valóságnak, hogy minden érintett részt
vehet az adott vitában, mindenki ki tudja fejteni a véleményét, meg tudja fogalmaz-
ni az érveit (Faragó 2001, 18). A foucault-i genealógia pedig éppen azokra a tudá-
sokra irányítja figyelmét, amelyeket diszkvalifikálnak, „mert nem tárgyszer ű, vagy,
mert nem eléggé kimunkált: naiv, a hierarchia alsó részén, a megkövetelt tudás- és
tudományosság-színvonal alatt elhelyezked ő" tudásfajtákról van szó (idézi
Habermas 1998, 230). A modern állam által képviselt, térrel kapcsolatos tudás (is)
technokrata szemlélet ű és szabványosított nyelvezetű. Ezzel szemben más tudásfajták,
például implicit, látens térképzetek (mint az említett, az Alfölddel kapcsolatos régió-
képzet) birtokosai már csak azért sem tudnak megnyilvánulni, mert híján vannak a
képességnek, hogy tapasztalataikat kifejezzék, ráadásul az eleve adott koncepcionális
keretek között. Foucault stratégiája a régió-kialakítás kapcsán az olvasatunkban az
 lenne, hogy feltárja azokat a térrel kapcsolatos lokális, marginális és alternatív tudá-
 sokat, amelyek önnön erejükből nem tudnak hivatalos tudássá emelkedni 3.
   Úgy gondoljuk, hogy a kétségtelen különbségek ellenére hasonló feltételezések és
 megfontolások húzódnak meg a habermasi és foucault-i tábor gondolatai mögött, és
 ezek a diskurzusok dekonstruálására tett kísérletnek együttesen képezhetik az alap-
ját, akár a régiókról szóló diskurzusok esetében is. Mindenekel őtt abban értenek
 egyet — s erre a közös kiindulópontra épít ez a cikk is —, hogy a nyelv segítségével
 csupán a valóság egy lehetséges változatát hozzuk létre. Ahogy Zierhofer találóan
 megjegyzi (2002, 4), Habermas munkásságának ez a „posztmodernisztikus" oldala.
 A különbségek tekintetében, ti. hogy elfogadjuk-e transzcendentális a priori vagy
                         Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                          Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

88        Varró Krisztina                                            TÉT XVIII. évf. 2004       s   1

más univerzális érvényességi igények létét, e cikk a habermasi oldalra helyezkedik,
mely szerint léteznek ilyének, mint például kultúra, természet, emberségesség.
Ezek, ismét Zierhoferre utalva, Habermas gondolatkörében a modernizmus marad-
ványai. A posztstrukturalisták, mint Foucault, ezeket el nem utasítják, hiszen egy
ilyen abszolút (ez esetben negatív) érvényességi igénnyel önmaguknak mondanának
ellent, de nem is fogadják el (Zierhofer 2002, 4). Éppen ez vezet a végletes relati-
vizmushoz, melynek kritikájára már utaltunk.

                    Összegzés: a diszkurzív megközelítés jelent ősége

  E tanulmány mindenekel őtt azon a meggy őződésen alapult, hogy a nyelv nem a
külső, a nyelven kívüli valóságról tesz kijelentés(eke)t, úgymond „objektíven"
tükrözve azt, hanem, hogy a kijelentések egyúttal a valóság létrehozásában is szere-
pet játszanak. A térbeliséggel kapcsolatos fogalmak sem a tér eleve létez ő leképezé-
sei, hanem kommunikációs folyamatok eredményei. A régió mint entitás is mindig
egy adott kommunikatív megkülönböztetésb ől adódóan válik entitássá, s a kontex-
tusok sokasága, melyen belül megkülönböztetéseket eszközölhetünk, magyarázza a
szó jelentéstartalmainak sokszín űségét. A tér reprezentációjában különböz ő tudást
és valóságot megjelenít ő, racionalitásokat kifejez ő diskurzusok küzdenek egymás-
sal a hegemónia megszerzésére. A küzdelem azonban kiegyenlítetlen: a hatalom
egyes diskurzusokat (a régiók esetére lefordítva: bizonyos ismérvek mentén képzett
entitásokat) preferál, s mindig maradnak elnyomott néz őpontok. Ahogy Htikli
(1998) megjegyzi, a tudás mindig egy bizonyos álláspontot képvisel, amely a társa-
dalmi élet (social world) egyes vonásait kiemeli, s másokat elhomályosít. Flyvbjerg
(1998) megfogalmazásában a hatalomgyakorlás legf őbb eszköze az, hogy meghatá-
rozza a valóságot a racionalitás meghatározásával. Ez utóbbiról azonban a racionális-
nak tűnő érvrendszer szétbontásával legtöbbször kiderül, hogy csupán racionalizáció.
   A diszkurzív megközelítés aktualitását többek között az adja, hogy a magyar terü-
leti szintek terén a közelmúltban jelent ős változások mentek végbe, illetve még
továbbiak várhatók, s a térstruktúra átrajzolásával egyben új érdek- és diskurzuste-
rek (Faragó 2003a, 29) is létrejönnek. A térr ől, és ezen belül a régiókról mind a
köznapi, mind a politikai és tudományos beszéd is egyre jobban kibontakozóban
 van. E cikk szándéka szerint azoknak kívánt muníciót szolgáltatni, akik a térr ől
 szóló diskurzusok pluralizmusa mellett kötelezik el magukat, de elutasítják a nihi-
lizmusba torkolló relativista álláspontot is. Az elrejtett néz őpontok feltérképezése
 mellett a térrel (és a régiókkal) kapcsolatos medd ő viták is áttekinthet őbbek és na-
 gyobb eséllyel megoldhatók, ha a szubsztanciális térontológiákat megkérd őjelezzük
 és dekonstruáljuk.

                                             Jegyzetek

    A szerző köszönetét fejezi ki Faragó Lászlónak a cikk megírása során adott hasznos tanácsaiért.
2
    Mások, mint Zierhofer (2002, 12) elutasítják a habermasi megközelítés állítólagos hatalomvakságára
    vonatkozó kritikát, mondván az érvelés, amely Habermasnál (1984, 18) olyan beszédtípus, melyben a
                            Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                             Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004         s1                           A régió mint diszkurzív termék                89

  résztvev ők vitatott érvényességi igényeket tematizálnak, és azokat megpróbálják érvényesíteni, illetve
  kritizálni, reprodukálja mindazon er őket, amelyek nem közvetlenül er őszakon alapulnak.
3
  Fontos ismét megjegyezni, hogy a térrel kapcsolatos tudás bizonyos szempontból veszített nemzet-
  állam-központúságából, s ennek egyik legkézenfekv őbb példája az Európai Unió területpolitikájának
  hatása a nemzetállami térfogalom-alkotásra, térrel kapcsolatos gyakorlatokra. Érdekes ellentét feszül a
  szubszidiaritás uniós, területpolitikában is érvényesítend ő alapelve között, illetve az uniós területpoli-
  tikában is megnyilvánuló, totalizáló fogalomalkotás között. Az utóbbi célja egy olyan földrajzi tudás
  létrehozása, amely az uniós tér, terület és azzal összefügg ő folyamatok, jelenségek, problémák kö-
  zös(ségi) értelmezésén, felfogásán alapul (Scott 2002, 147). Az ellentét abból adódik, hogy míg egy-
  részt a szubszidiaritás elve a szubnacionális területi szintek nagyobb kompetenciakörrel való felruhá-
  zását szorgalmazza, vagyis célja, hogy lokális diskurzusokat (értsd: szubnacionális területi szerepl ők
  nézőpontját, térfelfogását) hozzon m űködésbe (lásd Ocskay 2002), addig ezen szerepl ők gondolkodá-
  sára az uniós fogalomrendszer mintegy koncepcionális keretként nehezedik, vagyis saját megnyilvánu-
  lásaikban kénytelenek az Unió adta szókészlettel, fogalomrendszerrel operálni. A kérdéseket illet ően,
  hogy az Európai Unió a térrel kapcsolatos lokális, marginális és alternatív tudásoknak valóban számot-
  tev ően nagyobb „teret" biztosít-e a megnyilvánuláshoz, vagy ez esetben is helye lenne a foucault-i
  feltáró munkának, inkább az utóbbira adnánk igenl ő választ.


                                               Irodalom
Allen, J.-Massey, D.B.-Cochrane, A. (1998) Rethinking the Region. Routledge, London.
Apel, K-O. (1990) Diskurs und Verantwortung. Suhrkampf, Frankfurt a. M.
Blotevogel, H. (2000) Rationality and Discourse in (Post)modern Spatial Planning. - Salet, W.-Faludi, A.
  (eds.) The Revival of Strategic Spatial Planning. Royal Netherlands Academy of Arts and Sciences,
  Amsterdam. 121-134. o.
Curry, M.R. (1996) Ön Space and Social Practice in Contemporary Geography. - Earle, C.-
  Mathewson, K.-Kenzer, M.S. (eds.) Concepts irt Human Geography. Rowman and Littlefield, New York.
  3-32. o.
Derrida, J. (1976) Of Grammatology. Johns Hopkins University Press, Baltimore.
Faragó L. (2001) Szeletek a tervezés mélyrétegeib ől. - Tér és Társadalom. 3-4.11-24. o.
Faragó L. (2003a) A tér kép egy olvasata és a „területi" tervezés. - Tér és Társadalom. 1.19-40. o.
Faragó L. (2003b) A koncepcióvezérelt tervezés általános elmélete. PhD értekezés. Pécsi Tudomány-
  egyetem, Pécs.
Felkai G. (2001) Előszó: A diszkurzusetika és a demokratikus politikai eljárások eszménye. - Habermas, J.
  A kommunikatív etika. Új mandátum, Budapest. 7-56. o.
Flyvbjerg, B. (1998) Rationality and power. Democracy in power. The University of Chicago Press,
  Chicago-London.
Fontana, A.-Pasquino, P. (1980) "Truth and power". Interjú Foucault-val. - Gordon, C. (ed.)
  Power/Knowledge. Selected Interviews and Other Writings. Pantheon Books, New York. 109-133. o.
Foucault, M. (1991) A diskurzus rendje. - Holmi. 7.868-889. o.
Foucault, M. (1999) A szexualitás története I. Atlantisz, Budapest.
Foucault, M. (2000) A szavak és a dolgok. Osiris, Budapest.
Foucault, M. (2001) A tudás archeológiája. Atlantisz, Budapest.
Fürst, M. (1993) Bevezetés a filozófiába. Ikon Kiadó, Budapest.
Gadamer, H-G. (1984) Igazság és módszer. Gondolat, Budapest.
Grabbe, H. (2001) How does Europeanization affect CEE governance? Conditionality, diffusion and
  diversity. - Journal of European Public Policy. 6.1013-1031. o.
Habermas, J. (1984) The Theory of Communicative Action. Voll : Reason and the Rationalization of
  Society. Polity Press, Cambridge.
Habermas, J. (1986) Magyarázatok a kommunikatív cselekvés fogalmához. - Magyar Filozófiai Szemle.
   1-2.175-200. o.
Habermas, J. (1998) Filozófiai diskurzus a modernségr ől. Helikon Kiadó, Budapest.
Hajer, M. (2000) Transpational Networks as Transnational Policy discourse: Some observations on the
  Politics of Spatial Development in Europe. - Salet, W.-Faludi, A. (eds.) The Revival of Strategic
  Spatial Planning. Royal Netherlands Academy of Arts and Sciences, Amsterdam. 135-142. o.
                            Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                             Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.
90        Varró Krisztina                                                        TÉT XVIII. évf. 2004             s   1

Healey, P. (1993) Planning Through Debate: The Communicative Turn in Planning Theory. — Fischer, F.
   —Forester, J.(eds.) The argumentative turn in policy analysis and planning. Duke University Press,
   Durham. 233-253. o.
Hükli, J. (1998) Discourse in the production of political space: decolonizing the symbolism of provinces
   in Finland. — Political Geography. 3.331-363. o.
Jessop, B. (2000) The Crisis of the National Spatio-temporal Fix and the Tendential Ecological
   Dominance of Globalizing Capitalism. — International Journal of Urban and Regional Research.
   323-360. o.
Kant, I. (1981) A tiszta ész kritikája. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Krauss, D. (2001) Die Politik der Dekonstruktion. Politische und ethische Konzepte im Werk von
   Jacques Derrida. Campus Verlag, Frankfurt a. M.
Lefebvre, H. (1991) The Production of Space. Blackwell, Oxford.
Miggelbrink, J. (2002) Der gezahmte Blick. Beitrlige zur regionalen Geographie. 55. Institut für Lün-
   derkunde, Leipzig.
Ocskay Gy. (2002) A lokális diskurzusok és a globális hatalom — egy hálózatépítési modellprogramról.
                         1.17-40. o.                                                                    —Tér sTársad lom.
Paasi, A. (2001) Europe as a social progress and discourse. Considerations of place, boundaries and
   identity. — European Urban and Regional Studies. 1.7-28. o.
Papp N.—Tóth J. (1999) A regionális fejl ődés elméleti kérdései a Kárpát-medencében. — Limes. 3-4.
   131-152. o.
Pfeil E. (2003) önkormányzati integráció és közigazgatás. Dialóg Campus. Budapest—Pécs.
Pratt, A.C. (1991) Discourses of locality. — Environment and Planning A. 23.257-266. o.
Richardson, T. (1996) Foucauldian Discourse: Power and Truth in Urban and Regional Policy Making.
— European Planning Studies. 3.279-292. o.
Salet, W.—Faludi, A. (2000) Three Approaches to Strategic Spatial Planning. — Salet, W.—Faludi, A.
   (eds.) The Revival of Strategic Spatial Planning. Royal Netherlands Academy of Arts and Sciences,
   Amsterdam. 1-10. o.
Scott, W.S. (2002) A Networked Space of Meaning? Spatial Politics as Geostrategies of European
Integration. — Space and Polity. 2.147-167. o.
Searle, J.R. (2000) Elme, nyelv és társadalom. Vince Kiadó, Budapest.
Smith, N. (1993) Homeless-global: Scaling places. — Bird, J.—Curtis, B.—Robertson, G.—Tickner, L.
  (eds.) Mapping the futures: local cultures, global change. Routledge, New York—London. 87-119. o.
Störig, H.J.(1997) A filozófia világtörténete. Helikon Kiadó, Budapest.
Throgmorton, J.A. (1991) The rhetorics of policy analysis. Policy Sciences. 24.153-179. o.
Weichhart, P. (1999) Die Rüume zwischen den Welten und die Welt der R1tume. — Meusburger, P. (ed.)
  Handlungszentrierte Sozialgeographie. Benno Werlens Entwurf in kritischer Diskussion. Franz Steiner
  Verlag, Stuttgart. 67-94. o.
Wittgenstein, L. (1989) Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Wittgenstein, L. (1998) Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest.
Zierhofer, W. (2002) Speech Acts and Space(s). Language Pragmatics and the Discursive Constitution of
  the Social. — GAP Working Paper Series. 1. University of Nijmegen, Nijmegen. 1-20. o.


             THE REGION AS A DISCURSIVE CONSTRUCT

                                         KRISZTINA VARRÓ
  By treating concepts of space, such as that of the region as discursive constructs the author
attempts to introduce a perspective that seems to be lacking in current accounts about Hun-
garian regionalisation. The discursive approach rests on the assumption that language is
central to our knowledge about reality. Ön this basis, the emergence and role of spatial
concepts is discussed in terms of their ability to coordinate human action. Furthermore,
particular attention is paid to those questions that arise in connection with spatial concepts
the meaning of which is not rooted in the Habermasian lifeworld and is thus not intersubjec-
tively shared. Emphasis is put on the importance of the discursive context and power and
                        Varró Krisztina : A régió mint diszkurzív termék
                         Tér és Társadalom 18. évf. 2004/1. 73-91. p.

TÉT XVIII. évf. 2004     s   1                    A régió mint diszkurzív termék          91

possible modes of resistance are equally mentioned. Allusion is made to several strands of
philosophical thought, such as poststructuralism and Habermasian action theory. These ad-
mittedly diverging accounts agree on looking at entities as discursively constituted and can
thus be fruitfully exploited to develop a position, which rejects the taken-for-granted repre-
sentations of space and aims at their deconstruction. This is hoped to result in uncovering
oppressed points of view, as well as in canalizing current debates.