Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
140 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
AZ URBANISZTIKA ÉS A TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS
OKTATÁSA FRANCIAORSZÁGBAN:
MÉRLEG ÉS KILÁTÁSOK
(The Education of Urban Sience and Urban Development in
France: Balance and Prospects)
PIERRE MERLIN
Kulcsszavak:
urbanisztika településfejlesztés urbanisztikai, illetve településfejlesztési képzés Urbanisztikai és
Településfejlesztési Kutatási és Oktatásfejlesztési Társaság
Jelen tanulmány az urbanisztika és a településfejlesztés oktatásának, a képzés intézményesülésének
franciaországi fejlődését mutatja be. A képzési rendszer áttekintése, megismertetése mellett a szerz ő az
urbanisztika és a településfejlesztés fogalmak lényegét, ismeretelméleti státuszát is tisztázni kívánja.
Bevezetés
Franciaországban az urbanisztika oktatása az els ő világháború végéig nyúlik visz-
sza, de igazából csak 1968 után indult fejl ődésnek. A településfejlesztés oktatása is
ekkor kezdő dött, amikor egyetemi földrajzprofesszorok azzal kezdtek foglalkozni,
hogy hallgatóik számára az oktatáson kívül más elhelyezkedési lehet őséget is teremt-
senek. Miért ilyen kés őn alakult meg és fejl ő dött ki ezen két oktatási ágazat? És
miért van napjainkban akkora népszer űsége, hogy nyilvánvalóan jóval több a dip-
lomás szakember, mint az elhelyezkedési lehet őség?
Mielő tt választ adnánk a kérdésekre és áttekintenénk a képzési rendszert, tisztáz-
nunk kell az urbanisztika és a településfejlesztés fogalmak lényegét, ismeretelméleti
státuszukat, majd meg kell értenünk az (ekkor még csak fels őfokú) oktatásba való
bevezetésük összefüggéseit.
Az urbanisztika és a településfejlesztés státusza
Kétségtelen, hogy az „urbanisztika" szó 1910-ben jelent meg el őször (Paul
Clerget-nek a Neucháteli Földrajzi Társaság Közlönyében megjelent írásában,
egyébként vitatható definícióval). A „településfejlesztés" kifejezés, amely az el őb-
binél kedveltebb volt, az 1919-es Cornudet-törvényben bukkant fel el őször, amely
bizonyos kategóriába tartozó települések számára el ő írta, hogy „rendezési, szépítési
és fejlesztési tervet" készítsenek. Ezek a kifejezések tehát újkelet űek. Hogyan defi-
niáljuk őket? Milyen szerepet tulajdonítsunk nekik?
Számos meglepetésben lesz részünk, ha néhány nagy lexikont fellapozunk
(Merlin 2000). A Littré-ben (1863-1873) nem szerepel az urbanisztika szó, akár-
csak a Francia Nyelv Nagy Larousse szótárában sem (1875). A kifejezés csak az
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 141
első világháború után jelent meg, a XX. Századí Nagy Larousse-ban, amely három
meghatározást is ad. Az els ő a jogi jelentésre korlátozódik, azaz az urbanisztika jogi
hátterére. Egy rövid definíció szerint az urbanisztika „a városi agglomerációk be-
rendezésének és szervezésének m űvészete". A kib ővített értelmezés szerint „a tá-
gabb értelemben vett emberi létesítmények (lakóépületek, munkahelyek, szórako-
zóhelyek, közlekedési és kereskedelmi hálózatok) városi vagy vidéki térben történ ő
olyatén elhelyezésének m űvészete, hogy a hivatalok és az emberek közötti kapcso-
latok a legkényelmesebb, leggazdaságosabb és legharmonikusabb módon m űköd-
hessenek". Ez a definíció igen érdekes, és lényegét tekintve ma is használható.'
Egybevethetjük ezt aszal a nagyon egyszer ű meghatározással, amelyet a legújabb
Larousse ad a „településfejlesztésre" (ez a szó is hiányzik a régi lexikonokból):
„rendben való elhelyezés tevékenysége". Így az urbanisztika a településfejlesztés
viszonylataként jelenik meg, tehát több, mint csupán a városi környezet alakítására
specializált ágazat. A fejlesztés tágabb fogalom, mivel különféle arányokban értel-
mezhető, a helyitő l kezdve (pl. egy negyed, egy tér, egy utca — a köznyelvben egy
lakás, sőt egy helyiség arányaira is alkalmazzák) egészen országos méretekig (vi-
dékfejlesztés), s ő t kontinentális vagy világviszonylatban is.
Ekképpen definiálva az urbanisztika és a településfejlesztés már tudományos
rangra tarthat ígényt. Egy tudomány önálló fogalmakból épül fel, miközben elméle-
teket (gyárt) dolgoz ki. Fel kell ismerni, hogy a településfejlesztés és az urbaniszti-
ka fogalomrendszere nehezen különíthet ő el azon tudományokétól (legyenek bár
egzaktak vagy nem), melyek a városépítészet tárgykörével foglalkoznak. Ami az
elméleteket illeti, a településfejlesztés nem kér bel őlük. Az urbanisztika azonban
sokfélét látott már kezdve Cerdától (1867) egészen Le Corbusier-ig, néha konkrét
terekre alkalmazva (Barcelona és Chandigarh), melyek azonban nem találtak általá-
nos elfogadásra. Tudományosságuk elismerésének követelése, melyet számos urba-
nisztikai szakember hangoztat, gyakran csupán igézet: ahogy Le Corbusier „helyes,
valódi és pontos terv"-ként mutatta be Ragyogó Városát (Ville radieuse) (Le
Corbusier 1935), és kijelentette, hogy számára az urbanisztika tudományossága
olyan geometriára korlátozódik, amely csak az egyenes vonalakat ismeri (Le
Corbusier 1923).
Beszélhetünk-e — árnyaltabb kifejezéssel élve — eljárásokról, amikor az urbanisz-
tikát és a településfejlesztést akarjuk min ő síteni? Egy eljárás sajátos módszereket
feltételez. Az urbanisztika és településfejlesztés viszont más tudományok módsze-
reit alkalmazza, mivel sosem hozták létre a maguk önálló, elismert módszerét
(Merlin 1995).
Akkor tehát m űvészetrő l kell beszélnünk esetükben? A m űvészet „a dolgok sza-
bályok szerinti létrehozásának módja, egy szépségideál kifejezése" (Larousse). Az
egyedüli — ráadásul instabil — szabályok a jogi szabályok, amelyekre azonban nem
korlátozhatjuk az urbanisztika és a településfejlesztés jelentését. Ami a szépségide-
ált illeti, elegendő , ha megszemléljük azokat a városi és vidéki tájakat, amelyeket a
hajdani városépítészek hagytak ránk, hogy kételkedjünk: m űvészetről van-e szó.
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
142 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
Akkor hát mi a státuszuk? Számunkra úgy t űnik, hogy a városrendezés és az ur-
banisztika egy gyakorlat, azaz szándékos tevékenység, de egyfajta eljárás is, vagyis
„alkalmazási, megvalósítási gyakorlat, cselekvésmód, használat, a realitásokkal
való szembekerülés, tétovázás, melyekb ől inkább tapasztalat születik, mint tudás."
(Merlin 2000)
De az urbanisztika és a településfejlesztés gyakorlata és eljárása többértelm ű. Ez a
többértelműség magyarázza hatáskörük megszerzésére tett kísérleteket, legalábbis
Franciaországban. Mindenekel őtt a szakmai gyakorlatban: az építészek megpróbál-
ták megszerezni a monopóliumot — és gyakran sikerrel is jártak —, s ezzel a Nagy
Larousse harmadik definíciójára sz űkítették a kifejezés értelmét („a legkényelme-
sebb, leggazdaságosabb és legharmonikusabb módon"). A közigazgatásban a híd-
és útépítő mérnökök, akik a háború végén még elhanyagolták ezt a területet, kés őbb
teljes lelkesedéssel alkalmazták a Beruházási Minisztérium 1966-os létrehozása
után. Az egyetemeken pedig a geográfusok igyekeztek úgy bemutatni az urbaniszti-
kát és a településfejlesztést, mint a regionális földrajz és a településföldrajz termé-
szetes meghosszabbításait.
Ezen törekvések mindegyike nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Az utóbbira utalva
emlékeztetünk arra, hogy az urbanisztika és településfejlesztés a térbe ágyazódnak,
és az időbe íródnak. A múltban a vidék és a városok problémáinak megértéséhez a
történelmi ismeretekre támaszkodtak. A jöv őben a szakembereknek hosszú távra,
előretekintve kell tervezniük. Napjainkban pedig figyelembe kell venniük a társada-
lom igényeit, várakozásait, esetenként alakítaniuk kell azokat.
Az oktatás fejl ődése
Az első képzések megjelenése és fejl ődése
Első ként az urbanisztikai oktatás jött létre Marcel Poéte befolyására. Ő kezdemé-
nyezte 1918-ban egy Várostörténelmi, Földrajzi és Gazdálkodási Intézet létrehozá-
sát, melyb ő l 1919-ben megalakult az Urbanisztikai Tanulmányok F őiskolája, s
ennek köszönhet ő a Párizsi Egyetem Urbanisztikai Intézetének 1923-as létrehozása
is. Ez az intézet, amely a két világháború között er ősen kötődött a Francia Város-
építészek Társasága (SFU) szakmai köreihez, adta ki a „Városi élet" cím ű elméleti
orientációjú folyóiratot, miközben az SFU „Urbanisztika" címmel egy szakmaibb
jellegű folyóiratot jelentetett meg.
Franciaországban az urbanisztikai oktatás helyzete 1968-ig változatlan maradt,
csupán egy tanszéket (Pierre George vezetésével) és egy urbanisztikai doktorátust
hoztak létre a Sorbonne-on az 1960-as évek elején, melyeket az építészek befolyá-
sára hamarosan egy semlegesebb „urbanisztikai tanulmányok" fed őnevű képzésre
redukáltak. Az Út- és Hídépít őmérnöki Főiskolán pedig 1964-ben megalakult egy
Város- és Vidékfejlesztési Műhely.
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 143
Az állami oktatás keretein belül 1968 után hat intézmény jött létre, abban az id ő-
ben, amikor az urbanisztika ismét az érdekl ődés előterébe került:
— a Párizsi Egyetem Urbanisztikai Intézete (IUP), melyet 1969-ben Dauphine-ba
helyeztek át, 1972-ben megszüntettek, és 1973-ban Párizsi Urbanisztikai Inté-
zet néven alakítottak újjá Créteilben (a Párizs-Val de Marne-i Egyetem keretein
belül);
— a Vincennes-i Egyetem Urbanisztikai Tanszéke (1969), amely 1971-ben a Pá-
rizsi Akadémia Urbanisztikai Intézetévé, majd 1987-ben Francia Urbanisztikai
Intézetté (IFU) alakult, s ugyanebben az évben Marne-la-Vallée-ba települt;
— a Politikai Tudományok Intézetének urbanisztikai tagozata;
— a Grenoble-i Urbanisztikai Intézet (a Grenoble-i Egyetemhez csatolva);
— a Vidékfejlesztési Intézet (IAR) Aix-en-Provence-ban (az Aix-Marseille-i
Egyetem részeként);
— a Felső fokú Településfejlesztési Tanulmányok Központja (CESA, a Tours-i
Egyetemen).
Ez a hat intézmény azonban nem tudta megteremteni az urbanisztika és a telepü-
lésfejlesztés oktatásának közös alapjait, egyesek szerint ugyanis csak a fels őokta-
tásban lehet helyük (Dauphine, majd Créteil, az IEP, Grenoble, Aix), mások azon-
ban úgy vélték, hogy oktatásukra mind a középiskolákban, mind a fels őoktatásban
szükség van (Vincennes és Tours). Az intézményeknek mégis voltak közös jellem-
ző ik: több szakágra terjedt ki az oktatás, és a tantestületekben számos szakember
oktatott, szemben az olyan képzésekkel, amelyek lényegében csak egy tudomány-
ágat képviseltek és ez id őben elterjedőben voltak, főként a földrajzosok kezdemé-
nyezésére, akik e képzéseket a „településfejlesztés" elnevezéssel illették.
Az egyértelműen több szakra kiterjed ő és fóleg szakemberek által oktatott képzé-
sekkel (pl. műhelyek) párhuzamosan olyan képzések is elterjedtek, amelyek csupán
a külcsínre építettek. A jogászok speciális urbanisztikai, városrendezési, környezet-
és építésügyi jogi képzéseket hirdettek. A „jogi" jelz ő hangoztatásával együtt azon-
ban nem törekedtek a teljességre. De ez más tudományok képvisel őire is igaz, fóleg
a geográfusokra, mint már említettük. Ezeken a képzéseken többnyire csak nagyrit-
kán oktattak szakemberek és csak nagyon kevesen más tudományok szakért ői (pl.
nem volt ritka, hogy egy geográfus oktatta a közgazdaságtan alapelveit, s őt a jogot is).
Az APERA U létrehozása
A lendület, amelyet az urbanisztika és a területfejlesztés ügye az 1960-as években
az államapparátusban kapott (lásd a Beruházási Minisztérium említett létrehozását a
közmunkaügy és az építésügy összevonásával), valamint az értelmiségiek 1968
utáni kritikai hevülete a város problémáit érint ően mégis vesztett erejéb ől. A hat
intézmény tantestülete alig változott. Röviden szólva az eufória korszaka után a
településfejlesztési és urbanisztikai oktatás, melyet gyakran bíráltak szakmai körök
és képvisel ők, legtöbbször segít ő javaslatok nélkül, némileg válságba jutott. Igaz
ugyan, hogy nem olyan mély válságba, mint hajdan a Párizsi Egyetem Urbaniszti-
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
144 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
kai Intézete. A Városépítészeti és Lakásügyi Minisztérium urbanisztikai oktatási
megbízottja megpróbálta arra ösztönözni az oktatási szakembereket, hogy m űköd-
jenek együtt. Így szervezték meg 1984. június 13-án Créteilben az oktatók találko-
zóját. Ennek a rendezvénynek az eredményeképpen jött létre az Urbanisztikai és
Településfejlesztési Kutatási és Oktatásfejlesztési Társaság (APERAU), és annak
alapító okirata. Megszervezték az els ő eszmecserét is „Urbanisztika és Egyetemek:
újraosztás?" címmel.
Az APERAU-nak, ahogyan alapszabálya rögzíti, „a célja olyan rendezvények
szervezése, amelyek alkalmasak
— az urbanisztikai és településfejlesztési kutatások és tájékoztatás fellendítésére,
— az urbanisztikai és településfejlesztési kutatással, oktatással megbízott intéz-
mények közös érdekeinek képviseletére, együttm űködésük és viszonyuk javí-
tására,
— a szakmai kutatószervezetekkel, a hatóságokkal, nemzetközi szervezetekkel,
külföldi képzési és kutatóközpontokkal való kapcsolatok és együttm űködések
fellendítésére".
A tevékenységek között külön kiemeli a szöveg az „innovációk és kísérletek
nyomon követését és értékelését".
Megalakulása után az APERAU tárgyalásokba kezdett az urbanisztikáért felel ős
minisztériummal, és 1985-ben alá is írtak egy megegyezést az urbanisztika és a
településfejlesztés oktatásáról a Beruházási Minisztérium urbanisztikai és település-
fejlesztési bizottságával. Az okiratot 1989-ben átdolgozták és kiegészítették, miután
a szakma két fő intézményét, a Francia Urbanisták Társaságát (SFU) és a Közhiva-
talok Urbanisztikai Alkalmazottainak Társaságát (APUCT) összevonták.
Az APERAU sosem tekintette magát zártkör ű klubnak, még kevésbé olyan cso-
portnak, amelynek feladata az alapító tagok érdekeinek védelmét szolgáló nyomás-
gyakorlás lenne. Az alapítók között találjuk az 1968 után létrehozott hat intéz-
ményt, valamint a kés őbb alakult Lyoni Urbanisztikai Intézetet (Lyoni Egyetem).
Később az APERAU-hoz számos szervezet kívánt csatlakozni, melyeknek azonban
meg kellett felelniük a Társaság okiratában foglalt elveknek. Az esetek többségében
adtak egy bizonyos türelmi id őt, ami alatt a jelölt intézménynek összhangba kellett
hoznia programjait az APERAU alapelveivel, és így feltételes tagként részt vehetett
annak tevékenységében. Így csatlakozott az APERAU-hoz a Reimsi Egyetem Kör-
nyezet- és Területrendezési Intézete (IATEUR), a Bordeaux-i Egyetem Urbaniszti-
kai és Településfejlesztési Intézete, az Út- és Hídépít őmérnöki Főiskola kiegészítő
szakja („Urbanisztika és településfejlesztés") és a Nantes-i Egyetem szakirányú
felső fokú okleveles (DESS) képzése is, majd egy-két év elteltével teljes jogú tagok
lettek. A Sorbonne Párizsi Urbanisztikai Intézete szintén csatlakozott a szervezethez.
1991-92-ben az APERAU aktív szerepet vállalt abban a munkacsoportban, ame-
lyet a Beruházási, a Lakásügyi és a Közoktatásügyi Minisztérium hozott létre „az
urbanisztikai és településfejlesztési képzések" kidolgozására, s melynek Ampe úr
volt a vezetője, valamint az Ampe-jelentésben, ami az együttm űködés eredménye-
ként jött létre.
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 145
Az APERAU alapító okiratának elvei
Az 1984-ben kidolgozott alapító okirat ma is érvényes, id őközben azonban kiegé-
szült a Beruházási Minisztérium által aláírt, majd pedig a francia nyelvközösséghez
igazított (1998) okiratok tartalmával.
Az okirat alapelvei:
— az urbanisztika és településfejlesztés lényegéb ől adódóan több szakágat érint,
ennélfogva a képzésnek is több tudományágra kell kiterjednie mind a progra-
mok, mind a tantestületek összetétele, mind pedig az oktatók utánpótlása te-
kintetében;
— a településfejlesztés és az urbanisztika elméleti és kritikai tanulmányok tárgya
és konkrét szakmai tevékenységi terület egyid őben: az oktatásnak ezt a két
dimenziót egyesítenie kell; a szakmai diplomáknak is integrálniuk kell az el-
méleti és kritikai oldalt; ugyanígy, a kutatói képzésben is szükség van konkrét
és gyakorlati ismeretekre, s ehhez elengedhetetlen a más szakágakra is kiterje-
dő oktatás, beleértve a m űhelymunkát is;
— a szakma elsajátításához szükséges a hosszú gyakorlati id ő (mely alól felmen-
tést ad az ez irányú korábbi szakmai tevékenység), még a kutatói diplomával
(DEA) rendelkezőknek is;
— az urbanisztika és a településfejlesztés egyéni alkotóképességet is feltételez,
ezért saját (vagy kivételes esetben kisebb csoportban készített) szakdolgozat
írása szükséges;
— ezek a követelmények nem teljesíthet ők egyetlen tanév alatt, amennyiben a
hallgatók nem végeztek a középiskolában urbanisztikai és településfejlesztési
tanulmányokat.
Az APERAU értékel ő tevékenységei
Az APERAU alapelveit tehát 1984-85-t ől elismerte a Beruházási Minisztérium, a
Közoktatásügyi Minisztérium és a szakmai szervezetek. Mint láttuk, az APERAU
egyre inkább megerő södött. Az 1990-es évek elején azonban felmerült egy jogi
kérdés: hogyan ítélhette meg a társaság a jelöltek alkalmasságát a csatlakozásra,
várakozási időt írva el ő számukra, hogy az alapszabályban foglaltaknak eleget te-
hessenek? Felmerült egy valódi értékel ő rendszer létrehozásának gondolata. De
vajon az értékelés nélkül felvett szervezetek dönthetnek-e más szervezetekr ől?
Hozzáfogtak tehát az APERAU tagszervezeteinek értékeléséhez, miel őtt az új jelöl-
teket értékelték volna ki.
Az elveket 1991-ben dolgozták ki, az értékelések pedig 1992 és 1994 között zaj-
lottak le. Mindegyik intézményt ugyanazon személyek vizsgálták meg:
— az APERAU más intézményeib ől két egyetemi tanár,
— két szakért ő (közülük az egyiket szakmai szervezetek jelölték ki),
— a Beruházási Minisztérium képvisel ője (bár felkérték rá, a Közoktatásügyi
Minisztérium nem jelölt ki képvisel őt).
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
146 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
Az értékel ő bizottság előbb az intézmények részletes pályázatait tekintette át,
majd helyben vizsgálódott (egy-két nap), így pontos információkat szerezhettek,
találkozhattak az oktatókkal, a régi és jelenlegi diákokkal, felmérhették a gyakorlati
oktatás, a műhelymunka, a záró szakdolgozatok min őségét.
Az értékel ő jelentésre az adott intézmény is hivatalos választ adhatott. A jelentést
és a választ az APERAU fels őbb fórumai vizsgálták meg, az alapító okirat pedig
széles körű elfogadást nyert, kiegészülve néhány kikötéssel és (f őleg) ajánlással.
Az értékel ő eljárást ezek után 1995-96-ban, ugyanazon körülmények között, a
csatlakozó jelöltekre alkalmazták. Így a toulouse-i képzések, a Párizsi Egyetem
képzése, a bresti földszerkezettani tudományos és szakmai tanulmányok (MST), a
lille-i és rennes-i DESS-képzések is felvételt nyertek az APERAU-ba. E két utóbbi
képzés esetében a tervek elbírálása történt meg, ugyanis a csatlakozást és az elbírá-
lást már az oktatás elindítása el őtt kérelmezték. Az APERAU tanácsadó-szerepet
töltött be, és a kezdeti tervet jelent ősen továbbfejlesztette. A szervezet közvetít ő
szerepet is játszott az egyetemi felel ős megbízottaknál az egy-két éves DESS-
képzés gondolatának elfogadtatása érdekében, melyt ől azok idegenkedtek (az
APERAU ezt már alkalmazta titokban, de csak 1992-ben vált hivatalossá).
Az APERAU nemzetközivé válása
Ez a belső értékelési kísérlet egyedülálló, legalábbis Franciaországban. Hamar
ismertséget és elismerést szerzett, és külföldi intézmények is kapcsolatba kerültek
az APERAU-val. Létezik egy európai társaság (Európai Tervez ő Iskolák Társasága,
AESOP), mely azonban kizárólag angol nyelv ű. Innen jött az ötlet, hogy az
APERAU alakuljon francia nyelvű nemzetközi szervezetté. 1996 júliusában Mont-
realban el őkészítő találkozót szerveztek (épp az AESOP és amerikai partnerszerve-
zetének közös kongresszusa el őtt). A tours-i társasági közgy űlés lett 1997-ben az
„újjáalapító": az APERAU új társasági alapszabályzatot fogadott el, és nemzetközi
vezető séget választott. Azóta a francia tagok alkotják a francia tagozatot. Québec-
bő l, Belgiumból, Svájcból, Marokkóból, Tunéziából és Libanonból is érkeztek
csatlakozók. A tuniszi társasági közgy űlés (1998) elfogadta az APERAU új alapító
okiratát, mely a régi okirat átdolgozásával, az új tagok helyzetének különböz őségét
figyelembe véve jött létre. A bordeaux-i közgy űlés (1999) jóváhagyta az értékelés
módszertani jegyzékét.
Idő közben ismételten vizsgálat alá vették az APERAU francia tagjait 1996-ban,
melyet kiterjesztettek más országok tagjelöltjeire is, akik a pozitív elbírálásig csat-
lakozott tagoknak számítanak, majd azután aktív tagokká válhatnak. A Brüsszeli
Városfelújítási és Urbanisztikai Fels őfokú Intézet (ISURU) és Montrealban a
Québeci Egyetem Urbanisztikai tanszéke már elbírálást nyertek.
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 147
Problémák és kilátások
Ha az APERAU megalapítása lehet ővé is tette egy „klub" létrehozását a francia
településfejlesztési és urbanisztikai intézetekkel, illetve kés őbb más francophon
országok bevonásával, amely id őnként képes a nyomásgyakorlásra is, ezzel még
távolról sem oldódott meg minden probléma.
A Közoktatásügyi Minisztérium következetlensége
1985-ben a Közoktatásügyi Minisztérium felismerte az APERAU létrehozásának
és törekvéseinek jelent őségét, és lehet ővé tette az urbanisztikai és településfejleszt ői
diplomák elismertetését. De ez az idill nem tartott sokáig. A miniszterek — és talán
az iratok kezeléséért felel ős hivatalnokok is — gyorsan cserél ődnek. Ráadásul úgy
tűnik, a minisztérium semmire sem emlékszik. Az értékel ő vizsgálatokat követ ően
számos olyan képzésre adtak engedélyt, amelyek igen kevéssé terjedtek ki több
szakágra. Az 1990-es évektől a kormányok törvényekkel kívánták biztosítani az
egyetemi tanulmányok szakosítását, és e célból egyre nagyobb számban elismertet-
ni a szakirányú diplomákat. Úgy vélték, hogy a városrendezés és az urbanisztika
nagy jövő előtt áll (holott, mint tudjuk, sajnos vége az aranykornak). Úgy képzelik,
hogy egy DESS vagy egy egyetemi szakirányú diploma elismertetésével 30 munka-
helyet teremtenek, holott csupán lesz 30 újabb munkanélküli vagy 30 olyan munka-
vállaló, aki kénytelen képzettségénél alacsonyabb színvonalú munkát elfogadni.
A szakma tehát telített. Az 1970-es években jelent ősen kiszélesedett a helyi kö-
zösségek és szervezetek megújult érdekl ődésével. De paradox módon az 1980-as
években a decentralizáció következtében nem jöttek létre a várt munkahelyek, mi-
vel az önkormányzatok más területeken fejlesztettek. Jelenleg az APERAU tagszer-
vezetei évente legalább 500 olyan diplomás számára kínálnak állást, akik több ok-
levelet is szereztek (p1. IUP és DESS). Márpedig a szakmai szervezetek szerint
legfeljebb ennyi álláslehet őség van. A Közoktatásügyi Minisztérium 1998-99-ben
elismert 62 DESS-diplomát (ebb ől 14-et bírált kedvez ően az APERAU), 23 DEA-
diplomát (ebb ől az APERAU csupán négyet), 30 középiskolai képzést — nem szá-
mítva az IUP-t, MST-t, a hagyományos egyetemi fokozatot, a településfejleszt ő
szakirányú egyetemi fokozatot (melyek közül az APERAU nyolcat fogadott el).
Azaz a minisztérium által elfogadott képzéseknek több mint háromnegyede nem
felel meg az APERAU alapkövetelményeinek. A minisztériumnak felel ősebb dön-
téseket kellene hoznia.
A szakma strukturálása és a bejutás lehetőségei
Mindeközben kidolgozták az urbanisztika szakma részleteit. A szakmai szerveze-
tek az SFU és az APUCT vezetésével 1993-ban együttm űködést hoztak létre „Ur-
banisztika Szakma" néven, majd 1996-ban megalakították a Francia Urbanisták
Tanácsát (CFDU). Utolsó lépésként 1998-ban a CFDU létrehozta az Urbanisztikai
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
148 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
Szakképzési Központot (OPQU), amely felülvizsgálja a jelöltek jogosultságát a
szakképesítés elnyerésére. A követelmények megegyeznek az APERAU alapsza-
bályzatában foglaltakkal.
De ha az urbanisták ügye már jó úton halad is — csak meg kell nézni az OPQU ha-
tékony tevékenységét —, mindez nem mondható el a településfejlesztésr ől (a szakma
pontos kidolgozása is várat még magára). Úgy t űnik, hogy számos többdiplomás
szakember csak képzettségénél alacsonyabb színvonalú állásban tud elhelyezkedni.
Az országos közhivatalokba való bejutás (az egyik legfőbb elhelyezkedési lehető-
ség) sem egyszerű. Jelenleg nincsenek urbanisztikai és településfejlesztési szakem-
berek az alkalmazottak között (egyébként építészek sem). Az önkormányzatok
kénytelenek szerz ődéses szakembereket foglalkoztatni — ennek feltételei szigorúan
szabályozottak — a mérnöki munka keretei között. De ez csupán kényszermegoldás.
Az utóbbi években a hivatal mérnökei kezdeményezést indítottak annak érdekében,
hogy dolgozzák ki az állások megpályázásának feltételeit, és csak tudományos vagy
műszaki végzettség űek nyerhessenek el állást. Az ügy elakadt ugyan, de bármikor
újra beindulhat. Az egyedüli jó megoldás az volna, ha a városépítészek és -rendez ők
alkalmazása lehetővé válna.
Az építészek törekvései
A történelem folyamán az építészek mindig úgy gondolták, hogy természetes te-
hetségük van az urbanisztikai pályára, akkor is, ha képzettségük koránt sem több-
irányú. Ma a Kulturális Minisztérium építészeti (és vagyonkezel ői) bizottsága han-
goztatja ezt, sokkal inkább, mint az építészeti iskolák, amelyek számos problémával
küzdenek. Egy újabb kelet ű rendelet előírja, hogy az építészhallgatókat az „építé-
szeti és urbanisztikai" tanterv szerint kell képezni, és feljogosítja az építészeti isko-
lákat, hogy „egyedül vagy más egyetemekkel közösen" adjanak ki fels őfokú diplo-
mákat (DEA vagy DESS). Ez az utóbbi pont egyel őre csupán lehet őség. De joggal
aggódhatunk miatta, ha tudjuk, hogyan osztogatják az építészdiplomákat ezek az
iskolák (ami a szakma teljes telítettségéhez vezetett), és ismerjük a tantestületek
igen gyenge összetételét (intézményenként átlagosan egynél kevesebb oktató ren-
delkezik egyetemi tanári képesítéssel).
A nélkülözhetetlen tematikai sokszín űség
Az APERAU körüli képzések egyik visszás tulajdonsága, hogy a képz ő intézmé-
nyek egy kaptafára dolgoznak, nem igyekeznek szakosodni, és nem veszik figye-
lembe a regionális sajátosságokat sem.
Az ilyen specializálódás régi hagyomány néhány intézményben: a reimsi
IATEUR a környezetrendezésre szakosodott, a CESA (Tours) a városrendezésre, a
nantes-i DESS-diplomás képzés els ősorban jogi irányultságú, a rennes-i képzés a
szociológiára, az IAR (Aix-en-Provence) pedig a vidékfejlesztésre helyez nagyobb
hangsúlyt. A párizsi intézmények (Sorbonne, IFU, IUP) és az Út- és
Hídépítőmérnöki Fő iskola képzése esetében nincs világosan körvonalazott szak-
Pierre Merlin : Az urbanisztika és a településfejlesztés oktatása Franciaországban :
Mérleg és kilátások
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 140-149. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 149
irány, vagy ha van is (pl. „Urbanisztika és városrendezés" az Út- és Hídépít ő-
mérnöki F őiskolán), azok némileg fiktívek. Máshol is el őfordul, hogy egy idő eltel-
tével a különböz ő intézmények hajlamosak megfeledkezni a szakirányukról.
A szakirányú kutatás hiánya
A szakosodás legjobb módja az volna, ha az oktatócsoportoknak saját kutatási te-
rületeik lennének. El kell ismernünk, hogy az APERAU tagintézményei körében a
kutatás gyakran háttérbe szorul, és maga az APERAU is kevés hangsúlyt fektet a
kutatásra. Az APERAU csak négy DEA (kutatói) diplomát ismert el, ezeket kb. tíz
intézmény adhatja ki ( a tízb ől hat tagja az APERAU-nak). Ez pedig annyit jelent,
hogy az APERAU által elismert képzések többségében a kutatói körök nem az
urbanisztikát részesítik el őnyben ( a városrendezéssel nem vonhatunk párhuzamot,
mert a kutatók és diplomások körében nincs rangja). Az urbanisztikai és település-
fejlesztési egyetemi képzés tekintetében a francia oktatásügynek nagy hiányossá-
gokkal kell szembenéznie.
Zárszó
Rövid története folyamán az urbanisztikai és településfejlesztési képzésnek ked-
vezőtlen, sőt ellenséges körülmények között, meg nem értettség közepette kellett
működnie. Talán az elkülönülésük következménye volt ez. Az urbanisztikai képzés
különvált az építészeti tanulmányoktól, ahogy tette azt például Olaszországban,
Oroszországban vagy Közép-Kelet-Európában. A társadalomtudományok közé sem
kívánt tartozni, kiszakítva természetes környezetéb ől, mint az Egyesült Államokban
vagy Nagy-Britanniában. Pedig hallani már Franciaországban olyan hangokat, hogy
„az urbanisztikának vége", és inkább egy „várostudományt" látnának szívesen, ez
azonban igen homályos és zavaros fogalom. Ha az urbanisztikai és a településfej-
lesztési képző intézmények ezeket a hangokat követnék, az a végüket jelentené.
Fordította: Annus Rita — Baráth Gabriella
Jegyzet
Mi ,
MI igy fogalmaznánk meg: olyan, több szakágra kiterjed ő tevékenységi terület, melynek célja, hogy a
teret maradandóan, harmonikusan és hasznosan rendezze el (Merlin 1998).
Irodalom
Cerda, I. (1867) Teoria general de la urbanizacion. Barcelone. Traduction franeaise partielle par
Antonio Lopez De Aberasturi (1965) Paris, Seuil.
Le Corbusier (1923) Urbanisme. Paris.
Le Corbusier (1935) La ville radieuse. Paris.
Merlin, P. (1995) Les techniques de l'urbanisme. PUF, Paris.
Merlin, P. (1998) L 'urbanisme. PUF, Paris.
Merlin, P. (2000) „Introduction". — Merlin, P.—Choay, F. (eds.) Dictionnaire de l'urbanisme et de
I 'aménagement. PUF, Paris. 3e éd. (sous-presse)