Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
Tér és Társadalom XVI. évf. 2002 s 2: 129-162
KITEKINT Ő
SZEMBEN A MEGAPOLISZOKKAL:
AZ ILE-DE-FRANCE-I KÜZDELEM
(Face to the Megapolises:
The Battle of ile-de-France)
ALAIN LIPIETZ
Kulcsszavak:
megapolisz várostervezés Párizs
A tanulmány a megapoliszok létrejöttének okait vizsgálja. Párizs és az lké-de-France régió példáján
mutatja be a folyamatot, s ennek tervezési, szabályozási problémáit. A szerz ő elemzi a témával kapcsola-
tos francia kutatói és tervezői véleményeket, a fejl ődési lehetőségek kapcsán felmerült ellentéteket,
vitákat.
Franciaországban a nyolcvanas évek végén egy nem várt ortodoxia bukkant fel a
regionális területrendezés terén. Eszerint a párizsi megapolisz (amely magában
foglalja Ile-de-France régió népességének nagy részét, északon és nyugaton pedig
túl is lépi annak határait) növekedése maradna a produktivista tervgazdászok kezé-
ben az egyetlen üt őkártya, hogy elkerülhessék Franciaország háttérbe szorulását
Európában. Az 1990-2015-ig tartó negyedszázadra érvényes, új Ile-de-France-i
Regionális Főtervezet els ő vitái alkalmával ez az ortodoxia nagyrészt egyetértést
váltott ki.
Hamarosan azonban két oldalról támadták ezt a véleményt: tudatára ébredtek a
megapolisszal járó hátrányoknak, az érintett polgárok pedig egyre többen tiltakoz-
tak, még a peremvidék városatyái is (politikai nézett ől függetlenül), s ez a környe-
zetvédő politikára szavazók számának nagyarányú növekedésében nyilvánult meg
(az 1992-es Ile-de-France-i helyi választásokon 18%-ot szereztek). Minden várako-
zás dacára 1993-ban az új jobboldali nemzeti többség belügyminisztere, Charles
Pasqua úgy döntött, hogy korlátokat állít a párizsi megapolisz növekedése elé, ek-
képp válaszolva a nézetek általános megváltozására. Ez azonban nem jelentett álta-
lános egyetértést a nagyvárosiasodás elkerülésének lehet őségei tekintetében, s őt: a
nagyvárosiasodás egy új formáját jelentette.
Ebben a cikkben el őször azt vizsgáljuk, miért jönnek létre id őnként a világban
megapoliszok, s ehhez a „szabályozást" közelítjük meg. Azután beszámolunk az
„Ile-de-France-i vitáról", az Ile-de-France-i Regionális Tanács oldaláról vizsgálva.
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
130 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
Foglalkoztatás és városnövekedés
A városnövekedési modellek legtöbbje, amelyek feltételezik a városok közti mo-
bilitást, a foglalkoztatás növekedésén alapulnak: középtávon a munkanélküliség
kiegyenlítődne az ország határain belül. Például az a tanulmány, amelyet a párizsi
megapolisz jövőbeli növekedéséről az állam, Ile-de-France és Párizs városának
szakértői dolgoztak ki a nyolcvanas évek végén, 5,6 millióra becsülte a munkahe-
lyek számát, és 12-13 millióra a lakosokét 2015-re. Azonban ez az elemzés nem-
igen vette figyelembe azoknak az állásoknak a sajátosságát, amelyek a 21. század
elejét jellemzik Franciaországban. Márpedig az világos, hogy a munkahelytípusok-
nak, pontosabban keletkezésük módjának hatása van a városiasodás mikéntjére is.
Teljes vagy részidős állásokra kell-e számítani? És a munkapiac „els ő" (tartós)
vagy „második" (bizonytalan) szektorában? Ebben a témában a szociológia és a
gazdaságtan sokat tudna mesélni a városrendez őknek. De hogyan lehetnek hatással
a munkaügyi szabályozás, a bérszerz ődés, a munkaidő változásai a városba tömörü-
lésre, a várostípusokra, az életmódra?
Igaz ugyan, hogy a t őke és a munka kapcsolódásai fontos szerepet játszanak a vá-
ros kialakulásában, de nem feltétlenül játszanak kiváltságos szerepet. Más tényez ők
is hatnak, akár gazdaságiak (mint az ipari szervezet, azaz a megbízók és alvállalko-
zók közti kapcsolatok), akár nem gazdaságiak (úgymint a természetföldrajz vagy a
történetileg kialakult városi kultúra). Mindenesetre a t őke és a munka kapcsolata
meghatározó összetev ője egy tágabb „szocietális paradigmának", amely a városi
fejlődés számos tényez őjét magában foglalja (Lipietz 1992).
A munkahelyek jellemz ői és a fejlődési modell
A munkahelyek jellemzőin a tőke és a munka szerződéseinek társadalmi normáit,
stabilitásukat, a dolgozók szakképzettségét és megfelel ő implikációját (beilleszke-
dését, azt a képességét, hogy a munkát sajátjának érzi), a munka jelent őségét mind-
egyikük életében, a megfelel ő vásárlóerőt, röviden egy „fejl ődési modell" meghatá-
rozó elemeit értjük.
A „szabályos" foglalkoztatás korábbi (máig is ható) fogalma magán viseli az ural-
kodó, gyakran „fordizmusnak" nevezett fejl ődési modell bélyegét, amely a háború
utáni fejlett országok urbanizációját formálta, s amelynek két f ő vonása van:
— A munka hierarchikus megszervezése, a taylorizmus példája szerint elkülönít-
ve a „tervezést" és a „kivitelezést" (egyrészr ől mérnökök, technikusok és ve-
zetők, másrészrő l betanított munkások; a szakképzett munkásoknak továbbra
is jelentő s szerepük van, de számuk csökken). Ez a munkaszociológia még Ile-
de-France-ban is oda vezetett, hogy csökkent a háború el őtt domináló, régi
munkavállaló, illetve a „realista" mozi figurájának a képesített szakmunkásnak
és az írástudónak a súlya. Végül ellentét alakul ki a túlképzett és a szolgáltatói
szektor túlsúlyával jellemezhet ő Ile-de-France és a többi régió között, ahonnan
a kis-, közepes és mez ővárosokból elvándoroltak a fizikai és a képzettség nél-
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 131
küli állások (Lipietz 1977). Ez a szociális polarizáció („szakembe-
rek/végrehajtó dolgozók”, vagy „implikáltak/nem implikáltak") az 1960-as
években jelent ő s gazdasági eredményeket hozott, de manapság az „emberi
erő forrás mozgósítása" kapcsán ismét szóba kerül.
— „Merev" szakmai kapcsolatok, olyan társadalmi szabályok és közmegegyezés,
amelyek eléggé pontosan, sőt élethossziglan el őírják a napirendet, a heti és
éves időbeosztást. Ezek a mechanizmusok lehet ővé tették a jövedelmek növe-
kedésének statisztikai tervezését, garantálták a háztartások fizet őképességét
(autó- vagy lakásvásárlás stb. esetén). De az 1970-es évek végén ez a „merev-
ség" is túl nehézkesnek minő sült a vállalatok haszna, az államháztartás és az
„új ipari országok" nemzetközi versenypiaca felé nyitott gazdaságok verseny-
képessége számára (Lipietz 1987).
Az 1980-as években tehát két lehet őség bontakozott ki a válság kezelésére: az
alapot képez ő dolgozók nagyobb „implikációjára" és a bérszerz ődések „rugalma-
sabbá" tételére irányuló törekvések.
Egyes szakértők időnként egy új, „rugalmas felosztású" modellt 2 emlegetnek,
amely az implikáció és a rugalmasság el őnyeit vegyíti, azonban hangsúlyozni kell,
hogy általában egy dolgozó nem lehet egyszerre „képzett/implikált" és „rugalmas".
Valójában bizonyos cégek a munkaerejük bizonyos szektoraiban egyik vagy másik
megoldást részesítették el őnyben. Mindamellett a szabályok és közmegegyezések
változásai, amelyeket egyik vagy másik stratégia hozott magával, lehet ővé teszik,
hogy az 1990-es évek els ő felében nagyjából elkülöníthessünk két nemzeti stratégiát
a válságkezelésre vonatkozóan (Lipietz 1995):
— Egy „hierarchikus-rugalmas", vagy még inkább „polarizáló", „új-taylorista"
modell, amely a bérszerz ődés rugalmasságát emeli ki, valamint az állam és a
közmegegyezések merevségével is számol (USA, Egyesült Királyság, Spa-
nyolország).
— A „tárgyalásos implikáció" modellje, amely a min őség és a termelékenység
érdekében a „humán er ő forrás mozgósítására" alapul, cserében pedig a bér-
szerződések viszonylag stabilak (Japán, Skandinávia, Németország).
Franciaország köztes helyet foglal el, amely mégis inkább az els ő kategóriához áll
közelebb.
Az 1980-as évek tapasztalatai szerint a tárgyalásos implikáció modellje jobb telje-
sítményű az első modellnél a versenyképesség és a nemzet jóléte szempontjából.
Nem válik azonban feltétlenül egyeduralkodóvá, mivel a „rugalmasság" dominálhat
az „implikációval" szemben azokban az ágazatokban, melyekben a legnagyobb
szerepet kapják a „rutinizált" folyamatok (Leborgne —Lipietz 1991). Európában
például egymás mellett léteznek „implikációs" központi régiók és „rugalmas" peri-
fériák. Ezenkívül az Implikációs tárgyalás a cég szintjén (Japán) vagy az ágazat
szintjén (Németország) egy társadalmi megosztottságot okoz ugyanazon területen
belül, hiszen a különböz ő embercsoportok különböző képpen férnek hozzá a két
modellhez.
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
132 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
A fejl ődési modellt ől a városig
Nyilvánvaló, hogy a kétféle modellnek (amelyeket itt szándékosan állítottunk
szembe) igen különböző társadalmi következményei lesznek.
Egy rugalmas modell választása a klasszikus fordi életmód végét jelentené, amely
a dolgozók széles középosztályára épül, ahol a munkások és az alkalmazottak stabil
helyzetben vannak, biztos jövedelemmel rendelkeznek: egy „h őlégballon-
társadalmat" (Lipietz 1995). Egy „rugalmas-hierarchikus" társadalom négy részre
osztható:
I) A jó helyzetű és túlimplikált vezet ők és vállalkozók szektora,
II) A képzett és viszonylag biztos helyzetű dolgozók szektora (a régi fordi
kompromisszum maradékaként),
III) A bizonytalan helyzet ű dolgozók kiterjedt szektora,
IV) A kirekesztettek többé-kevésbé kiterjedt szektora.
Ez a fajta fejl ődés egy „homokóra-társadalom" felé egy olyan folyamatot jelez,
amelyben bizonyos fejlett kapitalista országok „brazíliai állapotokba" csúsznak
vissza, lévén, hogy a III-as és IV-es szektor arányai jelentik a f ő különbséget az
északi új-fordizmus és a déli „periférikus fordizmus" között.
Viszont az olyan társadalmakban, amelyek valamilyen tárgyalásos implikáción
alapulnak, a dolgozói középosztályok jelent ősége megmarad (ez a fordizmusra
jellemző). Igaz ez Skandináviára, Németországra (a vendégmunkások sorsa ellené-
re), és még Japánra is (noha a kisvállalatoknál a n ők helyzete „rugalmas").
A jövedelmek eloszlásának különböz ősége („homokóra" vagy „h őlégballon")
természetesen tükröz ődik a városon belüli társadalmi megoszlásban is. A rugalmas
modellek esetében a jövedelmek polarizációja durva ellentéteket mutat a városne-
gyedek között, míg a tárgyalásos implikációs modellek esetében a különbségek
jóval szerényebbek. Ezt jól tudják a városrendez ők és geográfusok: elegend ő csak
összevetni Sáo Paulót vagy Los Angelest Frankfurttal.
Más, kevéssé ismert következmény is jár azonban mindezzel: nem csupán a társa-
dalomszerkezet, hanem a metropoliszok nagysága is függ a fejl ődési modelltől.
Ugyanis:
— A tárgyalásos implikációs modelleknél a helyi társadalom képes tudatosan
mobilizálni és tervszerűen reprodukálni az emberi erőforrásait. Az iskolai és
egyetemi oktatás, a szakmai képzés és továbbképzés állandóan egyensúlyban
tartja a képzett munkaer ő keresletét és kínálatát. Az aktív helyi politika pár-
beszédet hoz létre az ipari kamarák és a dolgozói szakszervezetek közt, és
ezzel lendíti fel a foglalkoztatást. A vezet ő—alkalmazott kapcsolatokra (t őke-
munka, megbízó—alvállalkozó) csakúgy, mint a bank—vállalat viszonyra a
hosszú távú szerz ődés a jellemző. Így a helyi termel őrendszerek többé-
kevésbé komplex ipari körzetekben fejl ődnek ki, többé-kevésbé regionális
hálózatokba illeszkedve (Benko Lipietz 1992).
—
— A rugalmas modellek esetében az állásigényl ők kockáztatnak, amikor olyan
központok felé áramlanak, ahol aktívabbak a piacok, hisz helyben a csak ké-
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 133
sőbb létesítendő álláshelyekkel nem tudnak számolni. Ezzel arányosan min-
denféle álláskínálat ott polarizálódik, ahol a kereslet (azaz a munkakínálat)
spontán módon a leggyorsabban növekszik, és így utólag igazolja az álláske-
resők várakozásait, akik a legdinamikusabb hírében álló központba tódulnak.
Ezért az aktivitás egy „véletlenszer ű nagyvárosiasodási" folyamat által kon-
centrálódik, s ez már az els ő ipari forradalomra és az új ipari országokra is
jellemző volt.
A metropoliszok nagyságát illet ően a következő lesz ennek az eredménye:
— A hierarchikus-rugalmas modell el őmozdítja a tevékenység polarizációját a
nehezen kezelhet ő, számtalan társadalmi gonddal küzd ő megapoliszokban,
mint Los Angeles, New York, London — és a „15 milliós Nagy Párizs", amit
a nyolcvanas évek végén vetítettek el őre. Valóban, a fejlett kapitalista világ-
ban csupán négy megapolisz létezik: Los Angeles, New York, London és Pá-
rizs, mind olyan országokban, amelyek „brazíliai állapotok" felé tendálnak,
holott ez a modell a harmadik világ országaiban általános. 3
— Az összehangolt implikációs modell el őmozdítja a közepes (Frankfurt) és a
nagyobb (München) metropoliszok stabilizációját csakúgy, mint a tagolt
megapoliszokét (a Rajna-deltában Ranstad). Egy nyolc központra tagolt,
15 milliós Nagy Párizs (ahogy bizonyos vezet ő hivatalnokok javasolták a F ő-
tervezet kidolgozása során) inkább ennek a modellnek felelne meg.
Ez alapján felvázolhatunk egy tételt:
Meg kell értenünk, hogy egy ilyen társadalmi választás jóval felette áll a „város-
rendezésnek". A városlakók helyzetét javítani lehetne egy rugalmas megapolisszal,
de csekély eredménnyel, mert a társadalmi modell nem sok lehet őséget (pénzügyit
illetve rendeletit) ad a helyi hivataloknak. Lássuk Ile-de-France példáját.
A megalopolisz offenzívája
Fordi korszaka előtt Franciaország a kapitalista t őkefelhalmozás századát élte
meg, amit a kispolgárságot és a parasztságot véd ő politika lassított. 1945-ben a
„modernizáció" választása a falvak óriási arányú elnéptelenedését indította el, az
emberek tömegesen vándoroltak a városba az ipari, épít őipari és szolgáltatói mun-
kahelyek felé. Párizs ekkor rombolta le régi, helyenként a 18. századból örökölt
ipari körzeteit, melyeket még a Harmadik Köztársaság földrajztankönyve (Két
gyermek utazása Franciaországban) is említett.
Az Ile-de-France-i fordi metropolisz a második világháború után formálódott ki.
Az ötvenes évek félelmei után („ Párizs és a francia sivatag") a helyzet stabilizáló-
dott. A fordi munkaelosztás felfogása szerint (tervezés-kivitelezés), valamint a
Területrendezési Küldöttség aktív politikájának segítségével Ile-de-France meg őriz-
te ipari és szolgáltatói irányítású központjait, de a kevésbé képzett munkák az or-
szág egyik felében igyekeztek megtelepedni, a Grenoble—Bordeaux vonaltól észak-
ra. A nyugati vidékek iparosodtak, és a hatvanas évekt ől a foglalkoztatás visszaáram-
lott ezekbe a régiókba, a régi ipari körzetek azonban nem éledtek újjá (Ganne 1992).
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
134 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
Az 1965. évi els ő Városrendezési F őtervezet (SDAU) szerint Ile-de-France-ban a
következő 25 év folyamán a lakosság száma vélhet ően eléri a 14 milliót. Valójában
azonban az irány 1968-ban megfordult. Párizs lett az európai kontinens legnagyobb
metropolisza, de 8 millió lakosával nem vált igazán megapolisszá, az aktív népes-
ség pedig elkezdett visszaáramlani a többi régióba. A Párizsi Régió, amelyb ől Ile-
de-France lett, természetes demográfiai gyarapodással és migrációs deficittel szá-
molt. A SDAU 1976-os felülvizsgálata tekintetbe vette ezt a lassulást, és elfogadta
azt a véleményt, hogy a régió 2000-ben „csupán" 12 milliós lesz. Az 1982-es nép-
számlálás után a 2000-es el őrejelzést 10,5 millióra módosították. 4
Mégis, a nyolcvanas években a kormányok a „rugalmas-liberális" megoldás mel-
lett döntöttek. A társadalomnak ismét meg kellett tapasztalnia a jövedelmek, a
szakemberek, az állások polarizálódását (Lipietz 1995). A területrendezés és a terv-
készítés nem folytatódott. London, New York, Los Angeles nyomdokain azonban
Ile-de-France lett az egyetlen „növekedési pólus" Franciaországban, s a kívül re-
kedtek tiltakozásával is szembe kellett néznie a lyoni metropolisszal. Ehhez a ten-
denciához, amely általános a rugalmas modelleknél, számos történelmi, közigazga-
tási, szervezeti ok is hozzájárult, s ezek mind oda vezettek, hogy újra a fóváros vált
Franciaország központjává (Veltz 1992). A nyolcvanas évek végének konjunktúrája
alatt (a „Három Dics őséges Esztend ő") az új munkahelyek többsége Ile-de-France-
ban keletkezett, egészen pontosan a megapolisz délnyugati negyedében („a
SNECMA-ív") Gennevilliers-t ől Melunig (Lipietz—Benko 1992).
A nyolcvanas évek végén indult meg a vita az új F őtervezet (SDAU) kidolgozásá-
ra, amely regionálissá vált. A Regionális F őtervezetnek (SDR), melyet az állam
vállalt fel, az volt a feladata, hogy 2015-ig jelezze el őre a régió növekedését, hogy a
helyi hatóságokkal együtt megtervezhessék az infrastruktúráját és az urbanizálható
területeit. Az els ő változat, amit az Ile-de-France-i Regionális Építésügyi Hatóság
dolgozott ki, még hitt abban, hogy folytatódni fog a régió lakosságának lelassult
növekedéses . Valójában 1989 elején kevesen vettek tudomást a tendencia megfor-
dulásáról, amit a gazdasági modell változása okozott; ellenkez őleg, Ile-de-France
„gyenge" növekedése okozott nyugtalanságot.
Egy Montpellier-i geográfusokból álló csoport (GIP-Reclus) készített a DATAR
számára egy nagy visszhangot kelt ő tanulmányt, amely hangsúlyozta, milyen ellen-
tét van a „Kék Banán", a Londontól Milánóig húzódó széles, virágzó városi övezet
(versenypiaci és termelési kritériumok szerint), és az Európai Közösség háttérbe
szorult vidékei közt (Brunet 1989). A megapolisz mint „növekedési pólus" straté-
giája szerint (Storper—Walker 1989; Scott 1992) Párizs, Európa második
megapolisza lehet Franciaország egyetlen esélye a Kék Banánnal szemben.
Ez a terv, amelyet „megalopolisz-pártinak" min ősíthetünk, azonnal meghódította
a vezető elitet, kezdve a szocialista kormánytól, az Ile-de-France-i Regionális Beru-
házási Vezetőségtő l (bár néhány „zöldpárti" technokrata tiltakozott), egészen Párizs
városának és Ile-de-France régiónak jobboldali hatóságaiig, szakért ői köreiket bele-
értve (APUR és IAURIF). Ebb ől az egyetértésb ől jött létre az Ile-de-France Fehér
Könyve 1990 januárjában, amely kifejezte az állam, a Regionális Tanács és Párizs
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 135
városának megegyezését, ami még világosabban kifejezésre jutott 1991 júniusában
a Regionális Tanács Ile de France i Chartájában (akkoriban a jobboldal irányítása
- - -
alatt állt, a szocialisták passzív támogatásával), a célkit űzés pedig az volt, hogy
„utolérjék és megel őzzék" Londont a növekedési versenyben. Elegend ő lenne Pá-
rizsban összpontosítani Nyugat-Európa kommunikációs csomópontjait: autóutak,
TGV, optikai kábelek, repül őterek, kutatóközpontok stb. Ez magával vonná multi-
nacionális vállalatok megtelepedését, ami jelent ős visszaesést jelentene a vidék
számára.
A megalopolisz ellenes reakció
-
1990 júliusában megkezd ődik a Fehér Könyv megvitatása a „F őtervezet Gazdasá-
gi és Társadalmi Fejlesztési Bizottságában". Er őteljes ellenállás alakult ki a
megalopolisz terve ellen. A különféle elveket valló képvisel ők és a szakértők egy
része is visszautasította a londoni modellt. Ile-de-France-ban az élet már olyan
nehéz, már olyan súlyosak az ökológiai gondok (háztartási hulladék, szennyvíz,
közlekedés, lakásügy, zöld területek hiánya, társadalmi és etnikai feszültségek),
hogy a megapolisz további növekedésének perspektívája elutasítást vált ki.
Annál is inkább, mert az 1990-es népszámlálás els ő eredményei szerint folytató-
dik Párizs koncentrálódása. Az 1982-es el őrejelzésekhez képest 10 évvel el őbb
elérte a 10,6 milliós népességet. A születési arányszám növekedése a vártnál dina-
mikusabb (sok nő vállal harmadik gyermeket 40 éves kor után), a migráció pedig
megfordult Párizs felé. A Gazdasági és Társadalmi Fejlesztési Bizottság közlemé-
nye szerint 2015-re legkevesebb 13 millió lakos várható az aktuális tendenciáknak
megfelel ően, egy szándékos megalopolisz-párti politika pedig 15 milliós népességet
eredményezne.
Az 1992-es helyi választásokon a zöldek megszerezték a szavazatok 18%-át, és
részt vehettek az Ile-de-France-i regionális tanácsban. Ez 5 ponttal jobb más régiók
eredményénél, és az ökológiai érvek iránti nagyobb fogékonyságot jelzi: a
megalopolisz és a városi autóutak elutasítását, a tömegközlekedésre, a környezetre
irányuló figyelmet.
Új megegyezés van kialakulóban Ile-de-France népességnövekedésének megaka-
dályozására. Csakhogy nem a módszereket illet ően! Az ökológusok szerint csak
egy nemzeti területrendezési politika képzelhet ő el, beleértve a bérek és a mez őgaz-
dasági politika reformját. Ile-de-France azzal járulhatna hozzá, ha nem csábítaná el
támogatásokkal és vonzó beruházásokkal a munkahelyeket más régiókból, és ha
ösztönözné a „mobil" munkahelyek áttelepülését más vidékekre. Ennélfogva Ile-de-
France-ban munkahelyet teremteni csak a munkaid ő csökkentésével és a vállalatok
szolgáltatói állásainak „bels ő" fejlesztésével lehetne. Amit persze, az Ile-de-France-
i foglalkoztatás nevében a többi politikai csoport elutasít, s el vannak szánva arra,
hogy elcsábítják más régiókból az állásokat... de nem azok lakosságát.
Az Ile-de-France-i Regionális F őtervezet (SDRIF) egymást követ ő változatai, me-
lyeket a szocialista kormány dolgozott ki, a 2015-re várható népességet 12,2 millió-
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
136 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
ban határozták meg. A Regionális Tanács az utolsó változatot is visszautasította,
különböző okokból. 1993-ban ismét a jobboldal került nemzeti többségbe. Az új
belügyi és területrendezési miniszter Charles Pasqua, a gazdag Hauts-de-Seine
megye „patrónusa" lett. Általános meglepetést keltve Charles Pasqua úgy döntött,
hogy az Ile-de-France eltúlzott súlya elleni erélyes fellépés érdekében növeli orszá-
gos népszerűségét, és elindít egy nemzeti vitát a területrendezésr ől. Jacques
Voisard-t, a decentralizáció régi megjövendöl őjét állítja jelképesen maga mellé. Az
első Területrendezési Tárcaközi Tanácson, amelyet szimbolikusan Mende-ban tar-
tottak meg, Charles Pasqua elképeszt ő adatot közölt: 2015-ben Ile-de-France lakos-
ságának várható száma 11,8 millió!
Ezeknek a negyedszázadra szóló célkit űzéseknek a vitái nevetségesnek tűnnek a
földrajzi demográfia fejl ődését érintő szokásos tévedésekhez képest. De a helyzet
világos: Ile-de-France régiónak szinte tilos növekednie, s ennek a döntésnek azon-
nali hatásai vannak arra az urbanizációs területre nézve, amelyet a F őtervezet írt el ő
végül a régió számára. A gyorsuló fejl ődésnek tehát máshol kell végbemennie. De
hol? És hogyan?
A Nagy Medence stratégiája: kilátás nélkül?
1993 végén az IAURIF egy lehetséges kompomisszumot vázolt fel (11e de- -
France...1993, 31) „Világos, hogy ha Ile-de-France növekedése ellen őrizetlenül
tovább folytatódik, az növelni fogja a kockázati tényez őket. Ezért ma már nem
vitázunk azon, hogy a növekedés korlátozása a cél. A kérdés a hogyan. Kétségtelen,
hogy nagyrészt megoldaná a gondokat a regionális területrendezés arányainak meg-
változtatása, a Párizsi Medence keretei közé illesztése."
Itt a DATAR egy korábbi dokumentumára való világos utalást olvashatunk (A
Párizsi Medence... 1992). 1992 áprilisában a Területrendezési Küldöttség három
forgatókönyvet dolgozott ki a párizsi Nagy Medencére vonatkozóan: ez a térség
nyolc közigazgatási régióból áll, és Párizst 250 km sugarú körben veszi körül, a
Loire-tól a Somme-ig, Bretagne-tól Lotaringiáig.
A DATAR első (a megalopolisszal foglalkozó) forgatókönyve szerint Ile-de-
France lakossága 2015-ben elérheti a 13 milliót, a többi régióé a 2,3 milliót. A leg-
ellentétesebb forgatókönyv a Párizstól 200 km-re lev ő történeti metropoliszok gyor-
suló fejlő désére alapoz. Eszerint Ile-de-France növekedése megállhatna 12 millió
lakosnál, miközben az őt körülvevő „nagy gyűrű" elérné a 4 millió fót. Ez azonban
azt jelentené, hogy p1. Franciaország kertje, a Tours—Blois—Orléans metropoliszok
övezete 1,5 millió lakost számlálna!
A Nagy Medence régióinak vezet ői azonnal beleegyeztek ez utóbbi változatba.
Ile-de-France régió elnöke, Michel Giraud, aki mindig is az ökológusokkal való
megegyezést kereste, hajlandó együttm űködni szomszédaival. Ezt a megegyezést
fejezte ki az Ile-de-France Régió Városrendezési Intézetének okmánya. Érdemes ezt
alaposabban megvizsgálnunk.
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 137
Elő ször is, az IAURIF elfogadta a Créteili Egyetem Helyi Intézményi és Gazda-
sági Kutató Intézetének (OEIL) elemzéseit, és nem támogatja Ile-de-France-ban a
megapolisz gondolatát. Az OEIL (és az IAURIF jelentése) hangsúlyozza, hogy Ile-
de-France távolról sem akarja „felszippantani" a többi régió javait, valójában finan-
szírozza az állami kiadások más régiókba való áramlását 6. Ile-de-France-ban a leg-
gyengébb a helyi adók súlya országos viszonylatban, és az illetékek viszonylagos
gyengeségét csak az adóalap nagysága képes kiegyenlíteni. Igaz az is, hogy a társa-
dalombiztosítási rendszer Ile-de-France-ból számos átutalást hajt végre más régiók-
ba: a „földrajzi életszakasz" (az egyénnek az élete során bejárt földrajzi útja, lakhe-
lyei [a szerk.]) fogalmáról van itt szó. Sok nem párizsi lakos dolgozik aktív korában
Ile-de-France-ban, s aztán „otthon" megy nyugdíjba.
Az IAURIF jelentése két térképet is közöl, amelyek rögtön rávilágítanak a prob-
lémára. Az első azokat a járásokat ábrázolja, amelyek 1982 és 1990 között az Ile-
de-France-szal való migrációs forgalom idején „vesztettek" lakosságukból. Egész
Franciaország szerepel rajta: a teljes észak és kelet, minden nagyváros, Toulouse
kivételével. A megalopoliszok növekedése „felszippantja" a többi régió aktív er őit.
A második térkép azokat a járásokat mutatja, amelyek „legy őzik" Párizst. Itt két
esetet kell elkülönítenünk. Az els ő Franciaország üdülő- és pihenőhelyeit foglalja
magában: a vidéket, a hegyvidékeket, az atlanti és fő képp a mediterrán partvidéket.
A jelenség a szociális átutalások esetében is megfigyelhet ő : az aktív dolgozók Pá-
rizsban jutnak a keresetükhöz, a nyugdíjat pedig ezekben a járásokban kapják...
A második eset nyugtalanítóbb: az Ile-de-France közigazgatási határát alkotó kör,
Párizstól 50-80 km távolságra. Valójában a DATAR második forgatókönyvének
képében azért mégis az els ő változat van máris érvényben. A megalopolisz demog-
ráfiai robbanásának következményeként az urbanizáció már túllépi a régió közigaz-
gatási határait. Széls ő peremén, Creilt ől Dreux-ig már el őjönnek az etnikai feszült-
ségek, a megalopoliszok válságának jellemz ő tünetei.
Végezetül
A Nagy Medence stratégiája valóban azt jelentené, hogy a Párizstól 200 km-re
fekvő metropoliszokban új növekedési pólusok fognak keletkezni? Ez azt is jelen-
tené, hogy ezekben a régiókban érvénybe lép egy aktív „területmozgósító" politika,
egy aktív nemzeti területrendezési politika, valamint az Ile-de-France-i munkahe-
lyek kifejezett decentralizálását célzó politika.
Vagy csupán egy Ile-de-France-i „szupernova" álcázásáról van szó, amely saját
közigazgatási határait is túllépné? Ez volna a logikus következménye a nyolcvanas
évek óta tapasztalt fejl ődési modellnek.
A Nagy Medence közlekedési stratégiája jelent ős próbatétel lesz. Az IAURIF váz-
latában két kör szerepel. Az els ő , a „Gabonaút" Ile-de-France küls ő peremét kap-
csolja össze: Chartres, Dreux, Evreux, Beauvais, Creil, Compiégne. A második, a
„Katedrálisok Útja" széles kör ű hálózatot alkot Caen, Le Havre, Amiens, Reims,
Orléans, Tours és Le Mans kiemelt jelent őségével.
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
138 Kitekint ő TÉT XVI. évf. 2002 s2
1994. április 5-én a nyolc régió aláírta a Nagy Medence Chartáját. A Gabonaút
került kiválasztásra, Ile-de-France elnöke pedig kijelentette, hogy ez az út lehet ővé
teszi a „Negyedik Elkerül ő Út" megépítését — Ile-de-France határain kívül. A Regio-
nális Tanács ökológusai nem igazán örültek ennek.
Fordította: Annus Rita — Baráth Gabriella
Jegyzetek
Ez a cikk el őször a European Planning Studies-ban (Vol. 3., no. 2, 1995) jelent meg, és megkapta az
Association of European Schools of Planningtől az év legjobb cikkének járó díjat. Itt néhány
változtatással közöljük.
2
A „rugalmas felosztás" („spécialisation flexible") elméletének kritikájáról Id. Piore—Sabel 1984, vala-
mint Leborgne—Lipietz 1991.
3 .
Mindez persze ennél árnyaltabb. Maga Brazília is jelenleg egy bels ő decentralizációs folyamaton megy
keresztül, hasonlóan a hatvanas évek Franciaországához. Ami Japánt illeti, ez az ország egyenl ően
távol áll mindkét modellt ől (valójában a tárgyalásos implikációt alkalmazó országok közül a legrugal-
masabb), és csupán egyetlen hatalmas, tagolt megapolisza van, amely Chiba és Hirosima között az
urbanizálható földek 50%-át lefoglalja.
4
Ne feledjük, hogy Ile-de-France közigazgatási régió, amely nem foglalja magába a teljes párizsi agg-
lomerációt (amelyet Haute-Normandie, a Centre és Picardie régiók fognak közre), azonban a régió
többi részének kisebb a sűrűsége. Mégis, Ile-de-France megyéi messze túltesznek s űrűségben a többi
francia megyén. A párizsi központot (20 ezer lakos/km 2) Hauts-de-Seine (7700), Seine-St-Denis
(6000) valamint Val-de-Marne (5000) megyék övezik közvetlenül; ezt követi a Val-d'Oise (921),
Essonne (640) és Yvelines (611) megyék alkotta második gy űrű; egyedül Seine-et-Marne (211) ren-
delkezik nagyszámú, nem urbanizált területtel. A lyoni, Marseilles-i és Lille-i metropoliszok, amelyek
a maguk megyéiben egy városhálózat székhelyei, nem tudnak ezekkel rivalizálni: Nord megye
2,5 millió lakosával 440 fó/km2 népsűrűségű, Bouches-du-Rh őne 355 (1,8 millió fő), Rhőne 475
(1,5 millió lakos).
s A Főtervezet átdolgozása előtti reflexiók,
DREIF 1989 február, sokszorosított anyag.
6
Oeil 1992. Ez az eredmény a londoni régióra is érvényes (Page 1993), valószín űleg ugyanazon okokból.
Irodalom
A Párizsi Medence Fehér Könyve (1992) DATAR
Benko, G.—Lipietz, A. (eds.) (1992) Les régions qui gagnet. Districts et réseaux: les nouveaux
paradigmes de la géographie économique. PUF, Paris.
Brunet, R. (szerk.) (1989) Az európai városok. RECLUS Csop., La Documention Francaise.
Ganne, B. (1992) Place et évolution des systémes productifs locaux en France:économie politique d'une
transformation. — Benko, G.—Lipietz, A. (eds.) Les régions qui gagnet. Districts et réseaux: les
nouveaux paradigmes de la géographie économique. PUF, Paris.
Ile-de-France, tendenciák és kilátások. (1993) Hozzájárulás a területrendezésről tartott vitához. IAURIF
— Ile-de-France-i Regionális Tanács, Párizs.
Leborgne, D.—Lipietz, A. (1991) Two social strategies in the production of new industrial spaces. —
Benko, G.—Dunford, M. (eds.) Industrial Change and Regional Development. Routledge, London.
Leborgne, D.—Lipietz, A. (1992) Conceptual Fallacies and open questions on post-Fordism. — Storper,
M.—Scott, A. (eds.) Pathways in Industrialization and Regional Development. Routledge, London.
Lipietz, A. (1977) Le Capital et son espace. F.Maspéro, Paris.
Lipietz, A. (1987) Mirages and Miracles. The Crisis of Global Fordism. Verso, London.
Lipietz, A. (1992) Towards a New Economic Order. Postfordism, Ecology and Democracy. OUP, Ox-
ford; Polity Press, London, New York.
Lipietz, A. (1995) Capital-labour relations at the dawn of XXIst century. — Shor, D.—You, H. (eds.)
Changing Production Relations: A Global Perspective. Edward Elgar, London.
L'Oeil (1992) Budgets publics et redistribution spatiale. IAURIF, November.
Alain Lipietz : Szemben a megapoliszokkal:
Az Ile-de-France-i küzdelem.
Tér és Társadalom 16. évf. 2002/2. 129-139. p.
TÉT XVI. évf. 2002 s2 Kitekint ő 139
Page, E. (1993) Gain or Drain? London in the UK: a review of regional taxation and expenditures. Paper
presented at the Conference Métropoles et Aménagement du Territoire. Paris—Dauphine, 12-13. May.
Piore, M.—Sabel, R. (1984) The Second Industrial Divide:Possibilities for Properity. Basic Books, New York.
Scott, A. (1992) L'économie métropolitaine: organisation industrielle et croissance urbaine. — Benko,
G.—Lipietz, A. (eds.) Les régions qui gagnet. Districts et réseaux: les nouveaux paradigmes de la
géographie économique. PUF, Paris.
Stroper, M.—Walker, R. (1989) The Capitalist Imperative. Territwy, Technology, and Industrial Growth.
Blackwell, Oxford.
Veltz, P. (1992) Hierarchies et réseaux dans l'organisation de la production et du territoire. — Benko, G.—
Lipietz, A. (eds.) Les régions qui gagnet. Districts et réseaux: les nouveaux paradigmes de la
géographie économique. PUF, Paris.