Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 193-197. p.
Tér és Társadalom XV. évf. 2001 s 1: 193-197
KÖNYVJELZ Ő
AGRÁRPOLITIKA - VIDÉKPOLITIKA
A MAGYAR AGRÁRGAZDASÁG ÉS AZ EURÓPAI
UNIÓ
Buday-Sántha Attila
(Dialóg Campus Kiadó, Budapest—Pécs, 2001. 463 o.)
VARGA GYULA
Manapság nem szokás szakkönyvet írni. Ez összhangban van azzal, hogy
manapság nem szoktunk szakkönyvet olvasni. Persze könyvet se nagyon!
Legfeljebb szakmai folyóiratot, ha van, de ilyen többnyire már nincs. Tehát csak
újságot olvasunk, ki-ki vérmérséklete szerint. Vagyis attól fiigg ően, hogy mit képes
az ember az egyre silányodó kínálatból még kezébe venni, kinyitni és a
végiglapozás mellett „átfutni". Kivételes esetben egy-egy írást az elejét ől a végéig
elolvasni.
Az újságot többnyire általános intelligenciával és kell ő íráskészséggel rendelkez ő,
részkérdésekben szinte mindig járatlan, az érdekességre összpontosító újságírók
írják, és szakemberek olvassák. Pontosabban: a szakemberek is csak ezt olvassák,
még pontosabban, ő k is csak ezeket „átfutva" tájékozódnak. Meglátszik ez az
igénytelenség rajtunk? Igen, egyre inkább meglátszik! De hát rendjén van-e
mindez? És vajon kielégít ő -e az a válasz, hogy természetesen egyáltalán nincsen
rendjén!?
Mert hiszen ebben a rohanó világban, ebben a pénzhajszában nincs elég id őnk és
türelmünk olvasni, mondjuk. Meg aztán kiadó sem akad, amely hosszabb írásainkat
megjelentetné, mondjuk mi, potenciális szerz ők. Tudják, tudjuk, hogy ezzel
nyugtatjuk magunkat, nyomjuk el az egyre ritkábban jelentkez ő,
lelkiismeretfurdalásos pillanatokban felbukkanó kételyt. De hova vezet ez?
Terjed az internet, az elektronikus sajtó rohamléptekben fejl ődik. Átveszi ez az
általunk elhagyott, de nélkülözhetetlen szakmai m űhelyek tudomány- és
kutatásfejleszt ő, illetve ismeretterjeszt ő szerepét? Talán és részben. A tudományos
elemzés, a szakmai viták szerepét aligha.
A legtöbb, amit manapság elmondhatunk az az, hogy néhány tudományos
műhely, mint például az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet, legfeljebb
200 példányban megjelenteti — és igen sz űk körben szétküldi — a tudományos
normáknak megfelelő vagy legalábbis annak szabályai szerint elkészített, évi 12-15
tudományos tanulmányát és 5-6 információs munkáját. Ez a legtöbb. Ráadásul
KÖNYVJELZŐ
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 193-197. p.
194 Könyvjelz ő TÉT XV. évf. 2001 s 1
gyakorta még civil kurázsi is szükségeltetik az egyébként tisztán szakmai
közgazdasági elemzésekhez, mert az eredményb ől nem sok optimizmusra telik.
Ténykérdés ugyanis, hogy pártatlan, de az igazsághoz makacsul ragaszkodó szerz ők
a mai — találó jelzővel nehezen illethető korszakban — szakmai létükben is
veszélyeztetett helyzetbe kerülhetnek. Konkrét példa van rá, hogy kerülnek is!
A különböző intézmények, gyakran az egyetemek által szervezett tudományos
ülések kiadványaiban is számolatlanul találjuk a sokszor csak ujjgyakorlatnak
tekinthető, minden kényes kérdést gondosan kikerül ő (sőt talán fel sem ismer ő)
írásokat, köztük jobb sorsra érdemes, kezd ő fiataloktól, akik úgymond a
„tudományos utánpótlást" képezik.
További gondok forrása a valóságismeret elsekélyesedése, a konkrét felmérések
és megfigyelések ellehetetlenülése, anyagi okokból és a statisztikai nyilvántartások,
a vállalati számvitel felmorzsolódása miatt. A gyakorlat és az elmélet, vagyis a
termelők és az oktatók-kutatók közötti, korábban sem ideális er ősségű kapcsolat
mára már szinte teljesen a múlté. A tudományos utánpótlás rendszerének
átalakításával, a kandidátusi fokozat megszüntetésével és a PhD bevezetésével,
korábban sose hitt mélységbe süllyedt le a színvonal. A kialakított doktori iskolák
hallgatói egymást és tanáraikat olvassák, idézik, ismerik. Tessenek elolvasni egy
mai doktori értekezést és egy 15 év el őtti kandidátusit, érzékelni fogják a
különbséget.
Az eddig elmondottak után kérdezhetik, miért jön most mindez ide? Csak és
kizárólag azért, mert szeretnénk világosan érzékeltetni, hogy milyen általános
közegben, milyen mai beidegzettségek közepette született Buday-Sántha Attila
könyve. Könyv született, ami nagyobb ritkaság, mintha gyerek jönne a világra, bár
abból sincs nagyon sok.
Első szavam az elismerésé és a köszöneté, hogy a szerz ő vette magának a
fáradságot és írt egy könyvet. Ez a megfellebbezhetetlen tény, és az elmúlt néhány
év során agrárgazdasági témakörben ilyenre nem találunk példát. Nehezen
meghatározható műfajú, leginkább agrártörténeti és tankönyvi jelleg ű,
enciklopédikus írás ez, őszinte hangvétellel, kritikusan közelítve a tényekhez.
A könyv persze nem mentes a hibáktól. Szerintünk túlságosan is tagolt, s nem
elég világos a szerkezeti felépítése. Megjegyzem, ebben a kiadói szerkesztés is
ludas, ha van még ilyen egyáltalán. A stílusa igazán szebb is lehetne,
megérdemelné. De érthet ően, a mondanivalót világosan fejti ki a könyv írója.
A szerző egyszerre bátor és egyszerre óvatos. Bátor már a témaválasztással is, és
legfőként azért, mert van mersze szembe úszni az árral, s mert ki meri mondani a
sikerpropaganda napjaiban is, hogy valójában „meztelen a király". Vagy talán még
ennél is olyanabb. Óvatos viszont abban, hogy senkivel nem akaszt tengelyt, nem
vitatkozik tévedésektől korántsem mentes kor- és szakmatársaival.
•
KÖNYVJELZŐ
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 193-197. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Könyvjelz ő 195
Úgy véljük, hogy a sok táblázat és ábra a könyv tankönyvként való használatát
segíti, és ilyen jellegű szerepét tartjuk az írás legfőbb műfaji erősségének és
erényének. Tankönyvet aztán végképp senki sem ír már! Vagyis azt, hogy tényeket
mutat be, elemezve a múltat és nagyon helyeslend ő módon már a bevezet ő
sorokban felhívja a figyelmet a történelmi kontinuitásra. Arra, hogy rendszert lehet
ugyan váltani, de a múlt tényein ez nem módosít, legfeljebb azok
megmagyarázásán. Sajnáljuk, hogy a szerz ő nem foglalkozik eleget a jöv ővel. Sőt,
mi több, itt mintha eddig dicsért bátorsága is elhagyná.
Kezdjük a 342. oldalon lévő mondattal, amely szerint az EU-ba való belépésig
„remélhetően rövid idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy a magyar agrárgazdaságot az
Európai Unió termel ő i között folyó éles versenyre fölkészítsük." Szeretnénk
leszögezni, hogy már régen lekéstünk err ől a felkészítésről. És ne is számítsunk
komoly lépésekre, hiszen az elmúlt, a 2000. évet sikeres, s őt rendkívül eredményes
esztendőnek tartja a kormányzat, mégpedig nem csak a most távozott miniszter,
miközben a termelés volumene az 1991. évi rekordvisszaesést követ ően most
csökkent a legnagyobb arányban. Ilyen körülmények között a legtöbb, amit
várhatunk, az a további zuhanás elkerülése. De az sem biztos, hogy megvalósítható
lesz. A további visszafejl ő dés ugyanis szinte „be van programozva". Földjeink
egyharmada, mint elhagyott ugar, „termi szépen a gyomoknak mindenféle nemeit".
A tápanyagkészletek kimerültek, a meliorációs és vízgazdálkodást segít ő
beruházások tönkrementek, az állatállomány a felére apadt. Nincs tehát meg a gyors
irányváltásnak a technikai feltétele.
Abban viszont teljesen bíztos és eltökélt vagyok, hogy ett ől függetlenül nekünk
minden erővel szorgalmaznunk kell a miel őbbi EU-csatlakozást!
Ezért nem is valamely részkérdésben, hanem az alapállás dolgában tartjuk
érdemesnek hangsúlyozni a szerz ővel való maradéktalan egyetértésünket, amely
címként is megfogalmazódik „Az Európai Unióhoz való csatlakozás el őnyei és
veszélyei" című fejezet élén, a könyv — túlságosan is kurtára sikerült — EU-s
részében. Egyre értetlenebbül, s ő t egyre riadtabban figyeljük ugyanis azt a
ragályszerűen terjedő felfogást, amely mintegy fontos és érdemes mérlegélés
tárgyává emeli az EU-hoz való csatlakozás kérdését. Arról a kérdésfeltevésr ől van
ilyen rossz véleményünk, amely úgy tesz, mintha nekünk lenne más választásunk is,
minthogy az EU-ba meneküljünk a magyar mez őgazdaság évtizede tartó
pokoljárása elő l, vagy mintha választhatnánk egy jól m űködő keleti és nyugati
integráció között.
Ne áltassuk magunkat, és ne csapjunk be másokat se! Nincs más út! Ahogy 30
vagy 50 éve sem volt más út, mint a KGST, vagy ha lett volna is, az el őlünk és nem
a mi szabad elhatározásunkból, le volt zárva. Buday-Sántha Attila könyve ezekben
a kérdésekben a realitások határai között mozog, ami természetessége ellenére sem
olyan magától értet ődő !
KÖNYVJELZŐ
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 193-197. p.
196 Könyvjelz ő TÉT XV. évf. 2001 s 1
Nagyon fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a szerz ő felhívja a figyelmet a
dekoncentrált, s egyre inkább hátrányba kerül ő magyar üzemi struktúra veszélyeire.
Hozzátennénk a kérdéskörhöz, hogy nem a tulajdon, hanem a földhasználat
területén kell megtalálnunk a megoldást. Nem tetszik viszont, hogy nem beszél még
világosabban arról a 960 ezer magántermel őről, amely körnek legalább 70, de
valószínűbb, hogy 90%-a nem mez őgazdasági üzem. Tessék végigszámolni: 70%-
uk évi bruttó termelési értéke 50 ezer Ft alatt marad, átlagosan 30,6 ezer Ft/termel ő !
Ha ennek nagy jóindulattal a felét üzemi és munkajövedelemnek vesszük is, akkor
is csak pontosan havi 1275 Ft-hoz jut egy-egy ilyen család. És ha nem vigyáz és
bejelentkezik „ őstermelőnek", e hátborzongatóan szép nev ű „ki-tudja-minek",
akkor még a szociális segélyezésre való jogosultságának is búcsút inthet. Mert havi
1000, legfeljebb 2000 Ft-ot keres, üzemnek csúfolt, kis földjén vagy egyetlen
malaca meghizlalásával.
Tetszik, hogy a szerz ő nem a külföldiek földtulajdon-szerzésének tiltásáról,
hanem korlátozása szükségességér ől beszél. Szívesen olvastuk volna viszont még
azt is, hogy az alacsony földár valójában a földpiac törvényi befagyasztásából és az
elégtelen mezőgazdasági jövedelmezőségből fakad. És talán arra is érdemes lett
volna rámutatni, hogy ha a földek vásárlásának lehet őségét a mezőgazdaságból és a
helyben él őkre korlátoznánk, akkor megsz űnhetne a félelem a külföldit ől, aki
állítólag ki akarja húzni lábunk alól az anyaföldet. De ez a rendezés ma
nyilvánvalóan nem áll érdekében a törvényhozóknak, hiszen akkor a jómódú
magyar foldspekuláns is kirekeszt ődne ebből, a várhatóan igazán nagyszer ű
üzletből!
Egy fontos tévedést azonban szóvá kell tenni. A „Hatékonysági rendelet" c.
fejezet helyesen hangsúlyozza azt a tényt, hogy az EU korlátozza a termelés
bővítését szolgáló beruházások támogatását. De a szerz ő által felhozott konkrét
példák teljesen tévesek. Vagyis nem igaz, hogy nem b ővíthető a tehénlétszám egy
üzemben 80 fölé, és a társas gazdaságokban 200 db-ot meghaladóan, ha van
tejkvóta és ehhez szükséges takarmányterm ő terület. Korábban volt ilyen, de már
régóta más szelek fújnak arrafelé.
Néhány szó a „magyar modell" fogalmáról. Buday-Sántha Attilának igaza van
ebben a kérdésben is, vagyis abban, hogy az 1960 és 1990 közötti magyar
agrárfejlődés és agrárpolitika egészen más vágányon haladt, s máshova is jutott el,
mint a többi, akkor szocialista országban. De a szerz őnek ezt az igazságát azért
mégsem kell túlbecsülnünk, „csak" szakmai tisztességét kell megsüvegelnünk.
Tudják ugyanis ezt azok is, akik nem merték ezt kimondani, és ma is csak
hímeznek-hámoznak, ha az 1990 óta bekövetkezett katasztrofális
termeléscsökkenést és az úgymond transzformációs eredményeket meg kell
magyarázniuk. Buday-Sántha Attila érdeme és szakmai bátorsága az, amit tisztelni
ajánlunk e könyve és korábbi néhány írása kapcsán is.
KÖNYVJELZŐ
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 193-197. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Könyvjelz ő 197
Különösen érdekes a Karl-Eugen Wklekint ől vett idézet. Wklelcinnek, a
nemzetközileg talán legelismertebb „agrár-kremlinológusnak", bátran hihetünk
ebben a „magyar modellt" illető kérdésben.
Végül megint egy általánosabb érvény ű, a szerz őt keményen, s őt elfogultan
bíráló, de inkább magunknak és mindnyájunknak szánt kritika. Az irodalmi
jegyzékben van hat Biacs, hat Lakner, öt Benet, de nincs Erdei Ferenc és nincs
Csáki Csaba. Ez így jól jelzi a mai magyar közfelfogást. Azt, hogy a tényleg
dicséretes szándékú és vitathatatlanul objektivitásra törekv ő szerzőnk is csak ennyi
gondot fordít ide. Tessék észrevenni, s most csak Erdeit említem meg, nélküle nincs
XX. századi magyar, s ő t közép-kelet-európai agrárökonómia, de nincs
agrárszociológia, s amit nagyon hangsúlyozni akarunk, nincs vidékpolitika és
vidékfejlesztés sem! Az összesen hat év alatt megírt hat könyv: „A magyar
paraszttársadalom", a „Futóhomok" a „Magyar falu", a „Magyar város", a „Magyar
tanyák" és a „Parasztok", valamint a halála után, 1971-ben megjelent „Város és
vidéke" című könyv szerzője, a „parasztpolgárosodást" els őként meghirdet ő Erdei
olyat alkotott már fél évszázaddal ezel őtt, amit fényévnyi távolságban követ
számos, a langyos vizet újra felfedez ő, mai vidékfejleszt ő írásmű. Manapság,
amikor a múltról papolni, a régebbit dicsérni, az újabbat szenvedéllyel elítélni,
szinte politikai erény, egykori értékeink elfeledésével, vagy ami még rosszabb,
megtagadásával, eltörli, megsemmisíti saját múltját a magyar agrárközgazdaság-
tudomány !