Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 1-23. p.
Tér és Társadalom XV. évf. 2001 s 1: 1-23
RÉGIÓK ÉS REGIONALIZÁCIÓ
(Regions and Regionalisation)
ILLÉS IVÁN
Kulcsszavak:
régió, regionalizáció, regionális politika, decentralizáció
A szerz ő tanulmányában a régiók kialakulását, a regionalizáció folyamatát elemzi az Európai Unióban
és Magyarországon. Bemutatja a decentralizációs törekvések összefüggését a demokratikus döntési
mechanizmussal.
A magyar sajtóban egyre gyakrabban szerepel a régiók és a regionalizálás
kérdése. Új intézményeket (pl. Regionális Fejlesztési Tanácsokat) hoztunk létre,
amelyek összetétele politikai vitakérdéssé vált. Az EU csatlakozás követelményeinek
egyik fontos eleme a régiók szintjén tervezési, fejlesztési, finanszírozó és ellen őrző
intézmények és szakmai kapacitások kiépítése. E kérdésekben természetesen
különböző érdekcsoportok eltér ő nézeteket képviselnek és ennek hangot is adnak.
Egyszóval a régiók és a regionalizálás kérdése mára egyértelm űen „be van dobva" a
köztudatba. E tanulmány megírásának kett ős célja volt:
Az egyik cél egyfajta „illúzió- illetve tévhit-oszlatás". A tapasztalatok szerint
mind Nyugat-Európában a közép-kelet-európai régiók, regionalizmus helyzetér ől,
mind a közép-európaiaknak a nyugati országok régióiról egyoldalú és ezért irreális
képük van. A nyugatiak a kelet-európai országokat, mint abszolút központosított
államokat képzelték el, ahol a demokrácia hiánya egyben totális centralizációt is
jelentett. Keleten viszont a nyugati regionalizmusról, decentralizációról vannak
idealizált elképzelések. Rejlik ezen idealizálás mögött némi propagandista szándék
is, mintegy követend ő példákat — és egyben elvárásokat — állítva a közép-európai
intézményépítés elé. De tisztázást igényel néha saját intézményeink valós jellege,
funkciója is, mert a politikától átitatott közélet és sajtó azokról gyakran csak
ellentétesen végletes torzképeket fest.
A másik cél vita kiváltása. Bár a tanulmány nem kifejezetten vitacikk, de felveti
azokat a kérdéseket, amelyek további eszmecserét igényelnek. A tanulmány
szerzője a regionalizmus híve, de nem akármilyen regionalizmusé. A tanulmányban
— talán éppen ezért — a regionalizálással, különösen a gyors, radikális
regionalizálással szembeni ellenérvek dominálnak. Úgy véljük ugyanis, hogy ezeket
az ellenérveket mi, regionális kutatók ismerjük legjobban, és ezért a mi
kötelességünk, javaslataink kialakítása el őtt, azokat megválaszolni.
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
2 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
Regionalizáció és az Európai Unió
Az Európai Unió és a régiók, a regionalizáció kapcsolatában két, bár egymással
összefüggő , de mégis egészen más jelleg ű témát kell megvizsgálnunk:
— A régiók befolyása és szerepe az Európai Unió teljes döntéshozatali rendszerében;
— A régiók mint az Európai Unió kohéziós és strukturális politikájának alanyai.
1) Az Európai Unió nemzetállamok szövetkezéséb ől jött létre és mindmáig az is
maradt. Döntéshozatali mechanizmusának alapvet ő hordozói a nemzetállamok
kormányai, amelyek döntéseiket konszenzussal hozzák. Mindazonáltal, az Európai
Unió egyben politikai szervezet is, amely meghatározott politikai értékeket valló
országok szövetkezéseként jött létre, és e politikai értékek között el őkelő helyet kap
a demokrácia, a polgárok akaratának demokratikus eszközökkel való érvényesítése
az országok és az Unió politikájában is. E demokratikus akaratérvényesítés konkrét
módjáról azonban a tagországok eltér ő nézeteket vallanak.
Több ország a demokratikus berendezkedés fontos feltételének tekinti a
decentralizációt, a helyi önkormányzatok, a régiók hatáskörének er ősítését.
Ezekben az országokban a régiók jelent ő s kompetenciákkal rendelkeznek, a
nemzeti kormányok döntéseire jelent ő s befolyást gyakorolhatnak. A régiók
számára az európai integráció fejl ő désének bizonyos tendenciái aggodalmat
keltő ek és sérelmesek voltak. Egyrészt az Európai Bizottság az id ők folyamán a
nemzeti szintr ő l magához vont olyan hatásköröket és kompetenciákat, amelyek az
adott országokban nem is a nemzeti kormányok, hanem a regionális
kormányzatok hatáskörébe tartoztak. Másrészt, miközben e régiók, tartományok
a nemzeti döntéshozatalra jelent ő s befolyással voltak, gyakorlatilag semmiféle
intézményes beleszólási joguk nem volt az Európai Unió, az Európai Bizottság
döntéshozatali rendszerébe, a bizottság kizárólag a nemzeti kormányokkal tartott
kapcsolatot.
A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején mozgalom indult hát a
„háromszintes Európa", a „régiók Európája" megteremtésének, a középs ő,
regionális szint hatásköre növelésének, de f ő leg az európai integrációs
folyamatokba való nagyobb beleszólásának érdekében. A mozgalom f ő erejét
természetesen a föderatív államok (akkor Németország és Belgium, azóta
Ausztria is) törvényhozói hatáskörökkel és széles kör ű jogokkal rendelkez ő nagy
régiói, legels ő sorban a német tartományok képviselték, méghozzá a német
szövetségi kormány er ő teljes támogatásával. A német támogatás nélkül
valószínű leg sohasem érték volna el azokat az eredményeket, amelyeket elértek.
A mozgalom sikereinek csúcsát 1993-ban a maastrichti szerz ődés aláírása
jelentette. A szerz ő dés három olyan lényeges új elemet tartalmazott, amelyek a
regionalizmus, a regionális szint EU-n belüli egyértelm ű térnyerését jelentették.
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 3
Ezek a következ ők:
- a szubszidiaritás elvének a szerz ődésben való explicit megjelenése;
- a Régiók Bizottságának, mint az Európai Tanács és az Európai Bizottság
mellett működő tanácsadó, véleményez ő szervezetnek a létrehozása;
- annak lehet ővé tétele, hogy az Európai Tanácsban, az Európai Unió legf őbb
döntéshozó szervében egyes üléseken a szövetségi államokat ne azok
központi kormányai, hanem a tartományok képviselhessék.
Maastricht óta azonban a mozgalom dinamikája nagymértékben alábbhagyott,
egyes esetekben még visszalépés is bekövetkezett. Ez részben annak tudható be, hogy
az Európai Unió érdekl ődése az utolsó hét évben más kérdésekre koncentrálódott (a
közös pénz megteremtése, a közös kül- és biztonsági politika, a keleti b ővítés, a
balkáni válság stb.). A visszalépésben, a hanyatlásban azonban jelent ős szerepe volt
annak is, hogy a központi kormányok nem akarták, a régiók pedig nem tudták
kihasználni azokat a lehet őségeket, amelyeket a maastrichti szerz ődés biztosított:
A szubszidiaritás magasztos elvének gyakorlati megvalósítási módja mindvégig
homályos maradt. A maastrichti szerz ődés nem mondta ki világosan, hogy az csak
az Európai Bizottság és a nemzeti kormányok, vagy a nemzeti kormányok és a
régiók viszonylatában is érvényesítend ő-e? Számos olyan kormány volt (például
Margaret Thatcheré), amely azt kizárólag Brüsszel és a nemzeti kormány közötti
viszonylatra értelmezte.
A Régiók Bizottsága 1993-ban alakult meg. A nevével ellentétben azonban mégsem
a régiók bizottsága lett. A francia—német (Mitterand — Kohl) kompromisszum
eredményeként ugyanis abban helyet kaptak nemcsak a régiók, hanem a helyi
önkormányzatok, városok és községek képvisel ői is. Ez utóbbiak már az eredeti
bizottságban is többségben voltak a régiók képvisel őivel szemben (96:93), és arányuk
a későbbi években csak növekedett. A települések és a régiók érdekei számos esetben
egybeeshetnek, más esetekben eltérhetnek, vagy akár szembe is kerülhetnek
egymással. A bizottság összetétele azonban lehetetlenné tette a sajátos régió-szint ű
érdekek képviseletét, és paradox módon éppen a Régiók Bizottsága szavazott gyakran
a régiók megerősítése ellen. De valószínűleg egységesebb képviselet sem változtatott
volna érdemben a helyzeten. A Régiók Bizottsága eleve csak véleményez ő
szerepkörrel jött létre, a döntéshozó Európai Bizottság és annak szervei azonban még
e szerepkört sem mindig méltányolta. El őfordult, hogy a Régiók Bizottsága fontos
dokumentumokat még véleményezésre sem kapott meg, ha pedig megkapta és
véleményezte, a döntéshozatalnál e véleményeket nem igazán vették figyelembe.
A helyzet, e tekintetben, az utóbbi id őben javulni látszik.
Paradox módon azonban a Régiók Bizottságának elismertségét éppen egy másik
maastrichti vívmány vetette vissza leginkább, mégpedig az, hogy a föderatív
államok régiói részt vehetnek a szövetségi kormányok képviseletében az EU
legfontosabb döntéshozó testületének, az Európai Tanácsnak, a kormányfő k
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
4 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
testületének ülésein. Ausztria, Belgium és Németország tartományait illeti meg ez a
jog. Ez azt jelenti, hogy ezeknek az er ős régióknak, a regionális mozgalom korábbi
vezető erőinek, érdekeik érvényesítése érdekében nincs többé szükségük a Régiók
Bizottságára, hiszen érdekeiket közvetlenebbül, az Európai Tanács ülésein is
érvényesíthetik. De, ha a szövetségi kormány éppen nem is ruházza át a
képviseletet, e tartományoknak országukban is megvan az alkotmányos lehet őségük
(a német tartományoknak p1. a Bundesratban, a Szövetségi Tanácsban), hogy
érdekeiket érvényesítsék. Megsz űnt tehát számukra a Régiók Bizottságának
fontossága és ennek megfelel ően is kezelik azt. A Régiók Bizottsága tehát
„elveszítette" legfontosabb tagjait, a többi régió politikai súlya messze elmarad a
szövetségi államok tartományaitól, talán még a spanyol és olasz régiók
képviselnek jelentős súlyt.
Talán még lehangolóbb képet kapunk, ha azt vizsgáljuk meg, mire használták fel
ezek a szövetségi tartományok megnövekedett befolyásukat az Európai Unióban.
Semmiképpen sem a „régiók Európájának", azaz általában a regionális szintnek az
erősítésére, hanem sajátos, a többiekt ől megkülönböztetett érdekeik érvényesítésére.
Egyrészt arra, hogy a „törvényhozási hatáskörökkel rendelkez ő", tehát a föderatív
országokban lev ő tartományok valamint néhány spanyol tartomány, a többiekhez
képest többlet jogokat kapjanak, p1. hogy csak nekik legyen joguk jogorvoslatért az
Európai Bírósághoz fordulni, másrészt arra, hogy az Európai Unió verseny-
szabályozásában bizonyos területeken kivételes elbánást élvezhessenek, pl. a saját
rádió-és televízióadók, vagy a saját bankok, takarékpénztárak esetében. Még, ha ez
irányú kezdeményezéseiket nem koronázta is minden esetben siker, a célok és
törekvések iránya meglehet ősen egyértelmű.
2) A regionalizáció és a régiók az Európai Unió strukturális politikájában 1988
óta jutottak különleges szerephez. Az Európai Uniónak természetesen voltak
strukturális politikára, regionális fejlesztésre szánt pénzeszközei 1988-at
megel őzően is. Ezeket az összegeket azonban országkvóták szerint osztották fel, a
kvóták szerint kapott összegeket a nemzeti kormányok kezelték. A kormányok a
regionális fejlesztési pénzeszközöket egyes projektek finanszírozására használták
fel. A támogatások ágazati és regionális elosztása a kormányok hatáskörében
történt, az Európai Bizottságnak ezen arányokról még áttekintése is alig volt,
befolyása még kevésbé. Ez a gyakorlat az Európai Bizottságot más megoldás
keresésére késztette. Az új megoldás a strukturális alapok regionalizációja volt.
Az Európai Bizottság ugyan már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején
felkérte a tagországok statisztikai hivatalait, hogy a területi adatokat egységes és
lehetőleg összehasonlítható területi egységekre, az ún. NUTS egységekre
(Nomenclature des unités statistiques territoriales) állítsák össze és közöljék. Így
kapóra jött, hogy a statisztika NUTS rendszere már készen állt, ezek az eredetileg
kizárólag statisztikai célokra kialakított területi egységek váltak a fejlesztési
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 5
politika alanyaivá: az ún. NUTS 2, nagyobb egységek az elmaradottság
felszámolását célzó, a NUTS 3, kisebb egységek a szerkezeti váltást célzó
támogatásoké. Ezáltal természetesen a regionalizálás jellege, szerepköre és
szempontjai is lényegesen megváltoztak. Ezután a fejlesztési, támogatási
eszközöket nem országokra, hanem arra jogosult régiókra osztották fel, a
jogosultsági kritériumokat pedig a Bizottság állapította meg. A váltást
természetesen a régiók megnövekedett jelent őségével indokolták meg, és ez részben
meg is felel a valóságnak. Nem lehet nem észrevenni azonban, hogy e változtatás
közvetve az Európai Bizottságnak a nemzeti kormányokkal szembeni pozíciója
megerő sítését is célozta, kritériumaival most már a Bizottság határozta meg,
mintegy a nemzeti kormányokon „átnyúlva", a strukturális alapok egyes
országokon belüli felhasználási helyét és arányait.
Az Európai Bizottság így, a strukturális alapok felosztásának reformja révén a
regionalizáció élharcosává vált, noha szándékai eleinte minden bizonnyal
szerényebbek voltak. Az új szerepkör azonban nem minden országban találkozott
teljes egyetértéssel, és a célok megvalósítása is felemás volt. Ha eltekintünk
Luxemburgtól és Írországtól, ahol az egész országterület egyetlen régió, akkor az
Európai Unió fennmaradó 13 tagállamából hétben, tehát több mint felében a
struktúrapolitika szempontjából jelent ő s NUTS 2 egységek mindmáig nem
képeznek közigazgatási egységet (hanem kisebb egységeknek a csoportosításából
jöttek létre), és nincs is szándék számukra közigazgatási jogállás teremtésére. De a
NUTS 2 egységekkel egybees ő önkormányzati régiók a másik hat országban sem az
EU strukturális politika és támogatás ösztönzésére, hatására jöttek létre, hanem már
korábban is léteztek. Való igaz, hogy a „regionalizált" támogatásokat nem lehet a
kedvezményezett régiókon kívül felhasználni, de ahol az egész ország, vagy annak
nagy része támogatott, ott bizony a kormányok elég szabad kezet kapnak a
támogatás régiók közötti elosztásában, vagy újraelosztásában, és nem mindig a
leginkább rászoruló régiók javára (Portugáliában, Görögországban, de részben
Írországban is e támogatások igen jelent ős hányada a főváros és környéke
fejlesztését szolgálta). A strukturális alapok „regionalizálását" tehát
fenntartásokkal kell kezelni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az alapok nagyobb
részét olyan nagy horderej ű országos projektekre, beruházásokra fordítják,
amelyekrő l a központi kormányok döntenek (miközben azok fizikailag
természetesen a kedvezményezett régiókban valósulnak meg), a regionális szint ű
döntési hatáskörben legfeljebb a strukturális alapok 15-25 százaléka kerül
elosztásra, illetve megvalósításra. A tervek, programok el őkészítése, egyeztetése
oly hosszú ideig kizárólag az Európai Bizottság és a nemzeti kormányok
bürokráciája között folyik, hogy a régiókkal való egyeztetésre, érdemi
együttműködésre már nem jut id ő, azok így nem vehetnek részt lényeges döntési
folyamatokban.
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
6 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
A regionalizálás a strukturális politika menedzselése szempontjából természetesen
indokolt. Az Európai Unió tagállamainak közvetlenül a központi kormányzat alatti
szinten összesen 335 adminisztratív területi egysége van, ráadásul e területi
egységek országonként igen különböz ő nagyságúak. Az Európai Bizottság
adminisztratív kapacitásait meghaladta volna 335 különböz ő területi egységre
bontott és részletezett strukturális célok kidolgozása, finanszírozása, figyelemmel
kísérése és ellenőrzése. Az egységesítés és regionalizálás az ún. NUTS 2 szint
egységeinek számát 208-ra redukálta, ami még mindig igen nagy szám, de már
jobban kezelhető. Az Európai Bizottság a jelenlegi tagországokkal szemben nem
lépett fel sohasem a területi közigazgatás megváltoztatásának igényével — ez
egyértelműen nemzeti szintű és nem uniós hatáskör — hanem „csak" azzal a
kívánalommal, hogy ezen egységek szintjén a tervezés, programozás, finanszírozás
és ellenőrzés szakmai és lebonyolítási intézményei álljanak rendelkezésre. Ezek
technikai és nem közigazgatási, még kevésbé politikai feltételek.
Tény azonban, hogy a decentralizációnak és a regionalizációnak az Európai
Bizottság — ha nem is expressis verbis, de „ráutaló magatartással" más jelent őséget
tulajdonít az EU keleti b ővítése során, az újonnan csatlakozni kívánó országokkal
szemben. Amit az Európai Bizottság bár preferál, de nem er őltet a jelenlegi
tagállamok esetében, annak különös nyomatékot ad az új csatlakozó országokban.
Része van ebben persze annak is, ami kívülállók és bekerülni kívánók között más
tárgyalási témákban szintén megfigyelhet ő, hogy az újakkal szemben olyan
követelményeket állítanak, amelyeket a már birtokon belül lév őkkel szemben már
nem tudnak érvényesíteni. Van azonban e hozzáállásnak egy másik és fontosabb
eleme is. Az új csatlakozó országok demokratikus rendjét az Unió képvisel ői még
nem érzik teljesen stabilnak és megszilárdultnak, és széles kör ű az a
meggyőződés, hogy a decentralizáció, a hatáskörök alacsonyabb szintekre
helyezése fontos garanciája, mi több mozgatóereje a demokratikus rend
megszilárdításának. A strukturális politika valójában egyben olyan eszköz is,
amelyen keresztül a decentralizációt, mint kívánatos politikai célt kívánják elérni.
Ezért elengedhetetlen, hogy a következ ő alfejezetben ezt a kérdést, a
decentralizáció, regionalizáció és a demokrácia összefüggés-rendszerét
tüzetesebben megvizsgáljuk.
Regionalizáció és demokrácia
Számos nyugat-európai országban, de főleg Németországban általános az a nézet,
hogy a decentralizáció — és ezen belül a regionalizáció — a demokratizálásnak fontos
előfeltétele és egyben velejárója. A decentralizáció egyrészt a döntések lakossághoz
közelebbi szinthez való levitelét, a nagyobb részvétel lehet őségét jelenti. Másrészt
az alsó és középs ő szintek hatáskörének meger ősítése egyben hatalmi ellensúlyt
képez az állami központi kormányzattal szemben, és ezáltal egyfajta garanciát
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 7
jelent az állami túlhatalommal szemben. Nem véletlen, hogy a második világháború
után a totális diktatúrákat Németországban, Ausztriában és Olaszországban
föderalizált, vagy regionalizált államokként szervezték újjá, és az sem, hogy
Spanyolországban a Franco-rendszer után kezd ődött el a jelent ősebb arányú
decentralizáció és regionalizáció.
Mindez igaz. Mégis megfeledkeznek több fontos momentumról azok, akik a közép-
és délkelet-európai országokban ma a decentralizációt és regionalizációt sürgetik:
Az első , hogy a regionalizáció és föderalizáció elfogadtatása Nyugat-Európában
is több évtizedet vett igénybe. Az Allensbach Közvéleménykutató Intézet
rendszeresen feltette a kérdést a nyugatnémet lakosságnak, nem volna-e egyszer űbb
a tartományi kormányokat, parlamenteket egyszer űen feloszlatni és egy egységes
német államot létrehozni. 1952-ben a német lakosság 54 százaléka nagyon jónak,
jónak vagy elfogadhatónak tekintette ezt a javaslatot, 1960-ban 31, 1974-ben 26,
1980-ban pedig már csak 17 százalék (Kinsky 1995). A szövetségi tartományok
1947. évi létrehozásától 33 év volt szükséges a népesség nagy többségének a
föderalizáció helyességér ől való meggyő zéséhez. Olaszországban már az 1947. évi
alkotmány tartalmazta a regionalizáció szükségességét, de annak megvalósítására
csak a hetvenes—nyolcvanas években került sor;
Különösen nehéz ez a meggy ő zés a közép- és kelet-európai volt szocialista
országokban, ahol a központi tervgazdálkodás évtizedeiben a régiók (megyék,
vajdaságok, oblasztyok stb.) egy igen sajátos funkciót töltöttek be. Bár
gazdálkodásuk és döntéseik általános, politikai keretei és ágazati arányai
felülrő l szigorúan meg voltak szabva, lefelé, a városok és községek felé
viszonylag nagyfokú elosztási és újraelosztási szabadsággal rendelkeztek, és
ezzel a szabadsággal nagymértékben éltek és vissza is éltek több évtizeden át.
A települések, városok és községek ezekkel az önkényes döntésekkel, ezzel a
kiszolgáltatottsággal asszociálták, asszociálják a regionális közigazgatást, és ez volt
az oka annak, hogy szinte minden országban a rendszerváltás liberális törvényhozói
első ténykedéseinek egyike volt a régiók megfosztása újraelosztási, pénzosztogató
hatalmuktól és hatáskörükt ől;
Van egy mélyebb történelmi emlékezet is. Kelet- és Délkelet-Európa lakói, akik
történelmük nagy részében abszolutisztikus, s őt gyakran despotikus birodalmak
keretében éltek, a regionalizációval és széttagoltsággal egyáltalán nem a több
demokráciát, hanem ellenkez őleg, a nagyobb elnyomást és önkényt asszociálják.
Az Oszmán Birodalomban egyértelm űen a legrosszabb id ők azok voltak, amikor a
szultán nem volt képes a pasákat és agákat ellen őrizni, és azok kíméletlen
elnyomást valósítottak meg saját hatalmi területükön. Hasonló az orosz történelem
tanulsága is. A Habsburg Birodalomban némileg más volt a helyzet, de azért itt is
számos nemzetiség — a románok, szerbek, horvátok, szlovákok, ukránok — a
központi hatalomhoz, az uralkodóhoz fű zték reményeiket a helyi — megyei vagy
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
8 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
kerületi — magyar és lengyel hatalommal szemben. A szlovén nép mindmáig annak
a történelmi traumának a hatása alatt él, hogy etnikumuk a monarchiában hat
különböző régió, koronatartomány között volt megosztva, és ezért mindenfajta
regionalizációval ellenségesen állnak szembe;
Vannak továbbá egészen friss tapasztalatok is, mindenekel őtt Oroszországban.
Az orosz régiók önállósodási törekvései a kilencvenes évek elején semmiképpen
sem sorolhatók a demokratizálás elemei közé. Éppen ellenkez őleg: ez az
önállósodási törekvés az el őző rendszerben megszerzett pozíciók megtartását, a
régiók erőforrásainak egy szűk regionális oligarchia általi kisajátítását szolgálta
elsősorban. Ezzel szemben a központosítás, bár hatalmi, pénzügyi aspirációktól
ugyancsak nem mentesen és korántsem mindig jogállami eszközökkel, de
mégiscsak pozitívabb szerepet játszott. Ennek az oligarchikus „regionalizmusnak"
először Jelcin 1993-ban parancsolt megálljt a „Fehér ház ostromakor", majd Putyin
2000-ben a parlament fels ő házának reformjával tovább korlátozta azt (amennyiben
megszüntette a regionális kormányzók fels őházi tagságát). Bár a régi kiskirályok új
populista jelszavak jegyében való regionális uralma els ősorban a FÁK-országokra
jellemző, korántsem korlátozódik csak e térségre (gondoljunk csak Gheorghe Funár
kolozsvári regnálására). Továbbá a regionalizmusnak aggodalomra okot adó
kinövései a fejlett demokráciákban is tapasztalhatók. Elég egy pillantást vetni arra,
hová jutott el az észak-olasz és a flamand regionalizmus, ahol az azt korábban
képviselő pártok egyes vezet ői ma már rasszizmusba és idegengy űlöletbe hajló
jelszavak jegyében politizálnak. Általában megfigyelhet ő, hogy populista és
radikális irányzatok szövetségi illetve regionalizált államokban el őször regionális
szinten tudnak képviseletre, hatalomra szert tenni és e bázisról kísérlik meg
befolyásukat tovább növelni. Ilyen összefüggésben említhet ő Jörg Haider karinthiai
regnálása, vagy Le Pen dél-franciaországi bázisa is;
Ugyancsak megfigyelhet ő — nyugaton és keleten egyaránt —, hogy amikor
szubszidiaritásról, a hatáskörök alsóbb szintek számára való átengedésér ől van szó,
a politikusok hajlamosak arra saját kompetenciájuk növelése érdekében hivatkozni,
de kevesebb buzgalommal folytatják e decentralizációt a saját szintjükt ől „lefelé".
Pl. Bajorországnak, amely leghatározottabban küzd a szövetségi kormány
hatalmának korlátozásáért, olyan alkotmánya van, amely a legcentralizálóbb jelleg ű
a német tartományok között, és a helyi önkormányzatoknak a legkorlátozottabb
autonómiát tesz lehetővé.
A regionalizáció igen gyakran a demokratizálás kardinális kérdéséb ől a napi
politika ügyévé degradálódik, és ez Európa mindkét felében megfigyelhet ő.
Franciaországban p1. a gaullista párt kifejezetten ellenezte a regionalizációt, míg
ellenzékük, a szocialisták a regionalizáció és decentralizáció hívének vallották
magukat. 1981-ben, amikor a szocialisták hatalomra kerültek, meg is tették az els ő
fontos lépéseket a regionális reform érdekében. Alig több, mint egy évvel kés őbb,
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 I 1 Régiók és regionalizáció 9
1983-ban azonban a helyhatósági választásokon a régiók többségében a polgári
ellenzék került hatalomra és ett ől kezdve a szocialisták lelkesedése a regionalizáció,
a regionális autonómia iránt nagymértékben lecsökkent. De nem haladt az ügy
jelentősen előre később a polgári tábor parlamenti gy őzelme után sem, mert — bár az
ő pozíciójuk a régiókban er ős volt — a polgári politikusok jelent ős része az egész
regionalizációt a szocialisták m űvének tekintette, ami eleve az ördögt ől való.
Lengyelországban az 1989. és 1990. évi szabad választások után a vajdaságok
jelentő s hányadában a szocialista, volt állampárt tartotta meg pozícióit, ezért a
Szolidaritás bázisán alakult központi kormány közigazgatási reformot akart
végrehajtani, nagyobb régiókat akart szervezni, hogy az ellenzék vajdasági hatalmi
bázisát megszüntesse. Ideje azonban e reform végrehajtására már nem volt, az új
választásokon hatalomra került szocialisták pedig az egész közigazgatási reformot
ad acta tették. Az 1997-ben újra hatalomra került Szolidaritás ismét el ővette, de
most az előző időszak tanulságai alapján azt gyorsan akarta végrehajtani. A gyors
végrehajtás, a nem megfelel ő előkészítés miatt azonban olyan problémák
keletkeztek, amelyek máig jelent ős feszültségeket okoznak. A csehországi
reformfolyamat abban különbözik, hogy ott 1990-ben a régiókat megszüntették,
azok tehát nem képezhették a bázisát egyetlen pártnak sem. A Klaus-kormány
kifejezetten centralizáló és régióellenes volt, ennek megfelel ően ellenzékének, a
szociáldemokratáknak régió-pártinak kellett lennie. E régió-pártiságot tovább
erő sítette, hogy 1990-ben regionális autonomista, morva és sziléziai pártalakulatok
viszonylag jelentő s számú szavazót tudtak megnyerni maguknak, és a
szociáldemokraták a decentralizáció jelszavának átvételével kívánták e
szavazótábor kegyeit elnyerni. Hatalomra jutásuk után neki is láttak a regionális
reformnak. Nem számoltak azonban annak nehézségeivel, így a régiók alkotmányos
működésének megkezdése az eredeti határid őhöz képest máris legalább egy évet
késik. De más gondok is vannak: 14 — magyar megye nagyságú — régiót hoztak
létre, amelyek az EU struktúrapolitika igényeit nyilvánvalóan nem elégítik ki.
Felvetődik a kérdés: ha már egyszer átfogó területi átszervezést hajtanak végre,
akkor miért nem igazodnak jobban ezekhez a követelményekhez. Azonban nem
tettek eleget a morva és sziléziai autonomista szavazók elvárásainak sem, hiszen az
új régiók nem tartják tiszteletben Morvaország és Szilézia több száz éves
hagyományos határait, amelyek megsértését még a kommunista kormányok
regionalizálása sem merte felvállalni. A Meéiar-féle szlovák kormány 1996-ban —
politikai motívumoktól vezettetve — végrehajtott egy területi-közigazgatási
reformot, ami olyannyira nem bizonyult id őtállónak, hogy négy év múlva, 2000-ben
újabb gyökeres átszervezést kellett végrehajtani.
A fent felsorolt példák nagyon különböz ő jellegűek, nem összehasonlíthatóak,
némelyik közülük egy napon nem is lenne talán említhet ő. Egy csokorba való
gyűjtésük inkább egyfajta figyelemfelhívást szolgál. Tény, hogy demokratizálás és
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
10 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
decentralizálás között van összefüggés. Egy demokratikus állam természetes
létformája a decentralizáció, a helyi önkormányzatok nagyfokú autonómiája. Egy
demokratikus államban a decentralizáció el őbb vagy utóbb utat tör magának, tehát a
demokráciából fakad a decentralizáció. De érvényes-e az összefüggés megfordítva
is, azaz önmagából a decentralizációból fakad-e demokrácia, egy nem
demokratikus, vagy csak „kvázi-demokratikus" államban a decentralizáció
szükségképpen több demokráciához vezet-e? A régebbi és legújabb történelmi
tapasztalat erre a kérdésre nem ad egyértelm űen igenlő választ. Több országban
határozott jelei vannak annak, hogy a demokratikus átmenetben az elsietett
decentralizáció az átalakulást nehezítheti, fékezheti ott, ahol ennek a
demokráciának nem elég mélyek a gyökerei és a demokratikus meggy őződésű
rendszerváltó elitnek térben nem elég széles a társadalmi bázisa. Úgy gondoljuk,
hogy Magyarországon ez a veszély már nem fenyeget, a decentralizáció a
demokráciát nem veszélyezteti. De azt is gondoljuk — és a megyei közgy űlések
listás direkt választásának, „pártosodásának" tapasztalatai ez irányba mutatnak —,
hogy egy közigazgatási funkciójú és reprezentatív testületet is feltételez ő regionális
terület-átszervezés a magyar demokratizálás folyamatához — mai viszonyaink között
— nem is járulna hozzá jelent ősen. Sőt, egyfelől az országos, eldurvult politikai
viszonyok leképezése, másfel ől a valós, fejlesztési, szabályozási döntési
kompetenciák erős behatároltsága együtt elkerülhetelenül a személyi és pozícionális
jellegű kicsinyes belharcok dominanciájához vezetne, ezzel hozzájárulva a politikai
intézményrendszer tekintélyének hanyatlásához.
Regionalizáció és a decentralizált finanszírozás hatékonysága
E kérdéskörben két problémát kell szemügyre venni:
— Milyen megtakarítással járhat a megfelel ő nagyságrendű régiók kialakítása;
— Ennél lényegesen fontosabb kérdés, hogy mi a makrogazdasági, pénzügyi
hatása bizonyos feladatok regionális hatáskörbe, kompetenciába adásának.
Az első kérdésre adandó válasz viszonylag egyszer ű. A középszintű területi
egységek megnagyobbítása természetesen jár az államháztartásra nézve bizonyos
megtakarítással, mivel kevesebb helyen kisebb létszámú köztisztvisel őt kell
alkalmazni és az ahhoz kapcsolódó kiszolgáló személyzet, valamint a fenntartandó
épületállomány és infrastruktúra is kisebb. Nyilvánvaló azonban, hogy pl. a régiók
nagyságrendjének kétszeresre növelése nem jelenti a költségek felének
megtakarítását, hiszen egy-egy régió kétszeresre növekedett népessége ott
nyilvánvalóan több feladat ellátását igényli. Az államháztartás megtakarítása
továbbá nem azonos az össztársadalmi megtakarítással, ha a lakosságnak, valamint
az üzleti élet és a helyi önkormányzatok képvisel ői egy jelentős hányadának ezután
többet kell utaznia, több id őt kell arra fordítania, hogy a közigazgatás szolgáltatásait
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 11
igénybe vehesse, ügyeit intézze. Ez esetben az állam a költségek egy részét csupán
átterhelte az üzleti és a magánszférára. De, ha a távlati költségmegtakarítás jelent ős
is, az els ő évek akkor is jelentő s többletkiadással járnak az új épületek és
infrastruktúra megteremtése, a közigazgatási létszám egy részének átköltöztetése,
másik részének végkielégítési igénye következtében. Ezért ilyen átszervezésbe csak
a tartós, hosszú távú megoldás reményében szabad belefogni. Végül az
átszervezés nyilvánvalóan nem megtakarítással, hanem többletkiadással jár, ha az
új regionális szint nem a régi középszint helyett, hanem amellett új,
többletszintként jön létre, vagy, ha a régiók „megnagyobbodása" szükségessé
teszi egy új, kisebb közbens ő területi szint közbeiktatását (mint a jelen reform
során Lengyelországban a járásokét).
Bonyolultabb a második kérdés, az egyes feladatok, hatáskörök középszintre
„leadásának" gazdasági, hatékonysági következményei:
Kétségtelenül több érv szól amellett, hogy a döntéseknek a döntés
hatásterületéhez közelebb vitele számos el ő nnyel jár: a döntéshozók sokkal
jobban ismerik a helyi viszonyokat, a lokális er őforrások feltárása és
hasznosítása könnyebb, a különböz ő ágazatokba tartozó helyi gazdasági
szervezetek érdekei és együttm űködése jobban szervezhet ő, érdekeik jobban
összehangolhatók. A lakosság és a vállalkozók adófizetési, hozzájárulási
hajlandósága, általában aktivitása n ő, ha tudja, hogy e források helyben maradnak, a
felhasználásba közvetlenebbül beleszólhat.
A döntés lejjebb vitele ugyanakkor veszélyekkel is jár: a döntéshozók nem
ismerik döntéseik hatását tágabb környezetükre, a különböz ő térségekben hozott —
de egymásra hatást gyakorló — döntések koordinálása, összehangolása nehezebbé
válik. Egy kisebb közösségben nehezebb minden döntést a megfelel ő speciális
szakmai ismerettel megalapozni, mivel a rendelkezésre álló speciális szakértelem
szükségszerű en korlátozottabb; kisebb közösségben a döntéshozók személyes
érintettsége vagy befolyásolhatósága és ez által az összefonódás valószín űsége is
szükségszerűen nagyobb.
Az elő nyök és a veszélyek puszta felsorolásán túl a mérlegelést csak konkrét
esetek, példák tapasztalatainak értékelése segítheti. A kelet-közép-európai
viszonyokra alkalmazható konkrét példákat találni viszont nehéz, mivel a „reálisan
létező szocializmus" szélső ségesen centralizált, ágazati szervezeti vonalakon
irányított rendszer volt, így a központosított rendszer hátrányaira, hibáira
bő ségesen vannak példáink, ezzel összevethet ő térben decentralizált döntési
rendszerekre viszont alig.
Néhány tapasztalat mégis rendelkezésre áll. 1958-59-ben Hruscsov meg akarta
törni a vele szembenálló szovjet ágazati szakbürokrácia hatalmát, és ennek
érdekében létrehozta a területi „Népgazdasági Tanácsok (Szovnarhoz-ok)"
rendszerét, amelyeknek át kellett venniük a szövetségi és köztársasági ágazati
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
12 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
minisztériumoktól a termelési, valamint fejlesztési tervezés és döntéshozatal
feladatát. A rendszer néhány éven belül — Hruscsovval együtt — megbukott.
Számunkra tanulságosabb azonban, hogy a kisebb államok közül az akkori
leghűségesebb tanítvány, Bulgária is rövidesen átvette a szovjet példát, és régióiban
bevezette a Népgazdasági Tanácsok, a decentralizált tervezés és termelésirányítás
rendszerét. Az eredmény katasztrofális volt (Mihailovié 1972). A régiókban egyre-
másra indultak a párhuzamos fejlesztések, ráadásul azok szakmai, m űszaki-
gazdasági, külpiaci megalapozottsága — a megfelel ő helyi intézményrendszer és
háttér hiányában —, ha ez egyáltalán lehetséges, még a korábbiaknál is alacsonyabb
szintű volt. Kiderült, hogy nem a tervezés ágazati rendszerével, hanem a központi
direktív tervgazdasággal van az alapvet ő baj, amin a decentralizálás, a területi
elvű átszervezés semmit nem segít, s őt, ha lehet, még ront is az ágazati
rendszerrel szemben.
Jogos az ellenvetés, hogy a mai piacgazdasági rendszerben egészen más jelleg ű
feladatai vannak a regionális kormányzatoknak, mint a központosított direktív
tervgazdaságban, és azt egészen más politikai-gazdasági környezetben hozzák meg.
A koordinálatlan és párhuzamos helyi döntés ű fejlesztések veszélye ennek ellenére
itt is fennáll, és hogy a veszély reális, azt a kilencvenes évek els ő felének számtalan
magyarországi, elaprózott párhuzamos tanterem, tornaterem, vízm ű, szennyvíz-
tisztítómű és szemétlerakó fejlesztése, párhuzamos kórházi diagnosztikai és egyéb
orvosi műszer-beszerzése is igazolja.
A decentralizált finanszírozás térnyerésének legnagyobb akadálya azonban nem is
ez: A XX. század második felének tapasztalata az volt, hogy a tudományos kutatás és
műszaki fejlesztés hihetetlenül megnövekedett költségigénye, a kiépített társadalmi,
jóléti rendszerek, no meg a világpolitikai, világgazdasági szerepvállalás olyan
mértékben megnövelték sok országban a központi kormányzatok forrásigényét, hogy
még a decentralizáció áldásos hatásairól legjobban meggy őződött országokban is a
valóságban ennek éppen az ellenkez ője játszódott le. Legpregnánsabb példája ennek a
fóderalizmus szül őhazája, az Amerikai Egyesült Államok, de számos más országból
is lehetne hasonló adatokat idézni (1. táblázat).
1983 után, a „Reaganomics" hatására a szövetségi centralizáció kis mértékben
enyhült, de az arányok lényegesen nem változtak.
Tanulságok azonban hozzánk közelebb is vannak. A rendszerváltozás küszöbén,
vagy közvetlenül azt követ ően számos közép-európai ország széles kör ű hatásköröket
és lehetőleg azokhoz rendelt er őforrásokat biztosított a helyi önkormányzatoknak.
Az évtized folyamán azonban a gazdasági válság, az államháztartásba bevonható
források beszűkülése, valamint a központi állam megnövekedett feladatai a legtöbb
kormányzatot a forrás-decentralizáció sz űkítésére kényszerítette. Minden bizonnyal
voltak politikai, hatalmi motivációtól vezetett centralizációs intézkedések is, de a
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 13
tendencia általános jellege arra mutat, hogy a folyamatban objektív tényez ők is
jelentős szerepet játszottak.
1.TÁBLÁZAT
Költségvetési kiadások szintek szerinti megoszlása az USA-ban, 1929-83
(The Budgetary Expenditures by Different Regional Levels in the USA between
1929-83)
Év Költségvetési Szövetségi szint Szövetségi Helyi
kiadások % államok önkormányzatok
összesen % % %
1929 100 25,6 20,8 53,6
1939 100 50,9 21,2 28,0
1983 100 70,2 17,4 12,5
Forrás: Advisory Commission... (1985).
2.TÁBLÁZAT
A helyi önkormányzatok kiadásai a GDP százalékában Közép- és Kelet-Európa
országaiban
(Expenditures of Local Governments in Percentage of GDP in the Central and
Eastern European Countries)
Ország 1988-91 1997-98
Ausztria 9,1' 8,8e
Bulgária 13,3b 9,8f
Észtország 10,5 d 8,8f
Németország 8,6b 7,3f
Magyarország 14,7b 13,3f
Litvánia 10,3d 8,1 f
Lengyelország 14,0a 10,1 f
3,7a 4,3e
Románia
Megjegyzés: a: 1988; b: 1989; c: 1990; d: 1991; e: 1997; f: 1998
Forrás: Government Finance Yearbook (1999) alapján a szerz ő összeállítása.
A 2. táblázatból látható, hogy a kilencvenes évtized folyamán — Románia
kivételével — valamennyi országban csökkent a helyi önkormányzatok kiadásainak
részesedése a GDP-b ől. A kivételt képez ő Romániában azonban ez a
megnövekedett részesedés is oly csekély, hogy nem éri el a többi ország átlagának
felét sem. Magyarország esetében ez a két id őpont nem is mutatja teljesen a
visszaesés valódi nagyságrendjét, mert 1989-t ől 1993-ig az önkormányzati kiadások
részesedése a GDP-b ől még növekedett. Az önkormányzatok részesedése a GDP-
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
14 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
ből 1993-ban 16,9 százalék volt, 1999-ben pedig 11,9 százalék. Számos jel mutat
arra, hogy ez a tendencia a következ ő években még folytatódik. Ennek tükrében
különösen óvakodni kell olyan illúzióktól, hogy a regionalizáció automatikusan az
eszközök, a források és a valós döntési kompetenciák decentralizációját is jelenti.
De, ha feltételeznénk, hogy a források rendelkezésre fognak állni, akkor merül fel
a kérdés, melyek azok a kompetenciák és funkciók, amelyek a középs ő szintnek
adandók, ahol a szubszidiaritás elvének megfelel ően ez az a szint, amelynél a
döntést lejjebb már nem célszer ű vinni, ahol tehát a döntés tényez őiről
legnagyobb az áttekintés és az érintettek érdekeltsége a legközvetlenebbül ezen a
szinten jelentkezik?
Aki valaha megyei vagy regionális fejlesztési tervet készített, az jól ismeri azt a
dilemmát, hogy mi az a „hozzáadott érték", amit ezek a tervek az országos átfogó és
ágazati koncepciókhoz, illetve a falvak, városok, kistérségek terveihez
hozzáadhatnak. Mindig fennáll a veszély, hogy e koncepciók csupán megismétlik,
illetve összesítik a különböz ő országos és ágazati koncepciókban már
megfogalmazott célokat, projekteket, hiszen a nagy infrastrukturális hálózatok
tervezése ott történik, amihez a megyék, régiók legfeljebb módosító javaslatokat
tehetnek, általában csekély eredménnyel. Ha pedig a megyék, régiók tervezése a
nagyobb mélység és részletesség irányában fejl ődik, akkor mindjárt felmerül annak
veszélye, hogy olyan kérdésekben foglalnak állást, hoznak döntéseket, amelyek a
helyi — városi, községi — önkormányzatok vagy kistérségi szervez ődések
kompetenciájába tartoznak. Az olyan kis országok esetében, mint amilyen a közép-
európai országok többsége, köztük Magyarország is, rendkívül keskeny és nehezen
azonosítható az a kompetenciasáv, ami az országos és a helyi döntési jogosultságok
között fennmarad.
Természetesen mindig fennáll az a lehet őség, hogy e régiók pénz-elosztó,
támogatás-elosztó funkciót töltsenek be. Ez lényegében a mai megyei
területfejlesztési tanácsok fő funkciója, és ez lenne a regionális tanácsok fő
funkciója is. Csakhogy nem mindegy, milyen típusú támogatások kerülnek
elosztásra. A közép- és délkelet-európai országok közül csak Magyarország
rendelkezik területfejlesztési és vidékfejlesztési alapokkal, ezért csak ebb ől
vonhatunk le némi tapasztalatot. E tapasztalatok szerint az ún. kiegyenlít ő
területfejlesztési támogatások egésze, a területfejlesztési céltámogatásnak pedig
jelentős része a települések alap-infrastruktúra fejlesztéseinek támogatását
szolgálja. Önmagában a fejlesztési cél jogosultságához semmiféle kétség nem
férhet, az elosztás módszeréhez annál inkább. Éppen ez az elosztási, osztogatási
gyakorlat volt az, ami az elmúlt rendszerben a városokat és a községeket a
megyékkel szembefordította. A rendszerváltozás után éppen emiatt vonták meg a
megyéktől a pénzelosztás illetve újraelosztás kompetenciáját, és — a megfelel ő
feltételek megléte esetén automatikus jogosultsággal — a parlament hatáskörébe
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 15
utalták a céltámogatások odaítélését. Az önkormányzati források, ezen belül a
tulajdonképpeni céltámogatások besz űkülése nyitott teret annak, hogy az alap-
infrastruktúra egyre nagyobb hányadát ismét csak bizottságok által osztogatott
pénzekből lehet megvalósítani. Pedig e beruházások valójában a szó legjobb
értelmében vett város- és településfejlesztés körébe tartoznak, és nem is tekinthet ők
területfejlesztésnek, nincs tehát semmi ok arra, hogy róluk egy, a településen kívüli
bizottság vagy testület döntsön.
A támogatások másik lehetséges szférája a kis- és közepes vállalatok támogatása.
Erről már célszerű településnél nagyobb léptékben dönteni, és ez a döntés valóban
egyedi mérlegelést igényel, nem lehet automatíkusan odaítélni. A probléma itt
azonban az, hogy köztisztvisel őkből és választott politikusokból álló testületek nem
igazán alkalmasak ilyen típusú támogatások odaítélésére, különösen akkor, ha a
választható projektek körében alap-infrastruktúra fejlesztések és gazdasági
vállalkozások egyaránt vannak. Politikusok, önkormányzati tisztségvisel ők
érdekeltségébe els ősorban kommunális, infrastrukturális fejlesztések tartoznak,
ezek megvalósítása esetén választják őket újjá, ezért nagy valószín űséggel ezeket
preferálják. Ráadásul egy vállalkozást támogatni mindig kockázatos, az cs ődbe
mehet, ráfizetéses lehet, míg egy infrastrukturális fejlesztés sohasem válik ilyen
nyilvánvaló kudarccá. A kockázatkerül ő bürokrácia már csak ezért is az utóbbit
részesíti el őnyben. Ez is az oka annak, hogy a magyar területfejlesztési alapok
eddigi gyakorlatában olyan túlnyomó arányban támogattak kommunális és alap-
infrastruktúra fejlesztéseket és oly kevés jutott a gazdasági vállalkozások
támogatására. Ez utóbbi támogatásokat, kedvezményeket inkább a bankszer ű
elbírálás körébe kellene utalni. Persze a közép- és kelet-európai bankoknak,
bankrendszereknek is megvannak a maguk problémái, de mégis jobban remélhet ő,
hogy előbb-utóbb „felnőnek" ehhez a feladathoz. Arra az ellenvetésre pedig, hogy
az EU támogatásokat is bürokratikus, tisztvisel őkből álló bizottságok osztják el, azt
lehet válaszolni, hogy ez igaz, de attól még nem biztos, hogy az a helyes megoldás.
Regionalizáció és a mai magyar viszonyok
A regionalizációról szóló általánosabb érvényű fejtegetések után nézzük most,
milyen következtetések vonhatók le ezekb ől a konkrét, mai magyar viszonyokra?
A regionalizáció Közép- és Délkelet-Európában sehol sem könny ű feladat. Sok
országban a nemzet egységét féltik t őle, máshol a korábbi gyakori átszervezések
miatt van elegük bel őle. Magyarországon a fenti két ellenérv közül egyik sem
érvényes, a problémák mégsem csekélyek:
Az ellenérzés részben abból fakad, hogy a megye magyar „találmány", méghozzá
közel ezer éves, a régió pedig nem az. Igaz, a megyék sem mindig a haladás, a
demokrácia és az európaiság fellegvárai voltak, de mégis, hosszú fennállásuk alatt a
magyar alkotmányosság és függetlenség fontos letéteményeseivé váltak. Ezzel
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
16 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
szemben minden eddigi regionalizálási kísérlet kívülr ől jött, és a tradicionális
magyar közigazgatási struktúrák széttörésének szándékával kívánták bevezetni:
kezdve Kollonich Lipót érsek átszervezési tervét ől, II. József kerületein és Bach
Sándor körzetein át Rákosi Mátyás szovjet típusú regionalizálási terveiig.
A megyék azonban, legalábbis alapvet ő területi kereteik tekintetében, túlélték
mindezen átszervezési kísérleteket, miközben tartalmukat és m űködésüket illet ően
minden rendszer a maga képére formálta őket. Így történt ez a szocializmus
évtizedei alatt is, amikor a megye a párt- és állami hatalom lényeges centruma lett,
annak minden velejárójával.
Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltó elit nem rokonszenvezett a megyékkel.
Az új önkormányzati törvény azok hatáskörét — hasonlóan a többi közép-európai
országhoz — radikálisan megnyirbálta. Egy érzékletes képet idézve: az MDF levágta
a megyei tanácsok karjait, amikor ágazati és szakmai kompetenciáinak jelent ős
hányadát a dekoncentrált szervekhez csoportosította át, az SZDSZ levágta a megyei
tanács lábait, amikor megszüntette hierarchikus viszonyát a helyi tanácsokkal, a
FIDESZ pedig levágta a fejét, amikor valamennyi megyeszékhelyet és nagyvárost,
kivéve azokat a megyei hatáskörb ől, megyei jogú várossá nyilváníttatta. De
lehetséges, hogy ez már nem volt más, mint egy boncolási m űvelet, mivel a
páciens már ezt megel őző en megfulladt, amikor 1989-ben a Németh-kormány
adózási és tanácsi finanszírozási reformja mindenfajta saját átengedett és helyi
adó bevételt megtagadott a megyei tanácsoktól. 1994-ben, az új választások után,
a megyei önkormányzatok feladat- és hatáskörét némileg kib ővítették, de az új
feladatok — az MSZP megyepárti és az SZDSZ megyeellenes nézeteinek
kompromisszuma eredményeként — inkább szimbolikus, mint tényleges hatáskör-
növekedést jelentettek.
Az elmúlt évtized során mindkét mai vezet ő párt — az MSZP és a FIDESZ — a
regionalizálást illető nézeteiben több hátraarcot mutatott be:
Bár a megyéket még a Németh-kormány zárta ki a saját bevételek szerzéséb ől, az
MSZP az évtized túlnyomó részében alapvet ően megyepárti volt. Közrejátszott
ebben az, hogy az els ő, 1990 őszén létrejött megyegyű lések többsége MSZP-s vagy
MSZP szimpatizáns elnököt választott. 1994-ben, hatalomra kerülése után az
MSZP-kormány nyomban megszüntette az Antall-kormány által létrehozott, több
megyébő l alkotott régiókra kiterjed ő hatáskörű köztársasági megbízottak
intézményét, visszahelyezve az állami dekoncentrált közigazgatás intézményeit a
megyei keretekbe. A megyék melletti elkötelezettséget tovább er ősítette az 1994.
évi önkormányzati választásokon az MSZP újabb megyei térnyerése.
Az 1998. évi önkormányzati választásokon azonban a helyzet megváltozott: a
megyék élére az esetek többségében FIDESZ-es vezetés került. A kormányzat
pedig megkezdte a régiók státuszának meger ősítését, ott az állami jelenlét
fokozását. Az MSZP-nek két számára kedvez őtlen fejleménnyel is szembe kellett
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 17
néznie: az egyik a megyei pozíciók már bekövetkezett elveszítése, a másik a
kormányerők által dominált pénzosztó régiók létrejöttének veszélye. Ilyen
körülmények között történt meg a régiókkal kapcsolatos MSZP politika gyökeres
megváltozása: az er ős, önkormányzati régiók koncepciójának támogatása.
A megyék feladásával már nem veszíthettek sokat, és megvolt a valószín űsége,
hogy az újonnan létrehozandó önkormányzati régiókban a következ ő — vagy egy
időközi — választáson többséget szerezhetnek. Mindenesetre tény az, hogy a f ő
kormánypártot váratlanul érte a f ő ellenzéki párt regionalizálási terveihez nyújtott
hirtelen támogatása.
A FIDESZ a kilencvenes évek elején a megyei rendszer egyik fő ellenzője volt.
Az ifjonti, mindent megváltoztatni kívánó hév mellett ebben minden bizonnyal
közrejátszott az is, hogy a FIDESZ az els ő szabad önkormányzati választásokon a
nagyvárosokban szerzett jelent ős pozíciókat, továbbá, hogy ezen nagyvárosok
polgármesterei — esetleg korábbi tapasztalataik alapján — nem a leghízelg őbb
véleményt alakították ki a megyék tevékenységér ől. Olyan területi egységek
kialakításáról gondolkoztak, amelyek centrumában a nagyvárosok és azok
területszervez ő szerepe állna. Ha a megyékkel szembeni ellenséges magatartás a
későbbiekben valamivel enyhült is, ez a politikai alapállás az 1998. évi
választásokig alapvet ően nem változott. Csak, amikor 1998-ban kormányra került a
FIDESZ, akkor kezdte felmérni egy ilyen területi átszervezés várható nehézségeit.
A meglévő struktúrák megőrzésének politikai vonzóerejét növelte az 1998. őszi
önkormányzati választás eredménye, amikor a megyék nagyobb hányadában
kormánypárti többségű közgyűlés és vezetés jött létre. Mindamellett a kormány
folytatta — nem utolsósorban az Európai Bizottság ösztönzésére — a tervezési régiók
kialakítását, a megalakításokat érint ő szabályokat egyértelműbbé és kötelező
érvényűvé tette, egyidej űleg gondoskodott arról, hogy irányító szervezeteikben
biztos kormányzati többség alakuljon ki. A megyei önkormányzati rendszer
régiókkal való felváltásának terve id őközben az egyre távolabbi és ködösebb jöv őbe
tolódott ki, és a vezet ő kormánypártot e halasztó szándékában nyilvánvalóan
megerősítette az MSZP hirtelen jött regionalizáló buzgalma.
A két vezető párt radikális koncepcionális irányváltásai a regionalizáció
kérdésében talán nem túl rokonszenvesek, de mindenesetre meger ősítik azt a —
legtöbb országban szerzett — hasonló tapasztalatot, hogy a regionalizáció nem elvek,
sokkal inkább napi politikai taktika és erőviszonyok kérdése.
Ezt is figyelembe véve kockáztatható meg az a megállapítás, hogy egy, a rövid,
vagy akár középtávon végrehajtott, er őltetett közigazgatási(!) regionalizálás nem
tenne jó szolgálatot sem a kormánypártoknak, sem az ellenzéknek, de ami a f ő, a
magyar stratégiai regionalizálás ügyének sem.
A kormánypártokat illet ően a helyzet világos: ha a jelenlegi lengyel és cseh
kormányok a következ ő választáson meg fognak bukni — ami eléggé valószín ű —
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
18 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
akkor abban jelentős tényező lesz az erőltetett, elsietett és átgondolatlan
közigazgatási átszervezés, regionalizáció is:
Lengyelországban annak a 33 vajdasági székhely-nagyvárosnak a sérelmei,
amelyek elveszítették vajdasági székhely-funkciójukat (összesen mintegy 5 millió
lakossal!); az új járási szint létrehozása, amit a helyi önkormányzatok, kisvárosok,
községek sérelmeznek, de fő leg az a kaotikus helyzet, ahol sem az egyes szintek,
sem azon belül az állami és önkormányzati szervezetek hatáskörei nem
tisztázódtak, és a választási ígéretekhez képest a decentralizáltan elkölthet ő források
sem növekedtek.
Csehországban pedig olyan régiók létrehozása, amelyekkel a lakosság nem tudja
azonosítani magát, sokan nem látják igazán értelmét, és ismét f őleg az új régiók
politikai szerepköre körüli áldatlan viták és mindmáig ködös, tisztázatlan
elgondolások. A FIDESZ valószín ű leg belátta már, hogy ez az átalakítás számára
semmi politikai hasznot nem hozna és nagy valószín űséggel a lengyel és cseh
kormánypártok sorsára juttatná.
Ez az egy, utolsóként említett következmény nem lenne ellenére az ellenzéknek,
és ebben az értelemben ők akár érdekeltek is lehetnének egy gyors
regionalizációban. A dolog érdemét tekintve azonban ők sem érdekeltek benne.
A regionalizáció a politikai küzdelmet önmagában nem dönti el, a választási
győ zelemnek vagy vereségnek az csupán egy tényez ője lehet. Így annak gyors
megvalósulása győ zelmük esetén egy megoldatlan vagy félig megoldott
problématömeggel szembesítené őket, ha pedig továbbra is ellenzékben maradnak,
akkor olyan régiókkal kell együtt élniük, amelyeket a kormányzat valószín űleg nem
az ő szájuk íze szerint alakítana ki.
Amint azonban már említésre került, a gyors átszervezés leghátrányosabb lenne
magának a távlati, stratégiai regionalizációnak a szempontjából:
Kedvező tlen lenne, mert az adott kialakult struktúrák közepette, amikor a helyi és
országos szint között oly kevés igazi eldöntenivaló van, a regionális szint
létrehozása csak a szervezetek számát növelné anélkül, hogy érdemben hozzá tudna
járulni a döntési rendszer fejlesztéséhez. Jellemz ő momentum, hogy a parlament és
a kormányzat el ő ször létrehozta a Regionális Fejlesztési Tanácsokat, és utána
kezdtek el gondolkodni azon, hogy azoknak ténylegesen — és nem a tartalom nélkül
megfogalmazott, de jól hangzó törvénystrigulák formájában — mit is kellene
csinálni, milyen feladatokat lehet adni.
Kedvező tlen lenne, mert az általános forráscentralizáció tendenciájának közepette
nem teremtődne meg a régiók gazdasági-pénzügyi háttere, és ezen az Európai Uniótól
származó támogatások sem változtatnának lényegesen. Vegyünk csak egy példát: a
társult országok évi 1 milliárd eurós ISPA támogatási keretéb ől Magyarország 7-10
százalékkal, átlagban tehát 85 millió euróval részesül. Az eddigi európai
tapasztalatok szerint ennek mintegy 80 százaléka országos, központi projektekre
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 19
kerül felhasználásra és mintegy 20 százalék felett döntenek decentralizáltan: ez
17 millió euró. A 7 magyar régió között elosztva, egy régióra jut 2,42 millió euró.
Tekintettel arra, hogy az EU új szabályzata szerint az ISPA projekteknek minimálisan
el kell érniük az 5 millió euró nagyságrendet, ez azt jelenti, hogy egy régióra évente
maximálisan „fél" projekt jut, azaz egy-egy regionális tanács kétévente vitathat meg
és dönthet (dönthet?) egy-egy ISPA projekt fel ől. Kérdés, hogy ehhez a kétévenkénti
döntéshez milyen döntési és menedzsment apparátust kell létrehozni?
Kedvezőtlenek az induló feltételek, hiszen a Regionális Fejlesztési Tanácsokban
ma meghatározó súlyt képviselnek a központi szervek illetve a kormányzó pártok
képviselői. Ha ebből a kiinduló helyzetb ől kell egy autonómabb, önkormányzati
régió felé elindulni, úgy a megteendő út bizony elég hosszú lesz és ez a kiinduló
pont a régió helyét, funkcióját és jöv őjét hosszabb távra beárnyékolja.
Végül kedvezőtlen a kiinduló helyzet, mert a régiók létrehozásához és a régiók
tervezéséhez elengedhetetlen, hogy az országos szervek is régiókban
gondolkodjanak, és legyen olyan átfogó országos tervezés és stratégia, amely a
régiók számára is megfogható, irányadó kiindulópontot és követelményeket
tartalmaz. Régiókban gondolkodó országos tervezés és stratégia nélkül nincs
megvalósítható regionális szint ű tervezés és stratégia. Sajnos ilyen fajta,
régiókban való gazdaságpolitikai gondolkodás sohasem volt Magyarországon, és
jelenleg sincs. Paradox módon erre a legjobb bizonyítékot éppen a
kormányzatnak egy, a területiség irányában tett gesztusa szolgáltatja: a 2000. évre
szóló költségvetés 58. §-a el őírja, hogy 6 minisztérium 16 fejezeti kezelés ű
előirányzatának — a teljes összeg mintegy 40 milliárd forint — 20 százalékát a
legalacsonyabb egy főre jutó GDP-vel rendelkez ő 5 megyében (Borsod-Abaúj-
Zemplénben, Szabolcs-Szatmár-Beregben, Nógrádban, Somogyban és Békésben)
kell felhasználni. A fejezeti kezelés ű előirányzatok között olyanok vannak, mint
mezőgazdasági beruházások, erd őtelepítés, öntözés, turisztika, útfenntartás,
vízgazdálkodás, műszaki fejlesztés, nemzeti kulturális örökség, valamint szociális
válságkezelés. Sem a kormányban, sem a parlamentben nem merült fel, hogy vajon
ennek az őt megyének tényleg egyforma országos súlya van az erd őtelepítés, az
öntözés, a turisztika és a nemzeti kulturális örökség szempontjából? Senki nem
készített el őzetes számítást, mi az ésszer ű és differenciált részesedése, súlya és
igénye ennek az öt megyének ezekben a nagyon különböz ő földrajzi elhelyezkedés ű
és különböző telepítési igényekkel rendelkez ő ágazatokban? A műszaki fejlesztési
alapokból például aligha lehet 20 százalékot itt hatékonyan felhasználni, hiszen a
meglévő kutató- és fejleszt ő bázisból ez az öt megye maximum 5-6 százalékkal
részesedik. Csak remélni lehet, hogy ez az el őirányzat nem a törvény betűje, hanem
szándéka szerint fog teljesülni. Mindenesetre, mindaddig, amíg az országos
gazdaságpolitika ilyen keretfeltételeket ad meg, illetve ezeknél
megalapozottabbakat nem ad meg, addig a regionális tervezés csak arra lesz jó,
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
20 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
hogy azok elő irányzatainak összesítése után a központi és ágazati szervek
bebizonyíthassák — és joggal — e tervek felhasználásra való teljes alkalmatlanságát.
Az elmondottak korántsem jelentik azt, hogy ne kellene az Európai Unió
kívánalmait teljesíteni a programozási régiók kialakítása tekintetében. Valamennyi
társult ország ezt teszi. De a tíz társult ország közül egyedül Lengyelország alakított
eddig ki a NUTS 2 szintnek megfelel ő önkormányzati jelleg ű területi-közigazgatási
egységeket (Csehországban és Szlovákiában a reform keretében kialakítandó
területi önkormányzati egységek sem fognak annak megfelelni). Minden más
országban e programozási régiók kisebb közigazgatási egységek csoportjaiként
alakultak meg, ahol csak a tervezési, programozási, az EU támogatások
odaítélésével, ellenő rzésével kapcsolatos funkciók a közösek. Éppen ezért a legtöbb
ország e csoportosítás kialakításánál bizonyos taktikai meggondolásokat is
figyelembe vett a támogatás szempontjából el őnyös lehatárolás érdekében. Ez a
magatartás egészen természetes: ha egyszer az EU csatlakozás követelményeinek
teljesítése, és nem utolsósorban a strukturális alapok fogadási feltételeinek
megteremtése érdekében hozzuk létre e régiókat, badarság lenne, ha a strukturális
alapok szabályait e regionalizálás során ne vennénk figyelembe.
Magukat a megyéket is, amikor régiókhoz való tartozásukat kívánták
meghatározni, természetesen — és teljesen érthet ő en — bizonyos taktikai szempontok
is vezérelték. A baj csupán az, hogy nem ismerték kell ő alapossággal a strukturális
alapok szabályozását és annak várható változásait, ezért egyes esetekben saját
valódi távlati érdekeiknek nem teljesen megfelel ő csoportosulásokhoz csatlakoztak.
Lássunk néhány példát:
A Dunántúlt hagyományosan két régióra Észak- és Dél-Dunántúlra osztották.
A ma kialakított regionalizálás három régióból áll: Nyugat-, Közép- és Dél-
Dunántúlból. Az „újítás" nem utolsósorban annak eredménye, hogy a három
nyugati határ menti megye az Európai Unió PHARE CBC határ menti
együttműködési programja keretében bizonyos támogatáshoz jut, és e megyék —
Győ r-Moson-Sopron, Vas és Zala — attól féltek, hogy a hagyományos régió-képzés
esetében osztozniuk kell e támogatáson a többi dunántúli megyével. Pedig az
aggodalom teljesen alaptalan, a határ menti együttm űködési támogatást az EU-ban
sem a NUTS 2 szintű nagyrégiók, hanem az annál kisebb NUTS 3 és NUTS 4
egységek, azaz nálunk a megyék és kistérségek kapnák. A „veszély" a Dél-
Dunántúlt elhagyó Zala megyére éppen a jelenlegi regionális struktúrában
leselkedik. A gyorsan fejl ődő és a megyék között élre került Gy őr-Moson-Sopron
és Vas megyék rövidesen kikerülhetnek a támogatási körb ől — ami a bővítés utáni új
EU fejlettségi átlag 75 százaléka alatti kört fogja át —, és az egy régióba tartozás
révén „magukkal ránthatják" a kevésbé fejlett Zala megyét is. De maga Gy őr-
Moson-Sopron és Vas megye is nagyobb biztonsággal maradhatna benn a
támogatott körben az öt megyét átfogó észak-dunántúli régió keretében.
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 21
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye id őközben elhunyt közgyűlési elnöke
mindvégig azért küzdött, hogy megyéje önállóan képezzen egy régiót, ne
olvadjon bele egy nagyobb egységbe. Ennek f ő oka nyilvánvalóan a
területfejlesztési támogatások miatti aggodalom volt. Az elmúlt évtizedben e
támogatások messze legnagyobb hányadát ez a megye kapta. Attól tartottak, hogy
egy nagyobb régióban ez a támogatás kevésbé koncentrálódna Szabolcs-Szatmár-
Bereg megyére. A regionalizáció után a megye részesedése az EU támogatásaiból
valóban nem lesz ilyen nagy, de ennek semmi köze a regionalizáláshoz. Az EU
szempontjából ugyanis Magyarország túlnyomó része elmaradottnak min ősül, a
támogatások tehát több térség között fognak megoszlani. Az EU azonban — az
elmaradottságból fakadó igény mellett — egy másik faktort is mérlegel, az. ún.
beruházás-abszorpciós képességet, melynek fels ő határát az illető ország illetve
régió GDP-jének 4 százalékában szabott meg. Ez a GDP és az ebb ől fakadó
„abszorpciós képesség" Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében elég korlátozott, ami a
támogatásoknak itt egyébként is sz űkebb határt szabna. Lehet azonban, hogy a
megye jobban jár, ha valamivel fejlettebb, de még támogatásra jogosult más
megyékkel egy régióba társul: ez esetben a támogatást a régió magasabb
abszorpciós kapacitása szabja meg, amib ő l a megye — ügyes politikával — magának
nagyobb szeletet „hasíthat ki."
Végül e taktikai szempontokból a legkritikusabb kérdés a Budapestet és Pest
megyét magában foglaló Központi Régió problémája. Budapest egy f őre jutó GDP-
je az EU jelenlegi átlagának 92 százaléka, meghaladja a 75 százalékot, önmagában
tehát semmiképpen nem lenne jogosult az elmaradottnak számító régióknak járó (az
ún. 1. Cél szerinti) támogatásra. Még inkább így lesz ez a b ővítés után, ami az EU
átlagot 13-15 százalékkal lejjebb viszi, Budapest GDP-je tehát a b ővítés utáni EU
átlag 107 százaléka lenne. Pest megye GDP-je csak az EU átlag 34 százaléka, de
Budapesttel egyesítve a régió átlaga így is a jelenlegi EU átlag 72 százaléka, a
bővítés utáninak 84 százaléka. Az utóbbi adat alapján tehát a régió már ma sem
lenne jogosult a támogatásra. A közös régióban tehát Budapest fejlettsége a nála
jóval kevésbé fejlett Pest megyét is támogatásra jogosulatlanná teszi, saját 2 milliós
lakosságán kívül további közel 1 millió fővel csökkenti Magyarországon a
strukturális támogatásokra jogosult lakosság számát. Kétfajta lehet őség van ennek
elkerülésére. Az egyik a fő város önálló NUTS 2 régióvá nyilvánítása. Ezt a
módszert követte a társult országok közül Csehország, Szlovákia, Románia és
Bulgária (a balti országok és Szlovénia egészben alkotnak egy-egy régiót). A másik
módszer a főváros régiójának oly mértékű kiszélesítése, hogy a csatlakozó területek
ellensúlyozzák Budapestet és „lehúzzák" a régió átlagos GDP-jét. Ezt az utat
követte Lengyelország. Valamennyi ország közül a magyar „módszer" — a városon
kívülre kiterjeszteni a régiót, de nem annyira, hogy a csatlakozó területek
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
22 Illés Iván TÉT XV. évf. 2001 s 1
alacsonyabb jövedelemszintje ellensúlyozza a f őváros kiemelkedő értékét — a
legkevésbé szerencsés.
Az első ként említett módszer, Budapest önálló régióvá tétele, természetesen
nyitva áll Magyarország el őtt is. Pest megye így egyértelm űen támogatásra
jogosulttá válna. A második módszer viszont már jóval problematikusabb.
Magyarország ugyanis nem Lengyelország: az ország jóval kisebb és ehhez képest
a fő város jóval nagyobb. Ahhoz, hogy a központi régió szintjét a jogosultsági
szintre, a bővítés utáni átlag 75 százaléka alá „le lehessen vinni" további 8-900 ezer
lakosú területet, minimum további három, de inkább négy megyét kellene hozzá
csatolni. E módszer még azzal is igazolható, hogy e megyékre vagy azok egy
részére (Fejér, Komárom-Esztergom, Nógrád, Jász-Nagykun-Szolnok, esetleg
Heves) a fő város vonzásterülete ténylegesen kiterjed. Mégis itt van az a pont, ahol a
taktikai szempontok már komoly stratégiai érdeket sértenek. Ha ugyanis egy
négymilliós, az ország lakosságának 40 százalékát magában foglaló Központi
Körzetet alakítunk ki — akár csak programozási-fejlesztési régióként is —, akkor
minden más régió eleve periférikus létezésre van ítélve, és esélye sincs annak, hogy
vidéki nagyvárosaink valamiféle ellenpólus szerepet játszhassanak.
A taktikai szempontokat ugyan el lehet, és néha el is célszer ű választani a
stratégiaiaktól, de bizonyos határokon túl ez már nem lehetséges. Ezért kellene a
regionalizációt alaposan el ő készíteni és arról nem hiedelmek és érzelmek, hanem
tények, elő nyök és hátrányok mérlegelése alapján széles kör ű vitát folytatni.
Jegyzet
Valószínű leg erre reagálva jelentette ki John Bruton, akkori ír miniszterelnök I 996-ban — félig
viccesen, félig komolyan — egy konferencián, ahol e tanulmány szerioje is jelen volt: „Az egész
föderalizmus és regionalizmus a németek revansa, bosszúja Európán. Annak idején, a második
világháború után az amerikaiak ráer ő ltették saját föderatív rendszerüket a németekre, és a németek
most bosszúból ugyanezt akarják ráer őltetni egész Európára."
Irodalom
Advisory Commission on Intergovernmental Relations: Significant Features of Fiscal Federalism. 1984.
(1985) Edition, Washington.
Government Finance Yearbook. (1999) International Monetary Fund, Washington.
Kinsky, F. (1995) Föderalismus: ein gesamteuropöisches Modell. Eur'pa-Union Verlag, Bonn.
Mihailovié, K. (1972) Regional Development Experiences and Prospects in Eastern Europe. The Hague,
Mouton.
Illés Iván: Régiók és regionalizáció.
Tér és Társadalom, 15. 2001. 1. 1–23. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 Régiók és regionalizáció 23
REGIONS AND REGIONALISATION
IVÁN ILLÉS
The question of regions and regionalisation appears more and more in the Hungarian press.
We established new institutions (e.g. Regional Development Council), the composition of
which became the subject of political debate. Building of planning, development, financing
and monitoring institutions and professional capacities in regional level is one of the
important elements of the requirements of the EU accession. Of course different stakeholders
have different opinions about this question and they give voice to it. Today the question of
regions and regionalisation is well known.
According to the experiences the image of Central and Eastern European regions and
regionalism in Western Europe and the image of Western European regions in Eastern
European countries is one-sided and unreal. According to Western European people Central
and Eastern European countries are absolute centralised states, where the absence of
democracy means total centralisation. However there are idealised conceptions about
Western regionalism, democracy in Eastem countries as well. Behind this idealisation can be
found some propagandist intentions too. These are models — and demands — to be followed in
the institution-building process in Central European countries. The author believes in
regionalism, but in a very special one. As a consequence of it counter-arguments of the
regionalisation particularly the argument against quick and radical regionalisation are
prevailed in the study. In my opinion we, regional researchers know these counter-arguments
and it is our duty to answer them before our proposals.