Tér és Társadalom 14. évf. 2000/2-3. 119-128. p.
Tér és Társadalom XIV. évf. 2000 s 2-3: 119-128
SZEMPONTOK A TERÜLETI VERSENYKÉPESSÉG
ÉRTELMEZÉSÉHEZ
(Considerations to the Interpretation of Regional
Competitiveness)
PALKOVITS ISTVÁN
Az üzleti szféra fogalmai, mint kereslet, verseny, piac, mindinkább polgárjogot
nyernek a területekkel összefüggésben is. A nagyív ű elméletek árnyékában azonban
nem feltétlenül egyértelm ű , hogy mit is értünk ezen általánosan használt kategóriák
alatt: ezek vállalati/mikroökonómiai kategóriák-e avagy a „regionális makro-
ökonómia" fogalmai. Jó példa erre, hogy a szakirodalomban, különösen pedig a
területi menedzsment praktikus világában ma már közhelynek számító nézet az,
hogy a régiók és városok versenyben állnak egymással (gyakran azzal az implicit
következtetéssel, hogy e viszonyrendszer a fejl ődés alakulásának legfontosabb
körülménye). Ezzel kapcsolatosan is kevés az olyan publikáció, amely magának e
versenynek a mibenlétét szabatosan definiálná, s e számos gondolatmenetnek alap-
jául szolgáló tételt szisztematikusan feldolgozná. Nem egyértelm ű így az az alap-
vető kérdés sem, hogy a piacok és a verseny milyen szinten értelmezend ő, a régió
egészére vonatkoztatható, vagy csak részpiacok léteznek és „összegz ődnek" a régió
szintjén.
A verseny mint jelenség, az elemzések vagy fejlesztési stratégiák hátterében jel-
lemző en egy-egy konkrét — egy vizsgált témát alátámasztó, vagy az éppen elemzett
korszakot jellemz ő — megjelenési formája által képviselve jelenik meg, s csak nagy
ritkán a maga komplexségében. Kétségtelen, hogy mindig voltak olyan funkciók,
szolgáltatások, események vagy más (sz űkös) tényez ők, melyek előmozdíthatták
egyes területek, egyes területhez köt ődő polgárok vagy érdekcsoportok céljait, és
amelyek „elnyerése" verseny tárgyát képezhette. A hatalmi pozíciókért, gazdasági
előnyökért, intézményekért folytatott városok közti verseny története a messzi
múltba nyúlik, de míg korábban ez kisszámú szerepl ő közt dőlt el, ma a ver-
seny(ek)ben való részvétel (különösen annak lehet ősége) általánossá vált (Enyedi
1996). A verseny tartalma és feltételrendszere is más ma már: a korábbiaknál jóval
inkább a — minden korábbit felülmúlóan a társadalmi lét szinte minden területére
döntő hatást gyakorló — globális világgazdasághoz köt ődik, és a gazdasági szerep-
lők közvetlen érdekeivel, ezen keresztül pedig a területek gazdasági pozíciójával áll
összefüggésben.
A megfelelő gazdasági pozíció eléréséhez különböz ő részcélok elérése, sz űkös és
értékes dolgokból, jelenségekből, tényezőkbő l a versenytársaknál több, vagy azok-
nak másoktól különböz ő formában, min őségben történ ő birtoklása szükségeltetik.
Ennek elérése lehet a versengés közvetlen célja. A versenykényszer oka természe-
tesen a szű kösség (abszolút vagy min őségi): küls ő fejlesztési források, cégek, in-
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
120 Palkovits István TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3
formáció, értékes munkaer ő, magas presztízsű (és befolyású) intézmények vagy
lakosok stb. Mindezek léte meghatározó a helyi gazdasági teljesítmény(ek), a jöve-
delemszint (jóléti szint), ezáltal a helyiek elégedettsége, fokozódó identitástudata és
cselekvő hajlama (és persze a politikusok újraválasztása) — mint a fejlesztés és a
több síkon folyó verseny általános céljai szempontjából. Ebben az összefüggésben
—
a területek (és a területek szerepl ői, aktorai) mint vásárlók (valamit megszerezni
óhajtók) értelmezhetők, ez tehát a területi verseny a keresleti oldalon.
A rendelkezésre álló er őforrások, adottságok felhasználása, összekapcsolása révén
a területek (és a területek szereplői, aktorai) kínálatot nyújtanak: lakóhelyet, befek-
tetési környezetet, termékeket, szolgáltatásokat. E kínálat a piacon megmérettetik (a
területtel és elemeivel szembeni kereslet tekintetében), a piaci verseny szelektál, s e
szelekció eredménye dönt ően meghatározza az adott közösség céljainak megvaló-
sulását, legkézenfekvőbb módon a képződő jövedelmet és létrejövő életszínvonalat.
A keresleti és a kínálati oldali versenypozíció egymással szorosan összefügg, a
kettő együtt határozza meg a területek és a területek funkciói, szolgáltatásai, sze-
replői, aktorai általános versenypozícióját, versenyben való eredményességét. (A
dolgot bonyolítja, hogy a gazdasági szerepl ők egyfelől a területen belül egymással
is versenyben állhatnak, s nemcsak azonos iparágakban, hanem egymástól teljesen
eltérő tevékenységűek is, pl. telephelyért, munkaer őért, másfelől az adott területen
belüli szereplők piaci pozíciói nem függetlenek egymástól, dacára az elkülönült
„versenypályáknak".)
Az egyes részpiacokon folyó verseny léte — közel állván a hagyományos
mikroökonómiai fogalomhoz — viszonylag könnyen értelmezhet ő. Ezzel szemben
az „általános" verseny, általában a „területek versenye" absztraktságánál, szár-
maztatott jellegénél fogva jóval inkább misztikusnak hat, definiálása komoly elmé-
leti kihívást jelent. A verseny e kevéssé körülhatárolt fogalma mellett nem véletlen,
hogy divergens elképzelések fogalmazódnak meg az annak terén tanúsított eredmé-
nyesség operacionalizálását illet ően is, számos kritérium, fogalom mentén próbálják
értékelni egy régió versenypozícióját, gazdasági teljesítményét.
Mindezen megfontolások azt a következtetést sugallják, hogy a régiók versenye
egy közkeletűen definiálatlan fogalom, amely mint — a régiómenedzsmentek akti-
vitását és a regionális politika decentralizációját el őmozdítani kívánó — ideológiai
fegyver meghaladja magyarázó erejét. Ennek háttere az, hogy nem a régiók verse-
nyeznek, hanem a cégek (és a termékek, szolgáltatások), de a cégek versenyére a
régióknak — a nemzeti kormányzatok rovására — mind nagyobb befolyásuk lesz (a
decentralizációval, a vállalatok közti verseny jellegének megváltozásával, a straté-
giai különbözőség szerepének felerősödésével stb.). Ez a piac-konform magatar-
tásmintáknak — a régió-menedzsmentben valaha dönt ő súlyú bürokratikus szerepek-
hez képest — az el őtérbe kerülésével azt a látszatot kelti, mintha a régiók közti ver-
seny volna a döntő viszonyrendszer.
Ezzel szemben inkább konkrét versenyhelyzetek, egy-egy részterületre vonatkozó
piacok léte tűnik relevánsnak, az általánosítás (az általában vett verseny) kevésbé.
Ezekbe bizonyos piacszerű tevékenységeivel beavatkozhat, bizonyos piacokat be-
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3 Szempontok a területi ... 121
folyásolhat egy régiómenedzsment: e tevékenysége (pl. régiómarketing) általában
közjószágként értelmezhet ő. E közjavak révén körvonalazódik a régió szerepe a
vállalati versenyképességben, az ahhoz való hozzájárulás, amely funkció a területi
menedzsment egyik főszerepe lehetne.
E ponton — a gazdasági szerepl ők versenyképességéhez történ ő hozzájárulásnál —
a gondolatmenet a vállalati stratégia témaköréhez „tévedt": annak trendjei megke-
rülhetetlen szempontok e kívánalomnak való megfeleléshez. Figyelembe kell venni,
hogy a verseny természete mikroszinten is változó, az új versenyzési módokat kö-
vetniük kell a területi menedzsmenteknek, vagyis a régióknak is. E témakör részle-
tes kifejtése nélkül is indokoltnak t űnik itt egy gondolat kiemelése a versennyel,
annak jellegével összefüggésben.
A piacok és a verseny jellege változó: a lényeg ma már nem a stabil pozíciókból
kiinduló direkt konfrontatív rivalizálás, hanem a verseny dinamikus, és az innová-
ción illetve a stratégiai különböz őségek keresésén alapul (Porter 1998). Napjaink e
terjedő, a verseny által megkövetelt vállalati magatartásmintáiból fakadóan a régiók
versennyel kapcsolatos alapállása is változni kényszerül: a kooperatív megközelítés
nem ritkán az egyetlen megoldás azokra a makacs problémákra, amelyeket a
globalizáció, a „karcsúsított" termelés (lean production) vagy a flexibilitás okoz
(Asheim—Isaksen 1997).
A „régiók versenye" kifejezésnek mindkét szava kérd őjeleket támaszt tehát: nem-
csak hogy nem a régiók versenye az elsődleges, de a verseny, mint döntő (különö-
sen pedig kizárólagos) elem elveszteni látszik korábban elsöpr ő erej űnek hitt e
szerepét. A verseny megítélése eszerint átalakulóban van: míg a régi elméletekben a
tőkéért folyó verseny játszik központi szerepet, addig az újakban a verseny aláren-
delődni látszik a kooperáció fogalmának, ami a partnerségt ől a hálózatokig válto-
zatos formákat ölthet.
A verseny klasszikus fogalmával szemben az endogén fejlesztés koncepciója ép-
pen azt fogalmazza meg, hogy nem egymás rovására történik az el őnyszerzés, ha-
nem önmagával, önmaga lehet őségeivel folytatja azt minden terület. Ehhez eszkö-
zöket kínál a decentralizáció a helyi közösségeknek: lehet őségeket a fejlesztésre,
aktivitásra, a helyiek (cégek, lakosok) életéhez való pozitív hozzájárulásra, azok
körülményeinek versenyképes alakulására. A régió nem közvetlenül versenyez,
nem közvetlenül mérettetik meg, hanem gazdasági szerepl őinek versenyképességén
és (ez nem automatikus) lakosainak „versenyképes" életszínvonalán, elégedettségén
keresztül.
A régiók, országok és városok életképességének (vagy más és más korokban az
ezzel többé-kevésbé szinonimaként kezelt gazdasági teljesítményének vagy éppen
versenypozíciójának) összevetése, minősítése régi igény, és máig meg nem oldott
módszertani probléma. A régiók versenyének „felfedezésével" és a versenyképes-
ség új kritériumának ezáltali felbukkanásával összefüggésben — akár a tudományos
közleményeket, akár az Európai Unió dokumentumait tekintjük is — ma újból fel-
élénkülni látszik e polémia. A napirenden szerepl ő különböző gyakorlatok és to-
vábbfej lesztési törekvések szerteágazósága els ősorban az egyes módszerek komoly
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
122 Palkovits István TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3
módszertani hiányosságaira vezethet ő vissza, de a vitát szükségképpen alapvet ően
érintik az olyan elvi jelleg ű , értelmezésbeli különbségek is, mint a fenti, területi
versennyel kapcsolatos eltér ő álláspontok.
A nézetek sorában a legkézenfekv őbb elvi lehető ség az, hogy a régió versenyké-
pességét egyértelműen minősíti mérhető gazdasági teljesítménye. Itt tehát a verseny
egységes keretek között zajlik, a terület mint „versenyz ő", „egy pont" gazdaságnak
(„fekete doboznak") tekinthet ő, s a verseny kritériuma egy konkrét mérő szám, sta-
tisztikai mutató (GDP, jövedelemszint), egy megfogalmazott célhoz kapcsolódóan.
Ez nyilván leegyszerűsítő , számos kézenfekv ő bírálattal illethető nézet: pl. a terület
nem egységes egész, hanem egymással alkalmasint ütköz ő érdekekkel bíró érdek-
csoportok halmaza; az aktuális jövedelemszintnél fontosabb annak hosszú távú
alakulása; a lemaradók sem abszolút vesztesek, ezért a hatalom problematikája így
nem megragadható, habár jelent ősége egyébként dönt ő; a területi jövedelemnöve-
kedés nem feltétlenül tükröz ő dik a lakossági jólét emelkedésében stb. (Enyedi
1996). (Itt reprodukálható volna — a megoldás minden reménye nélkül — a
makrokibocsátás mérésével kapcsolatos elvi és módszertani vita terjedelmes érv-
rendszere ).
Mindazonáltal nemcsak elvi és módszertani okok miatt kell új mércéket, pozíció-
értékelési módokat keresni, hanem azért is, mert a világgazdaság fejl ődésének ter-
mészete mára alapvet ő en megváltozott, „a fejlett piacgazdaságok regionális politi-
kájában bekövetkezett paradigmaváltás f ő jellemzője, hogy a tradicionális, növeke-
dés-orientált regionális politikát új tényez ő kre alapozott politika [1 váltja fel"
(Horváth 1992). Míg korábban a fejl ő dés és fejlesztés célja világosan deklarálható
volt (pl. a GDP szintjéhez kötve), ma csak nagyon általánosan lehet megfogalmazni
a terület (közösség) gazdasági célját illetve a „verseny" tárgyát: elérend ő a gazda-
sági aktivitás mennyiségi és min őségi jellemz őinek optimális szintje. Ennek
operacionalizálását megoldani viszont igen ambiciózus vállalkozás.
Tekintettel a szempontok többszöröz ő désére és nem ritkán nehezen mérhet ő jelle-
gére, a terület (mint egész) eredményességét „megmérni" vagy rangsorolni kívánó,
de reálisabb álláspontot jelent az indikátorsorok, többdimenziós viszonyítások,
„lágy" mutatók vagy kvalitatív módszerek alapján történő minősítés alkalmazása. E
módszerek a mérhet ő teljesítmény helyett egy általánosabb eredményességet, kiví-
vott pozíciót (esetleg sikerességet) vizsgálnak. Fontos kiemelni, hogy itt már a
rangsorok és min ő sítések tükröznek számos részletet, strukturális és min őségi ele-
met, melyek figyelmen kívül hagyása egy rangsort megkérd őjelezhet ővé tehet. A
területi teljesítmények, pozíciók számbavételének ezen alternatív módjaira — a szá-
mos külföldi el őzmény mellett — az utóbbi id ő szak hazai kutatásai is markáns pél-
dákat kínálnak.
Az első általános pozícióértékelési próbálkozásoknak a — módszertanilag sebez-
hető — nemzetközi népszer űségi és versenylisták tekinthetők. Minőségi változást
jelentett a matematikai eljárások elterjedése, a faktor- és klaszteranalízis, illetve a
regresszióelemzés alkalmazása, majd az összetettebb módszerek, mint a többténye-
zős értékelés (multi-criteria evaluation, MCE) vagy a többdimenziós skálázás
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3 Szempontok a területi ... 123
(multidimensional scaling, MDS). Ami a matematikai módszerek er őssége, az egy-
szersmind hiányosságuk is: a szükségszerű absztrakciók miatt óhatatlanul felmerül
az egzaktság oltárán feláldozott információveszteség.
A formalizáltságban jelent ős engedményeket téve, de az információk komplexebb
megragadásának igényével lépnek fel a verseny gy őzteseinek és veszteseinek azo-
nosítására kialakult lágy módszerek, megközelítések. Ezek egyúttal — alkalmazóik
részérő l — lényegében annak implicit elismerését is jelentik, hogy nem egységes a
versenypálya, nincsenek egységesen követend ő magatartások, nincs egységes mér-
ce, s az egyedi elbírálások és értékelések is szükségesek a min ősítéshez.
Sajátos, fő leg az utóbbi évek hazai szakirodalmában használatos min ősítő krité-
rium a siker, a régió vagy város sikeressége. A hazai átalakulás regionálisan széls ő-
séges lezajlása — a széleskörűen feltárt problémák kontrasztjaként látványos — pozi-
tív jelenségeket is eredményezett. Ezeknek, mint „sikertörténeteknek" a dokumen-
tálásának (Palkovits 1997), majd az esettanulmányok rendszerbe foglalásának
(Rechnitzer 1998a) törekvései a kutatások markáns és perspektivikus vonalát jelen-
tik napjainkban.
„A területrendszer sikere a gyorsabb alkalmazkodást jelenti. A rendszer, s annak
alkotóinak többsége képes és alkalmas a politikai—gazdasági és társadalmi változá-
sokat befogadni, azokat feldolgozni, majd reagálni egy vagy több adaptációs stra-
tégia kidolgozásával illetve azok megvalósításával." (Rechnitzer 1998b) E megha-
tározás valójában siker-stratégiákról beszél, vagyis fejlesztési megközelítésb ől indul
ki, ami egyrészt az átmenet sajátosságaiból, másrészt a sikerpéldák, mintaterületek
— a folyamatokra több ráhatást lehet ővé tevő — kis „méretéb ől" (kisvárosok, közsé-
gek) vagy speciális helyzetéb ől (p1. közszféra tulajdonosi befolyása a gazdasági
bázisra) adódik.
Nem véletlen, hogy e fogalom az átmenettel kapcsolatosan terjedt el: az esetek
zömében egy radikális változáshoz való — szerteágazó okokra visszavezetett, de
akár egy vissza nem tér ő lehetőségre reagáló rövid távú kihatású — alkalmazkodás,
egy folyamat lezárulása képezi a vizsgálat tárgyát, így a sikeresség a régió ex post, a
jövő esélyeiről keveset mondó minősítése.
Mindazonáltal a „sikeres" területek hazai és nemzetközi példáinak hasonlóságai
lehetőséget nyújtanak bizonyos általános következtetések levonására (többé-
kevésbé teljes, illetve többé-kevésbé önkényes irányelvek megfogalmazására),
melyek különösen a fejlesztés gyakorlatában nyerhetnek jelent őséget. Kiváló példa
erre Enyedi — méltán sokat hivatkozott — sikeres városok ismérveit tartalmazó lis-
tája (Enyedi 1997), mely számos fontos, nemegyszer a gazdaságon túlmutató, gya-
korlatban különösen nagy segítséget nyújtó szempontra hívja fel a figyelmet. Ugyan-
akkor minden lista és etalon kizárólagosságával és általános érvényességével
szemben kétségek támaszthatók, mivel jelent ős különbség lehet a régiók (városok)
között (jellegükben, funkcióikban).
A régiók minősítésének viszonylag új törekvése a versenyképesség meghatározá-
sa, mely fogalom — a radikális (rendszer)váltásoktól mentes fejlett világban buk-
kanván fel — a versenypozíció hosszabb id őhorizontú megítélés kísérletét te-
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
124 Palkovits István TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3
kint(het)i céljának. A fogalom — ugyancsak vállalati szféra mintájára történ ő — fel-
merülése a területekkel kapcsolatban egyenes következménye a „verseny" gondo-
latának elterjedésével, egyúttal azonban magán viseli az azzal kapcsolatos fogalmi
tisztázatlanságokat is.
A versenyképesség mibenlétét illetően legmarkánsabb álláspontot annak elvetése
képezi. Ennek egy példája Krugman — csak a vállalati versenyt elismer ő — állás-
pontja: mint cikkének címe is kiemeli, a versenyképesség egy „veszélyes rögesz-
me" (Krugman 1994). Ide illeszthető Porter nézete is, aki a régiókkal összefüggés-
ben tanulmányaiban gondosan kerüli a kifejezés alkalmazását: őt csak bizonyos
területhez köt ődő jellemzők, kiaknázható kompetitív el őnyök érdeklik gondolatme-
netében (nemzeti szinten a termelékenységgel azonosítja e fogalom tartalmát)
(Porter 1998).
A „versenyképesség" fogalom mindazonáltal elterjedt, jószerével minden ezzel
kapcsolatos tanulmány tartalmaz egy önálló, saját értelmezést tükröz ő definíciót2,
melyek listázása szinte lehetetlen. Az ezek rendszerezésére tett egyik kísérlet sze-
rint — a fogalom relevanciáját, meghatározhatóságát elismer ők körében — három
markáns nézetcsoport azonosítható. A „gyakorlatias" felfogás szerint a versenyké-
pesség a cégek adaptálási képességét jelenti, hogyan tudják a máshol sikeres tech-
nikai és szervezeti megoldásokat átvenni. A „környezeti/rendszer" felfogás szerint
a versenyképesség azt jelenti, hogy a vállalat hogyan tudja optimalizálni gazdasági
környezetének, azaz gazdasági bázisának elemeit (t őke- és munkapiac, inputok
minősége, infrastruktúra). A „tőke-fejlesztés" felfogás szerint a versenyképesség
azt jelenti, hogyan tudja egy vállalat vagy ágazat akkumulálni a humán és fizikai
tőkét, a technológiát. Egy régió vagy ország akkor versenyképes, ha vonzza a be-
fektetéseket (Lengyel 1999).
A fenti kategóriákhoz tartozó területi versenyképesség-fogalmak, s az azok ötvö-
zeteként megfogalmazott számos OECD, EU 3 és egyéb definíció zöme — az infor-
mációsűrítés követelményéb ől fakadó leegyszerűsítések mellett — magán viseli az
említett csoportképz ő megfogalmazásokban fellelhető problémák valamelyikét: a
„gyakorlatias" álláspontokban kiemelt „legjobb megoldások" alkalmazása csak
követő, semmint versenyképes magatartást tesz lehet ővé, a „környezeti/rendszer"
megközelítés kulcselemeinek, a gazdasági bázisnak és az optimalizálásnak a közép-
pontba állítása a rendszer dinamikájával kapcsolatos igénnyel (beleértve a faktor-
teremtés elvét is) t űnik némiképp ellentétesnek, míg a „tőke-fejlesztés" felfogások
elsősorban a mennyiségi elemek túlzott hangsúlyozása illetve az endogén elemek
negligálása miatt bírálhatók.
Pozitív oldalról közelítve: néhány alapvet ő momentum, melyek feltétlenül számí-
tásba veendők a területek versenypozíciójának min ősítésénél. Ilyenek:
— a régió nyitottsága, a gazdasági szerepl ők nemzetközi piacokon való megmé-
rettetése, azok kedvez ő versenypozíciójának (nem pusztán az exportvolumen,
hanem a nehezen másolható magas szint ű általános termelési képesség, az en-
nek alárendelt termelékenység, szervezeti tanulási képesség, piaci részesedés,
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3 Szempontok a területi ... 125
rugalmasság, innovációs készség, új termék piacraviteli gyorsasága és számos
más téren egyidej űleg megnyilvánuló) tartóssága, megalapozottsága;
— a tudás-intenzív tevékenységek nagy súlya, ezzel összefüggésben a régióbeli
lakosság jövedelmeinek magas általános szintje;
— a gazdasági szerepl ők stratégiai érdekeltsége a helyben maradásra, vagyis azok
regionális/lokális beágyazottsága (gazdálkodási, vagyis nem els ősorban tulaj-
donosi);
Ugyan rendkívül fontos cél, de — az elterjedt nézettel ellentétben — nem feltétlenül
központi eleme, feltétele, inkább eredménye a (gazdasági értelemben vett) verseny-
képességnek a magas foglalkoztatási szint. A lakosság bizonyos csoportjai minden
ez ellen ható közösségi erőfeszítés ellenére — akár önhibájukból, akár nem — kiszo-
rulhatnak a versenyszférán belüli foglalkoztatásból, s ez önmagában nem zárja ki a
versenyképesség érvényesülését. Egy, a fenti követelményeknek megfelel ő gazda-
sági bázis egyfel ől nagy valószínűséggel megfelel ően nagy és b ővülő számú képzett
és motivált munkaerőt igényel, másfelől megteremti az alapját a szociális szem-
pontok érvényre jutásának.
A felsorolt szükséges momentumok egy mondatba s űrítése — különösen az els ő
elem fontos alkotórészeinek elsikkadása által — általánosságként hangozhat, minden
elemének komplex megragadása viszont meghaladja a definíciók szokásos terje-
delmét. E korlátok tudatában, valamint ha elfogadjuk a régiók versenyképessége
egy megfelel ően tág fogalmának relevanciáját, akkor annak meghatározása így
hangozhat: versenyképes egy régió, ha stratégiailag beágyazott gazdasági bázisa
piaci értékén megvásárolva optimálisan felhasználja és generálja (bővített újrater-
melődésre ösztönzi) a régió magasrendű erőforrásait, miközben tartós versenyké-
pességet ér el a releváns nemzetközi piacokon 4 .
A versenypozíció-értékelés fentiekben körvonalazott megközelítése tartalmát il-
letően eltér a legelterjedtebb versenyképesség-nézetekt ől, másfelől annak egy mind-
ezen elemeket magában foglaló koncepciója a versennyel kapcsolatosan összhang-
ban levőnek tűnik a fentiekben megfogalmazott elképzeléssel.
A meghatározás egyik eleme, a vállalkozások versenyképességének középpontba
állítása a hazai irodalomban sem új: erre utal Horváth is, aki szerint a regionális
versenyképesség „nem más, mint a termékek és szolgáltatások 5 értékesítési képes-
ségének javulása a nyílt versenypiacokon" (Horváth 1998). A másik elemnek, a
vállalati és regionális pozíciók összekapcsolásának hátterében annak a tételnek az
elfogadása áll, hogy a vállalatok versenyképessége nemcsak bels ő tényezőkön mú-
lik, hanem a külső, regionális és lokális feltételrendszer, társadalom- és gazdaság-
földrajzi környezet által is befolyásolt. A tér, amely a gazdasági tevékenységeket
befolyásolja egy sajátos erő forrás a gazdasági szerepl ők számára, s ennek min ősé-
ge abban nyilvánul meg, hogy milyen értékes er őforrás, mennyiben tud hozzájárulni
a vállalati célok (vállalati versenyképesség) kedvez ő alakulásához.
Ami az els ő elemet, a gazdasági bázis versenyképességét mint min ősítő ismérvet
illeti, annak operacionalizálása — különösen pedig a korábbiakban áttekintett telje-
sítménymutatóknak megfeleltetése — megoldatlan probléma. A kvázi-megoldások
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
126 Palkovits István TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3
kapcsán a kielégít ő „regionális makromutatók" keresése helyett — különös tekintet-
tel a minőségi és strukturális elemek dönt ő jelentőségére — a mikroszféra alapulvé-
tele tűnik célravezetőnek. A fenti logikának leginkább megfelel ő eljárás szerint
elvileg a gazdasági bázis vállalati szinten megragadott, valamilyen szempont szerint
aggregált, általánosított jellemzői alapján tipizálhatók és minősíthetők (pl. verseny-
képesnek) a regionális gazdaságok.
E módszerre kínál példát az alábbi gondolatmenet, melynek kiindulópontja egy
széles körű kutatás eredménye (Miller—Roth 1994), a vizsgálatba bevont vállalkozá-
soknak számos ismérv szerinti elemzése alapján történt egyfajta min őségi
kategórizálása6.
A szerzők tizenegy vállalati kompetitív képesség (alacsony ár, dizájn-flexibilitás,
volumen-flexibilitás, min őség-állandóság, teljesítmény, gyorsaság, megbízhatóság,
eladás utáni szolgáltatások, reklám, széles disztribúció, széles termékskála) alapján
164 amerikai feldolgozó-ipari nagyüzemet kategorizáltak (klaszteranalízis segítsé-
gével), és soroltak három élesen elkülöníthet ő csoportba. E csoportokban — melyek
a létező iparági hatások ellenére „ágazatilag vegyesnek" bizonyultak — két dimenzió
mentén különböznek a vállalatok: egyik a cég képessége saját maga megkülönböz-
tetésére, a másik pedig termékskálájának és piacainak kiterjedése. A karakteresen
elkülönülő csoportok — jellemző jegyeik alapján, szabad fordításban — a „középsze-
rűek", a „piac-szemlélet űek" illetve az „innovátorok" neveket kapták é .
A gondolatmenet fonalát folytatva a vizsgálat ezen eredményének értelmezhet ő
térbeli vetülete is: az egyes kategóriák relatív súlya egy-egy régió gazdaságában
meghatározhatja a régió karakterét. Eszerint tipizálhatjuk a területeket, és min ő sít-
hetjük azokat — a megnevezett kategóriákhoz köt ődően sorrendben — mondjuk
„stagnálónak", „alkalmazkodóképesnek" vagy „innováció-gazdagnak" (nem is
szólva a nem „tiszta" típusokról). Ezen kategóriák — nem mint a faktoranalízis
eredménye, hanem mint azok interpretációi — a „versenyképesség" tekintetében
egyfajta „lágy" rangsort is alkothatnak. (Tekintettel arra, hogy e hivatkozott kutatás
célja nem a jelen összefüggésben történ ő alkalmazás volt, itt e gondolatmenet csak
mintaként szerepelhet. Egy célirányos, a régiókat reprezentáló mintán elvégzett
kutatás akár releváns eredményekhez illetve a módszer igazolásához is vezethet.)
A másik elem, a vállalati és regionális pozíciók összekapcsolása azt a kérdést veti
fel, hogy a régió e jellemzői (e karaktere) mennyiben egy tért ől lényegében függet-
len vállalati kör szinte „véletlenszer ű" földrajzi vetülete, vagyis mennyiben tulajdo-
nítható ez be a régiónak, annak sajátosságainak, ahhoz maga a régió hozzájárul-e.
Ha a régiót mint sajátos önálló entitást (a szerepl őinek keretet, feltételrendszert
nyújtó társadalomföldrajzi fogalmat) nézzük, elvonatkoztatva az adott id őpontban
működő gazdasági entitásoktól, akkor a versenyképesség fogalma nem értel-
mezhető . Ekkor e „régió" lehet őségeit az határozza meg, hogy saját bels ő adottsá-
gai, jellemzői által képes-e tartósan hozzájárulni a területén egyébként m űködő
versenyképes vállalkozások folyamataihoz.
A hagyományos gazdasági elméletnek a területi versenyképesség megértésében
tapasztalható eszköztelenségét elismer ő, a mikroszintről induló elemzést el őtérbe
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3 Szempontok a területi ... 127
helyező szemléletváltás jó gyakorlati példája egy, a MIT Commission on Industrial
Productivity által készített, az USA versenyképességét elemz ő tanulmány. Ez már
nem a szokásos kategóriákat (valutaárfolyamok, fajlagos munkaer őköltségek, ke-
reskedelmi megállapodások, „gazdasági környezet" faktorok) vizsgálja célja elérése
érdekében, hanem „bottom-up" megközelítésben a nemzet termelési rendszerét: a
szervezeteket, az üzemeket, a berendezéseket és az embereket a gyári munkástól a
felsőszintű vezetőig, melyek együtt kigondolják, megtervezik, kifejlesztik, el őállít-
ják, piacra viszik és kiszállítják a termékeket és szolgáltatásokat a fogyasztók szá-
mára. A mérce tehát nem a hagyományosan mért produktivitás, hanem a MIT bi-
zottság kifejezésével élve, a produktivitási teljesítmény (productivity performance)
(Begg 1994). Mindezen elemek min ősége viszont ezer szállal köt ődik a területhez,
társadalmi—gazdasági—kulturális térhez, annak szerepe ezek alakulásában nem meg-
kérdőjelezhető.
Mindezen megfontolások — mint a verseny jellege, a „versenyképesség" tartalma,
a mikroszféra központi szerepe — alapján komoly dilemmákat ébreszt magának a
„versenyképesség" fogalomnak a régiók esetében történ ő használatának kérdése is.
Habár a régiók versenyképessége mint fogalom elterjedt és számos fontos elvet 9
viszatükrö,fejmpontksabegrdáéknalteív
keresése indokoltnak — ha gyakorlatilag reálisnak nem is — t űnik. Ilyen lehet például
a produktivitási potenciál (tartalmilag pontosabban, de körülményesebb megfogal-
mazásban „versenyképesség-forrás készlet"), ami egyfel ől a nem statikus jellegre,
másfel ől a vállalati produktivitással való összefüggésre is utal. Az ezzel szinonima-
ként értelmezett, tág értelemben használt versenyképesség-fogalom (mint kompro-
misszum) tartalmilag tehát hangsúlyozottan nem egy teljesítmény-mérce, vagy
összehasonlítható általános mutató, hanem önmagában egyedileg lágy módszerek-
kel, illetve elemeiben a releváns versenytársakkal összevetve értékelend ő ; s a régiók
versenyképessége ebben az értelemben a magas produktivitási potenciálnak felel meg.
Jegyzetek
Címszavakban: pénzbeli vs. nem pénzbeli mutatók; a számbavehefíség korlátai; a tevékenységek
társadalmasítottsága; területi vs. állampolgársági elv; bruttó vs. nettó; tényleges vs. potenciális szint;
termelés vs. fejlettség; fogyasztás vs. jólét; egy mutató vs. több; piac által „be nem árazott" dolgok
kérdése; jövedelemmutatók tartalmi alternatívái stb.
Megjegyzést érdemel, hogy a hazai regionális irodalom eddig lényegében kimaradt e sorból.
3
A definíciók sorából — kevésbé tudományos, inkább „aktuális" szempontból — kiemelve az Európai
Unió ma „hivatalos" álláspontját, illusztrálható a megfogalmazások általánossága, a bírálati leheösé-
gek általában tág tere. Eszerint a versenyképesség: vállalatok, iparágak, régiók, nemzetek és nemzetek
feletti régiók képessége viszonylag magas jövedelemszint és foglalkoztatás generálására a nemzetközi
piacoknak való „kitettség" mellet (Moqué 1999).
4
A definíció implicit módon tartalmazza a magas regionális GDP-t, az innovációs készséget, a magas
termelékenységet és számos más, az elterjedt definíciókban megjeleni elemet is.
5
A forrásban kiemelés nélkül.
6
A kategorizálás természetesen más elvek alapján is történhetne (alternatívaként szóba jöhet akár a
termékéletgörbe elmélet alapján törtéra gondolkodás is).
A lista nem tekinthető önkényesnek, abból a szempontból, hogy ei ősen támaszkodik a kutatási előzmé-
nyekre: a lista első nyolc eleme igen hasonló a többi hasonló munka javaslataihoz (a leggyakrabban
Palkovits István: Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez.
Tér és Társadalom, 14. 2000. 2–3. 119–128. p.
128 Palkovits István TÉT XIV. évf. 2000 s 2-3
kiemelt kompetitív képességek a minőség, a költség /hatékonyság, szállítási, a reagálóképesség, a fle-
xibilitás, az innováció és a fogyasztói szolgáltatások), csupán az utolsó három tekinthet ő a kutatás sa-
játos szempontjait és a szerz ők egyéni megítélését tükröz őnek.
A „kozepszeruek kevés hangsúlyt helyeznek a kompetitív képességek kifejlesztésére, ami csupán a
versenyben maradás minimális követelményeire teszi őket alkalmassá; a legnagyobb csoportot képe26
„piac-központúak" a piaccal kapcsolatos kompetitív képességek terén erisek, de feltehet ően nem ők
diktálják a verseny feltételeit és tempóját; az „innovátorok" nagyobb dizájn-flexibilitás és gyorsabb új
termék piacravitel révén egy lépéssel versenytársaik el5tt járhatnak.
9
A versenyképesség szó használata melletti érvek (elfogadhatóságának indokai): egyrészt utal a ver-
senykörnyezetre, s ez annak ellenére fontos, hogy — a fent kifejtett álláspont szerint — nem a régiók köz-
vetlen versenye a döntő; másrészt utal a hosszabb távra tekintés, a fenntarthatóság szükségess4ére.
Irodalom
Asheim, B.T.—Isaksen, A. (1997) Localisation, agglomeration and innovation: towards regional
innovation systems in Norvay? — European Planning Studies. 5.299-330. o.
Begg, I. (1994) The case for decentralized industrial policy. European Challenges and Hungarian
Responses in Regional Policy. — Hajdú Z.—Horváth Gy. (szerk.), Pécs, MTA RKK. 193-210. o.
Enyedi Gy. (1996) Regionális folyamatok Magyarországon. Budapest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai
Egyesület.
Enyedi Gy. (1997) A sikeres város. — Tér és Társadalom. 4.1-7. o.
Horváth Gy. (1992) A magyar regionális politika súlypontjai. — Tér és Társadalom. 1-2.1-15. o.
Horváth Gy. (1998) Európai regionális politika. Budapest—Pécs, Dialóg Campus Kiadó.
Krugman, P. (1994) Competitiveness: a dangerous obsession. — Foreign Affairs. 74(2). 28-44. o.
Lengyel I. (1999) Régiók versenyképessége. (A térségek gazdaságfejlesztésének óbb közgazdasági fogal-
mai, alapgondolatai, tényezői az EU-ban). Szeged, JATE Regionális és Alkalmazott Gazdaságtani Tan-
szék. Műhelytanulmány kézirata.
Miller, J.G.—Roth, A.V. (1994) A Taxonomy of Manufacturing Strategies. — Management Science.
March. 285-302. o.
Moqué, D. (ed.) (1999) Sixth Periodic Report on thte Social and Economic Situation and Development of
Regions in the European Union. Brüsszel, European Commission.
Palkovits I. (1997) Sikeres vállalatok — sikeres település: Szentgotthárd. — Tér és Társadalom. 4.69-85. o.
Porter, M. (1998) Clusters and the New Economics of Competition. — Harvard Business Review. Nov.—Dec.
Rechnitzer J. (1998a) Területi stratégiák. Budapest—Pécs, Dialóg Campus Kiadó.
Rechnitzer J. (1998b) Az átmenet a területi gazdaságban és a siker. Munkaerőpiac és regionalitás az
átmenet időszakában. — Fazekas K. (szerk.), Budapest, MTA KTI. 113-145. o.
CONSIDERATIONS TO THE INTERPRETATION OF
REGIONAL COMPETITIVENESS
ISTVÁN PALKOVITS
Competitiveness is nowadays a more and more widely used term concerning the evaluation
of regions, with a commonplace but barely analysed proposition (i.e. regions and cities are in
competition) in the background. Although several „official" definitions of the term exist, the
serious doubts regarding its content account for the continuous reconsideration.
The paper argues for the microeconomic-approach interpretation of regional competition
and competitiveness. The criteria of the competitiveness of regions are twofold: what are the
competitive positions of the local actors in the global markets like, and to what extent can the
locality (as a special asset) contribute to their competitiveness. In this sense of the notion,
regional competitiveness can not be properly qualified on the basis of the usual ex-post
indices of the 'regional macroeconomy', it should be studied with new methods placing
microsphere into the limelight.