Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 145
ROMÁNIA A RÉGIÓK EURÓPÁJÁBAN
VAN-E ESÉLYE A ROMÁNIAI DEVOLÚCIÓNAK
ILLETVE AZ ERDÉLYI REGIONÁLIS KORMÁNYZATI
SZERVEZETEK LÉTREHOZÁSÁNAK?
(Romania in the Europe of Regions
Is there any Chance for Romanian Devolution and for
Estabilishment of Regional Governments in Transylvania?)
GRÚBER KÁROLY
A túlcentralizált Romániában a leépül ő gazdaság mellett az önkormányzatok m ű-
ködése is lassan lehetetlenné válik. A legutóbbi felmérések szerint az Erdélyben
begyűjtött adó több mint fele Románia más részén kerül felhasználásra, például
Bukarest költségvetési támogatása egymagában nagyobb mint egész Erdélyé. Ép-
pen ezért az utóbbi id őben Románia devolúciójának a szükségességét szorgalmaz-
zák különböző politikai mozgalmak, s ezzel egyidőben erdélyi regionális kormány-
zati szervezetek létrehozásáról folyik társadalmi vita. Tanulmányunk az európai
példák tárgyalása mellett felvázolja az erdélyi regionalizmus történelmi el őzmé-
nyeit és a mai viták főbb vonalait. Az erdélyi regionalizmus konkrét tárgyalása el őtt
azonban szükségesnek tartottam a témához szorosan kapcsolódó alapvet ő fogalmak
tisztázását is.
A régiók Európája:
Útban a hárompillérű európai kormányzati modell felé?
Ma már politikatudományi közhelynek számít mind a hazai (Gombár Hankiss- —
Lengyel Várnai 1996), mind a külföldi (Nugent 1996; Wallace Wallace 1997;
— —
Keating 1998; Rhodes Heyword 1998) szakirodalomban, hogy az Európai Unió
—
egy háromszintű vagy föderális kormányzati modell felé halad. A globalizáció
gazdasági, politikai és kulturális hatásai alatt a hagyományos értelemben vett 19.
századi nemzetállam úgy tűnik, túl nagy ahhoz, hogy az állam kormányzati szintje
alatt lévő helyi illetve regionális közösségek problémáit orvosolja, viszont ahhoz túl
kicsi, hogy a felette zajló globalizációs folyamatokat befolyásolni tudja. A
globalizáció illetve lokalizáció sokszor egymással is ellentmondó tendenciáinak
megválaszolására fogalmazták meg az Európai Unió illetve a tagállamok kormányai
a már korábban említett háromszint ű kormányzás illetve a szubszidiaritás elvét.
A szubszidiaritás elve alapján a fellép ő problémákat mindig az arra legalkalma-
sabb döntéshozatali szinten kell kezelni. Vannak olyan problémák, például a kör-
nyezetvédelem és a védelempolitika, amelyeket legjobban a nemzetállam feletti
szupranacionális szinten lehet kezelni, de vannak olyanok is, például a területfej-
lesztés vagy a kis- és középvállalkozások támogatása, amelyeket a nemzetállam
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
146 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
alatti regionális szinten lehet megoldani. Természetesen ezek a tendenciák nem
jelentik a modern nemzetállam elhalványulását, hiszen például a szociálpolitika
terén létfontosságú a nemzetállami szint, és a legtöbb esetben a már említett három
szint kölcsönös együttmüködése alapján lehet a problémákat orvosolni.
Természetszerűleg sok olyan elemző is van, aki kétségbe vonja a globalizáció
hatásainak nagyságrendjét és figyelmeztet: globalizáció és integráció ide vagy oda,
a modern nemzetállam továbbra is a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb egysége,
és a belpolitika sokszor igencsak meghatározza az adott nemzetállam külpolitikai
cselekvéseit. Két ismert magyar politológus, Gombár Csaba illetve Navracsics
Tibor szavaival:
„Az állami szuverenitás rovására történ ő integrálódás lehet, hogy nem jelenti az
eddig ismert állam, azaz a nemzetállam teljes elt űnését, de biztosan nem szünteti
meg a szuverenitás velejét." (Gombár—Lengyel—Hankiss—Várnai 1996, 33)
„A többszintű kormányzás elmélete elismeri, hogy a közösségi politika alapvet ő
tényezői továbra is a tagállamok és az els ő szint működése, a 'történelmi döntések'
meghozatala során a nemzeti érdekek és az azokat megjelenít ő racionális és önér-
dekű államok szinte kizárólagosan befolyásolják a folyamat kimenetelét."
(Navracsics 1998, 40)
Regionalizáció és regionalizmus
A háromszintű kormányzást illetve a szubszidiaritást magyarázó elméletek rövid
kritikai elemzése után a háromszint ű kormányzás nemzetállami szintje alatt lév ő
kormányzási szintet, a regionális szintet fogjuk részletesebben vizsgálni. A tanul-
mány keretei nem teszik lehet ővé, hogy a bevezetésben felmerült összes kulcsfo-
galmat részletesen tárgyaljuk. Ennek ellenére kiválasztunk két kulcsfogalmat, a
regionalizáció és a regionalizmus fogalmát, és vizsgálatunk területét azokra az
európai folyamatokra sz űkítjük, ahol megjelenik e két fogalom. A mélyebb elemzés
előtt fontos lenne a két fenti alapfogalom definiálása. Etimológiailag egyértelm ű,
hogy mindként szó a régió alapszóból származik, tehát hogy megértsük a
regionalizáció és a regionalizmus fogalmát el őbb hasznos körüljárni magát a régió
szót. Tehát az első kérdés az, hogy mit is jelent a régió a mai Európában?
Kétségtelen tény, hogy több magyarázat is létezik a régiókra vonatkozóan. Els ő-
sorban megpróbálom tisztázni a makrorégiók és mikrorégiók közötti különbségeket.
A makrorégiók az állam szintjét meghaladó régiók. Észak-Amerikát a NAFTA,
Dél-Kelet Ázsiát az ázsiai gazdasági blokk és Nyugat-Európát az EU keretein belül
makrorégióknak (Murray 1991; Fawcett—Hurrel 1995; Svetlicic—Singers 1996)
nevezhetjük. Ezek a térségek gazdasági makrorégióként határozzák meg magukat
az élesedő globális gazdasági verseny kontextusában. Ezzel ellentétben a
mikrorégiók állam alattiak és a nemzetállami szuverenitás szintje alatt helyezked-
nek el. Először azt próbálom tanulmányom kereteiben vizsgálni, hogy milyen kap-
csolatban vannak egymással a nemzetállamok és a mikrorégiók.
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 147
A korábbi metodológiai megjegyzéseink kapcsán újra feltehet ő a kérdés, hogy mit
is jelent a régió a jelenkori Európában? Lehet-e a délnémet Baden—Württemberg
„régiót" az osztrák Burgenland „régiójához" hasonlítani, vagy a spanyolországi
Katalóniát Délkelet-Angliához? Mi alkot egy régiót? Mekkora területet kell magá-
ban foglalnia, és hány lakosnak kell egy földrajzi körzetben élni ahhoz, hogy azt
régiónak nevezzék? Látszólag ezekre a kérdésekre nagyon nehéz pontos választ
adni. Helyette inkább egy olyan kifejezést kell találnunk, amelyhez a „régió" szót
viszonyítani lehet. Kétségtelenül ez a fogalom a nemzetállam. A mikrorégiók az
állam alatt állnak, néha tisztán közigazgatási egységek, mint például a franciaorszá-
gi „département"-ek, azaz megyék, vagy olyan önálló, óriási gazdasági hatalommal
bíró egységek, mint Baden—Württemberg, vagy történelmi etnokulturális egységek,
mint Skócia vagy Katalónia.
A mi szempontunkból a kulcskérdés az, hogy milyen kapcsolat létezik a régiók és
a nemzetállamok között. Ennek megfelel ően a regionalizáció fogalmán — az álla-
mok és a mikrorégiók közötti viszony összefüggésében — az államoknak a régiókkal
szembeni politikáját kell érteni egy hierarchikus, a központból lefelé mutató érte-
lemben. A regiónalizáció mértéke sokban függ attól, hogy a központi hatalom ho-
gyan képes az adminisztratív, politikai, oktatási és gazdasági hatásköreit átruházni
az állam alatti szintekre. Ennek értelmében a regionalizmust egy olyan folyamat-
csoportnak is felfoghatjuk, amelyben a területek, a provinciák és a helyi közössé-
gek az állam központi hatalmával szemben határozzák meg magukat. Természete-
sen a két fenti fogalom sok esetben dialektikus kapcsolatban állhat egymással. Az
állam minél inkább hajlandó feladni hatásköreinek egy részét, a régiók annál in-
kább kihasználják ezt, növekednek regionális törekvéseik, valamint minél inkább
követelik a régiók a decentralizációt és a devolúciót, az állam annál inkább kény-
szerítve érzi magát arra, hogy további engedményeket tegyen. Súlyos hiba ezt az
állam—régió viszonyt nulla összegű játéknak tekinteni, miként azt néhány európai
állam és régió teszi. Wolfgang Blaasnak valószín űleg igaza van, amikor rámutat
arra, hogy az Európai Unió tagállamain belül létez ő, a regionalizációval kapcsolatos
eltérő magatartásmódok komoly akadályok lehetnek az európai integrációt illet ően:
„A politikai régiók létrehozásának vagy meger ősítésének eredeti oka és motiváció-
ja igen eltérő az Európai Unió tagállamain belül. Néhány országban az általános
régiókat er ősítő irányzattal ellentétben ez a szint gyengült vagy teljesen meg is
szűnt. Ezeknek a nemzeti fejleményeknek köszönhet ő manapság az Európai Unió-béli
országok politikai és közigazgatási régióinak heterogén volta." (Blaas 1995, 10)
Franciaország például már évszázadok óta hagyományosan ellenezte a regionális
törekvéseket, mivel a francia republikánusoknak az er ős, oszthatatlan világi állam-
ba vetett hite megingathatatlannak t űnik évszázadok óta. A másik példa a brit kon-
zervatív kormányok esete, amelyek 1979 és 1997 között, ellentétben a hagyomá-
nyos brit liberális értékekkel, végig kitartottak a Westminster Parlament korlátlan
szuverenitása mellett, egyrészt a walesi, skót és északír regionális törekvések, más-
részt az EU szupranacionális törekvéseinek kárára. Ez a magatartás természetesen
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
148 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
erősítette a regionalista kampányokat mind Skóciában, Walesben és Ulsterben, és
provokálta Nagy-Britannia európai partnereit, amelyek tovább akartak lépni az EU
elmélyítési folyamataiban (Bradbury 1997; Mellors 1998).
Ahogy azt már a bevezet őben is említettük, a kelet-európai és nyugat-európai pél-
dák összehasonlítása az egyik módszertani alapelvként szolgál a szélesebb értelem-
ben vett kutatásaink során. Ennek megfelel ően meg kell említeni azt a tényt is,
hogy míg Nyugat-Európában épül a „régiók Európája", addig a volt Szovjetunió
területén, ahol a központosító, parancsuralmi elnyomó állam hagyományai még
mindig kísértenek, a regionalizáció nem túl divatos. S őt néhány esetben a kommu-
nista állam romjain új er ős államok alakulnak, melyeket a bezárkózó nacionalizmus
ereje legitimál.
Amint láthattuk, a nemzetállamok továbbra is léteznek a globalizáció növekv ő
tendenciáinak ellenére is. Európai kontextusban az Európai Unió kormányközi
struktúráival együtt igen messze áll attól, amir ől az európai föderalisták álmodoz-
nak (Borsody 1998), ez még akkor is igaz, ha a ma Uniója már tett lépéseket bizo-
nyos nemzetek feletti intézmények kiépítése felé. Ezalatt Közép-Kelet-Európában a
nemzeti szuverenitás — egy viszonylag új jelenség a térségben — még mindig na-
gyon népszerű fogalom. Magyarországon például — a régió egyik legesélyesebb
Európai Uniós tagjelöltjében — a csatlakozási tárgyalások közeledtével n őtt a
szkepticizmus az európai integráció irányába (Navracsics 1997).
Mindezeket figyelembe véve, ahelyett, hogy a nemzetállam megsz űnéséről be-
szélnénk, valószínűleg hasznosabb a „modern állam új meghatározásának" esélyei-
ről beszélni a régiók és az állam központi hatalma közötti új konszenzus feltételei
mellett. Kétségtelenül, az Európai Uniónak mint egy új nemzetek feletti szerepl ő-
nek az európai politikai porondon való megjelenésével a régiók és nemzetállamok
közötti erőviszony jelentősen átalakult. Az Európai Unió a globális gazdaság
makrorégiójaként módosította a regionalizáció és a regionalizmus közötti kapcso-
latrendszert. A „régiók Európája" eszmét támogatva az Unió stratégiai partnerként
lépett fel a mikrorégiók irányába. A következ ő bekezdéseket a regionalizmus és a
regionalizáció, az állam és a mikrorégiók közötti kapcsolat különböz ő aspektusai-
nak szenteljük.
Igen gyakran a regionalizáció akkor kezd ődik el, amikor az állam nemzetközi il-
letve hazai legitimációja meggyengül vagy összeomlik. A demokrácia-elmélet sze-
rint, ha az állam bels ő illetve külföldi legitimitása megsz űnik, vagy más szóval az
állam és az állampolgárok közti társadalmi szerz ődés felbomlik, az állam kezében a
regionalizáció eszköz lehet a demokratikus legitimáció visszaszerzésében. Például
egy olyan soknemzetiségű, de totalitáriánus vagy autoriter államban, mely hatalmát
a többségi nemzetre alapozza és a többi etnikai csoport számára nem biztosít részt a
politikai hatalomból, a regionalizáció az állam összeomlása után eszközként m űkö-
dik azoknak az állampolgároknak meggy őzésére, akiket eddig kizártak a hatalom-
ból, annak érdekében, hogy az új állam megalakításához beleegyezésüket adják.
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 149
Ennek ellenére a regionalizáció és devolúció kétél ű fegyver is lehet, mivel bizonyos
helyzetekben — az állam legitimitásának er ősítése helyett — aláaknázhatják azt.
George Schöpflin érvelése szerint: „Mi történik abban az esetben, ha egy bizo-
nyos csoport ebbe nem egyezik bele? A demokrácia elvei és a konszenzusosság
szerint minden jogot meg kell adni nekik jöv őjük érdekében. Ezt a megoldást ter-
mészetesen nem lehet túler őltetni. Ha így adódna, a létez ő állam természete teljesen
esetlegessé és ezáltal bizonytalanná válna, és következésképpen aláaknázná a de-
mokráciát." (Schöpflin 1998, 6)
Ez volt a helyzet az 1970-es években Franco Spanyolországának összeomlása
után, amikor az új alkotmányt a regionalizáció és devolúció elveinek figyelembe-
vételével írták. Tették mindezt annak érdekében, hogy elnyerjék a katalánok és
baszkok támogatását az új, demokratikus Spanyolország megteremtéséhez. A spa-
nyol állam igen komoly és intézményekkel körülbástyázott regionalizációs és
devolúciós programot ajánlott fel a Baszkföld és Katalónia számára. Ennek ellenére
ezen regionalizációs csomag fogadása igen vegyes volt (Conversi 1997). Míg
Katalóniában a katalán regionalizmus hívei elfogadták a spanyol állam
regionalizációs ajánlatának keretét, addig a baszk nacionalista mozgalom bizonyos
körei a regionalizációs csomagot nem tartották megfelel őnek és visszautasították.
Nem véletlen az sem, hogy az ETA terrorista kampánya, amely a status quo radiká-
lisabb megváltoztatását akarta elérni, ugyanebben az id őszakban kelt életre Baszk-
földön.
A másik ilyen példa az 1945 utáni Németország lehet. 1945-ben, Hitler fasiszta
totalitarizmusának összeomlása után, a gy őztes szövetségesek egy demokratikus
Németország megteremtésének hatalmas feladatával szembesültek. A háború után a
németországi amerikai dominancia az ország föderalista újraszervezését mintegy
előrevetítette. Németország esetében, amely teljesen elvesztette nemzetközi legiti-
mitását, egy küls ő erő — a győztes szövetségesek — segítette el ő a regionalizáció
politikáját. Németország föderalista újjászervezése módot biztosított arra, hogy az
ország egy stabil nemzetközi legitimációt nyerjen az 1945 után kialakuló új nem-
zetközi rendszerben.
Nyugat-Németország föderalizációja a Marshall-terv gazdasági segítségével el-
söprő sikernek bizonyult egy olyan országban, ahol Bismarck központosító állam-
nacionalizmusának hagyományait a háborút megel őző hitlerizmus totalitária-
nizmusa tetőzte meg. A nyilvánvalóan küls ő hatásra létrejött német föderális rend-
szer néhány igen erös regionalista mozgalmat katalizált. Néhány német
land/tartomány, mint például Baden—Württemberg és Saarland állandó képviseletet
tart fenn Brüsszelben, hogy így kihasználhassák az óriási politikai és gazdasági
lobbizási lehető ségeket. Baden—Württemberg tartomány ugyancsak vezet ő szerepet
játszik a határokon átnyúló csúcstechnológiai együttm űködés terén is, amely a
brüsszeli Európa Bizottság egyik kiemelt nemzetek feletti projektje. Az „Európa
Négy Motorja" nevű regionális együttműködési kezdeményezés során Baden-
Württemberg, Lombardia, Rhone—Alpes és Katalónia tartományok fogtak össze a
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
150 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
csúcstechnológiai know-how elterjesztésére és cseréjére 1988-ban. Más vélemé-
nyek szerint hiába volt Németország regionalizációja tökéletes eszköz a volt német
expanzionista nacionalizmus leküzdésére és a regionális gazdasági fejl ődés katali-
zálására, ennek a politikának negatív hatásai is voltak.
Visszatérve az „Európa Négy Motorja" kezdeményezésre, Wales 1990-ben csat-
lakozott a projekthez, de nem „teljes érték ű motorként", mivel a konzervatív brit
kormányok már korábban is tárgyalt negatív magatartásukkal a devolúció és
regionalizmus irányában nem tették Wales számára lehet ővé a mélyebb szintű
együttműködést (Goldsmith 1997). A nehézségek ellenére Wales, olyan területként,
melyet korábban sújtott a poszt-indusztriális gazdasági válság, csúcstechnológiai
befektetések fogadójává vált. Például a Baden—Württemberg központú multinacio-
nális Bosch társaság gyárat nyitott a Cardiff-hez közeli Miskinben.
Gazdasági szempontból például azt is észrevehetjük, hogy a természeti és emberi
erőforrásokban gazdag régiók gyakrabban hajlamosak regionális kampányok foly-
tatására (pl. Skócia és a az óriási északi-tengeri olajkincs). Nyugat-Európában az
1960-as és 1970-es években ahhoz, hogy meg tudjon birkózni az államokon belüli
regionális egyenlő tlenségekkel, a jóléti állam a gazdasági regionalizáció politikáját
folytatta olyan regionális fejlesztési alapokat hozva létre, amelyeket sokkal hatéko-
nyabb eszközöknek tekintettek a helyi gazdasági szükségletek és érdekek kezelésé-
re, mint a gazdasági döntéshozatal központosított formáit. A jóléti állam regio-
nalizációs politikáját azonban csak óvatosan lehet regionalizációs példaként említe-
ni, mivel a jóléti állam gazdaságpolitikájának az igazi ideológiája a központosítás
volt. Az Európai Unió építése során a háború utáni jóléti állam ideológiájából ered ő
szolidaritás, társadalmi kohézió és szubszidiaritás fogalmait is beépítették az integ-
ráció alapelvei közé. De az Európai Unió által folytatott regionalizációs politika
újdonsága éppen abban rejlik, hogy egy nemzetek feletti intézmény támogatja a
régiók fejlő dését az állam szintje alatt, és a nyugat-európai államok — természetesen
különböző mértékben — elfogadják az új helyzetet.
Eddig a regionalizációra fordítottunk több figyelmet, a továbbiakban a regio-
nalizmus megvitatására összpontosítunk.
A tanulmány korábbi részében már elemeztük, hogy hogyan áll dialektikus kap-
csolatban egymással a regionalizáció és a regionalizmus. Ott azt is állítottuk, hogy
míg a regionalizáció fentr ől lefelé ható, többször a politikai elitek kompromisszu-
mait figyelembevevő folyamat, addig a regionalizmus alulról felfelé építkez ő fo-
lyamat és tömeges részvételt von maga után. Amint arra John Brutton, Írország
korábbi miniszterelnöke az EU regionális politikájának egyik legaktívabb támoga-
tója rámutatott egy európai regionalizmus kongresszuson:
„Nehéz lojalitást kiváltani kimondottan adminisztratív okokból létrejött testületek
iránt."
A következőekben megkíséreljük a regionalizmus különböz ő aspektusait elemezni.
Véleményünk szerint a regionalizmus legfontosabb aspektusai a következ ők:
etnokulturális, politikai, gazdasági. El őször az etnokulturális szempontot vizsgáljuk
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 151
meg. Az etnoregionális csoportok a soknemzetiség ű államok kontextusában hatá-
rozzák meg önmagukat, ahol ők az adott állam lakosságának kisebbségét képezik,
de helyi vagy regionális szinten sokszor többséget is alkotnak. Regionalista moz-
galmaik hadjáratot folytatnak az anyanyelv ű kultúráért és oktatásért, nagyobb poli-
tikai autonómiáért regionális és helyi szinten, illetve a nemzetállam homogenizáló
hatásai ellen, ami gyakran a többségi nemzet állama. Az állampolgárság régi meg-
határozását, mint egy olyan értéksemleges kifejezést, amely az állam tevékenységé-
ben való részvételnek tisztán politikai természetére utal, az etnokulturális regio-
nalizmus ugyancsak megkérd őjelezi (Kymlicka 1996). Az etnokulturális csoportok
követelései és az állampolgárság régi meghatározása közötti ellentmondás megle-
hető sen nyilvánvaló. Sokak számára nehéz elfogadni, de az állampolgárság az
identitáspolitika témájává válik. Mikét G. Schöpflin is érvel:
„Ezért az 1990-es évek identitáspolitikájának — valódi, látható — újraéledése kel-
lemetlen volt azon államok számára, melyek egy kizárólagos állampolgárság
(citizenship [a szerk.]) koncepciót állítottak identitásuk közepére (Csehszlovákiz-
mus és Jugoszlávizmus, a szerk.). Itt azt állítom, hogy az állampolgárság kérdése is
az identitáspolitika tárgyává vált, és maga az állampolgárság eszménye korántsem
annyira univerzális, mint azt támogatói állítják. Viszont egy konszenzuson alapuló
állampolgárság-koncepció nélkül magát a demokráciát lenne nehéz fent tartani."
(Schöpflin 1998, 9)
Az etnokulturális regionalizmus terjedését példák sorával illusztrálhatjuk, a nyu-
gat-európai „államnélküli nemzetekt ől" (pl. skótok, baszkok, katalánok, walesiek)
közép-kelet-európai nemzeti kisebbségekig (p1. magyarok Románíában és Szlová-
kiában, szerbek Horvátországban). Korábbi érvelésünk szerint a regionalizmus és a
regionalizáció dialektikus kapcsolatban áll egymással, és ez igaz az etnokulturális
regionalizmusra is. Az etnokulturális mozgalmak radikalizálódása nagyban függ
attól, hogy az illet ő többnemzetiség ű állam milyen mértékben fogadja el a
regionalizáció elvét. Például a spanyol állam tudatosan elhatározta struktúráinak
decentralizálását annak érdekében, hogy összehangolja azokat a katalánok és basz-
kok etnokulturális törekvéseivel az 1970-es években. A ma Jugoszláviája, Horvát-
országa és Szlovákiája viszont központosító és homogenizáló politikát folytat a
területükön él ő nemzeti kisebbségek rovására. Egy soknemzetiség ű államban a
többség és a kisebbség kapcsolata természetesen igen kényes. Nem demokratikus
politikai berendezkedés esetén a negatív hatások megkétszerez ődnek a kisebbség
számára. Ennek megfelel ő en, egy elnyomó országban sokszor a leghevesebb ellen-
állás a nemzeti kisebbségek vagy az „államnélküli nemzetek" köreib ől származhat
(pl. a magyar kisebbség ellenállása Ceausescu Romániájában, a katalán ellenállás
Franco Spanyolországában). Anélkül, hogy alábecsülnénk sok etnokulturális moz-
galom pozitív és demokratikus céljait, azt hangsúlyoznunk kell, hogy bizonyos
speciális esetekben ezeknek a mozgalmaknak a metodológiája er őszakos eszközök
használatával végz ődhet (pl. az IRA vagy az ETA terrorhadjáratai).
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
152 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
Az európai regionalizmusok, legtöbb esetben az etnokulturális motívumok területi
decentralizációs követelésekkel egészülnek ki (a regionalizmus politikai aspektusa).
Romániában az erdélyi magyarok a nagy-britanniai skótokhoz hasonlóan nyelvi,
kulturális és oktatási célokat fogalmaznak meg és területi önkormányzatot kérnek.
Az illető országoknak e kezdeményezésekre adott válaszát figyelmesen meg kell
vizsgálnunk. Románia, mely az 1920-as trianoni békeszerz ődés után megkapta a
jelentős arányú magyar lakossággal bíró Erdélyt, történetének minden pontján a
„románok egységes, oszthatatlan nemzetállamaként" határozta meg önmagát, az
egységes központosított jakobinus francia modellt követve. Ilyen viszonyítási ke-
retek között nem volt hely a magyaroknak a román állam jogi keretein belül. Ter-
mészetesen ez nem azt jelentette, hogy a romániai magyarok nem kaptak állampol-
gárságot, hanem inkább azt, hogy etnikai másságuk miatt nem részesültek a román
állam szimbolikus illetve materiális javaiból lélekszámukat megillet ő arányban.
Az 1979 és 1997 között kormányzó konzervatív brit kormányok ugyancsak osz-
tották a központosított nemzetállam szentségébe vetett hitet. Természetesen ennek
az ideológiának a forrása eltér ő volt, a Brit Konzervatív Párt a Westminster Parla-
ment oszthatatlan szuverenitásának elvét vallotta. Viszont a skótok, walesiek és
írek etnokulturális törekvéseinek visszautasítása ennek az attit űdnek a közvetlen
következménye volt.
A gazdasági regionalizmus nem szükséges velejárója az etnokulturális vagy poli-
tikai regionalizmusnak. A gazdasági regionalizmus hátterében álló okok eltér őek
lehetnek. Néhány európai régió azért határozza meg magát régióként, hogy többlet-
forrásokhoz jusson az EU strukturális és kohéziós alapjaiból (pl. Írország déli me-
gyéi közös régiót alkotnak, hogy hozzájussanak az európai alapokhoz, vagy a nyu-
gat-magyarországi megyéktől elvárják, hogy régiót alkossanak, hogy bekapcsolód-
hassanak a „EU/PHARE Cross-Border Cooperation" programokba). Elég gyakran
egy adott ország gazdag tartományai el akarják kerülni a fejletlen térségek számára
fizetett szubvenciók terhét (pl. az olasz Lombard Liga [más néven Északi Liga, a
szerk.]). Időnként ezek a mozgalmak, még ha nem is rendelkeznek a regionalizmus
etnokulturális aspektusával, egy mesterséges etnokulturális identitást próbálnak
felépíteni. Miként Stefano Guzzini érvel a Lombard Ligáról:
„A Lega Nord nem egy tipikusan regionalista párt. Regionalizmusa nem vonat-
kozhat egy saját nyelvre. Valójában Padánia különböz ő nyelvi gyökerű, eltérő
dialektusokkal rendelkezik.
A reménytelen kísérletek ellenére, hogy Padánia történetét a Római Birodalom,
Gallia Cisalpinájára vezessék vissza, nem rendelkezik olyan történelmi háttérrel,
mely nemzeti identitás kialakulásához vezethet." (Guzzini 1998, 26)
Érdekes a német tartomány, Baden—Württemberg regionalizmusa. Korábbi érve-
lésünk alapján a német tartományi rendszer kialakulása, a háború utáni Németor-
szág nagyarányú regionalizációja küls ő kényszer eredménye volt. Az amerikaiak
által vezetett Szövetségesek Nyugat-Németország föderalizációját javasolták, hogy
leküzdjék az expanzionista német nacionalizmus újjáéledését. Ebben a vonatkozás-
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 153
ban a tartományok, Bajorország kivételével, többnyire mentesek a helyi
etnokulturális törekvésektől. Mindezt elmondva megállapíthatjuk, hogy Baden-
Württemberg regionalizmusa főleg gazdasági és politikai természet ű.
Csúcstechnológiai zónaként legfontosabb célja, hogy gazdasági együttm űködésbe
lépjen más csúcstechnológiai térségekkel Európában. Ezt a célt jól illusztrálja az a
„Európa Négy Motorja" terv, amit már korábban leírtunk.
Az erdélyi regionalizmus történelmi hagyományai
A mai Erdély, amely a jelenlegi felfogás szerint magában foglalja a történelmi
Erdély, Partium és Bánát területét, történelmileg igen hosszú ideig a Szent István
alapította Magyar Királyság szerves része volt. 1000-t ől a Mohácsi Vész idejéig
(1526) a Magyar Királyságon belül élvezett viszonylagos közigazgatási önállósá-
got, a mindenkori király által kinevezett vajda vezetése alatt állt. Az Erdély Vajdája
címet nem lehetett örökölni, és a budai udvar mindig különös figyelmet szentelt
arra, hogy ne emelkedjen ki olyan regionális hatalom a keleti végeken, amely az
ország egységét fenyegette volna. E mellett azonban az országrész ebben az id ő-
szakban külön rendi országgy űléssel rendelkezett, ahol a három elfogadott rend —
magyar nemesek, szabad székelyek és szász polgárok — vitatta meg a tartomány
ügyes-bajos dolgait.
A magyar államiság megszűnése után a 16. század közepét ől a Habsburg és Osz-
mán geopolitikai tér metszéspontján fekv ő Erdélyi Fejedelemség lett a magyar
államiság letéteményese. Igaz, hogy a fejedelemség az isztambuli porta h űbérese
volt 150 éves léte alatt, de relatív függetlensége sok, a hódoltsági területen él ő ma-
gyarnak jelentette a reményt: egyszer még újra egyesülni fog a történelmi Magyaror-
szág. A 16. század közepét ől a 17. század végéig fenálló fejedelemség emléke egy-
részt a magyar államiság hagyományainak fontos része a mai napig, másrészt a mai
erdélyi regionalista törekvéseknek is adhat bizonyos történelmi legitimációt.
A 18. század elejét ől sok tekintetben megváltozott a mai értelemben vett Erdély
szerepe, egyrészt tartományként tagazódott be Közép-Európa felemelked ő birodal-
mába, a Habsburg Birodalomba, másrészt a folyamatos háborúk és a román beván-
dorlások eredményeképpen megváltozott a terület etnikai és demográfiai helyzete: a
románság lett a legnagyobb népcsoport. Az állandó magyar—Habsburg politikai
konfliktusban mint fontos tényez ő jelent meg az erdélyi románság. A bécsi udvar
kijátszotta a románokat a magyar nemzeti törekvések ellen: 1700-ban Habsburg
kezdeményezésre a görögkeleti románok papjaik vezetésével h űséget esküdtek a
római pápának, és az így létrejött görögkatolikus egyház Bécs kitartó szövetsége
lett. Az erdélyi románok politikai programjának megfogalmazásában igen er ős a
görögkatolikus klérus behatása, az 1784-ben publikált Supplex Libellus
Valachorumot — amelynek fő célja a románság negyedik rendként való elfogadása —
a görögkatolikus pap, Iosif Méhesi írta.
A felvilágosodás és a „Népek Tavaszának" eszmeisége eléri az erdélyi románokat
és magyarokat is. A magyarok programja világos 1848-ban: Unió Magyaroszág és
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
154 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
Erdély között, míg az erdélyi románok hevesen ellenzik e tervet, ők saját nemzeti
autonómiájukat szeretnék megvalósítani a bécsi udvar támogatásával. 1850 és 1867
között visszatér az abszolutista önkény és nincs szó semmilyen autonómiáról és
unióról sem. Az 1867-es kiegyezés beteljesíti a magyar nemzeti törekvéseket: Ma-
gyarország a dualista állam keretei között egyesül Erdéllyel. Az erdélyi román
nemzeti mozgalom a Monarchia föderalizálása és Erdély függetlensége mellett
foglal állást 1867 és 1918 között. Ekkor még nincs szó arról a mítoszról, amit a
román történetírás el ő szerettel hangsúlyoz. E szerint Nagy Románia létrejötte, illet-
ve Erdély egyesülése Moldovával és Havasalfölddel történelmi szükségszer űség
volt. Ma már több reformgondolkodású román illetve romanofil történész is elisme-
ri, hogy a kor vezet ő erdélyi román értelmiségei — Popoviciu, Vaida-Voivod,
Baritiu és Maniu — a legutolsó pillanatig —1918 tavaszáig! — az Osztrák—Magyar
Monarchia föderatív átszervezésében reménykedtek. Lucian Boia és Catherine
Durandin szavaival:
„Akkor azonban nehezen lehetett elképzelni a Habsburg Monarchia vagy a Habs-
burg Monarchia magyar magva szétdarabolásának tényleges megoldását. Az erdélyi
románok inkább Erdély vagy a Kárpátokon túli egész román töredékterület (Erdély,
Bánság, Bukovina) önállóságára törekedtek, mintsem az utópikusnak látszó egye-
sülésre a két fejedelemséggel (...) A Habsburg Monarchia föderalizálása realistább-
nak tűnt." (Boia 1999, 159)
„Az erdélyi mozgalomnak tehát van története, és vannak állomásai: a nacionalis-
ták hosszú távon továbbra is ragaszkodnak 1848-as programjukhoz, vagyis Erdély
mint független nemzet (az erdélyi románság mint független nemzet [a ford.]) auto-
nómiájához, saját közigazgatással és a román hivatalos nyelvként való használatá-
val." (Durandin 1998, 196)
Az 1918-as gyulafehérvári román nemzeti gy űlés és az 1920-as trianoni béke-
szerző dés eredményeképpen létrejöv ő Nagy Románia teljesen új keretet adott az
„erdélyi kérdésnek". Románia — amely Havasalföld és Moldova egyesüléséb ől jött
létre — a 19. század közepét ő l induló társadalmi, politikai és gazdasági modernizá-
ciójában kétségtelenül francia mintákat követett. Ahogyan ezt a tanulmány els ő
felében is jeleztük, ez — mármint a francia minta — az államépítés terén egy köz-
pontosított modellt jelez. E modell alapján hozták létre a modern román államot
1859 és 1918 között. Nagy Románia létrejöttével ezt a modellt terjesztették ki a
Nemzeti Liberális Párt és a Bratianu-klán vezetésével az újonnan érkezett területek
— Besszarábia és Erdély — viszonylatában is.
Ahogy azt már korábban is jeleztük, az erdélyi románság politikai mozgalma — a
Román Nemzeti Párt — egészen 1918 tavaszáig kitartott a Monarchia föderális alapú
újjászervezése mellett. Azonban az 1918 ő szén bekövetkezett geopolitikai kon-
junktúra gyorsan meggyő zte az erdélyi román elitet az egyesülés szükségességér ől.
Az 1918 decembere és 1920 áprilisa között kormányzó Erdélyi Kormányzótanács,
amit a Monarchia volt erdélyi román nemzeti mozgalmának vezet ői — Maniu,
Vaida-Veivod, Goldis stb. — vezettek az átmeneti id ő szakban, az egyesülésre való
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 155
felkészülésnek a szerve volt. 1920-ban a tényleges egyesüléskor azonban kiderült:
az erdélyi románoknak — a magyar tisztvisel ői réteg emigrálása után — nincs elég
szakemberük a tartomány működtetésére. A Bukarestb ől, legtöbbször a Liberális
Párt klientúrájából érkez ő „ejtőernyősök" nagy felzúdulást okoztak az erdélyi ro-
mánok között. A Román Nemzeti Párt alapjaira épít ő Parasztpárt igen er őteljesen
fellépett Erdély „kolonalizálása" ellen. Bárdi Nándor szavai jól érzékeltetik ezt a
helyzetet:
„Az erdélyi románság (a Nemzeti Parasztpártnak és el őzményének) álláspontja
ellentmondásos. A volt magyaroszági román politikusok, értelmiségiek egyszerre
szerették volna meg őrizni a dualizmus korában kialakult közigazgatási modellt, és
ezzel együtt elfoglalni a helyi és szakigazgatási poziciókat." (Bárdi 1998, 114)
Ez az ellentmondásos állapot sokáig fennmaradt: a Liberális Párt centralizáló po-
litikája elleni tiltakozásul a Nemzeti Párt tagjai nem vettek részt például az 1923-as
alkotmány vitájában. S őt, egyik vezérük, Romul Boila 1931-ben elkészítette Romá-
nia föderális alkotmánytervezetét! A tervezet (Boila 1998) olvasásakor sok furcsa-
sággal szembesül az ember, ami jól jellemzi a két háború közötti erdélyi román elit
tudathasadásos állapotát. A tervezet els ő paragrafusa visszatér a jól ismert francia
elvhez: „Románia egységes oszthatatlan nemzetállam". Mindez egy föderális al-
kotmánytervezetben...
Boila terve követi a történelmi román régiókat, Munténia—Olténia—Dobrudzsa,
Moldva—Besszarábia—Bukovina, Erdély—Bánság—Körös-Szatmár-vidék (a magyar
Partium [a szerk.]). Az alkotmánytervezet intézményi szempontból modernnek
mondható és részletesen kidolgozott. Azonban nem, vagy igen kevés engedményt
tesz a korban Románia lakosságának több mint 1/3-át kitev ő nemzeti kisebbségek
felé. Hivatalos nyelvként csak a román elfogadott, és a Románia által is aláírt ki-
sebbségvédelmi szerz ődések egyetlen közigazgatásra vonatkozó passzusát sem
tartalmazza. Összeségében a tervezet az erdélyi románok két háború közötti politi-
kai törekvéseinek érdekes dokumentuma, azonban magyar szemmel szinte semmi-
lyen pozitívumot nem tartalmaz a magyar kisebbség irányában.
A Trianoni békeszerz ődést igen nagy traumaként élte meg az erdélyi magyarság.
Egyrészt amiatt, hogy nagy értelmiségi és köztisztvisel ői réteg repatriált Magyaror-
szágra, másrészt az össztársadami kábultság miatt több évnek kellett eltelnie ahhoz,
hogy a magyarság reagáljon az új léthelyzetre. Az Országos Magyar Párt létrehozá-
sával (1922) jelentős parlamenti súlyhoz jutott az erdélyi magyarság és a vezet ő
magyar értelmiségiek — Makkai László, Vencel József, Vita Sándor, Koós Károly —
által elindított ún. transzilvanista mozgalom megpróbált programot megfogalmazni
az új helyzetre. A transzilvanizmus programját, amely f őleg irodalmi illetve filozó-
fiai nyelven fogalmazódott meg, fel lehet fogni egy bizonyos „erdélyi regionalista"
programnak, hiszen a régiót mind a Regáttól, mind Magyarországtól elkülönöl ő
civilizációs térnek fogta fel, ahol a tolerancia és a sokszín űség elfogadásának nagy
hagyományai voltak már évszázadok óta.
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
156 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
Záhony Éva szavaival: „A transzilvánizmus képvisel ői őszintén hittek egy ro-
mán—magyar—szász együttmunkálkodásban, éppen a szül őfölddel való közös elkö-
telezettség alapján. Hittek az erdélyi szabadelv űség hagyományaiban, a nemzeti,
politikai és vallási toleranciában." (Záhony 1991, 12)
A magyar transzilvanisták eszméit azonban egyrészt igazából sohasem öntötték
konkrét politikai program formájába, másrészt a gy őztes románságot egyáltalán
nem érdekelte ez a program. Amint már említettük, a Nemzeti Parasztpárt jól meg-
fogalmazott regionalista programja nem vette figyelembe Erdély multikulturális
valóságát, és fő leg a helyi románság érdekeit fogalmazta meg a regáti románsággal
szemben. S ő t, az 1926-os helyhatósági választásokon az Országos Magyar Párt a
Nemzeti Liberális Párttal állított fel közös listát a Nemzeti Parasztpárttal szem-
ben(!). Más szóval, 1926-ban a magyar kisebbségi elit úgy érezte, hogy érdekeit
jobban védi a központosító Liberális Párt a román regionalista programmal fellép ő
Nemzeti Parasztpárttal szemben. Az Országos Magyar Párt szakért ői különben a
Romul Boila-féle „föderális" alkotmánytervezet kapcsán is igen éles kritikákat
fogalmaztak meg, mondván: az egyáltalán nem veszi figyelembe az 1918-as Gyula-
fehérvári Nyilatkozat és a Kisebbségvédelmi Szerz ődések kitételeit az oktatás, a
vallási szabadság, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás területein. Összesé-
gében, egyáltalán nem volt reális esély arra, hogy valamiféle etnikumok fölötti
regionalista programot fogalmazzanak meg az ott él ő nemzeti csoportok.
Az 1930-as évek totalitáriánus tendenciáinak következtében kiderült, hogy nincs
igazából esély semmilyen erdélyi regionalista program — legyen az akár magyar
vagy román — végrehajtására. 1940 és 1944 tragikus eseményei csak nehezebbé
tették az erdélyi román—magyar együttélés regionalista alapú megoldását. Jellemz ő
módon, az 1944-45-ös, magyarok elleni megtorló akciókban az ún. Maniu gárdák
vitték a prímet. Közismert, hogy évtizedeken keresztül Iuliu Maniu volt a politikai
képviselője az erdélyi románoknak és általában az erdélyi román regionalizmusnak.
Az 1945 és 1989 között létezett neosztálinista nacionálkommunista román állam-
ban, a soviniszta uszítás atmoszférájában nem lehetett szó semmiféle decentralizá-
cióról, devolúcióról. Ső t az 1990 és 1996 között regnált posztkommunista er ők is
visszatértek a centralizálás és a nacionalista retorika eszköztárához. Ebben az id ő-
szakban a decentralizáció bármelyféle felemlegetése azonnal magával vonta a haza-
árulás vádját.
Az „erdélyi kérdés" újbóli felvetése
Az erdélyi regionalizmus kérdését Molnár Gusztáv romániai születés ű politológus
vetette fel hosszú évtizedek hallgatása után a Kolozsváron megjelen ő Magyar Ki-
sebbség című folyóiratban (Molnár 1997). Samuel Huntington elhíresült geopoliti-
kai elméletét Erdélyre alkalmazva és az 1996-os választási térképeket elemezve
Molnár arra a következtetésre jut, hogy történelmi és politikai hagyományai miatt
(Közép-Európa) Erdély különbözik Románia más történelmi régióitól (Moldova,
Havasalföld). Így Erdély lehet Románia integrációjának motorja. Románia vagy
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 157
képes lesz államszerkezetét modernizálni a tanulmány els ő részében ismertetett
európai elvek — szubszidiaritás, regionalizáció stb. — szerint, vagy visszaesik a nagy
Oroszország által dominált geopolitikai térbe. Molnár szavaival:
„Románia vagy képes lesz Erdélyhez felemelkedni, vagy — Erdélyt is magával
rántva — kissé belesodródik a sikertelen vagy inkább sikerületlen fél- és másfél-
államok (failed states) Montenegrótól Szibériáig húzódó válságövezetébe." (Mol-
nár 1997, 224)
Molnár szövege óriási vitát indított el mind a román, mind a magyar elemz ők kö-
rében (Vita Molnár Gusztáv... 1998). A hely szűkössége miatt csak a vita legfonto-
sabb részeit fogjuk ismertetni. Szinte minden, még a legliberálisabb román szakért ő
is visszautasította Románia föderalizásának vagy devolúciójának azonnali kezde-
ményezését.
Több, a vitában részt vev ő román elemző is kétségbe vonta a huntington-i elmélet
alkalmazhatóságát az erdélyi kérdésre. A NATO és EU-tag ortodox Görögország
vagy a mohamedán NATO-tag Törökország példáját idézve szerintük az egész
huntington-i elmélet alapvet ően téves. Mások elismerték Erdély kulturális mássá-
gát, de figyelmeztettek, hogy egyrészt igen nehéz mérni ezt a másságot, másrészt
nem szükségszerű ezt a kulturális különbséget közigazgatási—politikai struktúrákba
átfordítani. Többen felhívták a figyelmet arra, hogy akármilyen felemás is volt
Románia nemzetállami modernizációja, a több mint hetven év Románia keretein
belül igenis erő s homogenizációs hatással volt Erdélyre is, és az erdélyi másság
nem is olyan erös, mint azt sokan gondolják.
Egy gyenge nemzetállam decentralizálása akár az adott állam végét is jelentheti —
hangzott el egy másik érv a devolúció ellen. S talán az egyik legmegalapozottabb
érv az az aktuálpolitikai érv volt, miszerint Románia területi decentralizálásához
2/3-os parlamenti támogatottság kell, és az ehhez szükséges politikai támogatottság
megszerzése nemcsak rövid, hanem középtávon is lehetetlennek t űnik. A skót vagy
walesi típusú devolúció Erdélyre vagy tágabb értelemben Romániára való alkalma-
zásával kapcsolatban igen megfontolandó az az érv is, amely felhívja a figyelmet:
egyrészt Skóciában és Walesben nincs szó a helyi lakosság etnikai jelleg ű polarizá-
ciójáról, ami igenis jelen van Erdélyben, másrészt egyik brit régiónak sincsen küls ő
anyaországa, míg Magyarország történelmi és aktuálpolitikai okok miatt is Erdély-
hez illetve az ott él ő magyarokhoz kapcsolódik, mint külső anyaország.
A budapesti elemz ő, Lengyel László is látja a felülr ől jövő decentralizáció politi-
kai nehézségeit, azonban felhívja a figyelmet az alulról elindult folyamatokra:
„Románia fölülröl aligha fóderalizálható. De naponta szüli a gazdasági fejl ődés, a
privatizáció, a központi hatalom gyengülése a helyi autonómiákat. E helyi autonó-
miák nem nemzetiek, hanem helyiek, amelyek id őnként egybeesnek nemzeti hatá-
rokkal is. Valójában kis, vegyes nemzetiség ű, vallású értékrendű tájhazák, városok
versengenek önmaguk gazdasági és civilizációs elismertetéséért." (Lengyel 1998)
Ebben a rövid idézetben Lengyel hangsúlyozza a regionális fejl ődés etnikumok
feletti jellegét, ez azonban sokkal árnyaltabban néz ki Erdély esetében. Ahogy azt
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
158 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
már történelmi áttekintésünkben is láttuk, az etnikumok feletti politikai
regionalizmus sohasem volt népszer ű Erdélyben. A területi illetve regionális auto-
nómia mindig az éppen alárendeltségben lév ő nemzeti csoportok ideológiája volt,
1867 és 1918 az erdélyi románoké, míg 1920 óta az erdélyi magyaroké. Ebben az
értelemben még a mai napig is igen nehéz a politikai regionalizmusról illetve de-
centralizációról beszélni az etnikai tényez ő figyelembevétele nélkül Romániában.
A romániai magyarság programjában támogatja a tanulmány els ő részében rész-
letesen elemzett európai elveket, mint: a szubszidiaritás, a decentralizáció és a
regionalizmus. Azonban programja kifejezetten kisebbségvédelmi alapról indul, és
háromszintű autonómia programja — amit különben a koalíciós román, partnerek
ellenkezése miatt mostanában nem forszíroz az RMDSZ — igen világosan fogal-
mazza meg a magyarság elképzeléseit (A romániai... 1998). A hozzászólók között
többen is felismerik, hogy a Molnár Gusztáv-féle témafelvetés megkísérli új síkra
helyezni a román—magyar kapcsolatokat: egyrészt szakítani próbál a bukaresti elit
régóta fennálló nemzetállam fetisizmusával, másrészt a magyar kisebbség prog-
ramjával, ami els ősorban a nemzeti kisebbség autonómiához való jogát hangsú-
lyozza. Egy román, Capella-Pogacean és egy erdélyi magyar elemz ő, Borbély Imre
szavaival:
„Molnár Gusztávval együtt hiszem, hogy privilegizálni kell a területi regionális
dimenziót a román állam megreformálása és modernizálása érdekében. De nem
hiszem, hogy teljesen félre lehetne tenni az „erdélyi kérdés" etnikai szempontját.
Még nem." (Capella-Pogacean 1998, 76)
„Az integrálódó Európa paradigmájának megfelel ő választ e kérdésben csak a
szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonat-
kozásban, hanem etnikaiban is." (Borbély 1998, 49)
A vita lezárását Molnár Gusztáv (1999) végezte el. Molnár vitazárójában kitér a
román belpolitika aktuális történéseire — a volt nacionálkommunista er ők megerő-
södése, melyek a választások el őtt egy évvel készített felmérések szerint nagy fö-
lénnyel nyerhetik meg a 2000-ben esedékes parlamenti választásokat. Ezek az er ők
politikai szocializációjuknál fogva zsigeri alapon utasítanak el bármilyen nem ű
politikai vagy gazdasági decentralizációt. Valószín űleg egy recentralizációs prog-
rammal térnek majd vissza, és felülvizsgálhatják az igen óvatosan elindult decent-
ralizációt Romániában. Molnár ebben a tanulmányában egy alaposabb és jobban
végiggondolt formában veti fel újra a skót devolúció esetleges romániai alkalmaz-
hatóságát. ,
Az előző írásához képest két új elem figyelhet ő meg Molnárnál. El őször most már
nyíltan megfogalmazza kritikáját az RMDSZ-szel szemben:
„Úgy tűnik, még várnunk kell egy darabig, amíg elszánják magukat (mármint az
erdélyi magyarok [a szerk.]) arra, hogy levonják az általam javasolt megoldás ideo-
lógiai és politikai konzekvenciáit. (...) Egy ilyen stratégia felvállalása hosszabb
távon túlmegy az RMDSZ politikai alanyiságán. Mégpedig azért, mert a regionális
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 159
gondolat érvényre juttatása nem mehet végbe a romániai pártrendszer átalakulása
nélkül, és ez közvetlenül érintené az RMDSZ-t." (Molnár 1999, 294)
Másodszor, sokkal jobban figyelembe veszi a devolúciós program romániai meg-
valósításának igen komoly akadályait — a kommunista rendszer „leny űgöző pusztí-
tása által egyenletesre tarolt társadalom", a román politikai elitek mélyen gyökere-
dző devolúcióellenessége, az er ősen nacionalista közvélemény és média stb.— és
egyre inkább az ún. longue durée/hosszú távú társadalmi folyamatokban bízik.
Azaz a devolúció programjának megvalósítását is középtávra fogalmazza meg
Molnár.
Az egész, Molnár által indított vita igen hasznos volt abból a szempontból, hogy
megindította a gondolkodást a román állami struktúrák esetleges reformjáról és
annak módozatairól. A mind román, mind magyar nyelven megjelent vitacikkek és
annak média lecsapódásai igen jelent ős hatással voltak a román illetve a romániai
magyar közvéleményben is. Itt egy pillanatra visszatérhetünk Lengyel László gon-
dolatához, miszerint felülr ől szinte lehetetlen elindítani a devolúciót vagy
föderalizálást Romániában, azonban a társadalom és a gazdaság szöveteiben meg-
indult spontán folyamatok alulról el ősegíthetik egy olyan politikai és gazdasági
környezet kialakítását, amelyben nem lesz többé szitokszó a decentralizálás,
devolúció és föderalizmus.
Molnár mind a vitaindító, mind a vitazáró írásában megpróbálja számbavenni
azokat a folyamatokat, amelyek mintegy el őrevetíthetnék a devolúció sikeres vég-
rehajtását Erdélyben illetve Romániában. Több felmérést idéz miszerint az erdélyi
románok szavazási mintája teljesen eltér ő a regáti honfitársaiktól, hiszen köztük
még akkor is a mostani demokratikus koalíció román pártjai — Nemzeti Parasztpárt,
Nemzeti Liberális, Demokrata Párt — a relatíve népszer űbb politikai erők, amikor
általában Romániában a nacionalista baloldal 50% körüli támogattságot tudhat
magáénak a legutóbbi felmérések szerint. Ez azért szimbolikus, mert a nyíltan
recentralizáló programmal fellép ő mostani ellenzék népszerűsége relatíve a legki-
sebb Erdélyben és így indirekt módon kimondhatjuk: az erdélyi román lakosság —
más regáti régióktól eltér ően — sem vevő erre a programra.
Erre a regionális másságra próbál építeni a Sabin Gherman kolozsvári értelmiségi
által vezetett Pro Transylvania alapítvány is. Gherman 1998 szeptemberében publi-
kált „Elegem Van Romániából" című kiáltványa — ami egy "pamfletszer ű formában
ugyan, de megfogalmazza egy erdélyi regionalista krédóját — óriási sokkot okozott
Romániában (Magyarul a teljes szöveget idézi: Grúber 1999). Nem volt az sem
meglepő, hogy a nacionalista román sajtó azonnal hazaárulónak kiáltotta ki
Gherman-t, és a legnagyobb ellenzéki párt, a TDRP más széls őséges nacionalista
pártokkal karöltve nemzetgyalázás címén feljelentette az alapítvány elnökét. A
Gherman által alapított kolozsvári központú Pro Transylvania alapítvány nyíltan
felvállalta a regionalizmus és decentralizáció programját, és az óriási média publi-
citásnak köszönhetően társadalmi vitát indított ebben a kérdésben. Nem véletlen az
sem, hogy Gherman felvetette a kapcsolatot az akadémiai vitát indító, Budapesten
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
160 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
élő Molnár Gusztávval is. A Sabin Gherman által alapított Erdély és Bánát Liga,
amely a regionalizmus programját felvállaló politikai formációnak tekinthet ő, be-
jegyzése folyamatban van. Hogy mennyire népszer ű ez a politkai program, vagy
hogy képes lesz-e a Gherman-féle mozgalom középtávon jelent ős politikai — parla-
menti — tényezővé vállni, az még a jövő kérdése, viszont figyelemreméltó az a Pro
Transylvania alapítvány által megrendelt közvéleménykutatás eredménye, miszerint
az erdélyi románok több mint 55%-a támogatja a politikai és közigazgatási decent-
ralizációt Romániában (Grúber 1999).
Az alulról jövő regionalista mozgalom mellett jelent ős előrelépés történt az 1996
novemberében és decemberében megválasztott demokratikus kormány jogalkotásá-
ban is a politikai és közigazgatási decentralizáció terén. Az új közigazgatási tör-
vény nagyban megnöveli a helyi önkormányzatok döntéshozatali és financiális
szabadságát, és emellett jelent ős engedményeket nyújt a kisebbségi nyelvhasználat
ügyében.
Az európai integráció ügye — amely szinte minden tagságra készül ő közép-kelet-
európai országnak óriási kihívást jelent — különösen nagy megpróbáltatások elé
állítja a társadalmi, politikai és gazdasági modernizációjában visszamaradottabb
Romániát. Így van ez a területfejlesztés és regionális politika ügyében is, ami az EU
nemzetek feletti politikái között az egyik leghangsúlyozottabb. Az EU regionális
politikai döntéshozatalának egyik legfontosabb szintje az ún. NUTS 2 vagy regio-
nális szint, amely a központi—állami és lokális—helyhatósági szint között helyezke-
dik el. Ezek a regionális kormányzati egységek — igen gyakran választott regionális
parlamentekkel legitimálva — vállalnak dönt ő szerepet az Unió területi gazdasági
egyenl őtlenségek csökkentését célul kit űző strukturális programjainak végrehajtá-
sában. Az uniós tagságra való felkészülés egyik központi eleme az aspiráns orszá-
gok közigazgatási rendszereinek európai normák szerinti megreformálása. Erre a
kihívásra válaszolandó — és nem kevésbé az EU által beígért területfejlesztési forrá-
soknak köszönhet ően — a román parlament 1997-ben területfejlesztési törvényt
fogadott el, ami 8 — megyék feletti — tervezési régiót hozott létre. Nem kétséges,
hogy e törvény elfogadásában döntő szerepet játszott az integrációs elvárás. A Bi-
zottság véleménye szerint a megyék feletti régiók létrehozása nélkül nem létezik
hatékony regionális politika. Ahogy ez már lenni szokott a posztkommunista orszá-
gokban, sajnos a törvényi szabályozás és a valóság igen távol állnak egymástól.
Papíron és jogszabály szerint létrejöttek a régiók Romániában, azonban m űködésük
hatékonysága és reális döntéshozatali kompetenciájuk jóval gyengébb az elvártnál.
Összegezve, egyrészt alulról, a társadalom spontán demokratizálódásának, más-
részt felülről, az európai integráció modernizációs nyomásának eredményeként
elindult a vita mind a társadalom, mind a politikai elit szintjén a devolúció és de-
centralizáció esélyeiről Romániában. Azonban e kés őn indult folyamatok miatt
mind a mai napig igen erősek a centralizált nemzetállamiság és etnikai kizárólagos-
ság hagyományai. E régi strukturák fennmaradása és az ország integrációjának
esetleges kudarca illetve lelassulása igen negatív hatással lehet ezekre a nemrégiben
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
TÉT XIV. évf. 2000 s 1 Kitekint ő 161
beindult folyamatokra. Rövid távon nem, esetleg középtávon várhatunk el őrelépést
ezekben az ügyekben. Természetesen a hamarosan — egy éven belül — bekövetkez ő
általános és elnökválasztások nagymértékben befolyásohatják a devolúció és de-
centralizáció ügyét. A már korábban említett erdélyi regionalista politikus Sabin
Gherman szavaival:
„De amennyiben a baloldal gy őz, nekem rossz lesz, de a Pro Transylvániának jó.
Mert az emberek különbséget tudnak tenni egyfel ől a decentralizálás, regio-
nalizálás, autonómia —, másfel ől egy erős újracentralizálás között. Én el is mondtam
egy korábbi interjúmban, hogy ha Illiescu úr újra hatalomra jut, és már 75 százalék
támogatja a devolúciót, akkor azt már nem kérni fogják, hanem egyszer űen dekla-
rálják."(Grúber 1999, 90)
Irodalom
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Programja, 1997. (1998) — Magyar Kisebbség. 2.197-206. o.
Bárdi N. (1998) Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. — Magyar Kisebbség. 1.114-123. o.
Blaas, W. (1995) Regionalisation Processes in EU Europe. Vienna, Federal Ministry of Science and
Research.
Boia, L. (1999) Történelem és Mítosz a Román Köztudatban. Bukarest, Kriterion.
Boila, R. (1998) Tanulmány a területileg kiegészült román állam újjászervezésél ől, Előzetes alkotmány-
tervezettel és rövid indoklással. — Magyar Kisebbség. 1.138-157. o.
Borbély I. (1998) Az erdélyi kérdés magyar szempontból. — Magyar Kisebbség. 1.38-49. o.
Borsody I. (1998) Az új Közép-Európa. Két világháború és ami utána következett. Szombathely, Savaria
University Press.
Bradbury, J. (1997) Consevative Goverments, Scotland and Wales: A Perspective on Territorial
Management. British Regionalism and Devolution, The Challemges of State Reform and European
Integration. — Bradbury, J.—Mawson, J. (eds.), London, Jessica Kingsley Publishers. 74-99. o.
Capelle-Pogacean, A. (1998) Észrevételek Molnár Gusztáv: „Az erdélyi kérdés" cíní1 tanulmánya kapcsán.
— Magyar Kisebbség. 1.70-76. o.
Conversi, D. (1997) The Basques, the Catalans and Spain, Alternative Routes to Nationalist
Mobilisation. London, Hurst.
Durandin, C. (1998) A Román Nép Története. Budapest, Maecanas.
Fawcett, L.—Hurrell, A. (eds.) (1995) Regionalism in World Politics. Oxford, Oxford University Press.
Goldsmith, M. (1997) British Local Goverment in the European Union. British Regionalism and
Devolution, The Challemges of State Reform and European Integration. — Bradbury, J.—Mawson, J.
(eds.) London, Jessica Kingsley Publishers. 215-235. o.
Gombár Cs.—Hankiss E—Lengyel L.—Várnai Gy. (szerk.) (1996) A szuverenitás káprázata. Budapest,
Korridor Politika Kutatások Központja.
Grúber K. (1999) A Sabin Gherman-jelenség avagy van-e esélye az erdélyi regionalizmusnak? — Pro
Minoritate. Tél. 84-93. o.
Guzzini, S. (1998) Two Contracts reshuffled: The Lega Nord as motor and victim of the political turmoil in
Italy. Regionalism, Nation-States, European Integrátion. Central-Eastern and Western European
Perspectives. — Grúber, K. Kőszeg—Szombathely, Institute for Social and European Studies. 26-41. o.
Keating, M. (1998) The Politics of Modern Europe. Aldershoot, Edward Elgar.
Kymlicka, W. (1996) Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon Press.
Lengyel L. (1998) Az európai civilizáció határai, a máltai—madridi békerendszer. — Magyar Kisebbség. 1.
Mellors, C. (1998) Prospects for Regionalism: An English Perspective. Regionalism, Nation-States,
European Integration. Central-Eastern and Western European Perspectives. — Grúber, K. (ed.), Kőszeg—
Szombathely, Institute for Social and European Studies. 41-56. o.
Molnár G. (1997) Az erdélyi kérdés. — Magyar Kisebbség. 3-4.208-232. o.
Molnár G. (1999) Még egyszer az erdélyi kérdést ől. — Magyar Kisebbség. 2-3.293-316.0.
Murray, R. (1991) Local Space, Europe, and the New Regionalism. Manchester, The Centre for Local
Economic Strategies.
Grúber Károly : Románia a régiók Európájában.
Van-e esélye a romániai devolúciónak illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának ?
Tér és Társadalom 14. évf. 2000/1. 145-162. p.
162 Kitekint ő TÉT XIV. évf. 2000 s 1
Navracsics, T. (1997) A Missing Debate? Hungary and the European Union.— Working Papers in
Contemporary European Studies. 21. Brighton, Sussex European Institute.
Navracsics T. (1998) Európai Belpolitika. Budapest, Korona.
Nugent, N. (1996) The Goverment and Politics of the European Union. Basingstoke, Macmillan.
Rhodes, M.—Heyword, P. (1998) Developments in West European Politics. Basingstoke, Macmillan.
Schöpflin, G. (1998) Citizenship, Ethnicity and Cultural Reproduction, Frank Wright Memorial Lecture.
Belfast, Queen's University.
Svetlicic, M.—Singers, H.W. (eds.) (1996) The World Economy, Challenges of Globalisation and
Regionalisation. Basingstoke, Macmillan.
Vita Molnár G. „Az Erdélyi Kérdés" eín ű vitaindítójáról. (1998)— Magyar Kisebbség. 1. 3-110. o.
Wallace, H.— Wallace, W. (1997) Policy-Making in the European Unio. Oxford, Oxford University
Press.
Záhony É. (1991) A magyar kisebbségi élet kezdete Romániában. — Hitel—Kolozsvár 1935-1944. Budapest,
Bethlen Gábor Könyvkiadó. 12. o.