Tér és Társadalom 11. évf. 1997/4. 45-68. p.

    Tér és Társadalom                                           1997   s 4: 45-68


                    SOLYMÁR: AZ ARANYFALU I
                       (Solymár: the „Golden Village")

                         VÁRADI MÓNIKA MÁRIA2

                                 A siker csomópontjai
   Solymár a Pilisi-medence szép fekvésű, a fővárossal közvetlenül határos,
Pesthidegkúttal jószerivel összeépült falva, több mint hétezer lakossal. A község,
szomszédaihoz, Nagykovácsihoz, Ürömhöz, Pilisborosjen őhöz, Pilisszentivánhoz,
Pilisvörösvárhoz és Hidegkúthoz hasonlóan a 17-18. században népesült be újra,
német területekr ől érkező telepesekkel. A Budai Hegyvidék sváb telepesfalvainak
19-20. századi fejl ődését a főváros közelsége számos vonatkozásban meghatározta,
alakította. Solymár, akárcsak a térség falvai, bekapcsolódott a f őváros és vidéke
munkamegosztási rendszerébe, mezőgazdasági és kisebb részben ipari termékeivel
(szén, kőpor, öntödei homok) jelent meg a budapesti piacon. A filoxéra pusztítása
után az Amerikából importált venyigék mellé mind több gyümölcsfa csemetéjét
ültették a solymári parasztemberek 3; a gyümölcs váltotta ki a hajdan jól
értékesíthető bort. A Buda környéki őszibaracktermő táj egyik legfontosabb
településévé vált, ám nem barackjáról, hanem cseresznyéjér ől híresült el Solymár.
Az aszusodó, nem kukacosodó Politur, hiába vitték mindenfelé a község
faiskolájából, tán egész Közép-Európában nem termett meg sehol oly b őven, mint
itt, "csak Solymár fantasztikus klímája és a meszes talaj volt jó neki".
   Budapest és közvetlen vidéke között már a század els ő felében kialakult egy
másfajta, ha úgy tetszik, "modern" kapcsolat is. Solymáron, részint az öröklési rend
birtokaprózó gyakorlata, részint a főváros közelsége miatt a két világháború közötti
korszakban is jelentős volt már az ipari népesség súlya. 1930-ban az 1.477 keres ő
39,7%-a, a 3.625 lakos 41,3%-a élt az iparból 4, ám a helyi ipar kezdeményei - a
téglagyárak, a mészégetés, az öntödei homokszállítás - ellenére az ipari
 foglalkoztatottak 46,1%-a, az összes solymári keres ő 23,4%-a, 346 ember a főváros
 valamelyik nagyüzemében tudott elhelyezkedni 5, a kor tudományos szóhasználata
 szerint "ingavándorló" volt. A jelentős arányú ingavándorlást megkönnyítették a
 község kedvező közlekedési feltételei; a faluközponttól egy kilométerre fekv ő
 vasútállomásról 1895 óta indulnak vonatok Budapest és Esztergom irányába, és már
 a húszas években is naponta többször fordultak a buszpórok Solymár és H űvösvölgy
 között. A szocialista modernizáció éveiben az ingázók aránya természetesen
 növekedett, a fővárosi agglomeráció településeihez hasonlóan az ingázás a helyi
 gazdaság és társadalom tipikus, ám Solymár esetében nem egyoldalúan meghatározó
 folyamatává vált. Abban, hogy a fővárosi munkaerőpiac nem gyűrte maga alá
 Solymár gazdaságát, igen nagy szerep jutott az 1959-ben alapított Pest megyei
 Műanyag- Játékáru és Tömegcikkipari Vállalatnak, a PEM Ű-nek, valamint a Pest
 megyei Vegyi és Divatcikkipari Vállalat, a PEVDI 6. számú gyáregységének.
  Solymárt az agglomerációs települések egész sorától megkülönbözteti a relatíve
                     Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                      Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

46     Váradi Mónika                                                    TÉT 1997    s4
erős helyi ipar; az említett üzemek a hetvenes-nyolcvanas években kb. 1000 helyi
lakosnak biztosítottak munkahelyet. A PEMŰ regionális munkaerőpiaci szerepe
sem elhanyagolható, nem pusztán a szomszédos Pilisszentivánról és Pilisvörösvárról
jártak át a gyár üzemeibe dolgozni, hanem külön buszokkal hordták a munkásokat
távolabbi, Komárom-Esztergom megyei településekr ől is. A kilencvenes évek
fordulóján, mindenekel őtt a piacvesztés következtében, mindkét üzemnek súlyos
gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie, amelyekkel, sikeres
privatizációjának köszönhet ően, a PEMŰ tudott igazán megbirkózni. A PEM Ű RT
a település legjelentősebb foglalkoztatója maradt, nyugati-magyar közös
vállalataival együtt ma is félezer solymárinak ad munkát. Az a tény, hogy
 Solymáron jelentős ipar bontakozott ki, a helyi munkaerőpiacon valamelyest
 ellensúlyozni tudta a főváros elszívó hatását, s így lazított a Budapestt ől való
egyoldalú, s az agglomeráció számos településére oly jellemz ő függőségen6. A
 PEMŰ más szempontból is erős hatással volt a községre. Az üzem aktív
közreműködése nélkül Solymár nem érte volna el a rendszerváltás idejére azt az
 infrastrukturális fejlettségi szintet, amely már a nyolcvanas években kiemelte az
 agglomeráció és Pest megye falvai közül. S ezen túl közvetett szerepe volt számos
 vállalkozás kibontakozásában is: a PEM Ű-ben töltött évek jónéhány középszint ű
 végzettséggel rendelkez ő, középvezetői munkakörben dolgozó solymári számára
jelentettek olyan inkubációs időt, amelynek során fölhalmozott szakmai, kapcsolati
 tőkéjükkel sikeres vállalkozást indítottak el a kilencvenes évek els ő felében.
   A településen meglév ő ipari háttér, a fővárosi felvevőpiac közelsége, a település
 infrastrukturális fejlettsége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy Solymár az
 agglomerációs települések körében is kimagaslónak számító vállalkozási aktivitást
 mutasson. A helyi gazdaság erejét és önállóságát meghatározó megyei alapítású
 üzemek fejlődése kevéssé függött a fővárostól, a kilencvenes évek során számban
 gyarapodó, tőkében és munkaerőpiaci pozícióban izmosodó vállalkozásokról ez már
 nem mondható el, hisz a főváros közelsége és a település ill. a térség agglomerációs
jellege biztosítja azt a széles és (relatíve) jómódú, fizet őképes fogyasztói kört, amely
 alapvető feltétele e vállalkozások megkapaszkodásának, gyarapodásának. Nem
 csupán s tán nem is els ősorban a solymári közönséget szolgálja ki az Opel, a Ford, a
 Mercedes autószalonok sora, vagy mondjuk a helyi ács kisvállalkozásból kinőtt
 Fain építőanyag kereskedés. Az elmúlt évek egyik látványosan fölfutó vállalkozása,
 a közel negyven embert foglalkoztató Királyi Morzsák sütöde sikerét ugyan részben
 annak köszönheti, hogy hosszú évek után - 1973-ban, amikor Pilisvörösvárott
 fölépült a kenyérgyár, az utolsó solymári pék is bezárta sütödéjét 8 - ismét saját
 péksége és szaküzlete van a nagyközségnek, az üzletmenet szempontjából nagyobb
 súllyal bír az a 110 viszonteladó a fővárosban, Pest megye településein, s őt Nógrád
 megyében, ahol a napi négy-öt tonna kenyér, 20-25 ezer darab péksütemény és
 kétezer finomsütemény zöme terítésre kerül 9. Solymáron vagy száz vállalkozó
 kötődik az építőiparhoz, burkolóktól kezdve ácsokon át épít őipari vállalkozókig, az
   piacaik jelentős része is a községen kívül található, a f őváros budai kerületeiben és
 az agglomerációhoz tartozó településkörben.
   Solymár legutóbbi ötven évének legmarkánsabb településformáló folyamata a
fővárosi lakónépesség folyamatos kiáramlása volt16. Talán a negyvenes évek
 második felének kivételével, amikor nagyobb számban érkeztek ide az ostrom alatt
                          Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                           Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997    s4                                   Solymár: az aranyfalu...          47

 lakásukat vesztett hajógyári munkások a fővárosból", meghatározónak a magasan
 kvalifikált értelmiségiek majd a vállalkozók, tehát jelent ős gazdasági és kulturális
 tőkével rendelkez ő társadalmi csoportok megtelepedése mondható. A kvalifikált
 és/vagy módos rétegek kitelepülése az agglomeráció preferált kisrégióiba és
 településeire (ilyen a Budai Hegység, a Dunakanyar, újabban a Zsámbéki Medence
 vagy a pesti oldalon Veresegyház és szomszédai) nem Solymárra korlátozódó
jelenség, ám a nagyközség abban különbözik az összes többi érintett települést ől,
 hogy a kitelepülés szakadatlan volt az elmúlt évtizedekben, és hogy a magasan
 kvalifikált népesség kiemelked ő jelenlétét, sűrűségét eredményezte; a megfelel ő
 korú népességben 17% volt 1990-ben a fels őfokú végzettséggel rendelkező nők és
 férfiak aránya, Solymárt egész Pest megyében Szentendre tudta csupán megel őzni 12.
 A gazdasági és kulturális t őke intenzív jelenléte a településen együtt jár a jövedelmi
 mutatók ugyancsak kimagasló értékeive1 13 . Solymár láthatóan sikeres település
 Magyarország egy sikeresnek mondott régióján, a fővárosi agglomeráción
 iskolázottsági, vállalkozási, gazdasági, jövedelmi mutatói a budai agglomerációs
 altérségen belül is kiemelkedő értékekkel rendelkeznek. A siker nyilvánvaló és
 statisztikai mutatókkal megragadható jelei a különböz ő tőkefajták masszív,
folyamatos jelenlétére utalnak a településen.
   A sikernek vannak olyan összetev ői, amelyek a statisztikai megközelítés számára
 nehezen hozzáférhet ők. Solymár, ez az agglomerációs település, úgy t űnik,
 eredményesen kerülte el a főváros közelségéből fakadó veszélyeket, nem lett
 alvófalu, s meg tudta őrizni eredeti karakterét, kulturális hagyományainak javát,
 úgy, hogy közben a betelepül ők igényeit, értékeit is integrálni igyekezett. A
 legkülönbözőbb egyesületek és alapítványok működnek a faluban, az Apáczai Csere
 János Művelődési Ház minden nap nyújt valamit a betér őknek14, Solymár kulturális,
 sport 15- és egyesületi életében több száz ember vesz aktívan részt, az egyes
 rendezvények ennél természetesen jóval tágabb kört éríntenek. A tradíciók, értékek
 közötti egyensúlyra való törekvés jellemzi Solymárt, pezsg ő kulturális és közösségi
 életének színeiben az alaptónust mégis a törzsökös sváb társadalom keverte ki.
 "Szerencse" is kellett ahhoz, hogy ez így legyen, ha ugyan szerencsének nevezhet ő,
 hogy Solymárról "csupán" a németség felét telepítették ki 1946 szomorú,
 félelmekkel átsz őtt tavaszán. A tradíciók megőrzésében természetesen nem vesz
 részt mindenki, aki a sváb származási közösséghez tartozik, s nem is nézi minden
 solymári lakos jó szemmel a svábok (állítólagos) fölényét a falu életében, ki
 begyöpösödött, idejétmúlt zártságnak, ki arroganciának ítéli magatartásukat.
 MeggyőzMésem azonban, hogy Solymár sikerének alkotóeleme, a közösség értéke,
 hogy sikerült megőrizni a kulturális tradíciókat, valamelyest átmenteni a nemzetiségi
 identitás elemeit; ennek csupán egyik látható jele, hogy a hetvenes éveikben járó
 asszonyoknak úgy negyven százaléka nem öltözött át, az utcán, a nyilvánosság
 színterein ma is régi viseletüket hordják. Ami a siker látványos részét illeti, Solymár
 az elmúlt években afféle sváb mintafalu lett, ide szervezik német, osztrák
 politikusok, legutóbb a német köztársasági elnök, látogatásait, a község nevét
 gyakran kapja fel az országos sajtó. Jóval mélyebb és tartósabb siker, hogy
 értékeivel, hagyomány őrző tevékenységével a helyi társadalom nemzetiségi tagjai
 mércét, mintát kínálnak minden solymárinak, igazodni ehhez éppúgy lehet, mint
 elvetve, valami újat teremteni. Az az egyensúly, melyet én Solymáron érezni vélek,
 amely persze ingatag és korántsem örök, e folyamatos és termékeny kölcsönhatásból
 fakadhat.
                   Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                    Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

48     Váradi Mónika                                                   TÉT 1997   s4

                                 A falu rajzolatai
   Pesthidegkút fel ől érkezve a Kakukkhegy meredek oldalán kapaszkodó, hivalkodó
családi házakat, csupa-üveg villák foltjait pillantja meg el őször a látogató. A
községet délről övező hegyek oldalán nyugat felé, végig a Kerekhegyen, a
Zsíroshegyig a házak egyre magasabbra kúsznak az erd őben, e hegyek északi
lejtőjéről pazar kilátás nyílik a Pilisi Medencére és a völgyet lezáró hegyekre. A
természeti környezet is vonzza azokat, akik a György- vagy Kerekhegyen szereztek
maguknak építési és üdül őtelket. Csak a beépítés jellege változik, a Györgyhegyet a
sűrű családi házas utcabeépítés jellemzi, itt a természetes növényzet is gyér; a
Kerekhegy fokozatosan válik hétvégi telkes területb ől kertvárosias településrésszé;
itt nagy, erdei fákkal teli telkek kerültek fölparcellázásra. A dombos falu központja,
noha hovatovább városias gépjárm űforgalmat bonyolít, meg őrizte eredeti
karakterét: a Templom tér neve németül is kikerült a táblákra, községi rendelet tiltja
a volt paraszt, iparos polgárházak, mint a kultúrházként m űködő hajdani Schaffer-
kocsma eredeti szerkezetének megbontását, stílusának átalakítását. Igaz, az iskola új
épülete is itt épült meg, akárcsak a posztmodern jegyeket mutató üzletsor, ám a
hatalmas gesztenyefák jótékonyan takarják az elüt ő stílusjegyeket. A század
derekára fokozatos utcamegnyitások révén kialakult faluban az elmúlt évtizedek
során a régi egyszerű vagy újabb tornácos sváb parasztházak helyére, esetleg mellé,
többnyire emeletes, jómódról tanúskodó családi házakat emeltek a sváb őslakosok
és a betelepített alföldi, felvidéki magyarok leszármazottai. A s űrű belterületi
beépítést részint a telekárak magyarázzák, részint a különösképpen a sváb
családokban jellemz ő összetartás, közülük sokan törekedtek arra, hogy a gyerekek a
nagy, nyeles telekké alakított udvarokon, ha erre nincsen mód, legalább azonos
utcában építkezzenek, maradjanak a közelben. A hatvanas-hetvenes években
megindult a faluközpontból való kihúzódás folyamata is, igaz nem messzire, csak a
(hajdani) gyümölcsösökbe, a falu északi részén, a központtól egy kilométerre fekv ő
vasútállomáshoz vezet ő út mentén. Ez a családi házas utca átmenet nélkül
nekiszalad a lakótelepnek és a PEM Ű épülettömbjének, a lakóházak és az üzem
lapos kockaépületeikkel egymással harmonizálnak ugyan, a falu összes többi
részétő l elütnek, amolyan idegen testként húzódnak a falu északi oldalán. A
parkosításnak köszönhető en azonban a mindösszesen 560 lakást számláló telep
néhány épületének kopottsága az év nagy részében nemigen látható. Azután, a falu
határát jelző tábla és egy-egy ipari telephely után, a Pilisszentivánra vezet ő út
mentén a Zsíros-hegy oldaláig fölkúszó Hutweide vegyes képlete következik: kis
bodegák a kerti szerszámoknak, hétvégi nyaralók, családi házak, s üres telkek,
gyümölcsös kertek.
  Beszélgetésekben, újságban, mint állandó motívum ismétl ődik a mondat: "azt
mondják, a község fejlett, a környéken kimagasló infrastruktúrája a
telekértékesítéseknek volt köszönhet ő". 16 A parcellázások és az infrastruktúra
megépülése között nyilvánvalóan létezik összefüggés, ám nem pusztán a fenti
mondat értelmében, hogy ti. a községi kasszába úgymond leginkább tengernyi pénz
folyt az építési ill. üdül őtelkek értékesítéséb ől. Nem a község volt ugyanis az
egyetlen érintett tulajdonos, s úgy t űnik, ahol a terület a tulajdonában állt, a
kisajátítást is a kivitelező bonyolította; ez történt a PEM Ű-lakótelep építésekor. Itt
                         Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                          Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997   s4                                  Solymár: az aranyfalu...          49

olcsó lakáshoz jutottak a vállalat dolgozói, ám csak a lakásoknak egy része épült
munkahelyi kölcsön konstrukcióban, s hamarosan a Pest megyei OTP vette át az
építkezést, a lakások egy részét a HM dolgozóinak értékesítve. S az ún. PEM Ű-
lakótelep mellett a nyolcvanas években a Rozmaring Mgtsz, valamint a F ővárosi 1.
számú Építő ipari Vállalat kezdett lakásépítésbe. Ekkorra azonban az
alapinfrastruktúra kiépült a községnek e részén; a PEM Ű csak az alapközművek
biztosításával vághatott bele a lakásépítésbe. Solymár községnek ez azt jelentette,
hogy a földgáz, a szennyvíz-csatorna gerincvezetéke a hetvenes-nyolcvanas években
megépült; az 1972-ben megalakult Solymári Vízm ű Társulat egy év múlva
egyszersmind Csatornam ű Társulat lett. Ebben az id őben elkészült a
szennyvíztisztító telep is, melyet kés őbb bővíteni és korszer űsíteni kellett. Az új
szennyvíztisztító üzemet, valamint a csatornarendszert 1995 óta Solymár és
Pilisszentiván község közösen m űködteti. Az elkészült gerincvezetékeket a községi
központ felé b ővítették tovább, s a lakótelep mellett a község Összes üzemét és
tanácsi intézményét bekapcsolták az alap infrastrukturális ellátásba, s a vezeték
mentén fekv ő ingatlanok tulajdonosainak módjuk volt rákapcsolásra.
  Solymár kedvelt kirándulóhely volt századunk elején, a b űzös város elől már
akkoriban is kirajzani vágytak a friss erdei leveg őre a városiak, egynehány nyári
villalakás is megépült a faluban. Az üdül őterületek parcellázásának már a második
világháború éveiben nekirugaszkodtak a község földesurának, az 1933-ban elhunyt
gróf Karácsonyi Jen őnek örökösei, ám a háború és a fdldreform elsodorta a
parcellázási terveket és a telektulajdonosokat, az erd ők az állam kezébe kerültek, s
ennek megfelel ően az állam, illetve a járási és megyei tanácsi szervek kezdték meg
az üdülőtelkek parcellázását és építését. A községi lakosok a hetvenes években
kapcsolódtak be ebbe a folyamatba, s részesedtek a község b ővülésének anyagi
áldásaiból, ekkor ugyanis a Hutweide, a valamikori sz őlős- és gyümölcskertek
parlaggá sivárult területe került már sorra. Az utolsó nagy parcellázást a Rozmaring
Mgtsz hajtotta végre a nyolcvanas évek elején; a község keleti részén fekv ő
Györgyhegyen megnyitott Ibolya utcával; a községvezetés, azután az újonnan
építkező lakók számára suttyomban lehet ővé tette, hogy mindazok, akik az utca
mellett levezető csatorna közelében laknak, kedvez ő áron ráköthessenek. Az
infrastruktúra és a község külterületeinek növekv ő mértékű parcellázása ugyanis
abban mutatja a legszorosabb Összefüggést, hogy a beköltöz ők az üdülőterületen is
egyértelműen igényt tartanak a telkek ill. lakások összközm űves ellátására. Ennek
érdekében a község gyors ütemben benépesül ő zártkertes és üdül őterületein a lakók
kezdettől társulásokat hoztak létre, s gyakran nem kevés, több tízezer forintos terhet
vállalva építettek utakat, vezették be a vizet telkeikre, kötöttek rá a gázvezetékre.
  1995-ben a solymári lakások 88,6%-a volt bekapcsolva a közüzemi vízhálózatba,
25,2%-a a közcsatornahálózatba, és 94,1%-a volt vezetékes gázfogyasztó.
Ugyanebben az esztend őben 2.305 távbeszél ő fóvonal élt a településen (ezer lakosra
318 fővonal jutott), a lakásállomány 2.490-re rúgott", a közintézményeket és az
azóta tartó folyamatos bekötéseket is figyelembe véve helytálló a polgármester által
becsült 95%. Ha az 1990-es állapotot tekintjük kiindulópontnak, a vízhálózat
kivételével minden területen hátra volt a közm űépítés java. A fejl ődés ezen a
településen is az 1990 és 1994 közötti években volt a leglátványosabb, igaz, az
induló állapot és a lakosság együttm űködési szándéka, anyagi áldozatvállalása az
                   Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                    Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

50     Váradi Mónika                                                   TÉT 1997   s4

agglomerációhoz tartozó települések többségénél is kedvez őbb feltételeket teremtett
e fejlődéshez. A gáz csak a Hutweide üdül őterület magasabban fekv ő részein nem
épült ki - Solymár domborzati viszonyai jelentő sen megnehezítik és lassítják a
közműépítést. A csatorna megépítésére csak másodszori nekifutásra sikerült
 elnyerni a harminc százaléknyi állami részt; az els ő ütem a tervek szerint
befejező dik 1997 decemberéig, a beruházás nettó összege 268 millió Ft, a második
ütem várhatóan 1999 végén, 300 milliós költséggel zárul; a kies ő részek, a
Hutweide és a Kerekhegy területén további 470 millió Ft forrás lenne szükséges. Az
útépítés területén már a tanácsi rendszerben élenj árt Solymár, 1990-ben a belterületi
utak 75%-a aszfaltozott volt, a jelent ős földmunkákat igényl ő beruházások óta csak
 ott aszfaltoznak, ahol a csatorna is megépült; a lakossági hozzájárulás összege ma
már 70 ezer Ft.
   A beköltözők jelentős mértékű anyagi áldozatvállalása a lakókörnyezet
minő ségének kialakításában nyilvánvalóan tükrözi vagyonosságukat, és anyagi
helyzetüktő l többnyire elválaszthatatlan igényességüket is. Az infrastrukturális
 ellátottság, a kényelem iránti igény mintha átrendezni látszana az ingatlanpiacon
megjelenő keresletet is. Jelenleg leginkább a község keleti és északi oldalán
megkezdett utcák iránt nagy az érdekl ődés, a friss hegyi levegő, a fákkal teli nagy
telek inkább egy-egy fölbukkanó m űvészlélek igénye. Az ingatlanirodában
 érdeklődő ügyfelek els ősorban vállalkozók, az általuk keresett lakás "legyen új, szép
 és drága". Egy összközműves telek négyszögöle 25-30 ezer Ft körül kapható, az
üdülőterületen, ahol a gáz nincs bevezetve, 12-18 ezer Ft között is elkérnek egy
négyszögölért. A solymári árak 25-30%-kal magasabbak, mint a szomszédos
településeken: a növekv ő népességű és teljes közm űvekkel rendelkező
 Pilisszentivánon vagy a Pilisi Medence kistérségi központjában, a várossá avatott
 Pilisvörösvárott. Aki azonban Solymárra jön tájékozódni, már nem megy tovább; a
 lakókörnyezet, a község szép fekvése, valamint a jó közlekedési viszonyok Solymár
 mellett szólnak. Az ingatlanárak a falu központjában sem alacsonyabbak, ott
 azonban kevés az eladó épület. Solymáron azok kínálják eladásra házukat, többnyire
 idő sek, akik már nem tudják a fönntartás költségeit állni, ám ők is a községben
 szeretnének egy kisebb házba költözni; kisebb ház azonban itt nemigen akad. A
 fővárosiak folyamatos érdekl ődése, a kedvező ingatlanpiaci viszonyok a lakótelepi
 lakások árait is kedvez ően befolyásolják; rögtön elkel az a lakás, melyet megvételre
kínálnak, még ha meglehető sen elhanyagolt állapotban van is, ötvenezer forintot
 fizetnek négyzetméteréért, egy felújított lakásban hetvenezret ér egy négyzetméter.
A polgármester - maga is lakótelepi lakos - a lakótelepben egy emberölt ő múltán
robbanó idő zített bombát lát, a jelenlegi helyzet azonban nem indokolja borúlátását.
Egy-egy szegényebb, a közös költségeket fizetni nem tudó család ma is fhl-
 fölbuldcan itt, a többséget, a lakótelepen él ők magját mégis értelmiségiek,
f őmérnökök, vállalkozók alkotják, akikben "megvan a solymári öntudat", ami
rendszeretetet, szorgalmat, igényességet jelent. A lakótelep társadalmi karakterét
meghatározó értelmiségi és vállalkozó csoportok, valamint a magas ingatlanárak
jelenleg sikerrel állják útját a szegregációnak, a telep slumosodásának. A község
állandó szociális támogatásban részesül ő szegényei, vagy 100-150 ember, főként az
 idő s betelepültek közül való, akik még a hetvenes-nyolcvanas években építettek itt
kis hétvégi házat, ügyelve arra, hogy nyugdíjas éveikre állandó lakhatásra is
                         Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                          Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.


TÉT 1997   s4                                  Solymár: az aranyfalu...          51

alkalmas legyen. Idős kisnyugdíjasok a faluban is vannak, de a sváb őslakosság
körében "érezhető a család megtartó hatása, kevés az a sváb család, ahol akár egy
egyedülálló öregasszony eljönne ide segélyért".
  A Templom téri ingatlanirodában az elmúlt két évben a forgalom megcsappanását
érzékelik; érdekl ődő van ugyan elég, ám tíz esetb ől általában egy-két adásvétel, ha
létrejön. Részint a magas és emelked ő ingatlanáraknak tudható be e tény, részint az
értékesíthető telkek apadó számának. Nagyobb számban a Hutweide üdül őterületén
lennének eladó üres telkek, ám az élénk piaci forgalomnak útját állja a gáz hiánya és
a község településfejlesztési elképzelése. Az önkormányzat ugyanis osztja jónéhány
solymári polgár aggodalmát, félelmét attól, hogy Solymár "idomtalan, se falu se
város" település 18 lesz, s elejét kívánja venni a nagyközség további terjeszkedésnek.
A jelenlegi belterületi határon már nem kíván változtatni, az üdül őterületet nem
kívánja átminősíteni. Ha ugyanis ez megtörténne, akkor a fővárosiak "iszonyú
áradata" lepné el a falut, és ez hatalmas anyagi terhet jelent ő feladatok elé állítaná
az önkormányzatot, főként az oktatási és egészségügyi ellátás területén, biztos
fedezet nélkül. Föltehetően az őslakos telektulajdonosok azok, akiknek érdekeit e
korlátozás sértheti, olyannyira, hogy a polgármester szerint a következ ő választások
egyik sarkalatos kérdése lesz a község belterületi lehatárolásának ügye.

                Önkormányzati cselek - polgári er őfeszítések
   1991-ben Solymáron 1.961 lakóház és 1.356 üdül őház állt 19, az üdülőházakként
nyilvántartott épületek egy részét azonban már akkor is állandóan lakták az
ideiglenes be- vagy egyáltalán be nem jelentett lakók. Bármilyen jómódúak is
Solymár lakói, s legyen bármilyen irigylésre méltó az itt él ők által befizetett
személyi jövedelemadó nagysága, az önkormányzati gazdálkodás szabadsága ebben
a nagyközségben is korlátozott; a központi támogatás mértékének csökkenésével az
intézmények m űködtetésének önkormányzati részesedése növekedett, ma átlagosan
40%. Alapvető települési, oktatási, kulturális és egészségügyi, emellett fejlesztési
feladatainak ellátáshoz saját források után kellett néznie a képvisel őtestületnek.
Ennek jegyében vezette be még 1994-ben a vállalkozók ipar űzési adóját, majd 1995
decemberében a helyi adórendelet módosításával a vállalkozók kommunális adóját
is. A bevétel növelésének másik útjaként, s egyben a település fejl ődéséről
kialakított községi koncepció szellemében a testület megpróbálkozott az
üdülőterületeken él őket is különféle befizetésekre ösztökélni, azon szolgáltatások -
téli hóeltakarítás, szemétszállítás, kátyúk rendbetétele, stb. - ellentételezéseként,
melyeket az önkormányzat az itt él őknek is nyújt. Az idegenforgalmi adó 1992-es
bevezetése - évi 150 Ft négyzetméterenként - nem aratott túlzott sikert és jelent ős
bevételeket sem eredményezett. A képvisel őtestületet azonban nem lehetett
szándékától eltántorítani. Megbízásából az önkormányzati hivatal
szúrópróbaszer űen megvizsgált néhány utcát, hogy felmérje, hányan laknak ott
"életvitelszer űen", majd a "szükségb ől (tehát a növekvő lakosságszámból) erényt"
kovácsolva, az idegenforgalmi adó eltörlésével egyidej űleg az egész község
területén bevezette az építményadót. Az állandó bejelentett solymári lakosok
számára azonban 90% kedvezményt nyújt, így igyekezvén a faluban él őket
bejelentkezésre bírni, s ezzel az állandó lakosságszám után fizetett normatív állami
támogatás és a községben maradó személyi jövedelemadó összegének növekedését
elérni.
                    Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                     Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

52      Váradi Mónika                                                    TÉT 1997 s 4

   Úgy tűnik, e törekvést siker korona77a - a hasznos alapterület minden egyes
négyzetmétere után 700 Ft fizetend ő, ez a solymári házak nagyságát tekintve
jelentős összeget jelent - a polgármester szerint az elmúlt két évben négyszáz f ővel
emelkedett a falu állandó lakosainak létszáma, s meggy őződése, ha minden
üdülőterületi lakos bejelentkezne - ha csak hétvégenként jár is ide -, a nagyközség
 lélekszáma meghaladná a tízezret.
   A községi képviselőtestület azonban nem csupán kér, hanem nyújtani is igyekszik
valamit, komolyan véve az 1994-es választási kampány során és a beiktatásakor tett
 ígéretét, mely szerint m űködésében a nyíltság és nyitottság elve vezérli majd.
Mindezzel nem valami új dolog jelent meg a solymári községvezetés gyakorlatában.
A tanácsrendszer utolsó éveiben, amikor egyesületek és pártok itt is újra
kivirágoztak, a tanácselnök-asszony, a felettes állami és pártszervek berzenkedése
 dacára, az újonnan alakult társadalmi szervezetek el őtt nyitottá tette a tanácstestület,
 sőt, a végrehajtó bizottság munkáját, az anyagokat megküldte és véleményezési
jogot biztosított számukra. 1990 és 1994 között elvileg semmi nem változott, ám az
 akkori polgármester és a képvisel ők között mindinkább kiéleződő konfliktus nem
kedvezett a nyílt légkör virulásának. Az 1994. decemberi választások után a testület
újra felvette a kapcsolatot a község szervezeteivel, a komoly bázist nélkülöz ő
 pártokkal, az egyházakkal, egyesületekkel; megbízottaik az üléseken és a bizottsági
 munkában egyaránt részt vesznek (vehetnek). A nyíltság jegyében az éves
 költségvetések végs ő elfogadása el őtt az elképzeléseket lakossági fórumon tárják a
 solymári polgárok elé, és működésének második éve óta a testület kéthetente
 fogadóórát tart, hogy az üléseken meg nem jelen ő solymáriak ügyes-bajos
 dolgaikkal fölkereshessék választott képvisel őiket. Más kérdés, hogy a polgárok
 érdeklődése meg-megcsappan, err ől tanúskodnak a polgármester vagy egy-egy
 képviselőtársa helyi sajtóban alkalmanként megjelen ő elmarasztaló szavai.
   A nagyközség társadalmi szervezeteinek, katolikus és református egyházának,
 egyesületeinek bevonásával a képvisel őtestület az érdekegyensúly megteremtésére
 törekszik döntéseinek el őkészítésében, és ugyanezen egyensúlyra, no meg a
 növekvő számú lakossággal való hatékony kapcsolattartásra való törekvésként
 értékelhető a különböző településrészek egyesületeinek bevonása a képvisel őtestület
 munkájába. Jelenleg három ilyen egyesület m űködik a nagyközségben -
 Györgyhegyen, Kerekhegyen és Hutweidén - nem el őzmények nélkül, hisz
 mindhárom részen társultak ill. folyamatosan társulnak a lakók valamely közm ű
 bevezetésére ill. közös feladat megoldására. M űködésük intenzitása és jellege
 persze eltérő, s attól is fligg, mekkora az érintettek köre; a négy, igaz meglehet ősen
 hosszú utcából álló Györgyhegyen az egyesület vezet őjének és tagjainak utcabálok
 szervezésére is futja energiából és kedvb ől, a Kerekhegyen lakó közel 900
 ingatlantulajdonos autóbusz-fordulót épített és az önkormányzattal közösen elérte,
 hogy egy vállalkozó buszjáratot üzemeltessen a területen, a Hutweide Társaságnak
 azonban nem sikerült elérnie, hogy mind a 650 tulajdonos befizesse az útépítéshez
 kért tízezer forintos hozzájárulást". Bármit is tudjanak azonban ezen egyesületek
 szervezettségben, kohézióban, eredményességben fölmutatni, létük önmagában
 eredmény, vagy mondjuk így: siker, hisz hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a különböz ő
 településrészek megfogalmazzák és a nyilvánosság el őtt megjelenítsék a nagyközség
 más részeitől, hol különböző, hol azokéval egyező bújukat-bajukat, érdekeiket, hogy
                          Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                           Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997   s4                                   Solymár: az aranyfalu...          53

kialakítsák     és    fölmutassák      saját    identitásukat.    Áldozatvállalásukkal,
szerveződésükkel e településrészek lakói egyúttal kifejezik azt a tényt, hogy,
legyenek akár friss betelepültek, akár hétvégi pihen őkből fokozatosan állandó
lakókká avanzsált fővárosiak, akár nyugdíjasként hosszú évek után kis házakba
visszatérő "régi" solymáriak, önmagukat Solymár polgárainak tekintik, és azt az
igényt is, hogy az őslakos, törzsökös solymáriak őket ekként elfogadják.
  A "faluban", amely a helyi szóhasználatban lényegében a sváb ófalut jelenti, nem
alakult külön településrészi egyesület, s erre nincs is szükség, hisz eltér ő karaktere
nem csupán építészeti stílusjegyekben nyilvánul meg, hanem az itt él ők
összetartozásában, még nyelvhasználatban, nemzetiségben asszimilálódott
egyéneinek habitusában és származástudatában is tetten érhet ő sajátosságokban, és
abban az erőfeszítésben, hogy tradícióit meg őrizze és továbbadja. A lakótelepen
élők ugyancsak nem szerveződtek településrészi közösséggé; az itt él őket nem fűzi
egybe a származási közösség tudata, a hetvenes években a munka- és az akkoriban
kedvező lakhatási lehetőségek csábították ide a PEMŰ szakembereit, egy évtizeddel
később a kellemes lakókörnyezet és az üdül őövezetnél kedvez őbb árak a fővárosba
ingázó, vagy valamely helyi intézményben dolgozó értelmiséget, s a falunak ebben a
részében az alapvet ő infrastrukturális szolgáltatásokért sem kell összefogni.
   A képviselőtestület és a nagyközség különféle érdekcsoportjainak együttm űködése
nem föltétlenül halad egyenes, zökken ők nélküli utakon, erre a vállalkozók
szolgáltatják a legkézenfekv őbb példát. Solymáron a helyi vállalkozói elit már a
kilencvenes évek elején megszervez ődött, a Privát Profit helyi klubjának
megalakulása azonban csupán a kiválasztottak exkluzív körének jelentett inkább
baráti társaságot mintsem érdekvédelmi szervezetet; a falu központjában megnyitott
söröző csak klubtagok számára állt nyitva, a klubprogramok hatása sem gy űrűzött
szét a helyi vállalkozói körben, nem szólva a helyi társadalom más csoportjairól.
 1994-ben hat vállalkozó Solymári Választási Szövetséget alkotva indult a
helyhatósági választásokon, egyikük sem solymári születés ű, valamennyien az
elmúlt évtizedekben vagy éppen években költöztek ide; ők azután az 1995-ben
megalakuló Vállalkozók Egyesületének alapító tagjai közé tartoztak. A
Szövetségb ől egy jelölt jutott a testületbe, a Királyi Morzsák sütöde tulajdonosa,
sikeres és adakozó kedv ű21 vállalkozó. A 14 fős testületben mindazonáltal kilenc
vállalkozó ül, a legváltozatosabb foglalkozásokban; keresked ő, magántervező,
vállalkozó orvos egyaránt megtalálható közöttük, négy képvisel ő éppen a választás
évében vágott bele önálló tevékenységbe. A képvisel őtestületben a vállalkozói kör
alkotja a meghatározó csoportot, és ez kifejezi ugyan a vállalkozók helyi
gazdaságban és társadalomban elfoglalt pozícióját, erejét, ám, szerencsére nem
vezetett a testületen belül egyoldalú preferenciákhoz, a vállalkozói képvisel ői kör
dominanciájához. A vállalkozóként tevékenyked ők képviselői minőségükben
kénytelenek voltak szembesülni azzal, "hogy az állam, gondjainak megoldása
érdekében "lepasszolja" a finanszírozási hiányok pótlását a községekre", és
 "tudomásul kell vennünk, hogy egyre inkább a saját lábunkon kell megállni", s így
ők is elkerülhetetlennek látták s megszavazták a helyi adók kivetését.
   Sajátos módon ahhoz, hogy a helyi vállalkozói elit kilépjen az exkluzív
elzárkózásból a nyilvánosság terepére és autonóm er ővé szerveződjön, szükség volt
az őket sújtó adók bevezetésére. Az ipar űzési adó bevezetése sokáig,
                    Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                     Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

54      Váradi Mónika                                                  TÉT 1997   s4
  1994. január 1-tő l 1995 szeptemberéig visszhangtalan maradt. Ekkor neszelt föl a
 '95 tavaszán 11 fő vel megalakult Solymári Vállalkozók Egyesülete, s írt levelet a
 képviselőtestületnek. Sokallta ugyanis a nettó árbevétel után befizetend ő 8
 ezreléket, mondván, hogy ez "néhány esetben majdnem akkora összeg, mint az éves
 nyereség", továbbá, hogy a testület nem konzultált velük, noha a választási kampány
 során egészen mást ígért, s hogy " a helyi vállalkozók mindig is kiveszik a részüket a
 közösségi célok anyagi megteremtéséb ől, esetenként, folytatólagosan, vagy
 alapítványok részeseiként". A vállalkozók kérték, hogy a testület nevesítse az
 általuk befizetett adó "hovafordításának célját", hogy tehát a Vállalkozók
 Egyesülete úgymond társadalmi ellen ő rzést gyakorolhasson a vállalkozók által
 befizetett adó újraelosztása fölött. Az utóbbi kívánalmat a polgármester és a testület
 megalapozatlannak és veszélyesnek tartotta, mert ez a fajta ellen őrzés korlátozná a
 testület gazdálkodási önállóságát. Ugyanakkor, bár a polgármester némiképp fedd ő
 hangon szólt a vállalkozók eleddig tanúsított passzivitásáról, hamarosan összeültek
 a testület és a vállalkozók képvisel ő i, hogy afféle csúcstalálkozó keretén belül
 egyeztessék érdekeiket. A tárgyalások eredményeként megszületett az
 önkormányzat és a Vállalkozók Egyesülete közötti együttm űködési megállapodás.
 Az Egyesület delegált tagjai révén aktív szerepet vállalhat az önkormányzati
 üléseken, valamint a pénzügyi és m űszaki bizottságban, a községi beruházások
 pályázati kiírásait megkapja, a kontárok és a fekete munka elleni küzdelem frontján
 közösen kép fel az önkormányzattal. A még ma is meglehet ősen szűkkörű, a helyi
 vállalkozói és menedzser elitet tömörít ő társaság legfontosabb eredményének azt
tartja, hogy az 1995-ös helyi adórendelet bevezetésé óta a testület nem emelte a
 vállalkozókat sújtó terhek mértékét. Ez a rendelet differenciál a tevékenység jellege
 szerint, termelő tevékenységet folytatók nettó árbevételük 7, keresked ők 9 ezrelékét
kötelesek a községi kasszába befizetni, és meglehet ősen nagyvonalúan vonja meg az
adókedvezményben részesíthető k körét; munkahelyteremt ő, ipari tanulókat
foglalkoztató vállalkozó éppúgy kedvezményezett, mint az, aki az önkormányzat
által is támogatott alapítványokat szponzorálja, stb. Az önkormányzat mindeközben
nem volt rest, hogy az adóhatóság bevonásával kiderítse, hány vállalkozó is
dolgozik a településen; 1995 nyarán mindössze 682 bejelentett vállalkozás
működött Solymáron, melyek közül 419 nyújtott be adóbevallást, egy év múltán a
testület örömmel vette tudomásul az APEH közlését, miszerint a községben 1100
vállalkozó tevékenykedik. A folyamatos hivatali ellen őrzésnek köszönhetően a
vállalkozások által befizetett ipar űzési és kommunális adó összege évr ől évre
emelkedik; míg 1995-ben 22 millió forint folyt be a községi kasszába, addig 1997-
ben már 60-65 millióval számol a polgármester, az 1996-os nagyközségi
költségvetés bevételi tételei között a helyi adók tíz százalékot tettek ki 22.
   Az egyelőre huszonkét tagot számláló Vállalkozók Egyesülete 1997 őszén látta
elérkezettnek az id őt arra, hogy kilépjen a község nyilvánossága elé; az
együttműködési megállapodás, a testületi és bizottsági munkában való aktív
részvétel révén stabilizálódott pozíciója a helyi közéletben, e pozíciót és a
vállalkozói kör öntudatát, önbecsülését er ősíti a különböző egyesületek, solymári
rendezvények anyagi támogatása 23 . 1997. szeptemberétő l rendszeresen megjelennek
majd a Solymári Hírmondó hasábjain, októberben tagtoborzó Nyílt Napot tartanak,
és megkezdték az el őkészületeket a következ ő évi választásra, mindenképpen
                          Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                           Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997   s4                                   Solymár: az aranyfalu...          55

kívánnak egy jelöltet bejuttatni a képvisel őtestületbe. A Vállalkozók Egyesületének
önálló érdekcsoportként való föllépése jelzi, hogy a kapitalista viszonyok
térhódítása úgy ment végbe a helyi gazdaságban, hogy a gazdasági elit, miközben
elfoglalta pozícióit a helyi hatalmi szerkezetben, egyúttal a közélet
differenciálódásához, a gazdaság és politika szféráinak (legalább formális)
szétválásához is hozzájárult. Egyesületek, községi ünnepek és rendezvények
szponzoraként a vállalkozói réteg sikerrel igyekszik presztízsét, szimbolikus t őkéjét
növelni, amelyet azután politikai és anyagi t őkévé alakíthat át.

                             PEMŰ: sikertörténet?

   A solymári ipar lényegében a falu határán túl nem lép ő szolgáltató kisipart
jelentette, "leginkább egymásnak dolgoztak"; bizonyára nem tekinthet ő véletlennek,
hogy 1951 nyarán, amikor a megszorító intézkedések végképp ellehetetlenítették a
kisiparosok működését, a kisipari szövetkezet tizennyolc alapító tagja közül
tizenegy volt a suszterek ill. cip őfelsőrészkészítők, hat a férfi és női szabók száma,
 csupán egy lakatos csatlakozott hozzájuk. A solymári KTSZ, melynek taglétszáma
 és tevékenységi köre fokozatosan b ővült, 1955-ben közgyűlési döntés nyomán
kettévált; a Vegyes Ktsz többszöri átalakuláson átesve, kiválások során keresztül,
 ám a kilencvenes évekig folyamatosan tevékenykedett, a Solymári M űanyag-
 Játékáru és Tömegcikkipari Ktsz, amely a faluközpontban és a babagyártáshoz
 fölhasznált gyúlékony cellulóz miatt a falun kívüli telepen - a majdani PEM Ű
telephelyén - működött, értékesítési nehézségek, veszteséges gazdálkodás miatt
négy év múlva fölszámolásra került 24. Az 1959-ben megalapított PEM Ű ugyan nem
tekinthető a ktsz jogutódjának, a megyei Tanács új vállalata mégis a kisszövetkezeti
 vagyonnal és annak régi dolgozóival, 195 emberrel kezdte meg m űködését. Ez a
 körülmény, a "ktsz-es múlt" s az, hogy a PEMŰ megyei tanácsi alapítású cég volt,
 amely fölött a minisztérium csak szakmai felügyelettel rendelkezett, a vállalat
 magára utaltságát eredményezte; ebben az üzemben nagyon sok mindent, épületet,
 gépet s kés őbb szociális létesítményeket, az óvodát, rendel őintézetet az itt
 dolgozóknak kellett, többnyire társadalmi munkában létrehozniuk. A vállalat
 törzstagjai valóban úgy érezhették, maguk teremtették meg a gyárat; "az idősebbek
 gyakran emlegetik a bizonyos pem íís szívet, volt valami plusz, ami az embereket a
pénzen fölül motiválta", mondja az 1993-ban privatizált PEM Ű RT elnök-
 vezérigazgatója, aki lényegében 1960 óta dolgozik a vállalatnál, hisz vegyészeti
 főiskolai és egyetemi tanulmányait a PEMŰ társadalmi ösztöndíjasaként végezte el.
 A PEMŰ mindig is támogatta dolgozói szakmai továbbfejl ődését, képzett
 szakembereket csábított Solymárra; a cég jelenlegi menedzsmentje húsz-harminc
 éve dolgozik együtt. "Büszkeséggel vagy anélkül egyértelm űen meg lehet állapítani,
 hogy Solymáron szorgalmas emberek élnek, és ezt nem feltétlenül kapcsolnám össze
 a svábsággal, itt mindig jó kollektíva volt, hisz az emberek ismerték egymást",
 vélekedik a vezérigazgató. Annyi bizonyos, hogy a PEM Ű Solymár életében játszott
 meghatározó szerepének egyik fontos mozzanata, hogy maga is hozzájárult a
 kitelepítés után megfogyatkozott lélekszámú svábság és a betelepített, betelepült
 emberek közötti merev bizalmatlanság feloldásához.
                    Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                     Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

56     Váradi Mónika                                                  TÉT 1997    s4

  A PEMŰ mondhatni eminens vállalatnak számított, s bizonyos értelemben számít
ma is. A magára utaltság nagyobb mozgásteret is jelentett; a tervgazdaság
időszakában ipari műanyagtermékek gyártására specializálódott vállalat alapanyag-
és gépimportra szorult, kezdett ől nagy volt az igény a nyugati cégekkel való
rendszeres kapcsolattartásra. Abban, hogy a legmeghatározóbb üzleti partnereket
Nyugat-Németországban találták meg, nem elhanyagolható szerep jutott a PEMÜ
sváb származású, németül vagy éppen a dialektust jól beszél ő szakembereinek, "a
PEMŰ termelésének egynegyedét exportálja, és a nyugati partnerek jó néven
veszik, hogy nincs kommunikációs gond, a gépleírásokat, rajzokat sem kell
lefordítani a szakmunkásoknak, mert azok is tudnak beszélni".                  A korán
kibontakozott ayugati kapcsolatoknak köszönhet ően játszott a PEM Ű úttörő
szerepet a közös vállalatok alakításában; 1984-ben itt hívták életre az els ő termelő
típusú vegyesvállalatot az országban, a KEMIPURT, német közrem űködőkkel. A
nyolcvanas évek folyamán sorra alakuló vegyes tulajdonban lév ő vállalkozások a
kilencvenes évek által kikényszerített változ(tat)ások idején jelent ős mértékben
hozzájárultak a cég talponmaradásához, részint, mert a munkaer ő racionalizálása
során át tudták venni az emberek egy részét, részint, mert stabil piaci kapcsolatokkal
rendelkező, kapitalista üzemekként m űködtek, melyekre nem nehezedett sem az
adósság, sem a privatizáció terhe.
   A solymári központú PEMŰ az évtizedek folyamán hatalmas, a hetvenes-
nyolcvanas években 2700 embert foglalkoztató üzemmé n őtte ki magát; a megyei
vezetés ugyanis rendre hozz csapta termelési, likviditási nehézségekkel küszköd ő
vállalatait. Jelentős telephelyek alakultak ki els ősorban Zsámbékon és Cegléden 25,
ahol a központnak meglehet ős sok pénzt és munkát kellett invesztálnia az
eredményes működés érdekében. A zsámbéki üzem kivételével, ahol a privatizáció
során a PEMŰ-nek el kellett adnia vagyonrészét a korábban alapított vegyes vállalat
nyugati tulajdonosának, a PEMŰ ma is egyben áll, csak éppen, sokadszori
átszervezés és a privatizáció után. A PEM Ű RT ma kvázi-holdinként működik, az öt
telephely divízióvá szerveződött - önállóan gazdálkodnak, de jogi értelemben véve
nem önálló gazdasági személyiségek -, mellettük tevékenykedik a 11 vegyes
tulajdonú Kft (Solymáron három), amelyekben a PEM Ű részesedése 10 és 70%
között mozog, valamint a teljesen a részvénytársaság tulajdonában lév ő export-
import leányvállalat.
   A rendszerváltás id őszaka mindenekelőtt átmeneti piacvesztést jelentett a
vállalatnak, a cipőipar válsága visszavetette a cip ő-alkatrészek gyártását, a zsámbéki
üzem elvesztése egyúttal a m űanyag csövek piacának elvesztését is jelentette.
Néhány év alatt azonban sikerült a piaci kapcsolatokat átrendezni, a kiesett
termékeket újabbakkal kompenzálni, a PEM Ű-nek ma az autógyárak, pl. a Suzuki
 fontos megrendelői, és a piaci egyensúly helyreállításának köszönhet ően az
árbevétel visszaesése után az idén már számolnak a nyolcvanas évek végi árbevételi
 szint elérésével. Nehezítette a vállalat helyzetét az a tény, hogy 1987 és 1990 között
kétmilliárdos világbanki hitellel jelentős géppark-modernizálást hajtottak végre a
PEMŰ-ben, melynek hosszú távú jótékony hatására egyel őre árnyékot vet a hitel
törlesztésének feladata. Mindeközben, 1993-ban kiírták a PEM Ű privatizációs
pályázatát, amelyen nyolcan indultak, s melyet a PEM Ű (akkor) MI és az MRP
közös pályázata nyert el. Ma a PEM Ű vagyonának 65%-a van az MRP, a dolgozók
                          Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                           Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997   s4                                   Solymár: az aranyfalu...           57

kezében, 6%-on osztoznak az érintett önkormányzatok, 29% az RT tulajdona. A
tulajdonból való részesedés mértékének meghatározásakor els ősorban a nettó
kereseteket veszik figyelembe, de a PEM Ű-ben eltöltött évek száma módosíthatja
azt, s egy elkülönített részt arra tartanak fenn, hogy a beinduljon a bels ő
részvényforgalom. Egyel őre senki nem vásárolt részvényeket. Abban, hogy a gyár
menedzsmentje az MRP-konstrukcióban pályázott a privatizációra, az üzem els ő
emberének meggyőződése nagy súllyal nyomott a latban.
    Az elnök-vezérigazgató solymári sváb kocsmáros-családban született, az apát
kuláknak minő sítették, minden tulajdonukat elveszítették. "A munka mindenek fölött
 áll, mindent megelőz" és "a kicsi, apró dolgoknak is örülni kell"; ezt hozta hazulról
tanításként, és a tanulmányai során kulák-gyerekként szerzett tapasztalatot, "tudtuk,
 hogy a jók között is legjobbnak kell lenni". 1990-ben a vállalati tanács kérte föl arra,
hogy adja be pályázatát a vezérigazgatói posztra, melyet tizenegy induló közül
 nyolcvan százalékot meghaladó szavazati aránnyal nyert el. Az amerikai vállalati
 példa tanulmányozása mellett ez a magas támogatottság is arra indította, hogy a
 munkavállalói részvényprogram mellett tegye le a voksát; "erkölcsi kötelességemnek
 tartottam, hogy a gyár azoké legyen, akik itt dolgoznak, hogy ebben a kérdésben
 nem lehetek önz ő, hisz a privatizáció során minden lehet őség megvolt arra, hogy a
 menedzsment visszaéljen a helyzetével, és bíztam abban is, hisz nagyon sok
 kollégával együtt n őttem fel, hogy a tulajdonlásból fakadó kötelezettségeket is
 átveszik majd." A privatizáció sikereként értékeli azt a tényt, hogy a PEM Ű magyar
 cég maradt, az is akar maradni, és azt, hogy minden szakért ő hangsúlyozza, a
 PEMŰ azon kevés MRP-s cégek közé tartozik, ahol a menedzsment korrektül
 viselkedik, nem saját tulajdoni részének növelésére törekszik. Ám minden dicséret
 csak addig érvényes, amíg a vállalat eredményesen m űködik. S ha itt
 összehasonlításokat kell tenni, akkor bizony a közös vállalatoknál a
 betegállományban eltöltött napok aránya 4, a PEM Ű-ben viszont 10%, holott "a
 saját tulajdonából" megy el26, a vegyes vállalkozásokban jobban félnek az emberek,
 hogy elveszítik munkájukat. Igaz, jobban is keresnek, de a PEM Ű dolgozói még
  vagy egyhavi fizetést megkapnak a megmaradt szociális, jóléti ellátáson
  (egészségügy, üdülés, sport stb.) keresztül. Be kell hát látni, hogy ez a konstrukció
  "nem igazán kapitalista, nem igazán piacszer ű - de vállalni kellett".
     A tulajdonlásból fakadó jogok s főként kötelességek tudatosítása azért is
  nehézségekbe ütközik, mert 2002-ig a gyár tulajdonosai évente százmilliót költenek
  arra, hogy a gyárat megvegyék az államtól. Az MRP szervezet a megkapott E-hitelt
  törleszti még öt évig, s addig évente a törlesztés függvényében kerül a már
  fölszabadult rész fölosztásra a tulajdonosok között, ez a tulajdon így még csak elvi
  tulajdon. Ám addig is, amíg a tulajdon valódi tulajdon lesz, a menedzsment, "és
  ebben is úttörők vagyunk", a Magyar Részvétel Alapítvány közrem űködésével és az
  amerikai fejlesztési intézet támogatásával megindította a MÁS (az MRP Átalakítása
  a Sikerért) programot, amelynek középpontjában a tulajdonosok képzése án, a
  folyamatos kommunikáció, annak tudatosítása, hogy mit jelent a tulajdon, hogy a
  tulajdonos alapvető érdeke mindenekel őtt az, hogy a vállalat sikeres legyen, mert
   siker, gazdasági eredményesség nélkül a tulajdon is értelmét és értékét veszti.
                    Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                     Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

58     Váradi Mónika                                                 TÉT 1997   s4

  Kétségtelen, hogy számos bizonytalanság és probléma merül fel az MRP
konstrukcióval összefüggésben, s nem csupán rövid távon, amikor a hiteltörlesztés
és a tulajdon kiváltása kimerítik a vállalat kapacitásait, s a tulajdonos dolgozók a
közös sikerre való ösztönzést vagy épp annak hiányát a béreken keresztül érzik
csak. A program sikerét a piacgazdasági környezet is veszélyezteti, és nem tudni, az
esetleges cserék a gyár vezetésében milyen mértékben hangolják majd át a jöv őben
a menedzsment tulajdonhoz való viszonyát. Mindezek bizonytalansági tényez ők,
amelyek odabiggyesztik a kérd őjelet a sikertörténet végére. Ennek ellenére siker az
üzem fennmaradása, az a tény, hogy drámai mérték ű, szervezett leépítésre egyedül
Zsámbékon kényszerült a menedzsment, és siker a dolgozók tulajdonhoz juttatása;
240 solymári dolgozó egyben MRP-tag is. Siker végül az is, hogy a község életével
oly sok szálon összefonódott legnagyobb solymári vállalat átalakítása úgy zajlott le,
hogy nem rendítette meg a helyi gazdaság és társadalom alapjait, a feladat, amelyen
a menedzsmentnek úrrá kellett lennie, egy üzem problémája maradt, nem lett egy
egész település válsága.

                    "A hagyományok nélkül elszürkülünk"

  A helyi gazdaság differenciáltsága és ereje, úgy vélem, Solymár sikerének egyik
forrása. A gazdaság szférájában elt űnnek azok a különbözőségek, amelyek határait
az azonos származás, közös tradíció, egyez ő identitás jelöli ki. A község életének
más szféráiban, mindenekel őtt a hagyományos és önszervez ődő közösségek, a
kultúra, az oktatás területén jelent őségük azonban megn ő. Már említettem, hogy
Solymár kulturális, közösségi életét jelent ős mértékben a német kisebbség formálta
s formálja ma is. A kulturális hagyomány ebben a faluban lényegében a kisebbségi
pozícióban lévő svábok kultúrájának ápolását jelenti, lényegében, de nem
kizárólagosan. Solymár közösségi élete elválaszthatatlan attól a gazdag zenei
kultúrától, amelynek forrásvidékét a híres solymári sramli-zenekarok és az eleven
dalkultúra tájékán kell keresnünk, ám amelynek újjáélesztése a valamilyen úton-
módon Solymárra került megszállott zenepedagógusok teljesítménye volt.
Egyáltalán, "Solymárnak nagy szerencséje volt", mert olyan embereket vetett ide a
történelem szeszélye, illetve olyan emberek választották Solymárt otthonuknak, akik
hozzájárultak ahhoz, hogy a kitelepítés után a megfélemlített, sok tekintetben
megnémult közösség ismét fölfedezze, és vállalni merje saját értékeit.
   1946 tavaszáig Solymár nemzetiségében és vallásában homogén község volt.
Ennek nem mond ellent az a tény, hogy a faluban él ő német nemzetiségi lakosok
körében igen erős volt a magyar nemzettel szembeni lojalitás és az asszimilációs
igény, melynek számos jelét is adták. A múlt század végén a német tannyelv ű
egyházi elemi iskola megszüntetése és magyar községi elemi iskola létrehozása
mellett döntött az elöljáróság, a harmincas években a falu vezetése és a szül ők
együttes fellépésének köszönhet ően sikerült visszaállítani a magyar tannyelv ű, a
németet kevés óraszámban tanító, ún. C-iskolatípust a községben, mert úgy látták,
gyermekeik jövőjét veszélyeztetné a tiszta német tannyelv ű oktatásra való áttérés".
A harmincas években, ha csak 23 taggal is, működött Solymáron a Jakob Bleyer-
féle Német Népművelődési Egyesület, az asszimilálódásnak gátat vetni akaró, a
nagynémet törekvésekkel nem szimpatizáló, mérsékelt szervezet helyi csoportja28.
                          Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                           Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997   s4                                   Solymár: az aranyfalu...         59

  E tömörülés eszmei hatása nyilvánvalóan szélesebb körben éreztette hatását, hisz
vezetője Hufnagel Ferenc volt, aki 1917-t ől 1946-ig a község plébánosaként
működött, ám az 1938-ban megalakult, német támogatást élvez ő radikális
Volksbundnak ebben a faluban nem sikerült gyökeret vernie, 1944 végén a
szervezetnek csak 160 tagja volt. Tény, hogy a harmincas évek honi újságjaiban
Solymár neve, hol az oktatásügyben megjelent változtatási törekvések, hol a
községben fölbukkanó német agitátorok elleni tiltakozással összefüggésben, föl-
fölbukkant, a magyar sajtó örömére, a német kisebbség sajtójának
megbotránkozására.
   1941-ben a községben 4.096 lélek élt, közülük 3.397 magyar, 695 német
nemzetiségűnek, 1.636 magyar, 2.446 német anyanyelv űnek vallotta magát. "Ebben
a községben, úgy látszik, jelentékeny számú magyar érzés ű sváb él", írta 1941-ben a
Statisztikai Hivatal elnöke egy a Teleki Pál számára készített bizalmas jelentésben 29,
és igaza volt akkor, amikor úgy látta, hogy azokon a településeken, ahol sem
magyar, sem német propaganda nem befolyásolta az embereket, az "anyanyelve"
kérdésre adott válaszukban a valós nyelvhasználati viszonyokról adtak számot, míg
"nemzetiségiként" inkább a magyar állam és haza iránti lojalitásukat fejezték ki.
Úgy tűnik azonban, hogy a helyzet ennél is kuszább volt; visszaemlékezésekb ől
kitűnik, hogy az 1941-es népszámlálás nemzetiségi, nyelvhasználati kérdéseire adott
válaszokat számos tényez ő befolyásolta, mint mondjuk egy-egy tanult,
köztisztviselőként dolgozó rokon3° súgása, jóval inkább azonban a számlálóbiztos
beállítottsága, elkötelezettsége. A kérdez ő nem föltétlenül vette figyelembe a
tényleges viszonyokat, s még miel őtt a kérdezett megszólalt volna, beírta az általa
helyesnek vagy a kérdezett szempontjából hasznosnak ítélt választ. Ennek
eredménye volt öt esztend ővel később, hogy a kitelepítés során egész utcák
kiürültek, máshonnan viszont egyetlen embert sem vittek el.
   1946. április 18-án és 23-án összesen 1.960 embert telepítettek ki Solymárról.
Voltak, akik, ha kellett háromszor is nekiindultak, hogy hazatérjenek, ők azután a
 faluban rejtőzködve félték a jöv őt. Lassan megjöttek az els ő levelek "kintről haza",
 az itthon maradottak levelei azonban eleinte nem érkeztek meg a címzettekhez, az
 ötvenes évek végén azután megindultak a kölcsönös látogatások. Itthon a további
kitelepítésektő l való félelem sok családot névmagyarosításra késztetett, a falura
 "halotti némaság" telepedett, "amikor 1941-ben idekerültünk Solymárra, már az
 állomástól lehetett hallani, ahogy a Templom téri kocsmában énekelnek a férfiak",
 emlékezik az énektanárn ő, a kitelepítéssel megszűnt a férfikórus is, csak az egyik
 zenekar szervez ő dött újjá, ott két nem sváb ember is játszott már.
 Marosvásárhelyr ő l három évi burgenlandi tartózkodás után vet ődött Solymárra
 egyikük, hozta magával harmonikáját is. Udvarolgatott a sváb vendégl ős lányának,
 de hiába, hisz jöttmentnek számított, "aztán, hogy a zenekarban játszottam,
 megismertek és megszerettek" Ennek ellenére kisebbfajta botrány kerekedett abból,
 hogy nő vérét éppen egy sváb család orvos fia vette feleségül. A kitelepítettek
 helyére érkezett mez őkövesdi summáscsaládokkal, felvidéki magyarokkal jó egy
 évtizedig fagyos és mereven elutasító volt a viszony, a lassan olvadó légkörben nem
 pusztán vegyes házasságokra került sor, az id ő is "helyrezökkent" az els ő
 tanácsválasztásoknál, ekkor a tanácstagok fele sváb lett, a kiegyensúlyozott arányok
 végig megmaradtak. "Solymárnak szerencséje volt, itt a községi meg a pártvezetés
józan volt, nem voltak elvadult kommunisták", vélekedik a község volt, sváb
                    Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                     Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

60     Váradi Mónika                                                   TÉT 1997   s4

családból származó vb-titkára, aki több mint harminc évig, lényegében a
rendszerváltásig töltötte be fontos tisztét, miközben tanácselnökök, párttitkárok
jöttek-mentek. Fokozatosan, a Hazafias Népfront véd őszárnyai alatt föltámadtak a
közösségek, a Solymári Férfikórust 1968-ban a vb-titkár, egy sváb származású
 Kossuth-díjas öntőmunkás, és a HNF titkára, a Felvidékr ől harmincas években
 áttelepült katolikus újságszerkeszt ő iniciálták, az 1970-ben megalakult Helytörténeti
 Társaságban mellettük Solymáron él ő régész, történész tanár is megjelent. A
 Társaság tudós tagjainak sokat köszönhet a falu: régészeti leleteket, tanulmányokat,
 a solymári várhegy feltárását, az 1972-ben megnyitott Helytörténeti Múzeumot. Az
 a tudás, ismeretanyag, melyeket Ók fölhalmoztak és közkinccsé tettek, hozzájárult
 ahhoz, hogy török uralom alatt elpusztásodott és sváb telepesekkel újra benépesített
 falu 1966-ban 700 éves múltját saját múltjaként ünnepelje. Megszületett Solymár
 címere is, melyen a solymári történelem különböz ő rétegeire utaló jelek kerültek
 egymás mellé; háttérben a középkori vár, el őtérben a magas dombon a királyi
 solymász, karján a nemes madárral, jobboldalt a sváb telepesekre utaló sz őlővessző.
 (A kilencvenes évtized elején, a községi jelképek rögzítésének idején egy
 grafikusművész új, a heraldikai elvárásoknak megfelel őbb címert tervezett, ám a
 solymáriak hevesen ragaszkodtak a megszokott régihez.)
   "Az énektanárn ő nélkül Solymáron nem virulna ilyen gazdagon a zenei élet". A
 nyugat-dunántúli polgári származású asszony férjével, egy volt katonatiszttel
 1941-ben érkezett Solymárra. Az ötvenes és hatvanas években, egészen a községi
 zeneiskolai tagozat megalakulásáig, egy kollégan őjével együtt magán zeneiskolát
 tartott fenn, az általános iskolában megkezdte a kórusmunkát, zenét szeret ő
 generációk sorát nevelte föl a faluban. A törékeny, mélyen vallásos asszonyt az
 őslakosok bizalmukba és szeretetükbe fogadták, mikor férje az ötvenes években
 börtönbe került, a templomi perselyben megcímzett borítékban pénzt, tanítványok
 szüleitől és névtelen segít őktő l élelmet, ruhát kapott. Akkor is járt a solymári
 templomba, amikor kollégái, az erősen baloldali elkötelezettségű igazgatónőtől
 félve, Máriaremetére mentek vasárnaponként, és az általa vezetett feln őtt kórusoktól
 nem várták el, hogy mozgalmi dalokat énekeljenek, a Férfikar legfeljebb a
 Marseillaise-t adta el ő Kodály földolgozásában. 1971-ben a m űvelődési ház
 zeneakadémiát végzett akkori igazgatón ője hívta fől figyelmét egy idősebb
 asszonyokból álló társaságra, akik, valamelyikük névnapját ünnepelve, a
 cukrászdában énekelgettek. Ezek az asszonyok gyermekkoruk óta ismerték egymást,
 a téeszben, temetéseken együtt énekeltek, rengeteg régi dalt ismertek. Az
 énektanárnő ezekkel a kottát nem ismer ő asszonyokkal szervezte meg a híres
 Solymári Hagyomány őrző Asszonykórust, nem ment könnyen, mert az asszonyok a
 rádióban hallott német dalfeldolgozásokat tartották "szép énekeknek", azokért
 rajongtak, s visszalépésnek tartották saját népdalaik éneklését. Ezek a népdalok
 azután, 27 évi közös munka és gy űjtés után megjelentek 1995-ben. Solymár jelenleg
 működő négy felnőtt kórusa közül, jellegéb ől fakadóan, csak az Asszonykórus áll
 kizárólag sváb származásúakból, minden más énekkarban vegyes összetétel ű a
 tagság, és dönt ően klasszikus a repertoár. Különösen a legrégebben alakult Férfikar
 tagjává válni jelentett egyben utat a betelepültek számára az őslakosok
 közösségéhez, ez az a társaság, amely kialakította saját társas szokásait,
 hagyományait, rendszeresen megvendégelik Pünkösd hétfő délutánján Solymár
 zeneszerető lakosait.
                          Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                           Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997   s4                                   Solymár: az aranyfalu...           61

   Solymár iskolájában a nyolcvanas években volt már emelt óraszámú nemzetiségi
oktatás, 1991-ben vágtak bele a kéttannyelv ű képzésbe, az óvodai nevelésben is
helyet kapott a német nyelv. Solymáron lényegében minden gyerek kiskorától
tanulja a német nyelvet, legyenek ősei svábok vagy "stockmagyarok", a
kéttannyelvű oktatás keretén belül kötelez ő néptánc-foglalkozásokon pedig főként
sváb táncokat tanulnak meg a gyermekek. A nemzetiségi hagyományok megjelenése
a helyi oktatási struktúrában mindenekel őtt azt jelenti a betelepült többség számára,
hogy a gyermekek magas színvonalú nyelvi képzésben részesülnek, ugyanakkor az
óvódán, iskolán keresztül közelebb kerülnek egymáshoz " őslakosok" és
betelepültek; azokon a községi rendezvényeken, ahol a gyerekek föllépnek,
márpedig majd mindig föllépnek, a szül ők, nagyszülők is megjelennek. A sváb
tradíciókkal való érintkezés az iskolában, az ifjúsági tánccsoportban a befogadás és
a beilleszkedés érzését ébresztheti föl az érintettekben; "öt éve költözött ide az egyik
barátom, az ő fia táncol, és rém büszke rá, hogy solymári barátai vannak". Az
 ifjúsági tánccsoportot és az iskolai táncoktatást egy már nyugdíjas korban lév ő
pedagógusnő irányítja, aki ugyancsak a negyvenes években került a községbe, itt
 egy helybéli kereskedő család tisztvisel ő fia vette feleségül. A rendkívül energikus
 asszony vezeti a solymári nyugdíjas klubot is, ahol egyensúlyoznia kell, hisz néha
 fölfortyannak a felvidékiek, ha társaik svábozni kezdenek, "de az öregek között a
 helyiek vannak többségben, a svábok bírják még hanger ővel". Ők alkotják a
 katolikus képviselőtestület kétharmadát is, ami persze nem jelenti azt, hogy a német
 misézés magától értet ődő volt vagy lenne a községben. A Heimatverein-Falukör
 első dolga volt 1991-ben egy német imakönyv kiadása, a vasárnapi tízes misén a
 hívek németül énekelték a dalokat, németül prédikálni azonban nem volt hajlandó a
 község akkori plébánosa, erre, havi egy alkalommal, és egyel őre próbaképpen 1997
 őszétő l vállalkozik a katolikus hívek új, fiatal pásztora.
    "Ebben a községben a hagyományok fontosak, azért is akarják megtartani őket,
 mert a hagyomány megtartó erő", vélekedik a református egyház presbitere, aki
 visszaemlékezve hajdani zenész éveire, állítja, "mikor játszottunk, zsúfolva volt
 minden, a zene által is közel lehet kerülni az emberekhez." Sikeres koncertek
 rendezésével a református egyház is zökken ők nélkül kapcsolódott a helyi tradíciók
 zenei áramához, és a nyolcvanas években idekerült lelkészcsaládnak köszönhet ően,
  a solymári közösségi élet egyenrangú és megbecsült tagja lett. "Az maga volt a
  csoda", amit az azóta elhunyt lelkész Solymáron elvégzett. A néhai nagytisztelet ű úr
  feleségével együtt üzletkötőként dolgozott - élete egy szakaszában színész is volt -,
  amikor ötvenöt évesen nekifogott teológiai tanulmányainak, és hatvan is elmúlt,
  amikor első , s egyben utolsó szolgálati helyére érkezett. Itt egy düledez ő, vályogból
  épült imaházat és vagy tizennyolc templomjáró reformátust talált, halálakor egy
  adományokból és a hívek Isten dics ő ségére végzett, ingyenes munkájából fölépített
  templomot és egy hétszáz tagot számláló gyülekezetet hagyott utódjára.
  Presbiterekkel együtt járta végig többször is a családokat, elvarázsolta őket hitével,
  lelkesedésével és szótehetségével, felesége a gyerekek nyelvét ismerte és beszélte;
  egyre többen jártak hitoktatásra a régebben vagy újabban betelepült református
  családok gyermekei közül. Túl azon, hogy kovászként tartotta egyben
  hittestvéreinek közösségét, a tágabb solymári környezethez is sikerrel igazodott,
  tudta, hogy "itt nekünk kell alkalmazkodni, itt elvárják, hogy a református lelkész, a
                   Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                    Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

62     Váradi Mónika                                                  TÉT 1997    s4

presbitérium tagjai részt vegyenek a községi összejöveteleken, és a lelkész úr elment
mindenhová, kaptunk is sok támogatást az önkormányzattól" és a templom
építésekor a tanácstól, a nem református lakosságtól is, "mert a munkának, a
szorgalomnak itt nagy becsülete van", és a közösség értékeli a tradíciókhoz, így a
hithez való ragaszkodást is. "A mi községi ünnepeink a templomban kezdődnek és
ott végződnek, megpróbáljuk az embereket a templom felé terelni", mondja Solymár
polgármestere.
   A presbiter azok közé tartozik, akik teljes lojalitással fordulnak az őslakosok
közösségei és hagyományápoló tevékenysége felé, részt vesz a falu "szuper"
ünnepein, ő még ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek tagjai, legyenek
bármilyen származásúak, ismerik és az utcán köszöntik egymást. A növekv ő
lélekszámú Solymáron élnek olyan polgárok, akik számára sz űkös a tradíciók által
nyújtott cselekvési keret, akik újabb értékek meggyökereztetéséért lépnek a helyi
közélet porondjára, ahogy olyanok is, akik nem elégszenek meg az oktatási
intézmények, kulturális egyesületek kínálatával. "A solymáriak egyszerre zártak és
nagyon nyitottak", ez a kettősség megtermékenyít ő, ennek és az emberek
igényességének köszönhet ő az elmúlt években egy új vegyeskórus alakítása, a
magyar gyermek-tánccsoport megszervezése a m űvelődési házban, a kéttannyelvű
és nemzetiségi oktatás mellett az angol tagozat beindítása az idén kezd ő elsősök
között. Solymáron hívták életre a lelkes szül ők, egész Kelet-Európában els őként, a
Waldorf óvodát, azóta egy falusi iskolájuk és Tóiskolájuk m űködik itt. Jellemző
azonban, hogy az alapítók között csak egy sváb szármasású asszony bukkant föl, s
 akkor is, ha az oktatási intézmények és a Waldorf szellemisége iránt az alapítás óta
eltelt majd egy évtizedben megn őtt az érdeklődés, jellemzően nem a törzsökös sváb
társadalom tagjai közül kerülnek ki az új, alternatív értékek legelkötelezettebb
 szószólói és harcosai. A negyvenvalahány tagot számláló Környezetvéd ők
Egyesületének vezet őségében is meghatározó szerephez jutnak azok az asszonyok,
 akik az elmúlt években költöztek a községbe, elnökn őjük egy már a háború előtt a
községben élő és praktizáló orvos kertészmérnök gyermeke, az aktív tagok
javarésze a fővárosban dolgozó értelmiségi. Noha a környezetvéd ők által képviselt
 értékek, akárcsak másutt e honban, nehézkesen tudják áttörni a kényelem vagy a
 közöny korlátait, Solymáron sikereket is számon tarthatnak; eredményesen léptek
 föl a külterületen fekvő téglagyár légszennyezése ügyében, fórumot szerveztek az
 MO-ás körgyűrű tervezett útvonaláról, ahol annak szükségtelen és környezeti
 károkat okozó mivoltára hívták fel a jelenlév ők többségét meggyőzve a figyelmet,
 Diána-Napot, a Föld-Napján az általános iskolában el őadásokat tartottak,
 megkezdték a szelektív hulladékgy űjtést a nagyközség több pontján, stb.
 Erdőtakarítási és faültetési akcióiban az iskola, több vállalkozó és mindenekel őtt az
 önkormányzat is részt vesz. Egyik legfontosabb eredményük talán éppen az a tény,
 hogy a község képvisel őtestülete nem afféle habókos zöldeknek, hanem partnernek
 tekinti őket, s ennek nem csak az általuk szervezett akciókban való részvétel révén
 adják kifejezését, hanem abban is, hogy a községi környezetvédelmi rendelet
 kidolgozására meginvitálták az egyesületet. A solymári siker egyik összetev őjének
 nevezhetném, és mindenképpen értéknek tartom, hogy a község vezetése igyekszik
 egyensúlyt teremteni a tradíció és az új értékek, az őslakosok és a folyamatosan
 beköltözők között.
                             Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                              Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997    s4                                        Solymár: az aranyfalu...                63

  1994-ben az önkormányzati választások el őtt vagy húsz ember fogott össze, hogy
az "Így ne tovább!" jelszava mögé fölsorakozva, pártoktól független választási
koalíciót alkosson, kezdeményezői az akkori polgármester vezetési és
munkastílusával elégedetlen képvisel ők ill. választópolgárok voltak. E választási
csoporttal - amely a jelenlegi 14 fős testületben, a polgármesterrel bezárólag tíz
pozíciót tudott megszerezni - szorosan együttm űködtek a német kisebbségi
önkormányzat ugyancsak megválasztott tisztségvisel ői. Kezdettől határozottan az az
álláspont alakult ki a csoporton belül, hogy váljék ketté a települési és a kisebbségi
önkormányzat, noha a települési önkormányzati jelöltek zöme a származási
közösséghez tartozott, ők, egy kivételle1 31, nem nemzetiségi színekben óhajtottak
indulni. A jelenlegi testület tíz tagja sváb családban született, sokan "sváb testület"-
nek is nevezik, ám egyrészt nem mindegyik képvisel ő tartja fontosnak és
firtatandónak a maga és mások származását 32, másrészt mindenki tisztában van
azzal, hogy a településen, ahol a lakosoknak negyede 33 tartozik származás szerint a
német kisebbséghez, "nem lehet túldimenzionálni a testületben a sváb ügyeket". A
kisebbségi önkormányzat pedig úgy látja, hogy a testületi üléseken olyan
kérdésekben döntenek, amelyek többnyire közömbösek nemzetiségi szempontból. A
kisebbségi önkormányzat az oktatás és kultúra területén élhet véleményezési
jogával, alapvető feladatának a kisebbségi hagyományok őrzését, megtartását, az
identitás meger ősítését tartja. Solymár község kulturális életében a kisebbségi
önkormányzat pusztán legitim közhatalmi léte, és mégoly korlátozott jogosítványai
révén új és nagyobb hangsúlyt ad a sváb tradícióknak; a kisebbségi önkormányzat
elnöke talán nemzetiségi egyesületek vezet őinél nagyobb eredménnyel tárgyal,
veszekszik plébánossal német miséért, testületi tagokkal a kéttannyelv ű oktatás
további támogatásáért, mert püspökhöz, ombudsmanhoz fordulhat, vétójogot
gyakorolhat. Minderre még nem került sor, Solymáron a kisebbségi önkormányzat a
községvezetés teljes erkölcsi és lehet őség szerint anyagi támogatását élvezi, ennek
azonban alapvet ő feltétele a testületek illetékességi körének, m űködési területének
elválasztása.

                              Ünnepek, rítusok egyensúlya
  1996 Solymár életében a megemlékezések és új, hagyományt teremt ő ünnepek éve
volt, s a közösség összetartozását, identitását meger ősítő események során
meghatározó motívumként, a szervez ők, résztvevők, a községvezetés szándékaként
húzódott végig az értékek, a lakosság különböz ő csoportjai közötti egyensúly
megteremtésére, meger ősítésére való törekvés.
  A helyi ünnepek sorában a millecentenárium bírt a legkevesebb jelent őséggel,
iskolai és községi megemlékezések, történelmi "ki mit tud"-ok mellett a
képviselőtestület ünnepi ülésén elfogadott, és a helyi sajtóban "Hittel és felel ősen"34
                                          ő érdemleges eseménynek, amely a község címelközradotnyi eh
életét, ünnepeit és rítusait nem alakítja ugyan, de kétségtelenül szimbolikus
gesztusnak tekinthet ő. Ebben a nyilatkozatban a község nemzetiségi történelme és
mivolta nem kerül említésre, a testület tagjai, illetve a szöveg írója - a nyolcvanas
évektől a faluban él ő és tanító történelemtanár, polgármester-helyettes - pátoszos
hangvétellel emlékeznek meg a nemzeti történelemr ől, jelezve, hogy a "nehéz sorsú
nép" szenvedései - tatár és török uralom, "a trianoni tragédia" és a ránktelepedő
                    Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                     Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

64      Váradi Mónika                                                   TÉT 1997    s4

 "nagy vörös keleti birodalom" - egyben a solymári közösség szenvedései is.
 "Mindezeket túlélte a nemzet: köszönhette ezt az Istennek, kiemelked ő fiai
 áldozatának, fel-felbukkanó pozitív tulajdonságainak. De hatalmas árat fizettünk;
 az ősi föld egy része elveszett - a vér felhígult - a lélek kih űlt - a nemzeti karakter
 eltorzult - Istent elvesztettük!" A nemzet el őtt álló feladat nem kevés, egy "életképes
 és igazságos társadalom" építése, az emberek hitének, optimizmusának, szilárd
 erkölcsi értékrendjének és a nemzettudatnak, valamint a határokon túli magyarság
 pusztulásának megállítása. Mit tehetnek mindezért a solymáriak? "Látszólag
 keveset, de ha a szervezet egy parányi része visszanyeri erejét, az egész test
 egészségesebbé válhat." A testület mindenkit megszólít, önmagát, az egyesületeket,
 pártokat, a pedagógusokat és a családokat, tegyenek meg mindent a közélet iránti
 közöny megszüntetésére, nyissanak az ifjúság felé, neveljenek testben-lélekben
 egészséges gyerekeket, ne csak anyagiakat, hanem szeretetet is nyújtsanak
 gyermekeiknek, alakítsanak ki a következ ő generációban "szilárd erkölcsi rendet,
 hagyománytiszteletet és magyarságtudatot". "Kérjük Isten segítségét községünk
felvirágzásához és a magyar nemzet további ezeréves egészséges fejl ődécéhez...",
 zárul az ünnepi nyilatkozat.
    "Üdvözít őnk anyja Mária/hálatelt szívvel köszönik/pártfogásodat a kitelepítettek
 és az itthon maradottak,/akik a nehéz években is bíztak /oltalmadban. Hírdesse ez
 az emlékm ű/a megbocsájtást és az egymás iránti/ szeretetünket. Szolgáljon
 mementoként a jelenkor/ és a jöv ő nemzedékei számára örök /tanulságul." 1996 a
 magyarországi németek kitelepítésére való megemlékezés éve volt Solymáron is. A
 községben a kétnyelv ű felirattal ellátott márvány-bronz emlékm ű, a többnapos,
 kiállítással, koncertekkel egybekötött májusi megemlékezési ünnepség költségeit az
 egyház, az önkormányzat, a helyi lakosok és f őként a kitelepítettek adományaiból
 fedezték. A Hősök Napján a kegytemplom nyugati falán német nyelv ű mise
 keretében felavatott és megszentelt kitelepítési emlékm ű "Solymár csillagát", a
 Segítő Szűzanyát ábrázolja, akinek köntöse oltalmazóan terül a kitelepítettek
 szomorú, elcsigázott csoportja köré. Annak idején, miel őtt a vagonokhoz indultak, a
 templomban utolsó misére gyűltek össze az emberek. Megrendít ő egyházi és
 községi ünnep volt ez, amely azonban nem nélkülözte a politikai
 jelentést/jelentőséget sem. A sváb szenvedéstörténet felidézésének, a többség és
 kisebbség kiengesztelődésnek országos sorozatában a solymári megemlékezés
 különös megvilágítást kapott, el őzményei és az ünnepi beszédek okán. A május 25-i
 ünnepséget megelőző napokban robbant ki a baranyai lehallgatási botrány, a
 titkosszolgálat lehallgatta volna több kisebbségi vezet ő telefonjait. A solymári
 ünnepségre hivatalos volt Nikolits István a titkosszolgálatokat felügyel ő tárcanélküli
 miniszter, egyben Solymár országgy űlési képviselője, Kerner Lőrinc, a
 Magyarországi Németek Országos Kisebbségi Önkormányzatának elnöke fölvetette,
 talán nem volna helyes, ha a miniszter részt venne az ünnepségen. A miniszter eljött,
  sőt, "emelt fővel" állt ott, és az egész magyar kormány nevében megkövette azokat
  az áldozatokat, akiket nemzetiségi hovatartozásuk miatt meghurcoltak. Kerner
  Lőrinc beszédében az akkortájt napvilágra került 1945-ös kormányülési
 jegyzőkönyveket idézte, melyekb ől egyértelműen kiviláglott a magyar kormány
  felelőssége a németek kitelepítését érint ő döntésben; a hallgatóság tapssal honorálta
  azt distinkciót, mely szerint nem a magyar nép, hanem az akkori magyar kormányzat
  bűne volt a kitelepítés.
                          Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                           Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997   s4                                   Solymár: az aranyfalu...         65

   A kitelepítésről való ünnepélyes megemlékezés egy történelmi id őszak, éspedig a
 hallgatás idő szakának lezárását jelentette azáltal, hogy az igazságtalan kollektív
 büntetés során elszenvedett közösségi és egyéni sérelmeket megnevezte 35 ; nagyon
 kevés volt az a család, ahol err ől egyáltalán beszéltek az emberek, még a
 hazalátogató rokonokkal is csak elvétve került szóba ez a téma, a nyilvános
beszédben a rendszerváltásig lényegében tabunak min ősültek a háború utáni
 események. A kitelepítés a közös szenvedéstörténet megjelenítésével, az
 emlékműve! a solymári svábok identitásának elidegeníthetetlen, legsajátabb részévé
vált, s egyúttal a község, Solymár identitásának is része lett. 1997-ben a
képviselőtestület a hivatalos községi ünnepek sorába emelte a kitelepítés
 évfordulóját.
  A solymári kegytemplom Segít ő Szűz Máriájához kötődik, évszázados egyházi
ünnep a solymári búcsú, amely azonban 1996-ban afféle össznépi, az egész falut
megmozgató, kulturális, sporteseményekkel, kirakodóvásárral tarkított, kavalkád, és
ugyancsak hivatalos községi ünnep lett. A kitelepítési ünnepség szervezésében
oroszlánrész jut a kisebbségi önkormányzatnak, egyesületeknek, de a búcsú
előkészítésében és lebonyolításában "visszafogottan" vesznek részt, a többnapos
eseménysorozatban csupán egy délután a német és meghívott más nemzetiségeké, a
hagyományoké. A szervezőmunka javát a művelődési ház dolgozói vették magukra,
fölkeresték azokat a m űvészeket, festőket, színészeket, operaénekeseket, zenészeket,
akik Solymáron élnek, meghívták a solymári kézm űveseket és mindenki szívesen
jött. A búcsún kiállító m űvészek némelyike jótékonysági árverésre bocsátotta
alkotásait, ezzel támogatva a katolikus egyház Golgota Alapítványát, egy új
Kálvária kápolnájának és stációinak megépítését. A kiállítást megnyitó író szavai
szerint a község "bevonta az új telepesek alkotókedvét is a közösség hagyományai
és értékei közé....A jó lokálpatriotizmus és a jó nagyvilágra-nyitottság együttélése
ez. Mint ahogy az egyik kiállító m űvész, aki Szekszárdon született, a Távol-Keletre,
Japánba költözött, hogy tágítsa horizontját, majd japán feleségével és gyermekeivel
Solymáron találta meg alkotó munkájához a szép tájat és a jóles ő környezetet - az
ugyancsak kiállító japán m űvész pedig hazájából először Indiában kereste, majd
végül itt Solymáron találta meg szellemi otthonát. Így n ő össze szervesen glóbusz és
provincia, egymást kiegészítve. " 36


  A kitelepítésről való megemlékezés a történelem tudatosítása és a következ ő
generációknak szóló intés, üzenet, a búcsú a községben él ők közös erőfeszítése,
igyekezete, hogy az eltér ő kulturális tartalmakat egyenrangú értékként jelenítse meg
a nyilvánosság előtt, hogy Solymáron őslakosok, idevetettek, új beköltözők a közös
ünneplés és mulatság révén mind solymárinak és otthon érezzék magukat, hogy
valamennyien itt találják meg az Aranyfalut. A bevezet őben említettem már; az,
hogy Solymár sikeres településnek tekinthet ő, a különféle t őkefajták folyamatos és
intenzív jelenlétében gyökerezik, a relatíve autonóm gazdaság, a lakosság
vállalkozó kedve és ereje, képzettségi és jövedelmi szintje mellett, azoktól nem
függetlenül, az itt él ők igényessége és aktivitása is olyan forrást, ha úgy tetszik,
tő két jelent, amely nélkül ez a falu nem az lenne, ami: sikeres település. "Solymáron
valóban szeretik az emberek a lakóhelyüket, és sokat tesznek is érte." Ilyen egyszerű
ez.
                        Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                         Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

66       Váradi Mónika                                                                  TÉT 1997      s4

                                              Jegyzetek
I Írásom címét egy, a Solymári Hírmondó 1991, augusztusi számában megjelent cikkb ől kölcsönöztem.
    Nem ismerem azt a mesét, amelyre a Solymár nagyközség agglomerálódásának négy évtizede, a
    főváros agresszív terjeszkedése és a hajdani falu visszavonhatatlan átalakulása fölött borongó szerz ő
    hivatkozik, s amely egyfajta profán tékozló fiú - történet; a fiú elmegy, hogy megkeresse az
    Aranyfalut, melyet végül, hosszú bolyongás után otthonában, szül őfalujában talál meg. Víg Ferenc:
    'Aranyfalu'. Solymári Hírmondó 1991.8. Szent György hava. április 20.
2
    Tudományos főmunkatárs, MTA RKK Közép — és Észak-magyarországi Tudományos Intézet,
    Budapest.
3
    1895-ben 11840, 1935-ben 53489 gyümölcsfát találtak Solymáron az összeírók. A harmincas évek
    közepén a Budai Hegyvidék északi részén Solymárt jellemezte a legintenzívebb gyümölcskertészet. A
    Magyar Korona országainak Mezőgazdasági Statisztikája. 1. rész. A 1895. évi összeírás főbb
    eredményei községeként. MSK XV. kötet. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és
    gyümölcsfaállománya. 1935. MSK új sorozat 100. kötet.
4
   Forrás: Az 1930. évi Népszámlálás 2. rész. Foglalkozási adatok községek és külterületi lakott helyek
    szerint, továbbá az ipari és kereskedelmi nagyvállalatok MSK új sorozat 86. kötet.
s Thimng Alajos: Tájékoztató adatok az iparforgalmi keres őnépesség ingavándorlásáról. Magyar
        • •
    Statisztikai Szemle 1935/1. 12-22. o.
6 Az aktív korú népességben a fővárosba ingázók aránya 49.7% volt 1980-ban, 1990-ben magasabb,
    60% volt ugyan, de ez a fővárosból beköltözők növekvő számából fakadt, hisz többségük nem adta fül
    budapesti munkahelyét. Forrás: Népszámlálás 1980, 1990. Ingázási adatok
7 1995-ben az 1000 lakosra jutó vállalkozások vonatkozásában Solymár az élmez őnyben található (167)
    a Dunakanyar üdülőtelepülései, Leányfalu (173), Visegrád (166) valamint Budaörs (168) Szentendre
     (165) társaságában. Forrás: Az újonnan lehatárolt budapesti agglomeráció f őbb adatai. KSH, 1997.
8 Seres István: Solymár története és néprajza. Helytörténeti Alapítvány 1993. 206. o.
9
   Solymári Hírmondó 1995. június.
 10 A község lakosságszáma 1960: 3615, 1970: 4014, 1980: 5275, 1990: 6209, 1995: 7240. Forrás:
    Népszámlálási adatok, Pest megyei Statisztikai Évkönyv.
 11 Seres István id. m ű. 88. o.
 12 Népszámlálás 1990. Pest megye térségeir ől, azon belül az agglomerációról két ízben is készült térségi
     szintű elemzés az MTA RKK Budapesti Osztályán, s e kutatások eredményeit természetesen
     alapinformációként kezelem. Kistérségek Pest megyében 1993, Gazdasági és társadalmi folyamatok
     Pest megyében, 1995.
 13
      1994-ben az egy adózóra jutó jövedelem nagysága Solymáron 474.067 Ft, magasabb a statisztikai
     agglomerációs városok (403.199 Ft) és községek (345.710 Ft) átlagánál éppúgy, mint a Piliscsaba-
     Szentendre statisztikai térségre (375.603 Ft) jellemz ő átlagos jövedelemnagyságnál (Solymár ezen
     statisztikai térséghez került besorolásra). Forrás: Bihari Zsuzsanna által összeállított és kezelt Pest
     megyei adatbázis. MTA RKK Budapesti Osztály
 14
      A teljesség igénye nélkül: Helytörténeti Társaság, Heimatverein-Falukör, Waldorf egyesület,
     Környezetvédők Egyesülete, településrészi egyesületek, Caritas, Templom tér Alapítvány,
     Helytörténeti Alapítvány, Golgota Alapítvány, Szabad Waldorf Alapítvány, Solymár Közbiztonságáért
     Alapítvány, Solymár Sportjáért Alapítvány, Környezetvédelmi Alapítvány, Corvinus Alapítvány,
     Református Egyházi Alapítvány. A faluban jelenleg négy kórus és két tánccsoport m űködik az iskolán
     kívül, német és angol nyelv ű színjátszó stúdió, nyugdíjas klub a m űvelődési házban.
 15
     A solymári sportélet a PEM Ű-n belül bontakozott ki, kézilabdacsapata NB I-es szintre jutott el. Ma is
     a PEMÚ RT a községi sportélet legfőbb szponzorálója, a sportalapítvány elnöke az RT elnök-
     vezérigazgatója. A gyár sportcsarnoka pedig egyben a községé is, minden települési rendezvény
     számára színteréül szolgál.
 16
      A községi infrastruktúra kiépülésének Seres István külön, b őségesen adatolt fejezetet szentel idézett
     munkájában, melyet e bekezdésben is alapvet ő forrásként kezelek.
 17 Forrás: lásd 7. jegyzet
 18 Tamás Enikő: "Mi lesz veled, Solymár?" Solymári Hírmondó 1993. szeptember
 19 Seres István id. m ű, 143-147. o.
 20
     Solymári Hírmondó, 1995. július
                                Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                                 Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

TÉT 1997      s4                                           Solymár: az aranyfalu...                   67

21 Karácsony táján a pékség szaküzletében ingyen ill. kedvezményes áron juthatnak kenyérhez,
   péksüteményhez a solymári vásárlók, a vállalkozás születésnapján széleskör ű fogadást adott a
   tulajdonos, aki nem csupán a vállalkozók és az önkormányzat között tölt be közvetít ő szerepet, hanem
   magára vállalta a környezetvéd ők egyesületének képviseletét is.
22 Solymár 1996-ban 478.737 ezer forintból gazdálkodott, a helyi adókból befolyó összeg 53.200 ezer Ft
   volt. 3640 lakos után 91.745 ezer Ft származott a személyi jövedelemadóból, az állami támogatás
   együttes összege 210.897 ezer Ft volt, az összes bevétel 40%-a. Solymári Hírmondó 1996. április
23 A Solymári Búcsút értékelve a Királyi Morzsák tulajdonosa, egyben a szervez ő bizottság vezetője,
   egyesületi tag és önkormányzati képvisel ő "örömteli eredményről számolt be: a község vállalkozói
   soha ilyen nagy számban és nagy összegben nem szponzoráltak hasonló rendezvényt". A vállalkozók 3
   millió forinttal támogatták a Búcsú eseményeit. Solymári Hírmondó 1997. szeptember.
24 Seres István id. m ű. 218-222. o.
25 1991-ben a zsámbéki üzemegység 306 embert foglalkoztatott, Cegléden ill. a ceglédi üzemhez
   kapcsolódó Mikebudán és Nyársapáton 407 ill. 34 és 43 fő dolgozott. Forrás: Ipari telephelyi adatok,
   1991. KSH, MTA RKK BO. 1991-ben a zsámbéki üzemegység 306 embert foglalkoztatott, Cegléden
   ill. a ceglédi üzemhez kapcsolódó Mikebudán és Nyársapáton 407 ill. 34 és 43 fő dolgozott. Forrás:
   Ipari telephelyi adatok, 1991. KSH, MTA RKK BO.
26 Az MRP-törvény szerint a közös vállalatokban, így a PEM Ű vegyes tulajdonú kft-iben dolgozók nem
   lehetnek az MRP-tagjai.
27 Seres István id. m ű 75-77. o. Az ún. B-típus bevezetése ellen, a község akkori sváb származású,
   magyar érzelm ű plébánosának kezdeményezésére, tiltakozott a szomszédos Pilisvörösvár
   képviselőtestülete is, szintén sikerrel.
28 Kovács Alajos: A németek helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában.
   Budapest, 1936.
29 A kéziratot a jelentést készít ő és Solymáron hétvégi házzal bíró Dobrovits Sándor (1939-1945-ig a
   KSH elnöke) adta át Seres István VB-titkárnak.
30 A parasztcsaládokban szokás volt egy fiú kitaníttatása.
31 Minden eshetőségre fölkészülve a kisebbségi önkormányzati jelöltek mellett a Heimatverein-Falukör
   elnöknőjét nemzetiségi jelöltként indították a települési képvisel őtestületben, hogy ott is legyen, aki
   képviseli a kisebbség érdekeit. A kezdeti zavar után ez a képvisel őnő rendes képviselőként dolgozik a
   testületben, minden német nemzetiséget érint ő ügyben a német kisebbségi önkormányzat a kompetens
   és legitim képvisel ő.
32 Ugyanakkor jellemző, hogy a választási csoporthoz tartozó egyik jelölt, tanárember, nem vállalta a
   polgármester-jelöltséget, mert nem sváb. Ő lett a polgármester helyettese.
33 Az 1990-es Népszámlálás adatai szerint a község lakosainak 19,7%-a német nemzetiség ű ill. beszél
   németül.
34 Solymári Hírmondó 1996. szeptember
35 A művelődési ház emlékező kiadványa az átéltekr ől készített interjúkat közölt, és az interjúk készít ője
   néhány betelepített felvidéki magyart is megszólaltatott.
36 Görgey Gábor író kiállítás-megnyitójának szövege. Solymári Hírondó 1996. szeptember



                                               Irodalom
Seres István (1993) Solymár története és néprajza. Helytörténeti Alapítvány, Solymár,
Solymári Hírmondó 1989 ősze és 1997 ősze között megjelent számai.
Őszinte szándékkal. Kitelepítés 1946. április 18. és 23. Mit ehrlichem Willen. Vertreibung 18. und 23.
  April 1946. Apáczai Csere János M űvelődési Háza, 1996.
 Segítségükért, az általuk nyújtott információkért köszönettel tartozom alább
fölsorolt beszélget őtársaimnak:
Behovics Antalné, a Hunyadi Mátyás Általános és Zeneiskola igazgatója,
Bognár Istvánné, Solymár utolsó tanácselnöke, a Solymári Hírmondó szerkeszt ője, az Apáczai Csere
  János Művelődési Ház vezetője,
Budavári Mihályné, nyugalmazott főkönyvelő, önkormányzati képvisel ő, a Heimatverein-Falukör
  elnöke, a római katolikus egyházközség képvisel ője,
Enczmann László, polgármester, a Solymári Férfikórus tagja,
Friedrich Istvánné, nyugalmazott pedagógus, a solymári tánckultúra elindítója,
                       Váradi Mónika Mária: Solymár: az aranyfalu
                        Tér és Társadalom, 11. 1997. 4. 45–68. p.

68       Váradi Mónika                                                              TÉT 1997     s4
Dalos János, műanyagipari vállalkozó, gazdálkodó, az Érdekegyeztet ő Fórum elnöke,
Kelemen Istvánné, nyugalmazott ének- és zenetanár, a solymári kórusélet újraéleszt ője, a Solymári
  Daloskönyv szerzője,
Ligeti Ágnes, a Solymári Környezetvédő Egyesület tagja, az Ezerjófű gyógynövényszaküzlet
  tulajdonosa,
Lutz Ferenc, számítástechnikus, a SNKÖK tagja,
Marlokné Cservenyi Magdolna, általános iskolai tanár, a SNKÖK, a Hagyomány őrző Asszonykórus
  tagja,
Miklóssy Barna Béla, nyugalmazott nyomdász, a református egyházközség presbitere,
Novoszádek János, pedagógus, alpolgármester,
Pakó Károlyné, vezető óvónő, a SNKÖK tagja,
Posovszky Márton, építési vállalkozó, a Vállalkozók Egyesületének elnöke,
Posovszky Mártonné, az ingatlaniroda vezetője, a Solymári Nőikar tagja,
Reményi István, nyugalmazott mérnök, a SNKÖK elnöke,
Sarlós Bernát, a PEMŰ RT elnök-vezérigazgatója,
Seres István, 1954 és1988 között a községi VB-titkára, a Helytörténeti Alapítvány egyik alapító tagja,
  Solymár monográfiájának szerz ője.


             SOLYMÁR, THE "GOLDEN VILLAGE"
                                   MÓNIKA VÁRADI
 Development of Solymár, a prosperous village in the vicinity of Budapest has
been determined by its geographical situation since the beginning of the 19 th
                                                                                                      century.Alhog,semntwaprofhxdinglmeratofh
Capital, local economic basis such as fruit growing and building material industries
emerged as important element of prosperity. This limited economic independence
was preserved also in the centrally planned system, as a result of the establishment
of new local industries such as clothing and plastic manufacturing. In this way,
Solymár has always been less dependent on the economy of the metropolis than the
rest of the agglomeration belt.
  Despite the temporary decline in local industries, re-organisation of the privatised
companies and the expansion of new enterprises (particularly, in trading, food
industry and construction) strengthened local economic basis. The prosperity rested
on local industrial basis, vicinity of a large-scale market furthermore, on the
advanced infrastructure system (including gas and sewage).
  Urban sprawl also had a significant role in local development. The process
commenced with the 1950ies is still going on. The majority of immigrants are
wealthy and/or highly qualified people who are important actors of local economy,
act as well-to-do consumers and represent local interests in social organisations.
One of the key factors of the success of Solymár is the integration of immigrants
thitough the conciliation of interests of "natives" and "newcomers". In this way,
traditions and cultural character of the village was preserved. German population
had an important part in saving local identity.
  Successful policies of the local government were also an important tier for local
prosperity. This factor is based on the collaboration of the government, social
organisations and local entrepreneurs. Access to information, recognition of mutual
interests and permanent co-operation are fundamental for smooth operation of a
successful settlement like Solymár.