Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
Tér és Társadalom 10. 1996 • 1: 43-58
MAGYARORSZÁG KULTÚRGEOGRÁFIAI
KORSZAKAI (895-1920)
(Cultural geographical eras in Hungarian history)
FRISNYÁK SÁNDOR
A kultúrgeográfia az emberi tevékenységi formákkal, a környezethasznosítás és -átalakítás
eredményeivel, a népesség és az etnikumok tagolódásával, a településhálózat és az
infrastruktúra térszerkezetével foglalkozik (Wirth E. 1979). A definícióban felsorolt
jelenséL;*, jelenségcsoportok id ő- és térbeli változásait, összefüggésrendszerét a történeti
földrajz tárgyalja a társadalom- és gazdaságtörténeti korok szerint. A Magyarország
kultúrgeográfiai korszakait összefoglaló tanulmányunkban — a terjedelmi korlátok miatt — a
történeti földrajz témakörébe tartozó jelenségekb ől csak a legfontosabbakat ragadjuk meg,
első sorban azokat az emberi tevékenységi formákat, amelyek a gazdasági fejl ődésfolyamatot
okumentálják.
1. A Kárpát-medence társadalom- és gazdaságtörténete
A Kárpát-medence társadalom- és gazdaságtörténete az bizonyítja, hogy az ember és a
ldrajzi környezet kapcsolatrendszerében két jelenség, az alkalmazkodás, továbbá az
formálás (= antropogén tájalakítás) jellemz ő (Tóth J. 1987). Az ökológiai antropológia
Imélete szerint az azonos geográfiai környezet azonos alkalmazkodási folymatokat indít el, s
z a Kárpát-medence gazdasági térszerkezetében már a korai feudalizmus évszázadaiban is
yomon követhető. Az emberi tevékenységi formák — az ökológiai feltételeknek megfelel ően
differenciálódnak és térbeli rendszereket alkotnak. A különböző tájtípusok — az árterek és
entes síkságok, domb- és hegyvidékek, intramontán kismedencék — más és más termelési
truktúra kialakítását tesznek lehet ővé. A homogén területeken sem teljesen egyforma a
örnyezetfelhasználás, mert azt a társadalmi-gazdasági faktorok is alakítják-formálják.
A regionális termelési specializáció Európa nagy részén már a XII. században kialakul és
lapja a tájak közötti kereskedelemnek (Cameron, R. 1994). A Kárpát-medencében — a
eriférikus tájak fokozatos benépesülésével és gazdasági birtokbavételével — a
unkamegosztás térbeli rendszere csak kés őbb, a XIII. századtól fejl ődik ki (Gyimesi S.
988, 1994). A tájak specializációja — a természeti adottságok és az er őforrások
ülönböző sége révén — egy-egy termék, termékcsoport jelent őségtöbbletében mutatkozik
eg. A munkamegosztás a XIII-XV. száladtól a Kárpát-medencében a bels ő-alföldi tájaktól
hegységkeret felé — a domborzat változásait követve — koncéntrikus övezeteket alkot (1.
bra). A termelési övezetek egymást kiegészít ő (komplementer) tevékenységet folytatnak, és
ár a XIII. századtól egymással kapcsolatban állnak. A munkamegosztásnak az 1. ábrán
azolt rendszere azonban csak modellnek tekinthet ő, amelyen belül — a lokális vagy
ikroregionális sajátosságoknak megfelel ően — markáns különbségek is lehetségesek
risnyák S. 1990, 1995).
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
44 Frisnyák Sándor TÉT 1996 s 1
1. ÁBRA
A Kárpát-medence földrajzi munkamegosztásának modellje
(The model of the division of labour in the Carpathian Basin)
Jelmagyarázat: A = medencesíkság, B = dombvidék, C = hegységkeret, 1 = ártéri síkság
(állattenyésztési profillal), 2 = ármentes szint ("életkamra" földm űvelési profillal), 3 =
dombsági tájak vegyes (pohkultúrás) gazdálkodással, 4 = sz őlő- és borgazdasági terület, 5 =
erdő , 6 = az intramontán kismedencék földm űvelése, 7 = havasi legel ő, 8 = vásárvonal, 9 =
vásárváros, 10 = ártérperemi település, 11= medenceközpont, 12 = montánipár
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
TÉT 1996 s 1 Magyarország kultúrgeográfiai korszakai 45
Ék nagy térszerkezeti egységek (régiók) a rendelkezésre álló források alapján pontosan nem
iatárolhatók körül, a XVIII-XIX. századig többé-kevésbé a természetföldrajzi tájbeosztással
megegyezőek (2. ábra). A régiókon belül, a kézműipari forradalom eredményeként, a XIII.
századtól városgazdasági körzetek alakulnak ki, s ezek agrártermel ő falvakat és egy iparos-
cereskedő várost kapcsolnak egységbe (Gyimesi S. 1994). A városi piac a lokális
cereskedelem központja, amelynek vonzás- és ellátókörzete egynapi járóföldre, mintegy 15-
30 km sugarú területre terjed.. A távolsági kereskedelemmel is foglalkozó városok
piackörzetei ett ől lényegesen nagyobbak.
A nagyrégiók kialakulása és egybeszervez ődése hosszú fejlődési folyamat, amelyben az
Alföld, mint gazdasági centrumtérség integráló szerepet tölt be. A térszerkezet
legenergikusabb sávja a Cholnolcy által felismert vásárvonal-rendszer, amelyből a központi
medencét határoló — alföldperemi —‘ vonal a legjelent ősebb. A gazdasági erővonal (=
vásárvonal) erőközpontjai azok a völgykapukban kialakult vásárvárosok (empóriumok),
amelyek a mindenkori fejl ődés magterületei, integráló és innovációs központjai (2. ábra). A
)első medencerendszer és a hegységkeret régiói — mint különböz ő, de egymás
tevékenységére is építkez ő struktúrák — gazdasági egységet alkotnak. A történészek szerint a
gazdasági egység még az ország három részre szakadáSa után is megmarad (Szakály F.
1994), amit leginkább az interregionális kapcsolatok továbbélése bizonyít. A Kárpát-
medence ökonómiai egysége csak 1920-ban, a történelmi Magyarország szétdarabolásával
és a régiók tradicionális kapcsolatrendszerének a felszámolásával sz űnik meg
2. A Kárpát-medence, mint közép-európai nagytájcsoport
A Kárpát-medence, mint közép-európai nagytáj csoport, alapvet ően két részre, a központi
medencékre és az 1.500 km hosszú, mintegy 150-200 km széles hegységkeretre különül el. A
325.000 km2 -es megarégió 51%-át a 200 m-nél alacsonyabb síksági tájtípusok foglalják el. A
iombságok (201-500 m) 24%-kal, a középhegységek (501-1000 m) 20%-kal, az 1000 m-nél
magasabb hegyvidékek 5%-kal részesednek a Kárpát-medence területéb ől. Az alföldek, a
iombságok és az intramontán kismedencék kedvez ő ökológiai feltételeket biztosítanak mind
az állattenyészt ő, mind a földművelő tevékenységhez. A mez őgazdasági termelés orografikus
határa 1000-1100 m, a gabonatermelés délen 900 m, északon kb. 600 méter magasságig
lehetséges. A Kárpát-medence területének mintegy 3/4 része alkalmas a cereáliák
termelésére.
A honfoglaló magyarság szállásterülete a bels ő medencerendszer sík- és dombvidékeire, az
ország 2/3 részére (= 220..000 km2) terjed ki. Ez a honfoglalás és kora Árpád-kori élettér, az
oikumené megközelít ő leg azonos a lösz és egyéb negyedkori üledékek, a tölgyerd ők
elterjedésével, továbbá a 600 mm-es izoiétával határolt területekkel. A medence belseje
erdős-sztyepp vidék, amelyet magassági övekbe tagolodó zárt erdőségek foglalnak keretbe.
A Kárpátok erd ős hegyvonulatait a centripetális-jelleg ű vízhálózat teraszos völgyei
kapcsolják össze a bels ő medencékkel (Alföld, Kisalföld és az Erdélyi-medence). A
medencesíkságokra érkez ő folyók meg-megismétl ődő áradásaikkal hatalmas területeket
öntenek el. A honfoglalás idején és a feudalizmus kés őbbi korszakaiban is — egészen a XIX.
századi integrált kömyezetátalakító munkálatokig — az ország területének 15%-át (= 48 700
km2) foglalják el az állandóan és időszakosan vízzel borított területek (Dóka K. 1987,
Somogyi S. 1988, Lászlóffl W. 1938). Az alföldi tájak hidro- és biogeográfiai adottságaira
épül a magyarság differenciált ártéri gazdálkodása, amely a honfoglalás és államalapítás
korától a múlt század közepéig meghatározó jelent őségű ágazat.
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
46 Frisnyák Sándor TÉT 1996
s I
• •
•3
C .!
• fi
ti
E
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
TÉT 1996 s I Magyarország kultúrgeográfiai korszakai 47
A honfoglaló magyarság komplex környezetminősítése és -értékelése, a letelepedésre, a
gazdálkodásra alkalmas tér megválasztása kitűnő geográfiai ismereteken, a félnomád
állattenyészt ő és földművelő életforma gazdag tapasztalatain alapult.
Őseink gazdálkodását alapvet ően az állatenyésztés és az ekés földm űvelés jellemzi, de ezek
mellett jelent ős még a halászat, a vadászat szerepe, a házi- és a kézm űipari termelés is (pl. a
kovács-, az ötvös-, a fazekasipar). A megszállt terület keleti peremén, a Bodrogközben és
környékén alakul ki az első, a X. század közepéig funkcionáló hatalmi központ (Németh P.
1973. Révész L. 1994). A Felső-Tiszavidék geopolitikai helyzete (egy lehetséges beseny ő
támadás veszélye) indokolta a katonák elit alakulatainak letelepítését és a védelmi rendszer
kiépítését.
A honfoglalás a magyarság történetében nemcsak földrajzi helyváltoztatás, hanem
megmaradásunkat bizto s ító életforma-(rendszer)váltás kezdete is. A 400.000 fónyi
magyarság volt az egyetlen kelet-európai sztyeppér ől érkező nép, amely végleg megtelepült
és nemzetté integrálódott a Kárpát-medencében, majd önálló államalakulatként beilleszkedett
a feudális államok rendszerébe (Glatz F. 1995, Gyolfft Gy. 1977).
3. A korai feudalizmus (X-XII. század)
A korai feudalizmusban (X-XII. század) a magyar társadalom hagyományos életformája
teljesen átalakul. A három évszázadot felölel ő korszak mintakövető fejl ődését a
településhálózat alapvetése, a feudális intézményrendszer kiépítése, a keresztény hit és
kultúra átvétele jelzi. Az életformaváltásban nagy szerep tulajdonítható az interetnikus
kapcsolatoknak, a kultúrák átadását-átvételét felgyorsító német, vallon stb. betelepüléseknek,
a szerzetesek mintagazdaságainak és talán a 955-ig Nyugat-Európában "kalandozó" csapatok
megfigyeléseinek-tapasztalatainak is.
A termelésben — akárcsak a feudalizmus kés őbbi korszakaiban is — a mez őgazdaságé a
vezet ő szerep. A nagyállatartás a differenciált ártéri gazdálkodás részeként az amfibikus
árterek és az ármentes térszínek (= életkamrák) természetes takarmánybázisát hasznosítja. A
legel ő váltás — a folyók árvizeihez igazodva — az ártereken és a magasabb térszineken történik
(réti transzhumáció). A sík- és dombvidékek találkozásánál, továbbá az alföldi életkamrák,
pl. a lösz- és futóhomokos hordalékkúp-síkságok ártérre néz ő peremén, az állandó szállások
mellett alakulnak ki az els ő szántóföldek. Az ártérperemi falvak mindkét tájtípus
hasznosítására törekednek, vagyis a parasztgazdaságok (és a földesúri prédiumok is) az
állattenyésztés mellett ekés földm űvelést is folytatnak. A X-XII. században a földb őség és a
ritka benépesülés miatt a parlagoló vagy szántó-legelőváltó módszer jellemzi a földm űvelést.
A szántóföldeken búzát, árpát, kölest és más kásanövényeket, a kertekben hüvelyeseket, a
vízfolyások környékén a ruházkodás alapanyagát szolgáltató lent, kendert termesztenek. A
szőlő - és bortermelés, amelyet a honfoglalók már korábban is ismertek, a Dunántúl
dombvidékein és az Alföldön is megjelenik. Az Alföld szöl őkultúrája "az ártéri szőlős-
gyümölcsös erdők zónájából nőtt ki", és csak a XVI. században terjed át a homokvidékekre
(Égető M 1993).
A "nyers" tájban megjelen ő, de helyét időről-idő re változtató szántóföldek már a
kultúrtájfejlődés első eredményei. Az őskörnyezet átalakítása azonban igen lassú,
évszázadokat felölel ő folyamat. A XII század végén, amikor a földm űvelés már uralkodóvá
válik, a kultúrtájak még nem alkotnak összefügg ő területeket.
A hadsereg fegyvereit és a lakosság szerszámait, használati eszközeit a kézm űipar
biztosítja. A kézm ű ipari termelés szórványos telephelyein kívül a X-XII. században a
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
48 Frisnyák Sándor TÉT 1996 s 1
Nyugat-Dunántúlon (Vasvár, Kő szeg, Sopron környékén), valamint Észak-Borsodban bánya-
és vasipari körzet alakul ki. Mindkét vasipari koncentráció a helyi nyersanyagbázisra, a
felszínközeli — könnyen kitermelhet ő — ércekre (pl. Upponyi-, Rudabányai-hegység) és a
barlangi vasércre (Esztramos-hegy) épül, míg a f űtőenergiát a helybeli erdők (faszén)
biztosítják. A Mecsekben és a Bakonyban megtelepült vasipar lokális jelent őségű, csakúgy
mint az alföldi gyepvasércet feldolgozó m űhelyek termelése (Tiszalök, Tiszaeszlár, Orosháza
stb.).
A korai feudalizmus évszázadaiban az ország lakossága jelent ősen növekszik (1000-ben 1
millió, 1200 körül 2 millió) és összetétele is változik. A Kárpát-medence őslakói (az avar
pásztorok, a germán iparosok, a szláv földm űvesek) asszimilálódnak, kivéve a Vág és a
Nyitra völgyében él ő szláv etnikai tömböt, amely a kés őbbi szlovákság magját alkotja. Az
ország eltartó kapacitása lehet ővé, az alacsony néps űrűség (munkaerő- és szaktudáshiány)
szükségessé tette a német, vallon és egyéb telepesek befogadását. Az államalapítás korában
.
érkező hospesek (vendégek) hamarosan integrálódnak, és munkájukkal, szaktudásukkal
hozzájárulnak a gazdaság, a kultúra pozitív változásaihoz.
A települések száma Szent István korában kb. 2.500-2.600-ra tehet ő. A földműves falvak
közül kiemelkednek az egyházi centrumok, a templomos helyek és a speciális szerepkört
ellátó (pl. szolgáltató, erd ő- és vízóvó, határ őr stb.) települések. A váralja települések, a
szuburbiumok az árucsere els ő központjai (piachelyek). A X. század közepén a hatalmi
központ áthelyez ődik a Kárpát-medence legenergikusabb térségébe, a Duna-völgy alföldi
kapujába és tágabb környezetébe, ahol történelmünk során több város tölti be ezt a funkciót
(pl. Csepel, Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád stb.).
4. A virágzó feudalizmus (XIII-XV század)
A virágzó feudalizmus idején (XIII-XV. század) folytatódnak és kiteljesednek azok a
"modernizációs" folyamatok, amelyek révén a korszak végére hazánk gazdasági
nagyhatalommá válik, és többé-kevésbé felzárkózik Európa fejlettebb országaihoz. A
fejlődés ívét azonban egy irracionális tényez ő, a mongol invázió (1241/42) megtöri. A
Kárpát-medencébe bevonuló tatárok a lakosság 50%-át (a bels ő-alföldi területeken 60-70%-
át) elpusztítják és az építményeket megsemmisítik. A gazdaságfejlesztés (és az ország
védelme is) nagyobb számú népességet igényel, s ez egy újabb betelepítési akcióval
realizálódik. A medencelakó magyarság — annak ellenére, hogy maga is behatol a Kárpát-
vidék szélesebb folyóvölgyeibe és kismedencéibe — a befogadott etnikumokat többnyire a
peremhegyvidéken igyekszik megtelepíteni.
A kárpáti hegységkeret benépesülése a gazdasági tér kiszélesedését és a régiók
specializálódását eredményezi.
A középkori "agrárforradalom" magyarországi hatása már a XII. század végén érezhet ő,
de kiteljesedése a XIII. században történik (pl. a fordítós eke elterjedése, az állati vonóer ő
felhasználása, a két- és háromnyomásos földm űvelési rendszer térhódítása stb.). A
mezőgazdasági eszköz- és módszerváltás látványosan növeli a terméseredményeket (pl. a
maghozamok átlaga a korábbi kétszeresr ől négy-ötszörösére emelkedik). A XIV-XV. század
a differenciált ártéri gazdálkodás virágkora, s ekkor kezd ődik el — a hosszú évszázadokon át
meghatározó jelentőségű — állatexportunk. A pusztai állattenyésztés mellett a magashegyi
(havasi) pásztorkodás és annak transzhumáló formája is elterjed (a Déli- és Keleti-Kárpátok
vidéke). A XIII-XIV. században válik tömegessé a hegylábfelszínek sz őlő- és bortermelése
(pl. Somló, Pécs környéke, Szerémség, Sopron, Pozsony térsége, a Mátra-, Bükk- és Tokaj-
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
ÉT 1996 s 1 Magyarország kultúrgeográfiai korszakai 49
egyalja, Erdélyben a Kis- és Nagy-Kük-tillő vidéke stb.). A mező gazdasági tér és a termelés
szélesedése, az agrárinnovációkból is adódó terméknövekedés élénkíti a hazai áru- és
énzgazdálkodást, a bels ő piacot, valamint a külkereskedelmet (pl. vágómarha- és
orexport).
Az Árpád-kor végén (a XIII. század második felében) a királyi vármegye- és
irtokrendszer félbomlásával létrejön a feudális földmonopólium, a h űbériség rendszere.
királyi várbirtok jelent ő sége — az adományozások miatt — csökken (kb. 20%), a földesúri és
gyházi birtokok növekednek. Kialakul az egységes jobbágyparasztság és ezzel
sszefüggésben az ún. telekrendszer (XIII-XIV. század). A telkes jobbágy gazdasága 10-16
ektár egyéni birtokra, szántó, rét, küls ő kert és szőlőterületre terjed, amely "a szabad él ő
öld" (= természetes legel ő, erdő , nádas, vizek stb.) közös használatával egészül ki.
Az emberi munka — korszakunkban lassú ütemben — átalakítja a földrajzi környezetet is. Pl.
kultúrtáj egyre nagyobb területfoltokat atkot a települések környékén. Az ármentes
rszínt ken, ahol a földmű velés magterületei alakultak ki, látványosan csökken az erd ő. Az
rtéri gazdálkodáshoz olyan antropogén tájelemek kapcsolódnak, mint pl. a folyóból kiágazó
esterséges fokok és vízlevezet ő csatornák, halastavak, kisebb gátak stb. A XIII. századtól
egélénkülő várépítések is hatást gyakorolnak környezetükre (pl. k őbányák nyitása,
reprendezés, erd őirtás, vizesárkok létesítése).
A magyar gazdasági élet alapágazata, a mez őgazdaság mellett egyre jelentősebb a
ézm űvesség, a bányászat, a kohászat és a fémfeldolgozás is.
Az európai "kézmű ipari forradalom" hatása a XII-XIII. század fordulójától a
éziszerszámok és a termelési módszerek fejl ő désében, a malomtechnika elterjedésében,
alamint a céhszervezet kialakulásában nyilvánul meg. A kéZm űvesipar a piachelyeken és -
özpontokban települ meg, míg a bányaipar a kapcsolódó feldolgozó ágazatokkal — a
yersanyag- és energiaforrások földrajzi megoszlásának megfelel ően — a hegységkeret folyó-,
atakvölgyeiben és kismedencéiben épül ki. Bányaiparunk legrégebbi ágazata, a sóbányászat
Erdélyi-medencében és Máramarosban összpontosul, de jelent ős a felvidéki Sóvár
ermelése is. A királyi monopóliumot képez ő sóbányászatnak egy érdekes, egymással
ooperáló — termelési, szállítási, raktározási és értékesítési feladatokat ellátó szervezete
lakul ki. Belső - és Közép-Szolnok vármegye gazdag sóbányáiból a Szamoson és a Tiszán
zállítják a sótömböket az alföldi tájakra, ahol Szolnok (a korabeli Küls ő-Szolnok vármegye
zékhelye) a magyar sóraktározás és -kereskedelem legnagyobb központja.
A nemesfémbányászat a XIII-XV. században éli virágkorát, de a kés őbbi korokban is
ontos tényez ő az ország termelési struktúrájában. A XIII. században évi 1000 kg
anyterMelésünk a világtermelés 1/3-a, az európai termelés 80%-a. Ezüsttermelésünk
10.000 kg/év) a kontinens termelésének 1/4-e. A virágzó feudalizmus korában alakulnak ki a
emes- és színesfémbányászat ill. -feldolgozás körzetei (a Garam és mellékvölgyei = Alsó-
agyarország, a Gömör-Szepesi-érchegység = Fels ő -Magyarország, a Gutin-hegység és az
rdélyi-érchegység). Felvidék és Erdély bányakörzeteiben említést érdemel még a vas-, a
éz-, a kisebb mérték ű antimon-, higany-, ón- és ólomtermelés is.
A XIII. század közepén az érctelepek kimerülése miatt a vasipari termelés a Nyugat-
unántúlon megszű nik, a borsodi körzetb ő l pedig északra, a Gömör-Szepesi-érchegység
erületére vándorol.
A korszak népesség- és településfóldrajzi változásai is igen jelent ősek. A XIII. századi
agy betelepülések (pl. románok, németek, szászok, ruszinok, kunok, jászok, szerbek stb.)
ítalakítják a társadalom etnikai szerkezetét. A Vág- és Nyitra-vidékr ől a szlovákság
okozatosan megszállja a Felvidék középs ő és keleti területeit is. A betelepül ők — kivéve a
nokat és a jászokat — már nem olvadnak be a magyarságba, etnikai tömböket képeznek. A
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
50 Frisnyák Sándor TÉT 1996 s 1
magyarok és a különböz ő nációk összessége alkotja tehát az ország népességét, a "hungarus"-
okat. A XIV. század második felében hazánk lakossága 3 millió, a XV. század vége felé kb.
4,2-4,5 millió (ebből 20% nemzetiségi).
A XV-XVI. század fordulójára európai jelleg ű településhálózat épül ki, amely ekkortájt
20-21.000 településb ől tevődik össze. A településhálózat gerincét a bánya-, a szabad királyi
városok és a mez ővárosok (kb. 800) alkotják. A XV század végén a városi népesség 25-
30%-a iparűző
5. A kései feudalizmus (XVI-XVIII. század)
A kései feudalizmus (XVI-XVIII. század) a kultúrgeográfiai jelenségek, folyamatok
szempontjából két nagy szakaszra, a török hódoltság (1526-1686) és a gazdasági
reorganizáció időszakára különül el. Az ország három részre szakadása feler ősíti a régiók
közötti különbségeket. A török hódoltság területén és a végvárövezetben a termelőerők
pusztulása, a népességcsökkenés (a délvidéki tájakon teljes depopuláció), továbbá a
településhálózat ritkulása jellemz ő. A kultúrtáj romlása az ország centrumtérségében, az
alföldi makrorégióban és az érintkez ő — időnként hadszíntérré váló — területeken a
legnagyobb mértékű (p1. a síkvidéki erdők további csökkenése, a lápok, mocsarak térnyerése,
az antropogén homokmozgás stb.). A hódoltsági területeken nagyhatárú khász-városok
alakulnak ki monokultúrás (vagy monokultúra-jelleg ű gazdálkodással. A tájhasználat, a
környezetgazdálkodás és -felhasználás jellege megváltozik: a földm űvelés a bels ő-alföldi
tájakon teljesen visszafejl ődik, csak a khász-városokra és a régió peremzónájára
korlátozódik. A hatalmas árterületeken és az ármentes szintek parlagföldjein a legeltető
állattartás válik alapvető ágazattá. A nagyállattartás folyamatosságát és XVI. századi
fellendülését nemcsak a természetes takarmánybázis, hanem az európai gazdaság változásai
is befolyásolják (a centrum-periféria kialakulása, az exportiparos centrum nagy élelmiszer- és
mezőgazdasági nyersanyagigénye stb.). A XVI. században évente 100-120.000, ritkábban
200.000 szarvasmarhát exportálunk. Az 1570/80-as évek él őállatkivitelének értéke kb. 2
millió aranyforint, s ez kétszerese a Mátyás-kori Magyarország állami bevételeinek (Paládi-
Kovács A. 1993). A gabonatermelés a bels ő piac kielégítését szolgálja, a közlekedési
infrastruktúra hiánya miatt a gabona nem, vagy csak korlátozott mértékben exportálható (pl.
vízi úton).
A régiók gazdasági profilja a kései feudalizmus korában lényegében változatlan, de az
egyes jellegadó ágazatok jelent ősége — a konjunkturális hatásokra — megnövekszik vagy
csökken (p1. a bor-, hamuzsír-, réztermelés). Az interregionális kapcsolatok a török hódoltság
alatt nehezebbé válnak, de nem szűnnek meg. A változó határok átjárhatók, s ennek igen
fontos a szerepe kés őbb, a gazdasági élet XVIII. századi újraszervez ődésében is. A török
megszállás alól felszabadult területek munkaerőhiánya és relatív földb ősége indulálja az
ország történelmének harmadik (XVIII. századbeli) nagy betelepítési hullámát és a
periférikus tájakról meginduló belső migrációt.
Az alföldi árterek monokultúrás állattenyészt ő és az ármentes életkamrák földm űvelő
(gabonamonokultúra-jellegű) területei a XVIII. századi térszerkezetben ismét megjelennek.
A XVI-XVII. századi agrárkonjunktúra, valamint az ún. árforradalom termelés- és
exportnövelő hatása a XVII. század második felében megsz űnik, a kivitel mérséklődik (pl. a
XVIII. században a vágómarhaexport évi 40-50.000 db-ra csökken).
A dombsági tájakon a lakosság polikultúrás gazdálkodást folytat, helyenként sz őlő- és
bortermelési specializációval. A sző l ő- és bortermelés súlypontja a XVI. században a Mátra-
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
ÉT 1996 s 1 Magyarország kultúrgeográfiai korszakai 51
s Bükkaljára, Miskolc és Szikszó környékére, Tokaj-Hegyaljára stb. helyez ődik át. A
egyaljai szőlő - és borgazdasági mikrokörzet (Submontanum) a XVII-XVIII. században éli
irágkorát (aszúkészítés, borexport), s akkor az ország egyik leggazdagabb és leginkább
banizált területe. A hegyvidéki tájakon az erd őhasznosítás (els ősorban fakitermelés), az
rdei, a havasi pásztorkodás, a montánipar, a medencékben és a völgyekben a földm űvelés az
alkodó gazdasági tevékenység. A XV-XVI. század fordulóján, amikor a délnémet
ereskedelmi tőke megjelenik a magyar bányaiparban (Thurzó-Fugger vállalkozás), a nemes-
s színesfémtermelés fejlő dik, korszerűsödik. A XVI. században Magyarország a kontinens
lső réztermel ő és -exportáló országa. A nemes- és színesfémbányászat körzeteiben a.
ányafa- és fűtőanyagnyerés céljából folytatott erd őirtások energiaválságot idéznek elő. A
VIII. századi tűzifahiány ösztönzi a k őszénkutatást és -feltárást. A szénbányászat, a szén
pari hasznosítása Selmecbányán és környékén kezd ő dik. 1722-ben itt (Újbánya) helyezik
zembe Európa második t űzgépét, az ún. ősgő zgépet, amellyel a bányavizet emelik a
elszím e. A gőzgépet el ő ször faszénnel, majd 1730-tól — amikor a Selmecbánya környéki
oháry-birtokon megindul a szénbányászat — szénnel m űködtetik. Brennberg k őszenét csak
éső bb, 1759-ben tárják fel. A vasipar a Gömör-Szepesi-érchegységben koncentrálódik, de
elentő s már Erdélyben, a Krassó-Szörényi-érchegységben és Hunyad vármegyében is. A
árpáti hegységkeret és a Dunántúl területén manufaktúrák létesülnek (a XVIII. század végén
b. 120-130 fabrika működik 9400 dolgozóval). A mez ő gazdasági, az ipari termékek a
özlekedés fejlő dése (folyami teherhajózás, útépítés, postakocsijáratok indulása stb.) révén
önnyebben szállíthatók a hazai piachelyekre és -központokba, ill. a szomszédos országokba.
kézmű - és manufaktúraipari termelés fejl ő dése ellenére a XVIII. században az import
70%-a az iparcikkekb ől tevődik össze.
A kései feudalizmus korában hazánk agrárország, amelyben az árutermel ő tevékenységnek
ét alapvető üzemformája a paraszt-(jobbágy)gazdaság és a földesurak majorsági
azdasága. Az allodiális gazdálkodás a XVI. században a Felvidéken és Nyugat-
agyarországon indul, és a hódoltság megsz űnése után az egész országra kiterjed. A XVIII.
zázadban a gabonatermel ő majorságok mellett megjelennek a tejtermel ő és a
ágómarhatenyészt ő gazdaságok is.
A belső fejlődés és a kívülrő l ért hatások (életformaminták és innovációk) megindítják
azokat a modernizációs folyamatokat, amelyek a feudalizmus bomlását és a t őkés
piacgazdaságra való áttérést alapozzák meg. Az "áttérés korszaka" a XVIII. század utolsó
évtizedeit ől a XIX század közepéig terjed, és igen jelentő s változásokat eredményez a
társadalomban, a földrajzi környezetben, valamint a gazdaságban (p1. a mez őgazdaságban a
tömegtermelés, egyfajta szerkezet- és módszerváltás, a protoindusztriálís fejl ődés stb.).
A XVIII. század végére a hódoltsági terület ismét benépesül, a perifériáról áttelepül ők
helyére, kívülrő l újabb etnikai csoportok érkeznek. A XVIII. század elején kb. 4-4,5 millió,
az 1784/87-es népességösszeíráskor már 8,2 millió Magyarország lakóinak száma. Az
össznépességbő l 5,1 millió (= 62%) a nemzetiségi. 1830-ra 11,1 millióra növekszik az ország
lakossága. A XVIII. században az alföldi településállomány újjáéled (a korábbi 1/3-a) és
kialakul a tanyás települési-gazdálkodási rendszer. A gazdasági élet súlypontja a XVIII.
században áthelyez ő dik az Alföldre és dinamizálódnak a nagytáj peremén kialakult
vásárvárosok, továbbá a bels ő -alföldi vidékközpontok.
Az "átmenet korszaka" igen jelent ős a kultúrtáj rekonstrukciója és .fejlesztése
szempontjából is. A korábbi lokális jelleg ű környezetátalakító tevékenységet a regionális
jelentőségű , a nagyobb területek gazdaságfejlesztését alapozó folyószabályozások,
ármentesítő , láp- és mocsárlecsapoló munkák, kisebb gátépítések stb. váltják fel. 1750-t ő l
1850-ig a Kárpát-medence hegyvidéki tájain hamuzsírf ő zés, valamint egyéb ipari
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
52 Frisnyák Sándor TÉT 1996 s 1
felhasználás céljából 23.000 km 2-nyi erdőt vágnak ki, s ennek következtében a csapadék- és
olvadékvíz lefolyása felgyorsul, az eróziós-denudációs folyamatok feler ősödnek, az
árvízszintek megemelkednek. 1833-ban a Tisza vízrendszerében több mint 800 olyan
település kerül veszélyhelyzetbe, amely eddig teljes biztonságban élt az ártérb ől néhány m-re
kiemelkedő " ő si települési szinten". A mind hevesebbé váló árvizek kényszerítették népünket
a vízügyi munkálatok megkezdésére, a kultúrtájak és az épített környezet védelmére. A
XVIII. században és a XIX. század els ő felében a Lajta szabályozása, a Csallóköz, a Fert ő-
Hanság medence, a Rába-völgy, a Duna, a Vág, a Száva, a Tisza egyes szakaszainak
szabályozása, a Mirhó-gát építése (1787), a Temes és a Béga vízrendszerének ármentesítése,
a 120 km-es bácskai Ferenc-csatorna építése (1793-1802), az Al-Duna szabályozása, a
sziklafalba épített vontatóút (1830-1848) stb. a legjelent ősebb.
A mezőgazdaság fejl ődését bizonyítja a művelt terület növekedése mellett az egyes
földhasznosítási formák arányainak megváltozása (pl. a XVIII. században a szántóföldek
ötszörösére növekedése, a homoki kert- és sz ő lőkultúra kibontakozása), a háromnyomásos
gazdálkodás általánossá válása (helyenként már a vetésforgó alkalmazása), a trágyázás
elterjedése, a tökéletesebb termel őeszközök (pl. ekék, vet őgépek) használata, valamint a
termésstruktúra b ővülése (p1. a kukorica-, a burgonyatermelés, az ipari- és
takarmánynövények termesztése, a selyemhernyó-tenyésztés stb.). A XVIII-XIX. században
hazánk, mint a Habsburg Birodalom "éléskamrája" a nemzeti önellátás mellett a mind
nagyobb exporttermelésre törekszik.
A XVIII. század els ő felében a szarvasmarha-, sertés- és juhkivitel 50%-kal részesedik a
teljes exportból. Az él őállatkivitel a század második felében csökken, már csak 30-33%-kal
szerepel az export szerkezetében. A XIX. század második-harmadik - évtizedében az el őállat-
(= 15%) és a gabonakivitel (= 12%) rovására több mint 40%-ra n ő gyapjúexportunk.
Az ország régiói közül a Kisalföld, a Dunántúl, a Bánság és a Bácska-vidék a legfejlettebb
mezőgazdasági terület. A Bánság, amely 1718-tól 1778-ig Bécs közvetlen irányítása alatt áll,
a XVIII. század második felét ől nemcsak a Kárpát-medence, hanem egész Európa egyik
legfejlettebb agrárgazdasági tája (élelmiszer- és egyéb mezőgazdasági terméket feldolgozó
manufaktúrákkal).
A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet évtizedeiben hazánk a Habsburg
Birodalom teljes bánya- és kohóipari termelésének 3/4-ét, a réztermelés több mint felét
produkálja. A nemes- és színesfémbányászat (az angol t őke megjelenésével) ismét fellendül.
A XVIII. századi vasércbányászat, a nyersvasgyártás, az önt ő- és a kovácsolóipar a
nyersanyagtermel ő területekhez kapcsolódik, földrajzilag körülhatárolható körzetei azonosak
a másfél-két évszázaddal korábbi iparvidékekkel. 1780 körül az évi termelés kb. 9.500 tonna,
s ez mintegy 150 vasműbő l kerül ki. A XVIII. század végén és a XIX. század elején a Bükk-
hegységben épült vasolvasztó massák, hámorok, üveghuták, fű rész- és papírmalmok stb. a
borsodi iparvidék magterületeit alkotják.
A XVIII. század utolsó évtizedeiben sorra feltárják a legjelent ősebb fekete- és
barnaszéntelepeket (pl. a Mecsek és környéke, a Dorogi-, a Nógrádi-, a Borsodi-
szénmedence, Krassó-Szörény vármegyében Resica vidéke, a Petrozsényi-medencében
Urikány stb.), de a közlekedési infrastruktúra hiánya miatt egyes helyeken (pl. Salgótarján
térségében) nem kezdik meg a termelést. A XVIII-XIX. század fordulóján kb. 100 helyen
"ásnak" kőszenet és t őzeget. A geológiai feltárást és a bányaipari termelést segítette a
kontinens els ő (a freibergivel egy id őben alapított) m űszaki akadémia Selmecbányán (1735).
A protoindusztriális fejl ődés a bánya-, kohó- és fémfeldolgozó iparon kívül kiterjed a
textil-(posztó-, lenvászon- és selyem-)iparra, a bőrfeldolgozó manufaktúrákra, az üveg- és
keménycserépgyártásra, egyes vegyipari ágazatokra (pl. szóda- és timsógyártás, salétrom- és
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
ET 1996 s 1 Magyarország kultúrgeográfiai korszakai 53
amuzsírfőzés stb.) is. A manufaktúrák tömeges árutermelésükkel a bels ő szükségleteket
légítik ki. A céhes ipar mintegy 70-80.000 mesteremberrel változatlanul meghatározó
zerepet tölt be az ipari termékellátásban és szolgáltatásban. A XVIII. században a kézm űipar
adicionális körzetein túl el őretör az Alföldön és a Dunántúl középs ő területein is.
6. A tőkés átalakulás korszaka (1848-1920)
A tőkés átalakulás korszakában (1848-1920) alapvetően megváltozik hazánk geográfiai
épe. Az integrált környezetátalakító munkák (folyószabályozás, ármentesítés, láp- és
iocsárlecsapolás, belvízrendezés, erd ősítés, a futóhomok megkötése stb.) megváltoztatják a
ársadalmi termelés földr ajzi alapjait, ökológiai feltételrendszerét. Pl. az állandóan és az
dőszakosan vízzel borított terület 48.700 km 2-ről 1.800 km2-re (a gátak közötti hullámtérre)
sökken. A mentesített árteret Európa legnagyobb (7.200 km-es) gátrendszere védelmezi. A
ltúrtáj térbeli terjeszkedése — beleértve a síkságot övez ő domb- és hegyvidéket is — a XIX.
zázadban elérte optimális határait. A XIX-XX. századi, nemzetközi összehasonlításban is
gen jelentős környezetátalakítás népünk monumentális alkotása, amely település- és
azdaságfejlesztő hatásaiban — Kvassai J. megfogalmazásával élve — "második honfoglalás"-
ént értékelhet ő.
A magyar gazdaság t őkés átalakításának másik el őfeltétele a modern infrastruktúra
egteremtése. A korszak infrastruktúraépít ő és -fejleszt ő munkálatai — szemben a
örnyezetátalakítás er ősen alföldi jellegével — az egész országra kiterjednek. Az
fiastruktúra egyes elemei — pl. a közlekedési és hírközlési hálózat, a lakó- és gazdasági
pületek, a víz-, gáz- és áramellátás, a közvilágítás stb. — helyi, regionális és nagytérségi
endszereket alkotnak. A nagytérségi (makro-) rendszerek kapcsolódnak a szomszédos
rszágok infrastruktúra-rendszereihez. A Pest-centrikus (innen radiálisan terjeszked ő) vasúti
ályaépítés a természetföldrajzi feltételek, a történelmileg kialakult ( ősi) szállítópályák és a
rmelési gócok figyelembevételével történik (1846-tól 1913-ig 22.000 km vasúti pálya
pül). A közúthálózat fejlesztése — dinamikáját és jelent őségét tekintve — messze elmarad a
asútépítés mellett. 1913-ban a személy- és áruforgalom számára 11.000 km állami út,
3.000 km vármegyei kezelés ű országút és 45.000 km községi (föld-)út áll rendelkezésre.
A kapitalizmus fejl ődését igen jelent ős demográfiai változások kísérik (a népesség
övekedése, a társadalmi mobilitás és a foglalkozási átrétegz ődés). Hazánk lakossága 1867-
"1 1910-ig 15,4 millióról 20,9 millióra (Horvátország és Fiume nélkül 13,5 millióról 18,3
illióra) növekszik. A XIX. század második felének demográfiai forradalma az életmin őség
ozitív változásaival függ össze, de a népességszám növekedésében a betelepülések negyedik
ulláma is számottev ő (németek, zsidók stb.). A Kárpát-vidék relatív túlnépesedése és a
azdasági élet regionális különbségei bels ő migrációt gerjesztenek. A vándorlások a peremi
egységszerkezet fel ől az ország központja felé, a falvakból a városokba, a bánya- és
arvidékekre, az alföldi agárvárosokból a tanyákra irányulnak. Az aktív keres ők száma a
iegyezéstől 1910-ig 1,6 millióval emelkedik és átalakul a foglalkozási struktúra is (p1. 8,8%-
ól 16,1%-ra növekedik az ipari dolgozók aránya). A hazai munkaer őpiac telítődése az 1880-
s évektől felerő síti a gazdasági emigrációt (három és fél évtized alatt 1,3-1,4 millió ember
agyta el az országot). Hazánk a korszak végén Európa legkevertebb népességű állama, ahol
magyarságon kívül hat nagylétszámú (román, német, szlovák, szerb, horvát, rutén) és több
isebb néptöredék él. Az összlakosság 54%-át alkotó magyarság a Kárpát-medence központi
ík- és dombvidéki tájain és a székelyföldi kismedencékben koncentrálódik.
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
54 Frisnyák Sándor TÉT 1996 1
A társadalmi-gazdasági változások átformálják a településeket is. Az urbanizálódás
eredményei a gazdasági élet aktív zónáiban (pl. a vásárvonalakon, egyes folyami
átkelőhelyeken, a bánya- és iparvidékeken, a medenceközpontokban) a legjelent ősebbek.
1873-ban Óbuda, Buda és Pest egyesítése tovább fokozza a centrum er ősödését, a munkaerő
és a tőke koncentrálódását, az el ővárosi fejlődést. Budapest dinamikus fejl ődése mellett
kialakulnak az "ellenpólus városok", a nagy régióközpontok is (pl. Pozsony, Kolozsvár,
Zágráb, Kassa, Szeged stb.).
Az 1848-as forradalommal megindul a feudalizmus felszámolása és a tőkés (piac)
gazdaság kiépítése. Az 1867-es kiegyezés és az alkotmányos monarchia megteremtése új
fejlődési pályára állítja hazánkat. Az 1867-t ő l 1900-ig terjedő időben a nemzeti össztermék
évi 2,5-3%-kal növekszik, s ezt a fejl ődési ütemet a korabeli Európában csak Németország
a skandináv államok haladják meg. A gazdaság növekedésében az élelmiszer- és
nyersanyagtermelő mez őgazdaság tölti be a vezet ő szerepet (az 1910-es években a nemzeti
jövedelem 43-44%-át szolgáltatja). A t őkeimport, a pénz- és hitelintézetek alakulása (pl.
1913-ban 1.500 bank, takarékpénztár, 3.200 hitelszövetkezet, 4.700 posta-takarékpénztár stb.
működik) nagy mértékben dinamizálja a gazdasági életet. Az Osztrák-Magyar Monarchia
megalakulásával hazánk egy 667.000 km2-re kiterjedő (1910-ben már több mint 51 millió
lakosú) gazdasági integráció és politikai tömörülés részese. 1867-ben Erdély különállása
megszűnik, így Magyarország a monarchia ("közös piac") összterületének 48%-át képezi és —
természeti, valamint humán er őforrásaival — annak jelent ős tényezője.
A feudális viszonyok felszámolása, a kultúrtáj terjeszkedése és a kedvez ő közgazdasági
(piaci) viszonyok lendületet adnak az agrárinnovációnak, a termelés növekedésének. 1873-tól
1913-ig a szántóföld területe 1/3-dal (3,2 millió hektárral) növekszik, s így e földhasznosítási
forma aránya meghaladja a 45%-ot. A földm űvelési módszerek is megváltoznak (a
vetésforgórendszer terjed el) és a piaci igények szerint átalakul a vetésszerkezet (pl.
növekszik a búza-, takarmány- és az iparinövény-termelés). A korszak utolsó négy
évtizedében pl. a búzatermelés 2,5-szeresére emelkedik, míg a kukoricatermelés a
századfordulón az USA után a 2. helyen áll a világon.
A sz őlőtermelés fejlő dését az 1880-as évek filoxérainváziója visszaveti (a promontoriumok
44%-a megsemmisül), és tájkörzeteit átrendezi. A sz őlőskertek és -ültetvények
rekonstrukciója mellett a termelés súlypontja áthelyez ődik az Alföld homokvidékeire (1896-
ban a homoki szőlők már 40%-kal részesednek hazánk sz ő lőterületébő l). A XIX. század
második felében az ősi gyümölcstermel ő körzeteken (Erdély, Felvidék, Kárpátalja és a
Szerémség) kívül is terjed a gyümölcstermelés. A homoki sz ő lőskertek telepítése, a
gyümölcsfaállomány növelése id ő ben és térben összekapcsolódik, így a Kiskunságon ún.
"kétszintes kultúra" alakul ki. A századforduló idején a fogyasztópiacok ellátóövezetében, az
energikusabb szállítópályák mentén fellendül az öntözéses bolgárkertészet, a zöldség- és
főzelékfélék termelése. Az állattenyésztésben a külterjes formákat a takarmánytermesztésen
alapuló istállózó állattenyésztés váltja fel . Az 1870-es évektő l 1911-ig a
szarvasmarhaállomány 4,6 millióról 6,2 millióra, az export évi 90-100.000 db-ról 340.000
db-ra emelkedik. A századfordulón az állattenyésztés a mez ő gazdasági értéktermelés 40%-át
adja.
Az erdőgazdálkodás is korszerűsödik, a fakitermelés és -telepítés összhangját, a komplex
erdő hasznosítást (vadgazdálkodást) igyekszik megvalósítani. Magyarország erd őségeinek (=
28%) túlnyomó része a kárpáti hegységkeret, a Dráva-Száva köze és a bels ő
medenceválasztó hegységek területén összpontosul. Az évi fakitermelés meghaladja a 40
millió m3-t.
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
ET 1996 s 1 Magyarország kultúrgeográfiai korszakai 55
A hagyományos nemesfém-, só- és vasércbányászat mellett az energiahordozók, a fekete-,
barnaszén-, a lignit-, majd a XX. század elején a k őolaj- (Muraköz, Dráva-Száva köze,
áramaros, Sáros, Ung, Zemplén vármegye) és földgáztermelés is jelent őssé válik
issármás). Az aranytermelés a századforduló idején (2.500-3.000 kg/év) Oroszország után
2. helyen áll Európában. A vasércbányászat — a nemzetgazdaság növekv ő igényét kielégítve
külföldre is szállít. Az első bauxitlelőhelyeket (Sebes-Körös völgy Bihar- és Réz-hegység
özötti szakaszán) az 1870-es években tárják fel, de csak a XX. század elején kezdik meg
termelését .és exportálását. A széntermelés 1913-ra 10,5 millió tonnára növekszik, de a
ükséglet nagyobb, ezért még 4,8 millió tonna szenet importálunk. Az 1880-as évek ipari
rradalma átalakítja a magyar bánya- és vasipari körzeteket, a feldolgozó központokat. A
ömör-Szepesi-érchegységb ől a vas- és acélgyártás súlypontja a régió déli perem- és
i'4érövezetébe, a Borsodi-, valamint a Nógrádi-medencébe helyez ődik át. A vas- és
célkohászat 95%-a húrom körzetben koncentrálódik (Észak, Krassó-Szörény és Hunyad
ármegye). A termelésfejlesztésben és az innovációban a Krassó-Szörényi iparvidék vezet,
ol a századfordulón 17.000 embert foglalkoztat a nehézipar. Az 1880-as években a
épipari termelés 25%-át, az 1910-es évek elején 50-60%-át a főváros koncentrálja, a többi a
yersanyagtermelés körzeteiben és a nagy vidékközpontokban oszlik meg (pl. Gy őr, Miskolc,
agyvárad, Pozsony, Resica stb.). Budapest és környéke gépipari fejl ődése markánsan
emlélteti azt, hogy az alapanyagtermelés és -feldolgozás eltávolodik egymástól. A gépipar
gfontosabb ágazatai a mozdony- és vagongyártás, a hajóépítés, a mez őgazdasági
épgyártás, továbbá a vastömegcikkipar. Az elektrotechnikai ipar fejlődésébe Magyarország
orán bekapcsolódik, és rövid id ő alatt a világfejl ődés élvonalába kerül.
A könnyűipar minden fontosabb ágazata kialakul, de az els ő helyen az ország erd őségeit
asznosító faipar áll. A helyi nyersanyagbázisra épül ő élelmiszeripar vezet ő ágazata a
alomipar. Az 1860-as években hazánk 'már több lisztet exportál, mint Európa többi országa
gyüttvéve. A kiegyezést követ ő években Budapest — Minneapolis után — a világ 2.
gnagyobb malomipari központja. Az élelmiszeripar telephelyei a nagy
gyasztóközpontokban, a nyersanyagtermel ő körzetekben és a közlekedési csomópontokban
pülnek ki.
A gyáripari fejl ődés 1872-ben a céhek megsz űnéséhez vezet, de továbbra is jelent ős marad
kisipar (1890-ben az ipari keres ők 3/4-e kisiparos).
A kiegyezést követő fejlődés, a "magyar gazdasági csoda" 1914-ben megtorpan, majd a
esztes háborút lezáró trianoni békediktátum (1920) megszünteti a területi integritást, az
rszágot, az egymással kooperáló régiókat (3. ábra) szétdarabolja, és más államokhoz
satolja. A szétes ő régiók elszigetel ődnek, a tradicionális gazdasági kapcsolatok helyett más
ányba orientálódnak és kisebb hatékonysággal funkcionálnak. A merev elzárkózás
azdasági hátrányai a határ mindkét oldalán érezhet őek, a kontaktzónában stagnáló és
isszafejlődő területsávok képz ődnek. Az 1918/20-ban kialakuló helyzet már egy másik
azdaságtörténeti (vagy kultúrgeográfiai) korszak kezdete.
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
56 Frisnyák Sándor TÉT 1996 1
ti
O
°
21
o
fi
O
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
ÉT 1996 s 1 Magyarország kultúrgeográfiai korszakai 57
Irodalom
drásfalvy B. (1973) A Sárköz és a környez ő Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása
és vízhasználatai a szabályozás előtt. VIZDOK, Budapest.
alassa I. (1973) Az eke és a szántás története Magyarországon. Akadémiai Kiadó,
Budapest.
ulla B.—Mendöl T. (1947) A Kárpát-medence földrajza. Országos Köznevelési Tanács,
Budapest.
ameron, R. (1994) A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. Maecenas
Kiadó, Budapest.
zeizel E. (1990) A magyarság genetikája. Csokonai Kiadó, Debrecen.
óka K. (1987) A vízimunkálatok irányítása és jelent ősége az ország gazdasági életében
(1772-1918). Budapest.
nyedi Ciy. (1983) Földrajz és társadalom. Budapest.
gető M. (1993) Az alföldi paraszti sz őlőm űvelés és borkészítés. Akadémiai Kiadó,
Budapest.
risnyák S. (1985) Történeti földrajz. Szabolcs-Szatmár Megyei Pedagógus Továbbképz ő
Intézet, Nyíregyháza.
risnyák S. (1990) Magyarország történeti földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest.
risnyák S. (1995) Tájak és tevékenységi formák. Bessenyei György Tanárképző Főiskola,
Nyíregyháza.
laser L. (1939) Az Alföld régi vízrajza és a települések. Földrajzi Közlemények 4. 297-307.
o.
latz F. szerk. (1988) Magyarok a Kárpát-medencében. Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat,
Budapest.
latz F. szerk. (1995) A magyarok krónikája. Officina Nova, Budapest
latz F. szerk. (1996) Virágkor és pusztulás. Magyarország története térképeken elbeszélve
1. MTA Történettudományi Intézete, Budapest.
yimesi S. (1988) Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. Tankönyvkiadó, Budapest.
yimesi S. (1994) Utunk Európába. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
eckenast G. (1991) A magyarországi vaskohászat története a feudalizmus korában.
Akadémiai Kiadó, Budapest.
hring D. szerk. (1973) A magyar vízszabályozás története. Országos Vízügyi Hivatal,
Budapest.
eményfi R. (1994) Etno-kultúrgeográfiai vizsgálatok két magyar-román faluban. Folklór és.
Etnográfia 84. köt. (szerk. Ujváry Zoltán). Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen.
ászlóffy W. (1938) Magyarország vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és
lecsapolási munkálatok megkezdése el őtt (térkép). A M. Kir. Földm űvelésügyi
Minisztérium Vízrajzi Intézete, Budapest.
arosi S.—Somogyi S. szerk. (1990) Magyarország kistájainak katasztere I-II. MTA
Földrajztudományi Kutató Intézet, Budapest.
émeth P. (1973) Újabb eredmények a honfoglaló magyarság települési rendjének
kutatásában. Szabolcs-Szatmári-Szemle. 4. 67-69. o.
aládi-Kovács A. (1993) A magyarországi állatartó kultúra korszakai. MTA Néprajzi
Kutatóintézet, Budapest.
écsi M. szerk. (1989) Magyarország Nemzeti Atlasza. Kartográfiai Vállalat, Budapest.
ounds, N. J. G. (1985) An Historical Geography of Europe 1800-1914. Cambridge
University Press, Cambridge.
Frisnyák Sándor : Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920)
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 43-58. p.
58 Frisnyák Sándor TÉT 1996 w I
Prinz Gy.—Chohioky J.—Teleki P. (1938) Magyar földrajz 1-.1.11. Királyi Magyar Egyetemi
Nyomda, Budapest.
Révész L. (1994) A magyar honfoglalás kora. In: Mit ránkhagytak a századok. Herman Ottó
Múzeum, Miskolc. 58-69. o.
Somogyi S. (1988) A magyar honfoglalás földrajzi környeZete. Magyar Tudomány 8. 863-
869. o.
Szabadfalvi J. (1984) Tanulmányok a magyar pásztorkodás köréb ől. Kossuth Lajos
Tudományegyetem, Debrecen.
Szakály F. (1994) A török uralom mérlege. História 4. 8-9. o.
Tóth J. (1987) Ember - település - környezet az Alföldön. Forrás 1. 32-36. o.
Viga Gy. (1990) Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. A Kossuth Lajos
Tudományegyetem és a miskolci Herman Ottó Múzeum kiadványa, Debrecen-Miskolc.
Wirth, E. (1979) Theoretische Geographie. Stuttgart.
Zsámboki L. (1982) Magyarország ércbányászata a honfoglalás korától a I. világháború
végéig. In: Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéb ől I. Nehézipari
Mű szaki Egyetem, Miskolc. 13-48. o.
CULTURAL GEOGRAPHICAL ERAS IN HUNGARIAN HISTORY
SÁNDOR FRISNYÁK
The conquering Hungarians as a semi-nomadic (livestock-keeping) and agrarian people
settled down in the Carpathian Basin in 895-902, where they integrated into a nation and
fit as an independent state into the system of the feudal nations of Europe.
In the process of the changes in the way of life (and system), besides the fóllowing of
models and inter-ethnic connections (e.g. adaptation of the medieval agrarian and
handcraftship revolution), the innovative abilities, the autochtonous development and the
traditional culture of the Hungarian people played an important role.
The study summarises the basic features of the development of Hungarian society and
eeonomy from the Hungarian conquest (895) until 1920, when the peace dictate of
Trianon sliced the territory of historical Hungary.