Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
     78

            — Milyen célok, szempontok vezették az illetékeseket az új elosztási rendszer
              helyi gyakorlatának kidolgozásakor?
            — Milyen új elemei vannak a megyék településfejlesztési politikájának; ered-
              ményesen szolgálja-é e célkit ű zéseket az „új" pénzgazdálkodási rendszer?
            — Milyen gondok, milyen új „feszültségek" merültek fel az új rendszer kidolgo-
              zása, m ű ködtetése során? Szükségesnek lát-é további változtatásokat, módo-
              sításokat a jelenlegi szabályozásban, illetve gyakorlatban?
            — Kell ően érvényesíthet ő -e a jelen gyakorlatban a települések önkormányzati
              jellege, a lakóhelyi demokratizmus?
            A Tét kérdésére érkezett válaszok közül e számban egyet teszünk közzé:
     VÁGI Gáborét (Államigazgatási Szervezési Intézet ► .
              Nem érezzük feladatunknak, nem látjuk szükségét, hogy tételesen állást fog-
     laljunk a felmerül ő vitás kérdésekben, kiemeljünk, súlyozzunk, összegezzünk. Egy
     megjegyzés azonban kikívánkozik bel ő lünk: a közölt válaszokból is kit ű nik: a terü-
     let- és településfejlesztés szerepének az elmúlt két évtizedben történt állandó hangoz-
     tatása, az OTK és a körülötte kialakult vita, bizonyos elvek tisztázása, az elmúlt évek
     nem lebecsülhet ő kutatásai sem voltak elégségesek ahhoz, hogy a területi tervezés
     feln ő jjön az ágazati tervezés mellé, hogy szemlélete, céljai, módszerei általánosan el-
     ismertek, ismertek és használtak legyenek. A céltámogatások sorában sajátos területi
     célok alig-alig bukkantak fel, a halmozottan hátrányos helyzet ű területek fejlesztésére
     szánt „céltámogatás" összege, a tanácsi pénzeszközök között is megmosolyogni va-
     lóan csekély. S a megyék gyakorlatát figyelemmel kísér ő pénzügyi szakember vélemé-
     nye szerint is a megyék egy része aligha tudná az általa kialakított gyakorlatot kon-
     zekvens érv- és indokrendszerbe foglalni. Szolnok megye példája viszont bizonyítja,
     hogy a regionális kutatások létjogosultsága n ő , szerepvállalási lehet őségei b ő vülnek a
     sokszín ű bbé váló településpolitika, tervezési gyakorlat feltételei között; a kutatási
     eredmények közvetlenül is felhasználhatók a tervezés gyakorlatában.


                                                                                    Beluszky Pál




               VÁGI GÁBOR



     VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE



             Magyarországon az állami költségvetés részesedése a GDP-b ő l nemzetközi
     mércével mérve nagy; ezen belül azonban a helyi kormányzatok (megyei és helyi ta-
     nácsok) részesedése kicsi, jóval a gazdaságilag fejlett országok átlaga alatt van. A he-
     lyi kormányzatok — ha eltekintünk az egyes országokban a helyhatóságok által folyó-
     sított társadalombiztosítási kiadásoktól — nagyjából mindenütt hasonló lakossági
                                              VÁGI GÁBOR
                                       VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                                 Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
                                                                                        79

infrastruktúrát és szolgáltatásokat látnak el.  Az, hogy a tanácsi költségvetések ré-
szesedése a GDP-b ő l viszonylag igen csekély, egyszer űen arra utal, hogy ezek a szol-
gáltatások és létesítmények nálunk kifejletlenek és gyenge színvonalúak.
        A fenti kiindulás kizárja, hogy a szóbanforgó (tanácsi) infrastruktúra f ő
problémáját az íngyenes szolgáltatásokban s általában az ingyenesség vagy alacsony
térítési díjak által okozott pazarlásban lássuk. (Ez még a lakásgazdálkodásról is nehe-
zen mondható el; a házgyári technológiával megvalósuló állami lakásépítés például
akkor is pazarló volna, ha termékeit kizárólag az OTP-n keresztül értékesítené, és
szociális lakáselosztás egyáltalán nem létezne.) Biztosra vehet ő , hogy ezen a területen
jobb szolgáltatások csak több ráfordítással m ű ködhetnek, s így a pazarlás emlegeté-
sének „takarékossági" implikációi különösen nem helyénvalók itt.
          A mondottak konkretizálásához zárójelbe kell tennünk azt a kérdést, hogy
a tanácsi szolgáltatások mai köréb ő l mely tevékenységek léphetnének ki; tegyük fel,
hogy teljesen egyik sem. Ez a „kilépés" egyébként három formában történhetne:
      1. Az adott tevékenység üzleti formában (piaci vállalkozásként) önállósul,
      2. vegyes finanszírozású non-profit szervezetbe kerül át,
      3. megmarad költségvetési (esetleg a társadalombiztosítás által finanszírozott)
          szervezetnek, de a helyi közigazgatástól független országos szervezet-lánc
          részeként (a szociálpolitikai vagy az egészségügyi tevékenységek egy részével
         kapcsolatban vet ő dött már fel ez a gondolat ► . Csupán jelezni kívánom, hogy
         az első formát nem tekintem önmagában vett értéknek („ahol lehet, piacosí-
         tani kell" ► , hanem inkább a legracionálisabb és legigazságosabb formákra
         kellene törekedni. (A decentralizálási törekvések, hasonlóan, nem egysze-
         r ű síthető k arra a követelésre, hogy a lakóhelyi infrastruktúra kérdéseiben
         minden döntés kerüljön helyi szintre; helyesebb volna a kompetens szintek
         döntési lehető ségeit hangsúlyozni és értelmesen elkülöníteni. ►
         Bármekkora tevékenységi kör szakadjon is le a közelebbi vagy távolabbi jö-
vő ben a mai tanácsi szolgáltatásokról, s történjék ez az említett formák közül bárme-
lyikben, nem valószín ű , hogy a finanszírozási kapcsolat teljességgel megsz ű nnék.
(A pénzügyi elkülönülés a tanácstól független szociálpolitikai vagy egészségügyi szer-
vezetrendszer különválásakor lehetne talán a leger ő teljesebb.) Az üzleti vállalkozá-
soknak vagy non-profit intézményeknek átadott feladatok esetében a tanácsok való-
szín ű leg továbbra is részt vesznek az adott szolgáltatás finanszírozásában; támogathat-
ják annak igénybevev ő it, de a tevékenységet végz ő szervezetet is. 1
         A tevékenység „kiszerz ő dése" (például állóeszköz-karbantartások) régóta
alkalmazott és bevált módszer — és nyilvánvaló, hogy ilyenkor szó sincs a tanács pénz-
ügyi felel ő sségi körének sz ű külésér ő l. A pénzügyi kapcsolat fönnmaradása tehát egy-
szer ű en azt jelenti, hogy a tanácsok kiadásai nem feltétlenül csökkennek közvetlen
tevékenységi körük egy részének „kiszerz ődésével" (amire kétségtelenül vannak
törekvések). Ezen sokat megtakarítani nem lehet; annál is kevésbé, mert a probléma,
  int említettem, inkább a — közvetlen vagy közvetett — tanácsi szolgáltatások sz ű -
k "ssége, kiépítetlensége. Bármilyen fenntartó-m ű ködtető szervezetben képzeljük el a
b "vítésüket (például az id ősgondozás kiterjesztését), az többlet-forrásokat fog igényel-
n a költségvetési — így a tanácsi — szektortól is.
                              VÁGI GÁBOR
                       VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                 Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
80

          Ezzel itt zárójelbe tesszük — megkerüljük — azt az elgondolást is, amely a
lakosságtól valamin ő münchhauseni bravúrt kívánna látni, tudniillik, hogy önnön
hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból. Pillanatnyilag a lakosság sem pazarol. El-
adósodnia még lenne mire, de hitelezni — sejtésem szerint — nem sokáig lesz képes.
Lakossági többletforrások a teljes népgazdaság általános konjunktúrájával vagy egyéni
többletmunka révén keletkezhetnek. Az utóbbi lehet ő sége biztosan véges. Ha pedig
konjunktúra sincs, és az önkizsákmányolás sem fokozható, akkor az önkizsákmányo-
lásnak egy kevésbé látható, mondhatni, intenzív formája jöhet csak szóba: a fogyasz-
tási szerkezet átalakítása, a jelenlegi fogyasztási színvonal föláldozása infrastrukturá-
lis beruházások és szolgálatások ellenében. (Ez volna a münchhauseni mutatvány).
Bármerr ő l nézzük, a tanácsoknak szükségük lesz pénzre; sem pénzügyi felel ősségü-
ket, sem kiadásaik terheit nemigen ruházhatják át másra. E bevezet ő kitér ő értelme:
olyan megoldásokon gondolkodunk, amelyek a jelenlegi helyzetb ő l indulnak ki, s
amelyek nem zárnak ki ugyan kisebb-nagyobb szervezeti-intézményrendszeri változá-
sokat, de nem is tolják át az összes mai problémát az e változásokhoz f ű ző d ő vára-
kozásokra.



A jelenlegi helyzet értelmezéséhez


          A tanácsi gazdaság szabályozásának és tervezésének 1986-ban életbe lép ő
új rendje elveiben is, gyakorlatában is számos kompromisszumot tartalmaz. Az elvi
kompromisszum lényegében két funkcionális f ő hatóság, az OT és a PM között kötte-
tett meg. Az el ő készítés fázisában mindkét szervezet saját, a másikét kizáró koncep-
cióval állt el ő . A korábbi munkamegosztás és kompetencia magyarázza, hogy míg a
PM elképzelései a működési-fenntartási tevékenység finanszírozásában is azonnali
(bár els ő lépésben csekély mérték ű ) átrendez ő dést idéztek volna el ő , az OT tervezete
els ő sorban a fejlesztések finanszírozására és a tervezési mechanizmusra koncentrált.
A szakért ő i, majd bizottsági viták során az OT javaslata gy ő zött. E gy ő zelem „ára"
az a kompromisszum, hogy a tervezési folyamat és a fejlesztések finanszírozása csak-
ugyan elveiben módosult, de a m ű ködési kiadások tervezése (a felújításokétól elte-
kintve) érintetlen maradt. 2 Ezenközben a kétféle — m ű ködési és fejlesztési — tanácsi
pénzalapot egységes alapba vonták össze. (Ez a változás mindkét koncepcióban szere-
pelt.) Mivel a tanácsi kiadások túlnyomó része — 70-75%-a — a m ű ködtetést-fenntar-
tást szolgálja, a fejlesztési finanszírozás új elveinek mintegy e nagyobb tömeg árnyé-
kában kellene kifejteniük a várt hatásokat — ráadásul attól immár nem elkülönített
rendszerben, hanem közös keretek között.
          A gyakorlati kompromisszum részben az elvi kompromisszum következ-
ménye, részben pedig egyszer ű en abból ered, hogy az új rendszert továbbra is sz ű kü-
l ő népgazdasági és költségvetési források mellett, idestova gazdasági válsághelyzetben
vezették be. Pénz nem lett több. Végs ő soron erre vezethet ő vissza, hogy ez a korlá-
tozott reform egyel ő re abban sem igérkezik sikeresnek, amiben az lehetne. (Saját,
belső korlátainak és óvatos, kompromisszumos jellegének tárgyalására még vissza-
térek.)
      Ami nem változott: a működési-fenntartási kiadások tervezése.          Ez a tanácsi
                                             VÁGI GÁBOR
                                      VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                                Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
                                                                                         81

gazdasági tervezés kiindulópontja. Igaz ugyan, hogy a bevételek köre, szerkezete, cso-
portosítása 1986-tól módosult, de e változások csupán a helyi bevételeket érintik. Mi-
vel pedig ezek nem fedezik az összes kiadást — csak annak 50-60%-át —, állami tá-
mogatásra is szükség van. (Az állami támogatások — kés ő bb részletezend ő okokból —
elvi tartozékai a helyi kormányzatok pénzügyeinek; a problémákat tehát nem lehet a
helyi bevételekbő l történ ő önfinanszírozás követelésével „rövidre zárni".) Ha kell
állami támogatás, akkor az a kérdés is létezik, hogy mennyi kell? Mekkora kiegészí-
tést nyújtson a központi költségvetés a helyi és megyei tanácsoknak? A válasz: addig
kell feltölteni ezek bevételeit, hogy elismert (elismerhet ő ) kiadási igényeiket fedezni
tudják. Az elismerhet ő kiadási igény megállapításának módszere viszont 1986-ban
sem változott. Ez, tulajdonképpen évtizedek óta, úgynevezett ráépítéses tervezéssel
történik; az el ő z ő évi kiadásokhoz — pontosabban: kiadási tervekhez, el ő irányzatok-
hoz — hozzáadják a bérfejlesztést és a várható áremelkedések hatásait (az ún. auto-
matizmusokat ► , azután a majdan belépő fejlesztések (új létesítmények, új státuszok)
működtetési szükégleteit, végül az elismert többlet-igények, a szolgáltatások színvona-
lát emelni hivatott, úgynevezett minőségi fejlesztések kiadási szükségleteit. Az utóbbi
elem alkudozások, végs ő soron egyedi döntés tárgya; annak a megyének, s a megyén
belül annak az ágazatnak a min őségi igényeit ismerik el inkább, amely érdekeiért leg-
hathatósabban képes küzdeni. A középs ő elemet, az új létesítmények igényét úgyne-
vezett normatívák rögzítik; ezek viszont id ő rő l-id ő re szintén változnak, s részben
ugyancsak hosszas viták, alkuk eredményeit tartalmazzák. (Itt inkább az ágazati f ő -
hatóságok és funkcionális f ő hatóságok közötti alkukról van szó.) Az els ő elem, az
automatizmusok (lényegében növekedési indexek) minden megyében egyformán al-
kalmazandók. (Igaz, a tavaly zárult ötéves terv id őszakára például más automatizmu-
sokkal tervezték néhány kiemelt létesítmény-fajta költségigényeit, mint a többiét, s
így bizonyos ágazati differenciálás ebben is érvényesült.) „Normativitása" ellenére ez a
módszer a legvitathatóbb, két okból. Ha mindenütt azonos arányban növelhet ő k a ki-
adások, akkor ezek területi differenciálódása fönnmarad       —   a rendszer mintegy „viszi
magával" az id ő k során kialakult különbségeket. (Például az egy körzeti orvosi munka-
órára vagy egy általános iskolai tanulócsoportra jutó kiadások eltéréseir ő l van szó.)
Másrészt az automatizmusok, az indexek irreálisan alacsonyak, nem követik az inflá-
ciót. Ezt a „normatívát" tudniillik lényegében a központi költségvetés szemszögéb ő l
diktálják, s innen nézve hosszú ideje nem ítéltetik reálisnak a reális és biztos költség-
növekedés. 3 A költségvetési tervezés még a hatósági áremelkedésnek is csak egy ré-
szét kompenzálja — s mondani sem kell, hogy a tényleges infláció ennél er őteljesebb.
Az eredmény: a tanácsok az utóbbi évtizedben lényegében elszegényedtek.
         E tudatos „alul-tervezésre" mindeddig háromféle reakció válaszolhatott.
Egyrészt a tanácsok egyre inkább kénytelenek voltak megfogadni a sz ű kkebl ű terve-
zéshez mellékelt jótanácsot, hogy tudniillik takarékosabban gazdálkodjanak. Másrészt
a költségvetési korlátok puhítására törekedtek, azaz pótlólagos támogatásokat kértek.
Eltérő sikerrel, de általában kaptak is. Végül, aki e két lehet ő ségét kimerítette, az
kénytelen volt szolgáltatásai színvonalát csökkenteni. Ezt neveztem az imént elszegé-
nYedésnek. Ilyen állapotban vezették be az új szabályozórendszert. Változatlan mód-
szerrel — bár minimálisan megnövelt automatizmusokkal — tervezve a most induló
ötéves tervben a tanácsok m ű ködési kiadásai évente 8,9%-kal növekedhetnek. Ebben
                               VÁGI GÁBOR
                        VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                  Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
82

tehát az inflációnak, az új létesítmények fenntartási igényének és a „min őségjavulás-
nak" egyaránt „el kell férnie". Kétlem, hogy ez így lesz; további min őségi romlás
várható.
           Az egyre szigorúbb, lényegileg a m ű ködési kiadások tekintetében is restrik-
tív központi magatartás eddigi ellenszerei ugyanis gyengülnek. Az ésszer ű takarékos-
ságban a tanácsok közel járnak vagy el is érték a lehetséges határokat. A „bels ő tar-
talékok" feltárása egyre inkább extenzív forrás-keresést, a pénzbeli terheknek az
igénybevev ő kre való áthárítását jelenti; a szervezeti „racionalizálások" sokszor csak
pénzügyi szempontból indokoltak, a szakmai munkában esetenként min ő ségi romlás-
hoz vagy zsákutcába vezethetnek.
           A pótlólagos pénz- (támogatás-) igények pedig keményed ő költségvetési kor-
látba ütköznek, nem kis részben éppen az új szabályozórendszernek köszönhet ően.
Ez önmagában nem lenne baj, s őt e szabályozás erényének is tekinthetnénk — ha
csakugyan önmagában állna, az említett „alultervezés", restrikciók és a nyomukban
járó elszegényedés nélkül. Így viszont az új szabályozórendszer félig-meddig a közpon-
ti restrikciók új eszközévé válik. Az összevont pénzalapban ugyanis nemcsak a m ű kö-
dési-fenntartási kiadások központilag elismert szintje, hanem egy       minimális fejlesz-
tési igény fedezete is szerepel; a kettő együtt a biztonságos gazdálkodási színvonal el-
nevezést kapta. Ez a garantált — azaz gyakorlatilag állami támogatásból finanszíro-
zott — fejlesztési hányad az országban egységesen, népességük arányában illeti meg a
megyék tanácsait (innen a fejkvóta elnevezés). A fejkvótákat maguk a megyék azután
4-5 fokozatban differenciálják, azok tehát eltér ő egy lakosra jutó összeggel számolva
kerülnek a helyi tanácsok pénzalapjaiba. Ennek az új elemnek az lenne a rendeltetése,
hogy mintegy bázisa legyen a helyi fejlesztéseknek; szabadon felhasználható (általá-
nos jelleg ű ) fejlesztési minimum.    Ilyen elem a tanácsi fejlesztések tervezésében ed-
dig nem volt, és ez az újítás, megítélésem szerint, egyértelm ű en progresszív. Funkció-
ja azonban sok helyütt névleges marad. Mivel a tanácsok els ősorban intézményeik
zavartalan m ű ködéséért felel ő sek, s mivel az erre valóságosan szükséges pénzigényü-
ket a központi tervezés nem ismeri el, kénytelenek az — elvben — fejlesztési rendel-
tetés ű fekvótát is (vagy annak egy részét) m ű ködési kiadásokra tervezni, fölhasznál-
ni. Az, hogy az egységes pénzalapon belül ezt az átcsoportosítást megtehetik — továb-
bá elsődleges felel ő sségük említése — igen kemény érvekkel legitimálja a költségve-
tési korlát keményedését. S ő t: minthogy a bevételeknek egy harmadik típusa, a „biz-
tonságos" szintbe nem beszámított, úgynevezett helyi érdekeltségi bevételek is létez-
nek, amelyek — szintén elvben — szabadon felhasználhatók, a pótlólagos támogatás
iránti igényeket a központi szervek akár ez utóbbi forrásokra „mutogatva" is elutasít-
hatják.
           Tudatosan vagy sem, a központi támogatásokkal ezúttal nemcsak a szükséges
kiadások alulbecslése révén „takarékoskodtak", hanem a helyi bevételek túlbecslésével
is. Első sorban a vállalati szektor városi-községi hozzájárulását (azaz a nyereségét)
és a béradót tervezték túlságosan feszítetten. Igaz, az elmúlt tíz évben, az inflációs
nyereségtöbbletek következtében, a vállalati szektor rendszeresen túlteljesítette eze-
ket a terveket. Most azonban mintha a fordítottja történnék: a VKH közel 11%-os,
a béradó 6%-os tervezett éves növekedési üteme nem t ű nik reálisnak. Bár a tanácsok
tervszámításaikban nem, csak szöveges értékeléseikben említik ezeket a feszültségeket,
                                           VÁGI GÁBOR
                                    VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                              Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
                                                                                        83

 az eredmény — változatlan központi támogatás esetén — vagy min őség-romlás, vagy
 az említett egyéb bevételek (az egyéb érdekeltségi bevételek) részleges igénybevétele
 kell, hogy legyen. Jellemz ő viszont, hogy az érdekeltségi bevételeket a helyi tervezés
 jóval kevesebbre becsülte, mint a központi; a tanácsok így kívánják tudtul adni, hogy
 ha a VKH és béradó-bevételi tervek nem teljesülnek, ő k maguk a vártnál nehezebben
•tudják majd pótolni a kieséseket.
           A két pénzalap összevonása után, a várttal szemben, az történt, hogy a VII.
 ötéves tanácsi tervekben a fejlesztések részaránya nem nő tt, hanem csökkent (30%-ról
 25%-ra). 4 Általában ugyanis mindeddig igaznak látszott az a megfigyelés, hogy a ta-
 nácsi gazdálkodás er ő sen a fejlesztésekre orientált, beruházási éhsége alig csillapít-
 ható — de a m ű ködési költségek restriktív tervezése ezúttal e fejlesztési terveket is
visszafogta. Mindez, ismétlem, lehetne egy kényszer ű en sz ű kös id őszak sikeres rest-
rikciós technikája is — a probléma éppen az, hogy nem restrikciós technikaként, ha-
nem a tanácsi gazdálkodás liberalizálásaként vezették be.
         A felhozható kifogások, ha úgy tetszik, erkölcsi természet ű ek. Restrikciót
nyilvánvalóan lehet alkalmazni a tervezési és szabályozási mechanizmus változtatása
nélkül is. (A kifejezetten fejlesztési rendeltetés ű központi támogatások visszafogása
most is meglehet ő sen nyíltan történt.
                                      ► Ehhez nem szükséges a liberalizálás mimikrije.
Liberalizálni viszont ilyen szigorú korlátok között nem lehetséges. Különös módon a
szabályozás új elemei „védettebbek" maradtak volna a restrikciókkal szemben, ha a
két pénzalapot nem kapcsolják egybe. A maguk korlátozott (fejlesztési) körében an-
nak mutatkoznának, amik valóban: a helyi döntések anyagi megalapozását szolgáló
értelmes kísérletnek. (Sietek megjegyezni: a kísérlet nem maradt el, csak félbema-
radt; az új rendszer, felemássága ellenére is, jobb és demokratikusabb, mint a meg-
el ő ző .) Valami nem volt id ő szer ű : vagy a restrikciók (amelyek hosszú távon biztosan
iem tarthatók ► , vagy a liberalizálás, vagy a két pénzalap összevonása. Az erkölcsi
kifogás lényege tehát az, hogy ez a kísérlet, ahogyan megvalósult, mindjárt rontotta
is a hozzá f ű zött központi szándékok hitelét.
        Az új szabályozórendszert néhány további bels ő ellentmondás is terheli.
Világos volt az a törekvése, hogy a fejlesztésekre nyújtott célcsoportos állami támo-
gatásokat kevésbé direktív támogatási rendszerrel váltsa föl. A támogatásokra szánt
összeget kettébontották: nagyobb részét szabadon felhasználható általános támogatás
formájában (fekvóta), a kisebbet úgynevezett megyei céltámogatásokra adták át a
megyéknek. Mindkét új tervezési elem kétlépcs ő s (központi, majd megyei) elosztási
folyamatban került a helyi tanácsokhoz.
        A fejkvóta bevezetése a radikálisabb lépés: itt közvetlenül az általános állami
támogatásra tértek át. A központi elosztás szabálya egyértelm ű volt, egységesen a
népesség számával arányosan történt. A kapott összeget azután a megyék differenciál-
tan osztották tovább. Ennek módjára vonatkozóan megfogalmazódtak ugyan köz-
ponti „elvárások" (a bevezetést egy évvel megel ő ző kísérleti számítások tapasztalatai
ils segítették körvonalazni ezeket), de igen általánosan: ne legyen öt fokozatnál bo-
 yolultabb az elosztás, a községek részesedése növekedjék, kerülni kell az egyedi,
  gy-egy településre „szabott" fejkvóták alkalmazását. A tervkoncepciók, majd a terv-
' vaslatok elkészülte után a központi szervek most értékelő megállapításokat tesznek
a megyék „gondolkodásmódjáról". Rosszallásban részesülnek azok a megyék, ahol a
                                VÁGI GÁBOR
                         VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                   Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
84

fejkvóták skálája nagyon széles, az átlaghoz képest túl er ős a differenciálás; azok is,
ahol egyedi fejkvótákat is alkalmaztak, vagy ahol egy jól definiált településcsoportba
egyedileg „átemeltek" egy-egy „nem oda tartozó" települést; azok is, ahol a fejkvóták
évenkénti növekedési ütemét is differenciálták, s így az átlag körüli számítási mani-
pulációkkal érvényesítettek nem kell ő en indokolt preferenciákat stb. Elismerés illeti
viszont azokat a megyéket, ahol a megyei testület a differenciálásnak több változata
között is választhatott; ahol nem túl tág a skála; ahol a fokozatok kialakításában a
települések szerepköre, igazgatási státusza mellett ellátottsági helyzetüket is „figyelem-
be vették", vagy „kiemeltek" egy-egy, különösen hátrányos helyzet ű településcso-
portot, és így tovább.
         A „megyék szemléletének" ez az utólagos min ő sítése rendkívül rosszíz ű ,
mondhatni nem fair. A központi intenciók rossz értelmezésére avagy helyes alkal-
mazására, netán alkotó továbbfejlesztésére hivatkozva háttérbe szorul, hogy ezek az
intenciók maguk nem voltak kidolgozottak, végiggondoltak. A növekedési ütem me-
gyén belüli differenciálására például — amely csakugyan nem valami korrekt eljárás —
a központi tervez ő szervek egyszer ű en nem számítottak. Az ellátottsági szintek krité-
riummá emelése mint a koncepciót „továbbfejleszt ő " gondolat, ezzel szemben a leírt
intenciókkal ellentétes, érthetetlen, hogy miért jár érte dicséret. (A fejkvóták nor-
mativitása tudniillik ezzel megbomlik; az eredeti elképzelések szerint az ellátottság
hiányosságait a másik csatornán történ ő elosztásban, a céltámogatások feltétel-rend-
szerében kell kritériumként alkalmazni, s a két támogatási pálya így egészítette volna
ki egymást. ►
         Végül is most olyan kérdésekre kellene elfogadható választ adni, hogy miért
2-3-szoros a megyeszékhely és a községek fejkvótája közötti különbség emitt, és miért
ötszörös amott; vagy éppen mi indokolja, hogy Szolnok megye községeiben 5000 Ft
fölötti fejkvóta jut egy lakosra (öt évre ► , míg a szomszédos Csongrádban a hasonló
méret ű , jogállású falvaknak feleennyi sem (2333 Ft/f ő /öt év). Ezek a kérdések létez-
nek; attól léteznek, hogy a differenciálás megyénként történt; és nem lehet rájuk le-
gitim, elfogadható választ adni. A 19 megyében összesen kilencvenféle fejkvóta lép
érvénybe. Ez a tény maga megkérd őjelezi a normativitás tartalmát. A központi ter-
vező szervek magatartása persze makulátlanul normatív volt (a megyék között egyen-
lő en osztottak) — ám a differenciálás áthárításával eleve kizárták az elfogadható
normativitás lehető ségét. Mivel a központi szervek nem vállalták azt a döntést, hogy
a fejkvóták négy-öt fokozatát maguk állapítsák meg (ez nem lett volna nehezebb egy-
szer, mint tizenkilencszer ► , most a helyi tanácsok esetleges elégedetlensége sem ő ket,
hanem a megyei tanácsokat éri. Csakhogy így sikerült több elégedetlenségre, megvá-
 laszolhatatlan kérdésre okot adni (lásd a szomszédos megyék hasonló település-típu-
sai közötti horizontális feszültségeket). A decentralizálás példaszer ű en értelmetlen ese-
te következett be: a döntés tárgya egyszeri, központi mérlegelést kívánt volna, amely-
 nek demokratikus kontrollját — amire lett volna, s őt volt igény — valószín ű leg telje-
 sen új módon kellett volna megoldani.
          Az ugyanis tény, hogy a 19 féle megyei döntést (egyenként) képviseleti
 testületek, a megyei tanácsok hozták meg, az egységes, központi szintr ő l megállapí-
 tandó fokozatra-osztás viszont fels ő szint ű apparátusi (OT, PM, MTTH) döntés lett
 volna. Az elosztási döntést ő l való szokatlan húzódozás ezeknél a szerveknél ezúttal
                                            VÁGI GÁBOR
                                     VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                               Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
                                                                                         85
érthető volt: túl hosszú ideig kellett állniuk például azt a kritikát, amely az Országos
Településhálózat-fejlesztési Koncepcióban rögzített szerepköri besorolást, a telepü-
lések ebben kiosztott „rangját", s e rangok fejlesztési következményeit érte. Népsze-
rű tlen dolog bármely, csak kissé is az 1971-es OTK-éra emlékeztet ő település-csopor-
tosítást alkotni — márpedig a fejkvótákat differenciálni kellett. Még az is nyilvánvaló
volt, hogy a differenciálás során a megyeszékhelyek és általában a városok több, a
községek, kisebb települések kevesebb fejkvótához juthatnak; máskülönben a térbeli
arányok annyira felborultak volna, hogy a viszonylagos egyensúlyt csak a többi tá-
mogatás (céltámogatások) direktív és városokra koncentrált elosztásával lehetett volna
helyreállítani. (S ekkor ez a technika bizonyult volna ódivatúnak, részrehajlónak és
népszer ű tlennek.) Ezért azután önmagában az az igény, hogy a differenciálásban tör-
ténő döntést ne központi apparátusi direktívaként hozzák meg, hanem az valamelyes
nyilvánosságot és képviseleti kontrollt kapjon, az egész kérdést megyei szintre utalta.
Csak itt találni ugyanis választott testületeket. igy lett a felel ősség áthárítása a fele-
lősség megosztásának igényébő l. Az érintett központi apparátusok tudniillik nem ta-
láltak maguk mellett olyan érdekképviseleti szervet, egyben kormányzati szint ű
partnert, akivel e döntés felel ősségét megoszthatták volna. A történetben érzéklete-
sen mutatkozott meg egy ilyen fajta tanácsi érdekképviseleti „csúcsszervezet" (szö-
vetség) hiánya — az adott szervezeti keretek között valóban csak a zavarossá váló
decentralizálás, majd a megyei szint magatartásának utólagos központi „értékelése"
kínálkozott. (Ez utóbbi, érthet ő módon, inkább az el ő készítő megyei apparátusoknak,
s nem a formális döntéshozó testületeknek szól; még így sem igazán méltányos a kon-
cepció intencióinak „megértését" emlegetni, de amúgy aztán végképp méltánytalan
volna.)
         A megyei céltámogatásokkal azután szinte ugyanez történt. A központi szint
a, megyéknek e támogatási összeget csaknem általános támogatásként adta át; egé-
sen pontosan egy-egy keretként, amelynek felhasználásához tartalmi preferenciákat
ajánlott. Ez a lépés többet ő rzött meg a korábbi gyakorlatból: a megyék közötti el-
osztás a hagyományos szükségletszámításokon, s általában nehezen ellen ő rizhető
kalkulációkon alapult, és az ajánlott célokkal kapcsolatban is komolynak bizonyultak
a központi szervek „elvárásai". A következő fokozatban a céltámogatások úgyneve-
zett ajánló támogatásként (a korábbinál jóval kevésbé direktív módon) hirdettettek
meg és osztattak el a helyi tanácsok között. (A céltámogatásnak ezt a formáját az
igénybevevő több lehető ség közül választhatja, azaz nem egy keret lebontásából,
kötelez ő feladatként kapja; a fejlesztés finanszírozásában maga is részt vesz, s így az
igénybevételrő l szükségleteinek és pénzügyi lehet őségeinek együttes mérlegelésével
dönt.)
          A megyék maguk dönthettek abban, hogy a kiemelten ajánlott célok (lakás,
középiskola, vízellátás) és egy-két további feladat között milyen arányban osztják meg
a, kapott keretet, majd abban is, hogy így egy-egy célt mekkora összeggel vagy arány-
b n támogatnak. A kialakult „ágazati" arányokat még sajátos megyei „településfej-
I sztési politikák" megnyilvánulásainak tekinthetjük ugyan, de az odaítélés feltétel-
r ndszerének — szükségszer ű — területi eltérései már nehezen indokolhatók. Az ered-
  ény tudniillik érthet ő en az, hogy „A" megyében az állam(!) kétszer annyival járul
hozzá egy tanácsi bérlakás költségeihez, mint „B" megyében; így a helyi tanácsok,
                               VÁGI GÁBOR
                        VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                  Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
86

legvégül a lakáshoz juttatott családok is eltérő terheket viselnek. Hasonlóan: azonos
feltételek (azonos mérték ű igény) mellett egy községi vízm ű vagy általános iskola
építéséhez „A" megyében kétszer akkora is lehet az állami(!) támogatás, mint „B"
megyében. Ezek a különbségek racionálisan nem indokolhatók és igazságtalanok. Még
akkor is így van ez, ha „A" megyének az X fejlesztési célhoz való nagyobb hozzájá-
rulását „B" megyében az Y fejlesztési cél preferálása ellensúlyozza. A támogatás
végül az igénybevev ő helyi tanácsnak — esetenként családoknak — szól, és ennek szem-
szögéből vajmi keveset ér, ha X objektum felépítése szempontjából a földrajzi helyze-
te (megyei hovatartozása) „komparatív el ő nnyel" jár, amikor neki nem X, hanem Y
létesítményre lenne inkább szüksége (s ahhoz a szomszéd megyében jóval könnyeb-
ben juthatna hozzá). A megyei fejlesztési politikák közbeiktatódása folytán így kü-
lönös jelent őséget kap a földrajzi-térségi helyzet véletlene; még az olyan fejlesztések
dolgában is, amelyek kifejezetten helyi jelleg ű ek. (Az ajánlott célok közül egyedül a
középiskola nem ilyen — ennek problémáira még röviden visszatérek.)
         Mindez azt a kérdést veti föl, hogy feltétlenül szükség van-e megyei érvényű
preferenciák, fejlesztési politikák megjelenítésére az egész tanácsi szektor finanszí-
rozási-tervezési rendszerében? A fejkvóták differenciálása éppúgy, mint a céltámoga-
tásos rendszerek kialakítása megyei szinten történik, s így a megyei elosztási hatalom
a korábbi rendszerhez képest lényegében nem változott. (Formái és eszközei változtak
csupán.) Az említett konkrét ellentmondásokból az következnék, hogy a fejkvóták
országos differenciálása és az egységes céltámogatási rendszerek jobban indokolhatók,
ésszer űbbek és igazságosabbak lennének. Feltéve természetesen, hogy kialakításukban
a nyilvános vita és az érdekképviseleti kontroll is közrem ű ködik. (A központi szin-
ten hozott döntések nem okvetlenül antidemokratikusak, és még csak nem is „centra-
lizáltak" — amennyiben nyílt érdekütközések, az érintett alsóbb szinteket is képvisel ő
szervezetek is részt vesznek az el ő készítésükben.)
          A mostani, újdonsága miatt bonyolult tervezési folyamatban fény derült
például arra is, hogy egyes tanácsi feladatoknak a tanácsi szintek közötti megosztása
meglehetősen tisztázatlan. A kiemeltnek tekintett középiskolai fejlesztésekre, illetve
ezek megyei céltámogatására a vártnál kevesebb helyi igény futott be. Helyi (több-
nyire: városi) szinten ezt a feladatot nem települési, hanem körzeti jelleg ű nek tekin-
tették. Mivel a céltámogatást helyi forrásokból is meg kellett volna toldani, az érin-
tett tanácsok inkább más, szorosabban helyi természet ű feladatokat részesítettek
elő nyben. Tegyük hozzá: teljes joggal. S azt is: nagy el ő relépés, hogy ezt megtehet-
ték. A középiskolai fejlesztés gondja ett ő l még továbbra is fönnállt, csak immár azzal a
kérdéssel kiegészítve, hogy voltaképpen kinek a funkciója is ez? A kérdés kompro-
misszumosan eldöntetlen maradt; tekintve, hogy egy-egy megyében kevés (egy-öt)
középiskolai létesítményr ő l volt szó, ez nem is nagy baj. Az eldöntetlenség végülis
azt a választ sugallja, hogy a középiskola-fejlesztés inkább a megyei felelősség és kom-
petencia körébe tartozik, mintsem kisebb (városi, városkörzeti) egységekébe. 5
          Hasonló történet bontakozott ki a lakás-fejlesztések tervezése során is. A me-
gyék, majd a helyi tanácsok is, vonakodtak „visszatervezni" a központi elképzelések-
ben várt lakásmennyiséget. Megyei szinten ez a céltámogatások közti „ágazati" ará-
nyokat érintette: ha erre a kiemelt feladatra többet szánnak, a többire kevesebb jut.
Végül a céltámogatásoknak mintegy a fele szolgálja a lakásellátás javítását; akad me-
                                             VÁGI GÁBOR
                                      VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                                Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
                                                                                           87

gye, ahol ez az arány 75% (Hajdú-Bihar), de olyan is, ahol csak 36% (Vas), s őt, 18%
(Pest ► . A helyi — fő ként városi, körzetközponti — tanácsoknál pedig abban kellett
dönteni, hogy ehhez vagy egyéb feladatokhoz tegyék-e hozzá a maguk szabad rendel-
kezés ű fejlesztési forrásait. Az a körülmény, hogy immár helyi forrásra is szükség van
a lakásellátás fejlesztéséhez, megváltoztatta a feladathoz f ű ződ ő attit űdöket. (A cél-
csoportos központi lakás-támogatás, amely ráadásul hosszú ideig az úgynevezett kap-
csolódó beruházásokat is magára vállalta, általában vonzó „ingyen forrásnak" számí-
tott, és a városok közötti versengés tárgya volt.) Ez, nézetem szerint, nagyon ked-
vező fejlemény; volt mit mérlegelni. Ide tartozott természetesen az is, hogy a lakás-
építésnek és -értékesítésnek mely formájához vagy milyen egyéb feltételeihez járul-
jon inkább hozzá a megyei, illetve a helyi tanács. Az extenzív városnövekedés hátra-
nyalt nagyon sok város ismeri már; a népesség-növekmény pedig mindig is kisebbség.
(A leendő növekmény azon felül befolyásolható mérték ű kisebbség.) Nos, nem tel-
jesen indokolatlan az az érvelés, amely vagy valamely intenzív városfejlesztési célt (pl.
általános iskola), vagy valamely, egyúttal többségi hasznú célt (vízgazdálkodás) helye-
zett a kisebbségi érdekeltség ű lakás-fejlesztés — meg a körzeti érdekeltség ű középis-
kolák — elé. Az ebben rejl ő egyszer ű sítés persze nem volt ennyire direkt, hiszen a
lakásépítés a már városlakók ügye is, azaz, ha tetszik, intenzív fejlesztési feladat.
A drágának talált, s célját még drágán is csak nehezen közelít ő szociális lakásépítés
viszont végképp lekerült a „kedvenc" városi célok listájáról. Ennek eddigi legf ő bb
formája, a tanácsi bérlakás csakugyan drága, és az elosztás szociális intencióinak ér-
vényesülése dolgában is van ok kételkedni — de az már nem lenne egyértelm űen ör-
vendetes, hogy magát a feladatot megyei, netán helyi hatáskörben „ejtsék". A szociá-
lis lakásépítés ugyanis — a tanácsi bérlakásépítésnél tágabban és gazdagabban értel-
mezve is — csakugyan kisebbségeket szolgál, ráadásul olyan kisebbségeket, akik érde-
keiket egyéb ügyeikben is nehezen tudják érvényesíteni. Az ilyen, magukat nehezen
szervező és kifejez ő , elszigetelt érdekeket általában a központi hatalomnak is védenie
kell, közvetlen környezetük többségi érdekei vagy a sikeresebben szervez őd ő és meg-
nyilvánuló egyéb kisebbségi érdekek ellenében. Mindez a szociális lakásépítés, illetve
lakáshoz-juttatás tárgyában is megoldható, bár kétségtelen, hogy csak az eddigieknél
rugalmasabb formák között, s így anélkül, hogy a helyi hatóságok olyasmire kénysze-
rülnének, amit kifejezetten nem akarnak. Úgy t ű nik, a szociális lakásépítés jelenleg is
inkább központi, mint megyei vagy helyi feladat — finanszírozását, formáit és felté-
teleit központi szinten érdemes megoldani, rögzíteni. Lehet ő leg úgy, hogy a „meg-
célzott", kedvezményezett állampolgári kisebbség és a központi szándékok közé ne
ékel ő djenek helyi vagy regionális ellen-érdekek, de még a problémára vonatkozó he-
lyi vagy regionális „politikák" sem. Szociális szempontok alapján történ ő lakáshoz-
juttatásra alighanem mindig is szükség lesz, ha mégoly sz ű k, s mégoly szigorúan körül-
határolt körben is. 6 De mindezt nemigen lehet a probléma és az elosztási elvek „de-
centralizálásával", s egyidej ű leg a központi felel ő sségnek tervezési „elvárássá" átcsúsz-
tatásával megoldani.
         A sokféle feltételrendszer és a felel ősségek tisztázatlansága mellett a megyei
céltámogatások intézményét egy harmadik ellentmondás is terheli: az nevezetesen,
hogy a támogatásért „sorban állók" igénye lehet több is (esetenként pedig kevesebb),
Mint a támogatásra szánt összeg. Ha minden egyes célfeladatra túljelentkezés van,
                               VÁGI GÁBOR
                        VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                  Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
88

akkor rangsorolni kell a jelentkez ő helyi tanácsokat, és máris az egyedi elosztási dön-
téseknél tartunk újra. (A feltételek újrafogalmazása, szigorítása csak látszólag nor-
matív eljárás.) Ha a túljelentkezések és az aluljelentkezések kiegyenlítik egymást, ak-
kor a helyi igények csak más szerkezetű támogatási rendszert kívánnának, mint az ere-
deti megyei elképzelések ágazati összetétele. A VII. ötéves terv elkészítésekor azonban
még erre a kétségtelenül egyszer ű bb esetre sem volt semminem ű irányadó elképze-
lés. így aztán a megyék hol „utánaengedték" a jelentkez ő helyi igényeknek a céltá-
mogatások összetételét, hol meg ragaszkodtak eredeti elképzeléseikhez — ami persze
a túljelentkez ő k rangsorolásával járt egyfel ő l, míg a „hoppon maradt" feladatokra
(középiskola, lakás) a feltételek enyhítésével és rábeszéléssel igyekeztek rávenni a
helyi tanácsokat.
        Végül még egy problémát említenék: az új szabályozórendszer nem nyújtott
segítséget az újonnan alakult társközségi elöljáróságok gazdasági jogosítványainak
realizálásához. Az elöljáróságoknak ugyanis nincsenek saját garantált pénzforrásaik;
csupán lehetnek pénzforrásaik. Ma már elmondhatjuk, hogy ez feltételes módban még
pontosabb: lehetnének. De — csekély számú kivételt ő l eltekintve — nincsenek. Az,
hogy az elöljáróságnak jogában áll átvett forrásból vagy lakossági településfejlesztési
hozzájárulásból 7 gazdálkodni, nem több absztrakt lehet őségnél. Nézetem szerint a
fejkvóták egy töredékének elöljárósági célokra történ ő átengedésével máris meg le-
hetett volna teremteni egy minimális garantált elöljárósági pénzalap intézményét.
        Röviden összefoglalva tehát az új tanácsi szabályozórendszerrel kapcsolatos
problémák a következ ő k:
        1. A központi szervek a m ű ködési kiadások irreálisan alacsony, a helybeli
bevételeknek (VKH, m ű ködési bevételek stb.) pedig irreálisan nagy összegre történ ő
tervezésével kívánták leszorítani a költségvetési támogatásokat. Ennek következtében
a tanácsok a fejlesztéseik „önkéntes" visszafogására kényszerültek. Egyúttal azonban
elesett az a lehető ség is, hogy a szabályozórendszer új elemeit, amelyek els ősorban a
fejlesztések finanszírozását és tervezését fogták át, a maguk közegében ki lehessen
próbálni. A kiadások és a helyi bevételek irreális tervezése mesterséges akadály, amely-
nél a nyílt beruházási restrikció is jobb lett 'volna.
          2. A m ű ködési kiadások tervezésének módszerei nem változtak, azok tovább-
ra is mechanikusan viszik magukkal a térbeli differenciálódás egyes anomáliáit, vala-
mint igénylik a terv-alku „technikáját".
         3. A fejkvóta megyénként történ ő differenciálása indokolatlan (irracionális
és igazságtalan) térbeli eltérésekhez vezet.
         4. A céltámogatási rendszerek megyék közti különbségeir ő l ugyanez mond-
ható.
         5. Két kiemelt fejlesztési feladat (lakás, középiskola) igazgatási „hovatarto-
zása" tisztázatlannak bizonyult.
         6. A céltámogatási konstrukciók esetenként ismét az igények egyedi rang-
sorolásához vezettek; még egy-egy megyén belül is a vártnál kevésbé bizonyultak nor-
matív eszköznek.
         7. Megoldatlan maradt az elöljáróságok gazdasági jogosítványainak realizá-
lása; nem sikerült azokat tartalommal megtölteni.
         8. A fenti súlyos problémák helyett egy olyan kis jelent őségű kérdés (TEHO)
                                                 VÁGI GÁBOR
                                          VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                                    Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
                                                                                                       89

kapott nagy nyilvánosságot, amely önmagában is egy elhibázott adó-konstrukcióval
kapcsolatos, másrészt a valóságos problémák terén aránytévesztésre késztette az
ország közvéleményét.



JEGYZETEK

     Egyoldalú az a követelés, amely csak az igénybevevők támogatását kívánja, és a tevékenységek
        támogatását megszüntetné. Különösen széls ő séges ez a gondolat például az iskolák m ű köd-
        tetésének dolgában. De még a költségvetési körb ő l netán kikerül ő létesítmények esetében
        sem alkalmazható univerzális elvként: mi értelme lenne pl. egy közm ű vel ődési vagy sport-
        egyesületet úgy támogatni, hogy rendezvényeik látogatóinak visszatérítést fizet a tanács?
2. Ebb ő l nem következik, hogy a másik javaslat, a PM-é jobb lett volna, s hogy inkább azzal kel-
       lett volna próbálkozni. A PM javaslata ugyanis még az els ő átvezet ő periódusban is a taná-
        csi gazdálkodás kisebb hányadát (kb. 10%-át) érintette volna, mint az OT-é; folytatni, ki-
        terjeszteni, átfogó mechanizmussá alakítani pedig, nézetem szerint, nem lehetett volna.
      Egy pár év elteltével befulladó kísérlet vált volna bel ő le.
3. A béren kívüli, ún. dologi kiadások automatizmusai pl. eddig évente 2, mostantól 3%-kal nö-
      vekv ő kiadásokat ismertek el. A tényleges áremelkedés üteme az utóbbi évtizedben ennél
        természetesen sokkal nagyobb volt.
4.   A nemzetközi gyakorlat mércéjével mérve ezek nagyon nagy részarányok. A beruházási ki-
        adások általában a helyhatóságok kiadásainak 5-10%-ára rúgnak. Az eltérés csak részben
        magyarázható a nálunk gazdagabb országok jobban kiépített infrastruktúrájával; bár a köz-
        ponti restrikciók hatására amott is els ő sorban a beruházásokat fogják vissza, nyilvánvalóan
      sokkal gazdagabb, színvonalasabb az intézmények m ű ködtetése.
5. Ez mindjárt azt a kérdést is fölveti, hogy a középiskolák fenntartásának a városoknak átadott
      feladata különváljék-e ugyanezen iskolák fejlesztésétől?
6. A lakásépítést általában természetesen nem tekintem szociálpolitikai feladatnak. Csak egy kis
       része az; a nagyobb részére jobb, ha családi, helyhatósági, regionális stratégiák keresnek és
        találnak megoldást. A lakással kapcsolatos szociálpolitikát viszont — itt és most — csak
        egységesen érdemes kialakítani és m ű ködtetni.
     A TEHO — m ű vi úton megnövelt jelent ő ségű — intézményér ő l egy lábjegyzet erejéig meg kell
        „emlékeznem". A TEHO gondolatát elhibázottnak, bevezetésének tapasztalatait pedig e
        hibát tanúsító kudarcnak látom. A hibák a következ ő k voltak: 1. A helyi adóztatási autonó-
        mia és a helyi népszavazás — külön-külön értelmes és fontos — kísérletének összekapcsolása
        hiba volt. Helyi népszavazást adó-ügyekben nem szokás alkalmazni; a lakossági adók felhasz-
        nálásával kapcsolatos elégedettséget pedig utólagos kontrollal — nevezetesen a választások-
        kal — szokás „tesztelni", lemérni. 2. Keveredett egymással a fejlesztési célra, illetve az adó
        mértékére vonatkozó szavazás — az el őbbit esetleg meg lehet szavaztatni, de az utóbbit
        semmiképpen sem. 3. A helyi népszavazások egy-egy helyi ügyben kell, hogy történjenek,
        s az egész országon végigfutó kampány kereteibe nem illeszthet ő k. 4. Ha ez mégis megtör-
        ténik, a népszavazás szabályainak, lebonyolítási módjának egységesen szabályozottnak és
         világosnak kell lennie; a módszerekben helyi jelleg ű változatoknak nincs létjogosultságuk.
        A „végrehajtás" módszereinek utólagos elmarasztalása — a központi értékelésekben és a
        sajtóban — teljesen méltánytalan a helyi tanácsokkal szemben. Politikai dilettantizmus a
        szabályozás elmulasztása volt, nem pedig az, hogy egyes tanácsok „nem jól értelmezték" a
        nem létez ő szabályokat. 5. A népszavazás — a helyi is — egyszeri véleményszonda. Akár
        egyetért a szavazásra terjesztett javaslattal a helyi többség, akár nem, a kampány a szava-
        zással lezárul. A javaslat vereségével járó presztízs-veszteséget el kell viselni. Tetézi az eddig
        felsorolt hibákat, hogy a kampányt mégis sok helyütt folytatták, „finomított" és módosí-
        tott javaslatok mellett „politikai meggy ő ző munkával", majd megismételt szavazással er ő -
        szakolták ki a TEHO-t. Nyugtalanító, hogy a „leszavazott" tanácsok illetékes nyilatkozói
        szerint a kérdés „napirenden" marad. A TEHO mint a községfejlesztési hozzájárulást fölvál-
                                 VÁGI GÁBOR
                          VÁLASZ A TÉT KÉRDÉSÉRE
                    Tér és Társadalom 1. évf. 1987/3. 78-90. p.
90

     tó új adónem akkor lett volna sikeres, ha összege legalább ugyanakkora lett volna, mint
     el ődjéé, s ha mindenütt megszavazzák. A siker mindkét összetev ője elmaradt. A további
     hibáknak és további presztízsveszteségnek ma már csak az veheti elejét, ha világos kormány-
     zati állásfoglalás jelentené ki: a kampánynak vége, s a kérdést a következ ő ötéves terv ké-
     szítéséig, 1990-ig le kell venni a napirendr ő l.