Tér és Társadalom 6. évf. 1992/3-4. 1-4. p.
Tér és Társadalom 6. 1992.3-4: 1-4
JÖVŐ, MÚLT, SZÜLŐVÁROSOM
(Future, past, my birth-place)
NÁDAS PÉTER
„Jeges, jeget vegyenek! Jeges!"
Ajtók nyílása, vödrök zörrenése, n ői papucsok magas, sarkának szapora koppogása a körfo-
yosókon, álmos körbeköszönések, pongyolák, becsavart, kend őbe kötött hajak. A lakások aj-
• i ilyenkor nyitva maradnak, vagy éppen csak betéve. Emelked ő lift zümmögése, széttört jég-
asábokkal teli vödrök koccanása a lépcs őfordulókból, ajtók csukódása, csönd.
„Ószeres! Használt ruhát, cip őt, rongyot, holmit; mindent veszek! Ószeres!" Csönd. A kin-
orna dallama, a papírba csavart fillérek tompa puffanása az udvarok sárga keramitkövén. Aztán
egint a csönd. „Babiákné, liftet! Babiákné!" Babiákné azonban nem jön, nem válaszol. „Ba-
iákné, mennyit kell még magára várnom?" Földszinti barlangjának hagymától illatos mélyér ől
árolog fel a hangja: „Tehetek én arról, hogy mindig fönn hagyják?" És most már kürtöl az
öblös udvaron. „Annyit nem tudnak megtenni, hogy becsuknák? Naponta húszszor másszak
ötödikre?"
„Babiákné, mikor jönnek a gázosok?"
Ilyen nyári reggelek nincsenek többé. Valamikor a hatvanas évek közepén elsüllyedt a váro-
om, eddig tartott ki a múltja. Nem jön a drótos tót, az udvaron megfoltozni a kilukadt lábost,
em jön a köszörűs, hogy kiélezze az eltompult késeket, az üveges se jön a lapos puttonyával.
em siratom, csak mondom. Nem jönnek kosaras asszonyok tojással Pomázról, tejföllel Bu-
akesziről, túróval Csömörről. A város elszigetelte magát a tápláló világtól, szükségleteit elsze-
élytelenített kapcsolatrendszereken keresztül elégíti ki; s amit kap, olyan. Nincsen többé is-
erős kofa. A pincér nevét nem tudom. Nénikém, aki Párizsban élt és az Ile Saint-Louis-n
olt lakása, azt meséli, hogy a húszas évek végén még minden reggel kecskéket hajtottak át
Pont Marie-n. „Csak lementek és annyit fejtem, amennyi kellett." Párizsban sincsenek többé
ecskék.
Ahol nincsen személyes kapcsolat, ahol a személyes köt ődést mesterséges és ismeretségre
em alkalmas rendszerek helyettesítik, ott a személyes igények is eltompulnak, mondhatnám
lbutulnak, s kapcsolat, igény és ismeret híján rítusok sincsenek. A városok rítusa biztosan
ás, minta vallásoké, de mindkettőből történelem előtti időkre lehet visszalátni. Lehet a hívek-
ek háttal, és lehet a hívekkel szemben misézni, ám az oltárt legfeljebb kétezer évben egyszer
ehet elmozdítani a helyéről. Mint ahogyan az utcáknak, a tereknek, a ligeteknek is ott kell
enniök, ahol vannak. A városi rítusok jellege századról-századra változik, de napról-napra
iztosan nem változhatik. A szomszédaimmal kizárólag olyan tartós egyezmények keretében
dok együtt élni, melyek lényegük szerint nem változékonyak. Ha mégis, akkor nem tudtunk
káoszon kifogni. Nem Babiáknét jöttem temetni. Csak mondom, hogy a névtáblákat, a kilin-
seket, a bádogpárkányokat és a küszöbpántokat harminc éve senki sem szidolozta ki. Ha a
resszó kocsmát, a kapualj vizeldét jelent, akkor nem találok szavakat. Ha szül ővárosomban
ínék, akkor új foglalatosság után kéne néznem.
Nádas Péter : Jövő, múlt, szülővárosom
(Future, past, my birth-place)
Tér és Társadalom 6. évf. 1992/3-4. 1-4. p.
2 Nádas Péter TÉT 1992 s 3-4
Bécsben mindenesetre van törzsasztal, s ez változatlanul azt jelenti, hogy betévedt vendég
oda le nem ülhet. Párizs minden reggel elvégzi kötelez ő ébredési rítusát, kéjesen nyújtózkodik,
hosszan ásít, mosakszik, s csak aztán kezd napot. Kirakat, tükör, üvegpult ragyog a szemközti
péknél, ahol megvásárolhatom a szertartáshoz elengedhetetlenül szükséges croissant-omat. A
hét utolsó napján pedig minden városnegyedben van piac. A piac, kérem szépen, egy nagy tér
vagy éppen egy széles utca. Nem kell hozzá sem központi bódédizájn, sem beruházó. Amikor
a piacosok elvonulnak az erny őikkel és a kecskelábú asztalokkal, akkor a kövézet söpörhet ő
és lemosható. Az antikvitás óta ez így van a városokban. Budapest járdáit jó harminc éve locsol-
ták föl utoljára a vidékies nyolcasokkal, s ma már kevesen tudják, hogy mire voltak jók ezek
a nyolcasok.
Ha pedig most valaki azt hiszi, hogy panaszkodom, mintákat keresek, összehasonlítgató,
netán mellékes kérdésekr ől beszélek, akkor téved. Aki egy város életfeltételeivel foglalkozik,
annak változatlanul a piacon kell elkezdenie a vizsgálódásait. Azon a helyen, és abban az ere-
deti értelemben, ahol és ahogyan elkezd ődött. A város polgára számára a piac nem közgaz-
dák mutatószámait jelenti. Róma délelőtt a Campo dei Fiorin van. Pontosan azon a helyen,
ahol Giordano Brunót elégették. A városi polgárnak a piac nem csak azt jelenti, hogy bizalmá-
val megajándékozott árusától vette a húst, a halat, a sajtot, a kenyeret, a gyümölcsöt, mindent,
mi szemének és szájának ingere, és még csak nem is azt jelenti, hogy polgár bizony nem bízza
magát feltétel nélkül személytelen rendszerekre, hanem legf őképpen azt jelenti, hogy ilyenkor
a város közösen, rituálisan, több száz évének mélységében néz vissza önmagára, és kinéz azok-
ra a tágabb viszonossági rendszerekre, amelyeket éltet, s amelyekb ől él; beszélget velük. Dél-
ben csönd ereszkedik Rómára, századra század, és semmi nem változott, ma is a szent szieszta
tengelyén függ a nap. A Campo dei Fiorit estére lemossák, kiülnek, esznek, zajonganak, moz-
dulni nem lehet a téren; Bruno örülhet. A város, minden ellenkez ő híresztelés és igyekvés elle-
nére nem épületek halmaza, nem építészeti technikák és esztétikák produkcióinak szintere, Pá-
rizs nem La Défense, Róma nem EUR, hanem több százados helyi szokások, rítusok és
gesztusok önszabályozó rendszere. Ezeket az önszabályozó rendszereket elég nehéz kiölni, de
nem lehetetlen. Bontani kell, és a területet jó vastagon fölszórni sóval.
A városokról készített légifelvételeknek nincsen relevanciájuk. Aki ilyesmik alapján tervezné
városának jövőjét, bármilyen hasznos mintákat és nemes esztétikai elképzeléseket követve dol-
gozik e térbeli viszonylatokkal, durva kézzel fogja összerontani városának id őbeli távlatát. Aki
egy város jövőjével foglalkozik, annak félre kéne tennie a szívének oly kedves makettokat. A
vatikáni múzeumnak van egy furcsa, kissé félrees ő részlege. Miként a spájzban a befőttek, antik
márványportrék sorakoznak a végeláthatatlan polcokon. Mindenki idejött a Campo dei Fiori-
ról. Nem telt el év, egyetlen pillanat se telt el. Nem változott se homlok, se tartás, se tekintet,
se az orr hajlata. Itt látható, hogy ennek a városnak ennyi az ideje. Más városoknak nem ennyi.
De aki városának jövőjével foglalkozik, annak mindenesetre tudnia kell, hogy mennyi múltja
van annak, aminek bármennyi jövőt akar.
Budapest építészeti szubsztanciája és életének módja között ma nincsen kapcsolat. Ha a kör-
utak épületeit nézem, akkora kelenföldi lakótelep lakóit látom. És a budai hegyekre hányt villák
éppen stilisztikai szempontból nem különböznek semmiben a pestimrei, a kispesti vagy az er-
zsébeti egyencsaládi házak nyomorúságától. Nyomorúságuk közös vonása, hogy olyan életfor-
mákat illető vágyakat táplált velük építő és építtető, amelyekhez nem volt se tere, se anyaga,
se eszköze. Az egyik ház vidékre vágyik, s ha másként nem megy, akkor utólagosan kell megtol-
Nádas Péter : Jövő, múlt, szülővárosom
(Future, past, my birth-place)
Tér és Társadalom 6. évf. 1992/3-4. 1-4. p.
ÉT 1992.3-4 Jövő, múlt, szül ővárosom
sufnikkal, ólakkal, bódékkal és fészerekkel, a másik ház pedig azt szeretné elhitetni, hogy
akóinak jobb lenne más országok más tájain élniök, vagy éppen az őshazában. Az építészeti
zubsztancia és az életmód kölcsönösségének hiánya miatt ma nincsen a városnak olyan negye-
e, mely ne lenne provizorikus jelleg ű . Igy végül is elárulja valós természetét; nincsenek polgá-
• , lakói ágyrajárók. Nappalainak neuraszténiás igyekvését kellemesen kiegészítik halott éj-
zakái. Reggel nem ébred, hanem fölriad, és fésületlenül, mosdatlanul kezdi elölr ől.
udapesten nem tudhatom, hogy mi a reggeli, csak azt tudhatom, hogy valakik valamit lehör-
lnek és magukba tömnek, miközben egymást riogatják. Elkésel. Elkések.
Elkéstünk! Nem tudjuk behozni a hátrányt! Lekésnénk valamilyen európai vonatról! Mégis
azt mondanám, hogy nincsen hátrány, amit be kéne hozni, és nincsen vonat, amelyet el lehetne
érni. Vagy ha van, akkor én vagyok a vonat, az indulás, az érkezés, s ezért rajtam kívül nincsen
ember, aki megszabhatná a menetrendemet. Ha a gyomromban rosszul helyezkedik el a reggeli,
ha ásítozás közben nem gondoltam vissza az álmaimra, ha borotválatlan az arcom, ha zsíros
a hajam, ha elkenődött a rúzs az ajkamon, ha fogorvos tíz éve nem nyúlt a számba, és mégis
így fogom magam mutogatni másoknak, akkor magamról késtem le és nem a vonatról. A buda-
pestiek harminc éve nem pucolták ki a cip őjüket.
Ha arra gondolok, hogy milyen feszültségek közepette és milyen kényszerekt ől nyűgözötten
kell megbeszélni és megtervezni szül ővárosom jövőjét, akkor nagyon örülök. Súrlódásoktól
kopnak a városfejlesztési rögeszmék, s tán nem híú ábránd remélnem, hogy a kényszerek szorí-
tásából és a súrlódások kínjából önismeret is születhet; ő aztán minden szép eszme szül őanyja.
Valaki, ald budapesti választópolgár maradt, és mégse él a városában, nem kiáltozná hát, hogy
elkéstünk, hogy huszonnegyedik óra, hanem megkockáztatná azt mondani, pontosan jó id ő.
És ez a bosszantó alak, aki természetesen én vagyok, végezetül még csöndes javaslataival is
előállna, mondván, három mesés feltételnek kellene megfelelniök a nálánál hivatottabbaknak,
hogy szülővárosának jövőjét ne baltázzák el teljesen. Az els ő feltétel praktikus, a második eti-
kai, a harmadik fogalmi természetű lenne.
Egy. Mindenkinek, mielőtt munkához lát, minden napon, önmagától kell megkérdeznie,
hogy a tízévenként kicserélhet ő, az állandó lebontás és felépítés lázálmában ég ő város-e az
ideálja, kezes szolgája-e az építészeti technológiák gigantizmusának, és a tömegtársadalmi
szervező dés jámbor kiszolgálója-e. Meg kell kérdeznie, hogy a továbbiakban is ki akarja-e szol-
gáltatni önmagát és embertársait egy olyan fejl ődési elvnek, amelynek a határai épp azon a
természeti katasztrófán láthatók, amelyet hatásaival kiváltott. Meg kell kérdeznie, hogy egy
lehetséges jövőkép nem azon az újkelet ű felismerésen alapszik-e, hogy az emberi történelem-
nek nincsen primátusa a natúrával szemben.
Kettő. „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed maximája képes lehessen mások törvénye lenni."
Kant imperatívusza egy olyan hagyományra vonatkozik, amelyben a jöv őbeni korrekció lehető-
sége nem korlátozott. Tekintettel azokra a technológiákra és azokra a szervezési elvekre, ame-
lyek az egész földre, olykor az egész földi atmoszférára kiterjesztik a messzi jöv őben is érvénye-
sülő, ismeretlen természetű hatásaikat, a cselekvés etikai vezérfonalának is módosulnia kell,
mert a személyes döntés és a közös törvénykezés kölcsönhatása semmiféle biztosítékot nem
tartalmaz arra nézvést, hogy a számunkra megengedett vajon megengedi-e az elkövetkezend ő
nemzedékek sértetlen létezését, s így a cselekvés kockázata közel sem ami kockázatunk. Ezért
Kant kiegészítendő Jonas imperativuszával. „Jelenbéli választásod, akaratod járulékos tárgya-
ként, foglalja magában az ember jöv őbeni integritását."
Nádas Péter : Jövő, múlt, szülővárosom
(Future, past, my birth-place)
Tér és Társadalom 6. évf. 1992/3-4. 1-4. p.
4 Nádas Péter TÉT 1992.3-4
Három. Nem lehet városfejlesztésr ől beszélni, és ugyanakkor nem a hangyák megapoliszát
remélni. Vagy töröld a szótáradból a fejl ő dés és fejlesztés fogalmát, soha többé ki ne ejtsd a
szádon, használd helyette a rendezés vagy a rekonstrukció fogalmát, vagy ha ez nem megy,
akkor korlátozd kvalitatív jelentéstartalmára; ez lesz az aktív önkorlátozás. Budapest ne lehes-
sen nagyobb, hanem jóval kisebb és jóval jobb.