Tér és Társadalom 5. évf. 1991/1. 125-127. p.
                                                  Tér és Társadalom 1.        1991.1: 125-127


                 VAN-E REGIONÁLIS KÖZGAZDASÁGTAN?


                                          Szaló Péter



   Magánügy-e vajon, hogy egy tanácskozás résztvevője nem mondja el gondolatait a tárgyról,
az elhangzott véleményekr ől? Általában annak tekintjük. Vannak személyes okok, melyek bár-
kit visszatarthatnak a hozzászólástól. A kérdés ezzel le is záródhatna, ha nem lenne más lehetsé-
ges válasz. De van, és ez a lehetséges válasz kényszerít írásra! Mégpedig a cselekvéssel járó
kijelentés, a hallgatásban rejl ő elfogadás! Az ottlétet a benne rejl ő kommunikáció közüggyé,
közszerepléssé is avatja, és ez az amit tisztázni szeretnék, cáfolni a rám vonatkozó nem verbális
kijelentést.
   Az igazán érdekes az, hogy miért ez az elhatárolódás, hiszen sok mindent legitimálhat az
ember részvételével. El őször is le kell szögeznem, hogy nem maga a vita meghirdetése, a kér-
désfeltevés irritált. A vitát nagyon is időszerűnek és szükségesnek tartom, és ennek aktualitását
jelezte a nagyarányú részvétel is. Másodsorban pedig azt kell elmondanom, hogy nem is az
egyéni megnyilatkozásokkal volt bajom, még akkor sem, ha némelyekkel alapvet ően nem értet-
tem egyet. A megközelítések tarkasága, a vélemények szembenállása mind-mind szükségsze-
rűen hozzátartoznak a tudományhoz. Nincs egyetlen olyan ismereti rendszer sem, amely a tota-
litás igényével léphetne fel, ezért minden igazi tudomány szükségszer űen pluralista. És az
elméletet igényl ők sem az elméletet, az egyetlen magyarázó rendszert, hanem az elméleti meg-
közelítést tartották szükségesnek.
   Everything goes  —    „Minden elmegy" — mondja Feyerabend. A pluralitás hangsúlyozása
azonban nem azt jelenti, hogy minden megközelítéssel egyet is értek. Egyáltalán nem! Sem
tényszerűségükben, sem értékszempontjaikat tekintve nem értek egyet bizonyos értékelések-
kel. De most itt nem egyéni álláspontokkal szeretnék szembeszállni, hanem magával a vitával
szembeni fenntartásaimról mondanám el véleményemet.
   Ellenérzéseimet a vita sz űkre szabott kommunikációs tere szülte. A lesz űkített tér egy vala-
mire, éspedig a rálátásra nem ad lehet őséget. Ezért aztán a jól hangsúlyozott részletek sem
szolgálhatták igazán a konferencia céljának tekintett alapkérdés megválaszolását: van e regio-
                                                                                         -


nális tudomány. Igaz, nem azért vettem részt a tanácskozáson, hogy választ kapjak erre a kér-
désre, hanem azért, mert úgy gondoltam, hogy feltehetjük a szakma alapvető, egzisztenciális
kérdéseit. Erre, úgy gondoltam, rendkívül nagy szükség van, és épp ezért ennek elmaradása
okozta csalódásomat.
   A kommunikációs tér besz űküléséért már az els ő problémafelvető előadás is felelős (Faragó
1990). Anélkül, hogy kereste volna a választ a feltett alapkérdésre, kijelölte a gondolkodás terét.
Öt kérdéscsoportba foglalta a megközelítés lehetséges irányait, úgymint elméleti, gyakorlati,
metodikai, valamint a szakemberek és a tudomány rangját vizsgáló kérdéscsoportokba. Ezzel
az aktussal a kérdés transzformációját hajtotta végre: a „Van-e regionális gazdaságtan?" kérdést
átcsúsztatta a „Mi a regionális gazdaságtan?" kérdésébe. Nem kevésbé figyelemreméltó ez a
kérdés sem, node nem ez volt feltéve.
                        Szaló Péter : Van-e regionális közgazdaságtan ?
                         Tér és Társadalom 5. évf. 1991/1. 125-127. p.
126     Nyílt tér                                                                     TÉT 1991 • 1

   És ez, t. i. a kérdéstranszformációban rejl ő implicit válaszadás irritált. Annélkül, hogy kör-
bejártuk volna a kérdést, megszületett a válasz : van regionális gazdaságtan, hiszen aminek van
tárgya, metodikája, adatbázisa, (jól-rosszul) m űködő rendszere, az van. A tudomány konszen-
zuson nyugszik, az tudomány, amit annak tartunk — tudjuk a tudományelméletb ől. Aki így
véli, és mégis felteszi az alapkérdést, az a tudományt övez ő konszenzusra kérdez rá. A rákérde-
zés felettébb indokolt — érzékeltették a gyakorlati teend ők, hiszen az új szereplők, az új struk-
túrák, a mélyülő válságok akkor is felvetnék a konszenzus újrateremtésének igényét, ha orvos-
ságokban bővelkedő, értékeiben biztos tudománnyal lenne dolgunk. De hát err ől nincs szó,
épp a konszenzus megrendülésér ől árulkodik az utolsók között megfogalmazott kérdés, ame-
lyik a tudomány rangját vetette fel.
   Az már újabb kérdés, hogy a tudomány m űvelői önmagukban meg tudják-e oldani a konszen-
zus körüli problémákat a társtudományok vagy éppen a tudomány alanyai, szerepl ői nélkül.
Mindenesetre a konszenzust magát a vita nem állította középpontjába — noha mindvégig err ől
volt szó —, amivel elkerülte az átvilágítás lehet őségét.
   De mielőtt az átvilágítás tartalmi következményeibe merülnénk, térjünk vissza a prokruszté-
szi kommunikációs térre. A lesz űkített tér azért problematikus, mert lezárja a valóságos kérdés-
feltevések útját. Egy szaktudomány az illetékességi területét messze meghaladó kérdést tett fel
önmagára nézve. Ez persze nagyon megtermékenyít ő is lehet, a baj azonban az, hogy ezt egye-
dül önmaga akarta megválaszolni.
   Ismeretelméleti, vagy tudományelméleti kérdést az ezzel foglalkozó tudományok eredmé-
 nyei, tapasztalatai nélkül.
    Pedig, amint Heidegger mondja „Egyetlen tudomány mint tudomány, azaz szigorúan véve
 mint tudomány, sem tudja megközelíteni saját alapfogalmait — s azt, amit ezen fogalmak meg-
 ragadnak. Ez a tény azzal függ össze, hogy egyetlen tudomány sincs abban a helyzetben, hogy
 saját tudományos eszközeivel önmagáról is tehessen kijelentéseket. Az, hogy mi a matematika,
 sohasem deríthető ki matematikailag; az hogy mi a nyelvészet, sohasem fejthet ő ki nyelvészeti-
 leg; az hogy mi a biológia sohasem fejthet ő ki biológiailag. Az tehát, hogy mi egy tudomány,
 már kérdésként nem tudományos kérdés többé. Abban a pillanatban, amikor feltesszük a kér-
 dést, hogy egyáltalán mi a tudomány, ugyanakkor mindig a lehetséges meghatározott tudomá-
 nyokra kérdezünk rá, ezért a tudakozó új területekre lép át, amely más bizonyítékokat és bizo-
 nyítási formákat igényel, mint amelyeket a tudományok területén megszokottként ismernek el.
 Ez a filozófia területe. Nem emeletként húzzák rá a tudományokra, nem ragasztják hozzájuk.
 A filozófia maguknak a tudományoknak lényegébe van zárva, ezáltal érvényes a tétel: egy puszta
 tudomány csak oly mértékben tudományos, azaz valódi tudás s nem pusztán technikai hozzáér-
 tés, amilyen mértékben egyúttal filozófiai is."
    A társtudományok nyújtotta átvilágítás nemcsak mint egyetlen lehet őség, nemcsak mint szel-
 lemi izgalom lett volna fontos a szakma számára, hanem rendkívül hasznos is lett volna. Talán
 kevesebb hivatkozás fordult volna el ő az újkori tudomány közhelyeire, talán kevesebb lesz űkí-
 tett értelmezés fordult volna el ő! A tudományosság ismérvét a közgazdaságtanban talán nem
 a mérésben, a kvantifikációban vettük volna hallgatólagosan tudomásul (Bartke), hogy csak
 másra ne utaljak, mint Komai zseniális összefüggéseire.
    Esetleg tükörben láthattuk volna szaktudományunkat:
 — hogy a tudományos elvek milyen hittételeken alapulnak;
                         Szaló Péter : Van-e regionális közgazdaságtan ?
                          Tér és Társadalom 5. évf. 1991/1. 125-127. p.

TÉT 1991. 1                                                                       Nyílt tér     127

— hogy az ipari mintára szervezett kutatásban az empírikus, racionális megközelítésre való
    hivatkozás merő látszat;
— hogy a kumuláció elve hamis, miszerint egyre többet ismerünk meg a területi folyamatok-
    ból, és hogy tudásunk egyre átfogóbbá válik;
— hogy csak áttételes a valóság és valóságkép közötti viszony;
— hogy a tények mindig teremtettek, elméletfügg ők;
— hogy a tudományos kutatásban képviselt értékszempontok mindig el őzetes értékválasztáson
    alapulnak;
— hogy például a műhelyszerveződések is a tudományon kívüli értékközösségekre épülnek.
   Lehetne hosszan sorolni egy tudományos paradigma elméleti és gyakorlati konzekvenciáit
saját kutatásainkban, intézményi létünkben és legfőképp tudományos közéletünkben. Nem vol-
na érdektelen kívülről látni a szakmát, legyen az regionális közgazdaságtan, vagy általánosab-
ban véve regional science. De hagyjuk ezt a tudományelméletre, a filozófiára, akik hatékonyab-
ban tudják alkalmazni a megközelítéshez szükséges fogalmi apparátust. Enélkül persze oldani
kell a heidegger-i maxima érvényességét, azaz a kompetencia hiánya miatt a tudományt nem
mint szigorúan vett tudományt vizsgáljuk. A tudomány áttekintése így viszont er ősen a szituá-
cióba ágyazott a résztvev ők személyén, praxisán, értékrendszerén, társadalmi és politikai néze-
tein, szerepvállalásán keresztül.
   És itt visszatérünk a megroggyant konszenzus kapcsán felvetett átvilágítás kérdésére. Ha már
feladtuk a tudomány létére vonatkozó alapkérdést, még vizsgálható lett volna a tudomány szi-
tuációja, azonban ehhez is relativizálni kellett volna igazságait, levetni az objektivitás álarcait,
bevonni a vizsgálatba a résztvevők meggyőződéseit, azt a hatalmi, politikai és szellemi közeget,
amiben működtek. Inkább használt, mintsem ártott volna ez a tudomány tekintélyének. Popper
tudományetikai követelményrendszere a nem tudás beismerését alapkövetelménynek tekinti
Kuhn és Feyerabend a tudománymítosz szétrombolásával, a tudomány relativizálásával a gon-
dolkodás szabadságát adta vissza.
   A társadalomföldrajz területén Beluszky már megindította szellemes esszéjével az öntisztá-
zás folyamatát. Talán ez a vita is a vártnál korábban csendesült le, értékelése az „átkok"-ról
és következményeikről ma már ott van a társadalomföldrajz tudatalattijában. Az „átkok" kísér-
tetiesen hasonlóak: a felvállalt udvari tanácsosi szerep, az anyatudománytól elszakadni nem
tudó, identitás- és értékzavarban szenved ő határtudományi lét és a szerény teljesítmény. A tér
inkább csak kapcsoló közegként szerepel, az erre való hivatkozás gyakran csak a konzisztens
értékrend hiányát leplezi, amely aztán az elméleti bázis gyengeségét eredményezi.
   A tudományos értékrend centrális szerepére ráérzett Faragó is, aki egy posztmodern tudo-
mánykép értékeit állította az általa szorgalmazott helyi gazdaságfejlesztési elmélet és gyakorlat
középpontjába: a lokális autonómiát, életmin őségeszményt, a környezeti konfliktuskezelés al-
ternatív módjait, a komplexitást és diverzitást, egy nem növekedés-, hanem társadalomcent-
rikus gazdaságot. Azonban az egyetértésre lehet őséget nyújtó tézisek sem feledtették, hogy az
eddigi és a javasolt terápiák ellenére sincs képünk a betegségr ől, bár tüneteivel többé-kevésbé
tisztában vagyunk.
   A konzílium nem töltötte be feladatát.
Szaló Péter : Van-e regionális közgazdaságtan ?
 Tér és Társadalom 5. évf. 1991/1. 125-127. p.




           Szalafői „parasztudvarok':