Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
                                              Tér és Társadalom 4.         1990.3-4: 163-174.



                                   KITEKINTŐ


   TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK, ELŐREJELZÉSEK
          ÉS RENDSZERRUGALMASSÁG

                                 MICHAEL CHISHOLM

   A jövő előrejelzése minden társadalomtudományt érdekel. Jelent ős erőfeszítések történtek
és történnek az el őrejelzések minőségének javítására, a nagyobb pontosságra, részletességre,
tágabb időtávlatra és nagyobb földrajzi részletességre törekedve. Ezek az el őrejelzési törekvé-
sek; a nemzeti és regionális népességszámra- és összetételre vonatkozó számításoktól a makro-
gazdasági politikához szükséges el őrejelzésekig, olyan kérdésekig terjednek, mint hogy p1. a
különböző korcsoportokból milyen arányban szereznek egyetemi diplomát; miként lehet egy-
ensúlyba hozni az orvosok és fogorvosok iránti keresletet a képz ő intézmények kapacitásával.
Mindezen kérdésekben és sok más hasonló esetben egyértelm ű az igény a megbízható el őrejel-
zésekre.
   Az ilyen igény összefüggésben áll a háború utáni korszakban széles körben elterjedt vélemé-
nnyel — miszerint a társadalomtudományok pontosságban és szigorúságban követhetik, és kö-
vetniük is kell a természettudományokat. E tradíció szerint a tudományos tevékenység célja,
hogy mindenféle jelenségre magyarázatot adjon, azaz, hogy megtalálja az eseményeket össze-
kapcsoló oksági törvényeket. Ha az ilyen oksági törvények azonosíthatók, akkor érthetjük meg
a jelen helyzetet és jelezhetjük el őre a rendszer meghatározott feltételek között várható jöv őbeli
reagálását. Vagyis a jó magyarázat az el őrejelzés lehetőségét jelenti. Ebből következően a jobb
előrejelzési technikák keresése elválaszthatatlan azon szélesebb tudományos törekvést ől, hogy
mindenfajta természeti, társadalmi probléma magyarázatát tökéletesítsék.
   E törekvésnek nyilvánvalóan óriási jelentősége van. Azonban a fentebb vázolt álláspont, mely
a tudomány minden területén az el őrejelzések tökéletesítésére helyezi a hangsúlyt, elvonja a
figyelmet arról a kérdésr ől, hogy vajon csökkenthet ők-e az előrejelzések iránti igények. A tár-
sadalomtudományokban ezen igények jó része abból ered, hogy az általunk vizsgált gazdasági,
társadalmi és politikai rendszerek csak lassan válaszolnak a fontos kihívásokra. Ha a válasz
lassú, lényeges, hogy legalább az alapvet ő változásokat el őre jelezzük, így elvárható a rendszer
egyéb elemeinek megfelel ő illeszkedése.
       Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                       Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
164     Michael Chisholm                                                           TÉT 1990 • 3-4

   Előrejelző képességünk javítása helyett bizonyára sokkal hasznosabb, ha a fontos rendszerek
változását fékez ő akadályokat mérsékeljük, így ezek sokkal gyorsabban és könnyebben tudnak
alkalmazkodni. Minél könnyebben alkalmazkodnak a rendszerek, annál kisebb az igény a jöv ő
előrejelzésére, s valójában minél rugalmasabb rendszerekr ől van szó, annál nehezebb lehet az
előrejelzés.
   Az előrejelzés és rendszerrugalmasság közötti ilyenféle kölcsönhatások állnak vizsgálatunk
középpontjában. Érvelésünk szerint Nagy-Britanniában, és máshol is a „nyugati" világban a
második világháború utáni id őszak jó részében az el őrejelzések tökéletesítése iránti igény hát-
térbe szorította a rendszerrugalmasság er ősítését. Bár el kell ismernünk, hogy ebben a vonatko-
zásban az utóbbi években változott a helyzet.

                                   Magyarázatkeresés
   A társadalomtudományok (szociológia, pszichológia, humán geográfia stb.) általában követ-
ték a közgazdaságtudományt, mely a „kemény" tudományokat, nevezetesen a matematikát és
fizikát tekintette mintának. Épp ezért hasznos, ha áttekintjük a közgazdaságtan fejl ődését a má-
sodik világháború előtt és után. Azt az alapvet ő problémát, amivel szembe kell néznünk, Frank
Knight már 1921-ben igen frappánsan összefoglalta: „Ellentmondásos és paradox világban
élünk. Ennek talán a legalapvet őbb példája az, hogy egy probléma létezésének ismerete a múlt-
tól eltérő jövőtől függ, míg a probléma megoldásának lehet ősége a múlttá váló jövőtől függ
...így a változást nem közvetlenül magyarázzuk" (Knight 1921, 313.).
   Knight a következ ő problémára hívja fel a figyelmet; ha a jöv ő azonos volna a múlttal, akkor
nem volna szükség sem magyarázatra, sem oksági modellekre. A múltbeli tapasztalatok teljes
iránymutatást adnának a jövőre, és minden „ismert" volna. A valóságban a jöv ő persze nem
azonos a múlttal. Mégis, ha helyes megállapítást akarunk tenni a jöv őről, feltételeznünk kell,
hogy a múltat és jövőt összeköti a fontos elemek változatlansága. Ezen elemek állandósága két
dolgot foglal magába: egyrészt az oksági viszonyok változatlanságát, másrészt azt a gondolatot,
hogy a kérdéses rendszer elemei az id őbeli változás során nem változnak. Ha ezekt ől a feltétele-
zésektől eltekintenénk, véletlen és váratlan folyamatokhoz vonulnánk vissza, megfosztanánk
magunkat a magyarázat, a jövőre vonatkozó el őrejelzések lehetőségétől. Ebből ered a Knight
által felvetett ellentmondás. Mivel tudni akarunk valamit a jöv őről, arra kényszerülünk, hogy
a változatlan viszonyokat és a változás állandó ütemét feltételezzük. Így a vizsgálat ezeknek
az állandó elemeknek az azonosítását jelenti. Ebben a törekvésben a társadalomtudományok
számára a matematika és a fizika jelentette az irányt űt. „A közgazdaságtan, pontosabban az
elméleti közgazdaságtan az egyetlen a társadalomtudományok közül, amelynek az a törekvése,
hogy egzakt tudománnyá váljon ... , így a fizikához és matematikához hasonlóan meglehet ősen
absztrakt és irreális" (Knight 1921, 3.).
   Amiben a közgazdaságtan a 20. század elején követni kívánta a természettudományokat, ah-
hoz, főleg a második világháború utána többi társadalomtudomány is csatlakozott. Knight gon-
dolkodásmódját alapvetően befolyásolta a 19. századi ismeretelmélet. Eszerint létezik az embe-
riségtől független objektív valóság — amely, a magyarázó törvények fogalmaira építve, elvileg
megérthető és elemezhető. Más szóval — a metafizikai dolgok kivételével, melyek kívül esnek
a tudomány illetékességén — megfelel ő ismeret alapján, tudományos fogalmakkal minden
         Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                         Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
TÉT 1990•3-4          Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság              165

megmagyarázható. Ennek az álláspontnak a legkifinomultabb megfogalmazásával Karl Popper
(1959) írásaiban találkozhatunk. Ő a tudomány céljának a törvények feltárását tekintette, de
elismerte, hogy a törvényeket még a természettudományokban sem lehet abszolút bizonyosság-
gal ellenő rizni. Ezért hangsúlyozta a cáfolat fontosságát. Minden ismeret — állította — feltéte-
 lezés abban az értelemben, hogy minden általunk elfogadott törvény és magyarázat csak addig
érvényes, amíg be nem bizonyosodik téves volta. Popper azonban nem nézett szembe azzal a
problémával, hogy melyek a kritériumai az elfogadott ismeret meger ősítésének vagy elvetésé-
nek. A kritérium kiválasztása közvetlenül függ az adott vizsgálat céljától. Ha pl. a szabadesés
törvényét kívánjuk vizsgálni a Föld légkörében, akkor jól alkalmazható a newtoni fizika. Vi-
szont ha a fény világűrbeli terjedése érdekel bennünket, akkor az einsteini gondolatokra építhe-
tünk. A logikai pozitivizmusnak nevezett deduktív gondolkodásmód — annak ellenére, hogy
 ismert volt a cáfolat induktív problémája — jelent ős hatást gyakorolt a társadalomtudományok-
ra. Bár az elmélet alapjait már a második világháború el őtt lerakták, ezek a gondolatok csak
a háború után terjedtek el szélesebb körben. [A földrajzi irodalomban lásd Harvey könyvét
(Harvey 1969)].
   A „tudományos paradigma" tehát azt feltételezi, hogy ha a kiinduló feltételek és a kapcsolódó
jelenségekre vonatkozó törvények ismertek — akkor teljes magyarázat adható. Másképpen fo-
galmazva, ha a rendszer kezdeti állapotát meg lehet határozni, és ha ismertek a meghatározó
törvények, akkor a rendszer jöv őbeli állapota el őre látható. Így a magyarázat hatalma el őrejel-
zést is jelent. Az előrejelzés pontossága viszont a rendszer megértésének alaposságát jelzi.


                   A keynesi forradalom a közgazdaságtanban
   E század első negyedében a nyugati országokban meghatározó szerepet játszott a neoklasszi-
kus közgazdasági doktrína. Ez a mikroökonómiai fogalmakban megfogalmazott elmélet — a
cégek és fogyasztók viselkedésének mechanizmusán keresztül — a feltételezett tökéletes ver-
seny világára vonatkozik. Ezt az igen stilizált gondolatmenetet két irányból támadták. A har-
mincas években publikálta Chamberlin (1933) és Robinson (1933) a monopolista, vagy tökélet-
len versenyre vonatkozó elméletét. Az ő elképzeléseik mikroökonómiai jelleg űek voltak, s arra
törekedtek, hogy magyarázatot adjanak a valóságban majdnem mindig létez ő bizonyos mérték ű
monopolhelyzetre. Bármilyen fontos volt is kritikájuk, elméletüket háttérbe szorította Keynes
 1936-ban publikált könyve, a General Theory.
   Ezt a munkát 1948-ban tette klasszikussá Samuelson, megteremtve a keynesi gazdasági dokt-
rínát, mely az ötvenes és a hatvanas években a közgazdasági gondolkodás meghatározó iskolája
maradt (Chisholm 1990). A neoklasszikus elmélet azt feltételezte, hogy az egyensúly létrejöhet
teljes foglalkoztatás mellett. Ezzel szemben a keynesi gondolkodásmód arra a következtetésre
jutott, hogy kormányzati beavatkozás nélkül az egyensúly csak magas munkanélküliség mellett
jöhet létre. A keynesi elmélet makroökonómiai jelleg ű , és közvetlen kapcsolatot feltételez a
gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás között. A központi probléma az, hogy úgy befo-
lyásolja a teljes kibocsátást (output-ot), hogy teljes foglalkoztatást érjenek el — ami az alkalmi
munkanélküliség alacsony szintjét jelenti. A keynesi elmélet a zárt nemzetgazdaságok implicit
feltételezésével — azaz eltekint a külkereskedelemt ől és egyértelm űen feltételezi, hogy a gazda-
         Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                         Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
 166     Michael Chisholm                                                            TÉT 1990.3-4

  sági változók és a közöttük meglév ő viszonyok időbelileg nem változnak —, a kereslet befolyá-
  solására koncentrál. A kereslet egészen a teljes foglalkoztatás szintjéig összeegyeztethet ő az
 output-tal. A makroökonómiai irányítás tudománya és m űvészete így, a kormányzat költségve-
 tésén, az adózáson és hitelszabályozáson keresztül, korlátozottabb szerepkörre lett lefokozva
  — a kereslet megfelel ő szabályozására. Ebben a gazdasági rendszerben az árváltozásoknak,
  mint a gazdasági alkalmazkodás mechanizmusának nem sok szerepet tulajdonítottak.
    Úgy tű nt, a keynesi rendszer tökéletes tudományos magyarázatot ad az azonosítható okokból
 eredő, mérhető és kvantifikálható hatásokra. Politikusok, állami tisztvisel ők, gazdasági ta-
  nácsadók — felvértezve a keynesi elmélettel — szilárdan hittek abban, hogy új nemzeti és nem-
 zetközi rend építhet ő fel, melyben a harmincas évek tömeges munkanélkülisége soha többé
 nem fog megismétlődni (Barnett 1986). Valóban sokan hitték — főleg Nagy-Britanniában —
 hogy egy új „paradicsom" építhet ő fel és tartható fenn.
    A keynesi koncepció szempontjából alapvet ő jelentősége volt az el őrejelzés lehetőségének.
 Ha a Kormánynak az a feladata, hogy megteremtse azt a keresleti szintet, amely biztosítja a
 teljes foglalkoztatást, akkor ehhez kétféle információ nélkülözhetetlen. El őször: mi történik
 a következő idő szakban, mondjuk egy évben, ha a gazdaságpolitika nem változik? Másodszor:
 mi lesz a hatása az adózási, hitelszabályozási feltételek, vagy a kormány által kiválasztott bármi-
 lyen más tényező megváltoztatásának? Csak ha mindkét kérdésre megvan a válasz, akkor lehet
 véleményt mondani a kormány által végrehajtandó intézkedések irányáról. E kérdésekre keres-
 vén a választ, a második világháború után egy egészen új „iparág" jött létre — az el őrejelzés
 szándékával, nemzeti gazdasági modellek termelése. Nagy-Britanniában a Treasury modell és
 a National Institute of Social and Economic Research és a London Business School mellett
 még számos más példát említhetnénk.
    A széleskörű erőfeszítések ellenére a gazdasági el őrejelzések rendszeresen eltértek a bekö-
 vetkező valóságtól, még akkor is, ha az el őrejelzések meglehet ősen általános szinten mozogtak.
 Így pl. az OECD országokban 1966-88 között az egyéves el őrejelzések tévedései a GNP-t
 illetően a következ ő képpen alakultak; a GNP tényleges évi növekedése 3,4 %, az el őző évi előre-
jelzések átlagos tévedése 1% volt. Ha a tévedést a teljes GNP % -ában fejezzük ki, egész kicsi,
  +1%-os eltérésről van szó. Viszont ha a tévedést a tényleges GNP növekedés százalékában fe-
jezzük ki, akkor az el ő rejelzési hiba már 29% (Llewellyn 1985, 99.).
    Az egyes országokra vonatkozó el ő rejelzések pontatlansága általában nagyobb. Hasonlókép-
 pen, a foglalkoztatásra, munkanélküliségre, inflációra vonatkozó el őrejelzések kevésbé meg-
 bízhatóak, mint a GNP-re vonatkozók. Nem vitás, hogy az el őrejelzések pontossága az utóbbi
 években n őtt. A háború utáni id őszakban még feltételezhet ő volt, hogy a számítógépek széle-
 sebbkörű alkalmazásával csökkenthet ő az elő rejelzések pontatlansága. A hatvanas években ál-
 talánosan elfogadott nézet szerint a gazdasági el őrejelzés tökéletesíthető , s olyan eszköz, mely
 gyakorlati célokra máris tökéletesen használható. A széleskör ű bizalom abban, hogy a keynesi
 gazdasági szabályozás képes megakadályozni a nemzeti gazdaságok fluktuációját, ahhoz veze-
 tett, hogy az Economist 1969-ben leközölte az alábbi sorokat: „A hatvanas évek nagy eredmé-
 nye ..., hogy az ország a félautomata expanziós pályára lépett ... Az amerikai gazdaságpolitiká-
 nak majdnem teljesen holtbiztos az eredménye" (Perkins 1976, 15.).
    Más szóval úgy gondolták, tökéletesen megértik a gazdasági rendszereket, és hogy az el őre-
jelzések megfelelnek az igényeknek.
          Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                          Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
TÉT 1990.3-4          Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság               167

            A közgazdaságtant követ ő többi társadalomtudomány
   A közgazdaságtan szemmel látható sikerei követend ő modellt jelentettek a többi társadalom-
tudomány számára is. Ahogy az egyik korabeli megfigyel ő a hetvenes évek elején megfogal-
 mazta: „A csillagászaton kívül a kutatók csak mostanában kezdenek id őbelileg előretekinte-
 ni... Terjed a vélemény; ahhoz, hogy az emberiségnek legyen valamiféle jöv ője, nemcsak a
bekövetkező események előrejelzésére kell képesnek lennünk, hanem magának a jöv őnek a tu-
datos és átgondolt megalkotására is (Mgerstrand 1971, 1.).
   Angliában a jövő iránti érdeklődés a Social Science Research Council esetében a legszembe-
tűnőbb. Ez a szervezet 1965-ben alakult Michael Young elnökletével ( ő később lordi rangot
nyert). 1966 elején a Council egyik kezdeti lépése az volt, hogy megalakította „A Következ ő
Harminc Év Bizottságát" azzal a céllal, hogy a jöv őt kémlelje, és a Council nak tanácsokat
                                                                                  -


adjon a kutatásokat illet ően. Rövid időn belül a bizottság különböz ő tanulmányokat gy űjtött
össze, és ezeket Forecasting and the Social Sciences címen publikálta (Young 1968). Young
a bevezető fejezetet a következ ő megjegyzéssel kezdi: „A nehézségek mindenképpen olyan
nagyok, hogy értelmes döntéshozó, ha csak nem muszáj, nem csinálna (vagy nem csináltatna
magának) előrejelzéseket. Az ő objektivitása rugalmasságra épül, s minél inkább megőrzi azt,
annál inkább megtartja kezdeményez őkészségét, s képes alkalmazkodni a változó feltételekhez.
A gyakorlatban azonban nem lehet mell őzni az előrejelzéseket" (Young 1968, 2-3.). A továb-
biakban azonban Young nem veszi figyelembe az ilyen vállalkozások problémáit, s lényegében
az előrejelzés mellett teszi le voksát, s tanulmányát a következ őképpen fejezi be: „Nem állíthat-
juk, hogy az el őrejelzés feladatát el kell szakítanunk a társadalomtudománytól. Ha igaz, amit
korábban mondtunk, akkora társadalomtudományokat megalapozó elméletek és a felhalmozott
tapasztalatok alapján ezek a tudományágak el őrejelzéseket adhatnak, és ezek tesztelhet ők. Az
előrejelzés összekapcsolódik a tudomány általános fejl ődésével — így az egyes diszciplinákon
belüli és a diszciplinák közötti alapvet ő ismeretek bővülésének lehet a mellékterméke" (Young
 1967, 27.).
   A fentebbi gondolatmenetben az óvatos megfogalmazás ellenére sem lehet nem észrevenni
a háttérben húzódó bizalmat abban, hogy a társadalomtudományok „tudományosabbá" válásá-
val az előrejelzések tökéletesíthet ők. A bizottság később új elnevezést kapott, Social
Forecasting Comittee néven, ennek tagja a jelen cikk szerz ője is. 1972-ben, az első kőolajárrob-
banás előtt szemináriumot szerveztek, s ennek anyagát kés őbb publikálták (Freeman és tsai.
 1976). A szemináriumok általános hangulata szerint az egyes társadalomtudományi elméletek
tökéletesítésével és ismeretanyaguk b ővítésével az előrejelzések tovább tökéletesíthet ők. A
résztvevők csaknem egyhangúlag egyetértettek a további el őrelépés lehetőségében és szüksé-
gességében. Az egyetlen kétked ő a következő kérdéseket tette fel: „Szükségszer ű megkérdezni,
hogy miért akarunk előrejelzéseket csinálni. A lényegi kérdés erre a válaszra az, hogy gyakorla-
tilag minden rendszernek — legyen az gazdasági, ökológiai, politikai vagy pszichológiai —
van egy bizonyos fokú inertiája... Az el őrejelzések iránti igény fordított arányban áll a rendszer
alkalmazkodási sebességével. Igy, ha az el őrejelzés problémáit vizsgáljuk, két alapvető straté-
giai irány adódik számunkra; Az első — hagyományos — irány az el őrejelzések tökéletesítése,
a második — mely ebben a kontextusban nem keltett nagyobb érdekl ődést —, a rendszer rugal-
masságának növelése, és így az igényelt el őrejelzések időhorizontjának szűkítése lehet"
(Chisholm 1976, 49.).
       Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                       Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
168     Michael Chisholm                                                            TÉT 1990.3-4

   Ezt a megközelítést azonban a kötet szerkeszt ői elvetették. A rugalmasságot a jelen és jöv őbe-
li generációk viszonya felől vizsgálva a kötet szerkesztői hangsúlyozták: „A jövőbeni generáci-
ók számára az új célok, új alternatívák és technológiák által biztosított választásokat a lehet ő
legkisebb mértékben szabad jelenlegi döntésekkel korlátozni. Miközben ez a stratégia ideális-
nak tűnik, ez a fajta rugalmasság a gyakorlatban úgy politikai, mint társadalmi szempontból
elfogadhatatlan. Gyakran lesz szükség szellemesen összeállított tervekre, határozott jöv őképre,
vagy az erőforrások rövid távon hatékony hasznosítására" (Freeman és tsai. 1976, 8.).
   A szerkesztői cáfolat stílusa világosan jelzi, milyen mélyen beivódott az a hiedelem, hogy
a jó tudomány magában rejti az el őrejelzés lehetőségét. Teljesen nyilvánvaló az is, hogy az
előrejelzések iránti igények csökkentésére irányuló törekvéseket a társadalomtudományok tu-
dományos státusza elleni támadásnak tekintették.


                                Az el őrejelzés korlátai?
   Már az 1972. évi SSRC szemináriumok el őtt számos olyan bizonyíték állt rendelkezésre, mely
jelezte előjelzéseink tökéletesítésének korlátait. A hatvanas évek elején a Nagy-Britannia jöv ő-
beli népességére vonatkozó hivatalos el őrejelzések olyan mérték ű népességnövekedéssel szá-
moltak, amely egy nagy városépítési programot tesz szükségessé. Emiatt komolyan fontolgat-
ták számos új, 500.000 — 1.000.000 lakosú város építését, még a helyüket is meghatározták
a Severn és Humber folyók torkolatánál. Kés őbb azonban kiderült, hogy a tényleges népesség-
gyarapodás kisebb az előrejelzettnél. A korábban megfigyelt magasabb születési arányszám
a házasságkötési életkor és így szüléskori életkor csökkenésével volt összefüggésben, a szül őké-
pes korban született gyermekek száma viszont nem emelkedett.
   Az Economist 1969-es optimista megfogalmazása ellenére a nemzetgazdaságok irányítása
nem volt tökéletes. A kereslet befolyásolása sokkal komplikáltabb volt, mint gondolták, így
a remélt teljes foglalkoztatás melletti stabil növekedés helyett a gazdaságokban a növekedés
és az erő teljes hanyatlás ciklusai váltogatták egymást. Ez különösen Nagy-Britanniában vált
nyilvánvalóvá, ahol a jelenség „fék-gáz" (stop go) ként lett közismert (Pollard 1982, 1983).
                                                 -    -


Kétséges, vajon a kormány közvetlen beavatkozásai er ősítették vagy gyengítették-e ezeket a cik-
likus hullámzásokat (Chisholm 1990). Az viszont nyilvánvaló, hogy a hetvenes évek közepén
felhagytak a gazdaság részletekbe men ő szabályozásával. „Megkérd őjelezték azt a feltétele-
zést, hogy az alapvető gazdasági változók megfelel ően ismertek. A 1973-74-es olajsokk, a ma-
gas és emelkedő infláció, a szintén magas és növekvő munkanélküliséggel párosulva, mind hoz-
zájárultak annak belátásához, hogy a keynesi szemlélet legalábbis nem teljes. A hetvenes évek
eseményei együttesen nagyon jól dokumentálták, hogy a jöv ő egyáltalán nem hasonlít a múltra,
s megkérdőjelezték azt az öntelt hiedelmet, hogy a társadalomtudományok képesek el őre-
jelzésre.


           „Monetarista" kihívás a keynesi közgazdaságtan ellen
  A hetvenes években az egyszerre el őforduló magas és emelkedő infláció és munkanélküliség,
27A7„stagfláció" ellentmondott mind a keynesi, mind a neoklasszikus közgazdaságtan feltéte-
           Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                           Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
TÉT 1990.3-4           Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság               169

  lezéseinek. A keynesi rendszer közismert kritikáját a Friedman munkáihoz kapcsolódó „mone-
  tarizmus" nyújtotta (Friedman 1956, 1985). Ez valójában nem igazán szerencsés fogalom, mi-
i vel csak egyetlen dologra koncentrál, pedig két másik tényez ő legalább ennyire fontos. Fried-

  mannak és társainak fő érve az, hogy a nemzetgazdaság ellen őrzése során az árak változását
  a forgalomban lévő pénz mennyiségével lehet befolyásólni. Azaz, míg a keynesiánusok a pénz-
  kibocsátást általában nem tartották fontosnak, addig a „monetaristák" azt tekintik a makrogaz-
  dasági szabályozás központi elemének. Ezért az infláció letörésében a pénzkibocsátás szigorú
  szabályozását tekintik alapvet őnek, mivel az ő felfogásuk szerint az árak akkor emelkednek,
  ha a rendelkezésre álló árukhoz és szolgáltatásokhoz képest néha túlkínálat van. Kétségtelen,
  hogy ezt a tényt a kormányok gyakran figyelmen kívül hagyták, és a monetáris politikának
  fontos szerepet kell játszania a gazdasági szabályozásban.
     Nem kevésbé fontos azonban egy másik mozzanat sem. A keynesi rendszer nem sok jelent ő-
  séget tulajdonított az árak változásának a kereslet és kínálat felborult egyensúlyának helyreállí-
  tásában. A bérekről azt feltételezték, hogy magas munkanélküliség esetén sem csökkennek —
  a béreket „rögzítettnek" tekintették, s más áralkalmazkodási lehet őségeket is figyelmen kívül
  hagytak. Még fontosabb az, hogy mivel a keynesi rendszer a gazdaság keresleti oldalát hangsú-
  lyozza, a bérek csökkenése a kereslet és a termelés csökkenéséhez vezet, ezáltal növeli a munka-
  nélküliek számát. Más szóval, a magas munkanélküliség esetében a bérek csökkenése még to-
  vább rontja a helyzetet. Ez az érvelés logikájában a zárt nemzetgazdaság feltételezéséhez
  kötődik, mellőzve a más nemzetekkel folytatott külkereskedelmet és pénzügyi kapcsolatokat.
  A nyitott gazdaságban a bérek csökkenése az adott ország versenyképességének növekedéséhez
  vezethet, piacokat hódíthat el versenytársaitól, s így a termelés és a foglalkoztatás is emelked-
  het. A „monetaristák" az árváltozások (lefelé és felfelé mozgás) fontosságát hangsúlyozzák
  a szabályozásban. Ennek egyik megjelenési formája a pénzellátás kamatlábak segítségével tör-
  ténő szabályozása; a magas kamatlábak minden vonatkozásban csökkentik a pénz iránti keresle-
  tet, s így ellenőrzik az inflációs nyomást. A monetaristák szerint az árak alkalmazkodásának
  minden akadályát — így a garantált minimumbéreket, a hatósági árszabályozást stb. — fel kell
  számolni.
     A keynesi gazdasági szabályozás bírálatában az árak szerepe csak egy aspektus. A keynesi
  gondolkodásmód azt feltételezi, hogy a kereslet beszabályozható, s az árak és szolgáltatások
  kínálata mintegy automatikusan megfelel ő módon alkalmazkodik. Így a magas munkanélküli-
  ség állapotából kiindulva, a kereslet növelésével a termelés növekedni fog és felszívja a munka-
  nélkülieket. A „tiszta" keynesi modell azt feltételezi, hogy ez a folyamat problémamentesen
  halad előre a teljes foglalkoztatásig, az árak érdemi emelkedése nélkül. Ezt a modellt 1958-ban
  módosította Phillips. Az ő bizonyítékai szerint az infláció rátája fordítottan arányos a munkanél-
  küliek arányával, s ebb ől azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az infláció és a munkanélküli-
  ség között kölcsönkapcsolat létezik. Az 1950-es évekt ől a 70-es évekig tartó „fék-gáz" ciklusok
  azonban azt sugalmazták, hogy nem beszélhetünk megfelel ő kínálati alkalmazkodásról. A het-
  venes évek és a nyolcvanas évek els ő felének stagflációja ellentmondásban volt a Phillips által
  a munkanélküliség és infláció között feltételezett kölcsönkapcsolattal. Ezért a kínálati oldalt
  előnyben részesítő közgazdászok a kínálati válaszokat korlátozó akadályok felszámolását hang-
  súlyozzák. Vagyis, ha mindenféle piaci korlátot csökkentenek vagy megszüntetnek, akkor lesz-
  nek az árakra adott válaszok megfelel őek. Ez a koncepció legegyszer űbben a piaci versenyre
  épülő gazdaság erényeit hangsúlyozó felfogásként jellemezhet ő.
       Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                       Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
170     Michael Chisholm                                                           TÉT 1990 s 3-4

   A fentebb vázolt érvelés a következ ő — frappánsan megfogalmazott — negatív megállapítás-
hoz vezet: „Az aktivista politikával szemben a monetarista álláspontot fogadhatjuk el ... vagyis
túl keveset tudunk arról a gazdaságról, melyben élünk, és ennek a struktúrának a változásmódja
kizárja a jelen környezetben vagy a közeljöv őben az aktív stabilizáló politika alkalmazását"
(Laidler 1981, 19.).
   Ez a szemlélet valóban igen távol áll attól a közelmúltig jellemz ő magabiztos hiedelemt ől,
mely szerint elég jól értjük a gazdasági rendszereket ahhoz, hogy meghatározott célokat aktív
beavatkozásokkal el tudjunk érni. Másrészt teljesen nyilvánvaló, hogy a legtöbb gazdaságot
sokféle merevség korlátozza, az alkalmazkodás tökéletlen, s gyakran komoly veszteségekkel
és nehézséggel jár. Ezért azt a határozott következtetést vonhatjuk le, hogy a kormányoknak
valójában be kell avatkozni azzal az általános szándékkal, hogy eltávolítsák a sz űk keresztmet-
szeteket, a rugalmatlanságot, és olyan ütemben növeljék a gazdaság kínálati kapacitását, mely
a társadalmi és politikai adottságok szempontjából még elfogadható.
   A kínálati oldalt preferáló közgazdászok a változások és az adaptáció ösztönzését hangsúlyoz-
zák, amely biztosítja az árjelzések hatékonyságát és az er őforrások megváltozott lehet őségek-
hez alkalmazkodó újrafelhasználását. Ez egy hosszabb távú szemléletet jelent — fél évtizedet,
sőt évtizedeket fog át —, szemben a keynesi gondolkodásra jellemz ő hónapos vagy egyéves
perspektívával. Másrészt a kínálatot hangsúlyozó megközelítés olyan feltételek megteremtésére
törekszik, amelyek között — éppen amiatt, mert a változást, az alkalmazkodást ösztönzi —
csökken a hosszabb távú el őrejelzés lehetősége.
   Ez nem jelenti azt, hogy tagadnánk az el őrejelzések jövőbeni fontosságát, s azt sem, hogy
az előrejelzések tökéletesítése felesleges id őpocsékolás. Másrészt a mostani hangsúlyeltolódás
a rugalmasabb gazdaságok megteremtése felé azt jelenti, hogy külön figyelmet kellene fordítani
az előrejelzésekre fordított pénz és a rugalmasságot er ősítő beruházások közötti kapcsolatra.
   Amit megkérdezhetünk: milyen gyakorlati következményei vannak ennek a hangsúlyeltoló-
dásnak? Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljunk, külön-külön meg kell vizsgálnunk a fizikai
struktúrákat, az ipari szervezetet és a társadalmi-gazdasági viszonyokat. A gyakorlatban ezek
a kategóriák természetesen átfedik egymást, mégis hasznos keretet biztosítanak a magyarázat
szempontjából. A következ őkben mindhárom kategóriát néhány példa alapján elemezzük.


                                   A fizikai struktúrák
   Nagy-Britanniában az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium és más hatóságok által támogatott
gyárépítő programok néhány alapvet ő általános jelleg ű épületre koncentráltak, melyeket köny-
nyen át lehet alakítani az egyes cégek igényei szerint. Így a gyárak és m űhelyek felépíthetők
anélkül, hogy tudnák, melyik cég fogja őket elfoglalni. Hasonlóképpen, rendszerint a modern
irodaépületeket is úgy tervezik, hogy az összes szükséges szolgáltatás az összes munkahelyen
elérhető, függetlenül attól, hogy miként osztják fel a mozgatható bels ő teret falelemekkel. A
rugalmasan változtatható épületek koncepciója ezen a területen már jól kidolgozott. Más terüle-
ten azonban ez a tradíció, legalábbis Nagy-Britanniában, kevésbé jellemz ő. 20-30 évvel eze-
lőtt az erőmű veket csak egyetlen energiafajtára tervezték — rendszerint szénre vagy olajra. A
közelmúltbeli tapasztalatok alapján — f őleg a relatív energiaárak eltolódása miatt, illetve a bá-
          Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                          Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
TÉT 1990.3-4          Társadalomtudományok, el őrejelzések és rendszerrugalmasság              171

nyászsztrájkok idején fellép ő szénhiány miatt — néhány erőművet alkalmassá tettek többféle
tüzelőanyag használatára, és az új erőműveket általában már eleve így tervezik. Ezzel éles ellen-
tétben a brit autópályák tervezése egyértelm ű hiba volt — a forgalomra vonatkozó el őrejelzések
téves volta miatt. Amikor az M25-öst — mely gy űrűt alkot London körül — megnyitották,
rögtön bebizonyosodott, hogy a várható forgalmat alaposan alábecsülték. Az autópályát most
kibővítették egy-egy plusz sáv hozzáépítésével. Ennek a lehet őségét azonban az autópálya építé-
sekor nem teremtették meg, nem hagytak földsávot a jövend ő bővítésre. Ebből adódóan az autó-
pályák fölött átívelő hidakat a pályabővítés során újra kell építeni. Természetesen a kapacitásb ő-
vítés lehetőségének elmulasztása miatt a módosítás sokkal drágább lesz, mint egyébként lenne.
Az általános tanulság az, hogy amikor új építkezést fontolgatnak, számolni kell azzal, hogy
az adott vállalkozás szükségességét bizonyító el őrejelzés téves lehet. Ezért meg kell fontolni,
hogy más eshetőségre is felkészülve, milyen mérték ű rugalmasságot lehet beépíteni a konstruk-
cióba. Erre a gondolkodásmódra kiváló példát nyújt a worchesteri (Massechusetts) Clark Uni-
versity. Az egyetem régi épületei egy textilgyárra emlékeztetnek. Valójában a múlt században
is egyetemnek szánták, ám úgy tervezték, hogy ha az új intézmény kudarcot vallana, akkor
gyárrá legyen átalakítható. Abban az id őben Worchester fontos textilipari központ volt. Végül
ez esetben nem volt szükség átalakításra, az egyetem virágzásnak indult, s tovább b ővült.
   Nem tekinthető célszerűnek az a reakció, mely az el őrejelzések minőségét az előrejelzések
technikájának finomításával kívánja javítani, így akarván tervezési célokra alkalmas el őrejelzé-
seket készíteni. Field és MacGregor közelmúltban megjelent könyvükben azt hangsúlyozzák,
kevés bizonyíték van arra, hogy a jöv ő bizonytalansága miatt bonyolultabbá vált el őrejelzési
technikák eredményesebbek lennének az egyszer űbbeknél (Field — MacGregor 1987). Mint
a kötet recenzálója megjegyezte: „Míg néhányan az egyszer űséget reakciósnak tekinthetik, az
a gyanúm, hogy sokan egy bonyolult problémára adott reális válaszként fogjákfogadni"
(M. E Goodchild, Regional Studies, Vol. 22. 1988, 460-461.).


                                     Az ipari szervezet
   Mostanában az ipari szervezetekkel foglalkozó irodalomban divatos fogalom a „post-
fordizmus" és a „rugalmassá tétel". Piore és Label 1984-ben megjelent fontos tanulmányukban
fejtik ki a következő gondolatmenetet.
   Az ipari tömegtermelési rendszerek megjelenése — ezt a Ford m űvek és más autógyártók
futószalagjai példázzák —, hogy a t őkeigényes gyárakat teljesen ki lehessen használni, felvetette
a marketing megszervezésének szükségességét. A tömegtermeléssel együttjáró nagy méretek
a monopolisztikus feltételek megteremtését ösztönözték. A 19. század végén, a 20. század elején
a nemzeti és nemzetközi szinten tevékenyked ő monopóliumok, kartellek létrejöttét figyelhetjük
meg. De a cégeknek még így is rá kellett jönniük arra, hogy az eladásokat nem tudják elég
pontosan szabályozni ahhoz, hogy a termelésben folyamatosan biztosítani tudják a teljes kapa-
citáskihasználást. Mindenesetre a korlátoktól megszabadult monopóliumokat és kartelleket az
Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és másutt a közérdekkel szembenállónak tekintet-
ték, és ezért a legtöbb országban ellen őrzés alá vonták őket. Úgy tűnt, hogy a keynesi forrada-
lom megoldást kínál a problémára. Magas szintű kereslet és stabil növekedés mellett a tömeg;
       Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                       Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
172     Michael Chisholm                                                           TÉT 1990•3-4

termelési rendszerek teljes kapacitással és maximális hatékonysággal m űködhetnek. Sajnos az
irányított gazdaság aranykora nem tartott sokáig. A hetvenes évek közepére kiderült, hogy a
kormányok nem képesek biztosítani a stabil és növekv ő keresletet. A cégeknek el kellett fogadni
azt a tényt, hogy a piac sokkal kevésbé el őrejelezhető , mint korábban. A technikai fejl ődés
lehetővé tette, hogy a termelési és marketing stratégiákat újragondolják. A számítógépes auto-
matizáció és a robotok tökéletesítése lehet ővé tették a korábbi egyetlen modell helyett többféle
modellt előállító futószalagok tervezését. Ha teljes váltásra van szükség, a futószalag csak órák-
ra, esetleg napokra áll le, míg korábban ez heteket és hónapokat igényelt. A modern informáci-
ós technológiák nagymértékben javították egyrészt a fogyasztó, a kereskedelem és termelés,
másrészt a termék és alkatrész beszállítók közötti kapcsolatokat. Ennek hatására az autók és
egyéb tartós fogyasztási cikkek esetében a fogyasztó nincs többé arra kényszerítve, hogy elfo-
gadja a raktáron lévő példányt, ill. ha nincs egy darab se, várjon, hanem rendelést adhat fel
és napokon vagy heteken belül leszállítják neki az árut. F őleg az autók vannak olyan sokféle
extrával felszerelve, hogy többé-kevésbé minden egyes autó egyedi példány.
   Széleskörű érdeklődés mutatkozik az iránt, hogy ezek az új, rugalmas termelési rendszerek
milyen földrajzi változásokat eredményeznek (Scott 1988 a/ b). Bár úgy t űnik, hogy ezek a
változások a feldolgozóiparnak csak egy kis részét érintik közvetlenül, a jelen körülmények
között mégis nagy jelentő sége van a rugalmas termelési rendszerek terjedésének és az általuk
keltett érdekl ődésnek (Chisholm 1990). A japánok által „éppen id őben" néven kifejlesztett
rendszer szoros kapcsolatot feltételez az alkatrészszállítók és a felhasználók között; az árukat
megfelelő ütemben kell küldeni, hogy a termelés folyamatosságát fenntartsák. Úgy vélik, hogy
a kisebb cégek sokkal rugalmasabbak, mint a nagyobbak, ezért a kisvállalkozásokra épül ő regi-
onális gazdaságok 20 évvel ezel őtt még elképzelhetetlen ütemben tudnak alkalmazkodni és fel-
virágozni.


                           Társadalmi-gazdasági viszonyok
   E viszonyok egyik legfontosabb része a bérek megállapításának módja. Amíg a gazdasági
 szabályozás keynesi módszere volt uralkodó, addig a nagy gyárakban folytatott tömegtermelést
tekintették a meghatározó ipari szervezetnek, s megszokottak voltak a nemzeti szint ű béregyez-
tetések. A nominálbérek lefelé irányuló mozgása felesleges termelési kapacitások megléte ese-
tén is majdnem lehetetlen volt. A keynesi konszenzus összeomlása után a bérrögzítés egész
folyamata került az érdekl ődés homlokterébe. A keynesi megközelítéssel szimpatizáló brit köz-
gazdászok, a problémával küszködve, a nyolcvanas évek elején publikálták hitvallásukat
 (Meade 1982). Meade hangsúlyozta, hogy a bérek rugalmassága alapvet ő fontosságú, s legjobb
megoldásként — bár más tényező ket is figyelembe kell venni — egy profithoz kapcsolt rendszert
javasolt. Két évvel kés őbb Weitzman amerikai tapasztalatok alapján, a munkások tulajdonosi
részesedését javasolta (Weitzman 1984). Mindkét esetben azzal érveltek, hogy a javasolt intéz-
kedések egyidej űleg biztosítanák a munkások er őteljes érdekeltségét munkaadóik sikerében,
és a rugalmas, a változó gazdasági feltételekhez alkalmazkodó bérrendszert. A fentebbi két
szerző javaslata beilleszthető azok közé a szélesebbkörű törekvések közé, melyek megoldást
keresnek — valamennyi nyugati (kapitalista) országban jellemz ő problémára — az egyének
          Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                          Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
TÉT 1990.3-4             Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság                          173

megfelelő gazdasági ösztönzésére (Hedlund 1987). Ilyen formában, az adott társadalmakban
elfogadható módosításokkal, alapvet őnek látszik a sikerek jutalmazásának és a kudarcok bünte-
tésének valamiféle kombinációja.
   1979 óta a brit kormányok kevés sikerrel próbálkoznak a bérek rugalmasabb megállapításával.
Nyomást gyakoroltak, hogy az országos helyett helyi bérmegállapodások szülessenek, s közben
több vonatkozásban megnyirbálták a szakszervezetek hatalmát. Adókedvezményekkel ösztön-
zik a profit alakulásához kapcsolt bérrendszer elterjedését, így a munkások részvényvásárlását.
Az állami szektoron belül kiterjesztették azoknak a bérpótlékoknak a körét, melyekkel a regio-
nális/helyi munkaerőhiányt vagy hiányszakmákat kívánják csökkenteni. Bár csak mérsékelt és
részleges sikert értek el, a politika iránya egyértelm ű : a munkaerő-rugalmasság fokozása.


                                           Záró gondolatok
   Egy rövid cikkben lehetetlen a címben felvetett tág témakört átfogni. A rendszerrugalmasság
és az előrejelzések készítésének lehet ősége közötti kölcsönhatás azonban olyan kérdés, mellyel
minden társadalom kénytelen szembenézni. Az eszmék fejl ődése — mint ezt vázoltuk — éles
eltávolodást mutat attól a magabiztos hiedelemt ől, amely szerínt a jövő a múlthoz hasonló, s
így előre jelezhető, s közelítünk ahhoz a felismeréshez, hogy a prosperitás, s őt a túlélés a válto-
zó körülményekhez való alkalmazkodóképességtől függ. Ugyanakkor ma már elfogadottnak
tűnik, hogy a rendszerrugalmasság iránti érdekl ődés nem azonosítható a tudomány elleni köz-
vetett támadással. De éppen a kerék újbóli feltalálásáról jegyezte meg Francis Bacon: „Aki
nem folyamodik új gyógyszerekhez, új nyomorúságokra számíthat, mivel az id ő a leghatalma-
sabb újító".

                                                                                    Fordította: Timár Lajos


  A tanulmány szövege a szerz őnek a minnesotai egyetemen (Minneapolis) 1988-ban elhangzott el őadására épült. En-
nek szövegét bővítette ki Chisholm professzor a Tér és Társadalom szerkesztőjének felkérésére.

                                                 Irodalom
Barnett, C. (1986) The Audit of War. The Illusion and Reality of Britain as a Great Nation, Macmillan, London.
Chamberlin, E. H. (1933) The Theory of Monopolistic Competition. A Reorientation of the Theory of Value, Harvard
    University Press, Cambridge, Massachusetts.
Chisholm, M. (1976) Geographical Perspectives on the Future, In: Freeman, C. és tsai (szerk.), 48-55. o.
Chisholm, M. (1990) Regions in Recession and Resurgence, Unwin Hyman, London.
Field, B. and MacGregor, B. (1987) Forecasting lechniques for Urban and Regional Planning, Hutchínson, London.
Freeman, C., Jahoda, M. — Miles, I. (szerk.) (1976) Progress and Problems in Social Forecasting, Social Science
    Research Council, London.
Friedman, M. (ed) (1956) Studies in the Quantity Theory of Money, University of Chicago Press, Chicago.
Friedman, M. (1985) Monetarism in Rhetoric and in Practice, In: Ando, A., Eguchi, H., Farmer, R. — Suzuki, Y.
    (szerk.) Monetary Policy in Our Time, MIT Préss, Cambridge, Massachusetts.
Hágerstrand, T. (1971) Regional Forecasting and Social Engineering, In: Chisholm, M., Frey, A. E. — Hagget, P.
    (szerk.) Regional Forecasting, Butterworths, London.
         Michael Chisholm : Társadalomtudományok, előrejelzések és rendszerrugalmasság
                         Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 163-174. p.
174       Michael Chisholm                                                                           TÉT 1990.3-4

Harvey, D. (1969) Erplanation in Geography, Arnold, London.
Hedlund, S. (szerk.) (1987) Incentives and Economic Systems, New York University Press, New York.
Keynes, J. M. (1936) The General 7heory of Employment, Interest and Money, Macmillan, London.
Knight, E H. (1921) Risk, Uncertainty and Profit, Houghton Mifflin, Boston, Massachusetts.
Laidler, D. (1981) Monetarism: an interpretation and an assessment, Economic Journal, 91.
Llewellyn, J., Potter, S. — Samuelson, L. (1985) Economic Forecasting and Policy the International Dimension,
    Routiedge and Kegan Paul, London.
Meade, J. E. (1982) Stagflation, Wage-Fixing, Allen and Unwin, London.
Perkin, H. (1976) The history of social forecasting, In: Freeman, D. és tsai.
Phillips, A. W. (1958) The Relation between Unemployment and the Rate of Change of Money Wage Rates in the
    United Kingdom, 1861-1957, Economica, XXV. 283-99. o.
Piore, M. J. and Sabel, C. E (1984) 77w Second Industrial Divide. Possibilities for Prosperity, Basic Books, New York.
Pollard, S. (1982) The Wasting of the British Economy, Crom Helm, London.
Pollard, S. (1982) The Development of the British Economy, 3rd edition (1914-1980), Arnold, London.
Popper, K. R. (1959) 71w Logic of Scientific Discovery, Hutchinson, London.
Robinson, J. (1933) The Economics of Imperfect Competition, Macmillan, London.
Samuelson, P. A. (1948) Economics, McGraw-Hill, New York (12th edition 1985).
Scott, A. J. (1988a) Flexible Production Systems and Regional Development: the Rise of New Industrial Spaces in
    North America and Western Europe, International Journal of Urban and Regional Research, 12
Scott, A. J. (1988b) New Industrial Spaces. Flexible Production Organization and Regional Development in North
   America and Western Europe, Pion, London.
Weitzman, M. L. (1984) 71w Share Economy. Conquering Stagflation, Harvard University Press, Cambridge,
    Massachusetts.
Young, M. (szerk.) (1986) Forecasting and the Social Sciences, Heinemann, London.