Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
Tér és Társadalom 4. 1990.3-4: 97-122.
POSZTMODERNIZMUS A NAGYVÁROSBAN:
ÉPÍTÉSZET ÉS VÁROSI DESIGN
DAVID HARVEY
A városi építészet és design vonatkozásában a posztmodernizmust széles értelemben használ-
juk, hogy jelezzük a modernista gondolattal való szakítást. A modernizmus szerint a tervezés-
nek és fejlesztésnek a nagyszabású, metropolisz szint ű , technológiailag racionális és hatékony
városi tervekre kell koncentrálnia. Ezt a póz nélküli építészet is segítette (egyszer ű funkciális
felületek és a modernizmus „nemzetközi stílusa"). A posztmodernizmus ehelyett olyan kon-
cepciót támogat, mely a városszerkezet szükségszer űen töredékes, a múlt formáinak egymásra
rakódásából „újra teleírt szerkezet" és a jelenlegi használat „kollázsa" — ezek közül sok csak
tiszavirág életű lehet. Mivel a metropoliszt csak részletekben lehet igazgatni, a városi design
(fontos hangsúlyoznunk, hogy a posztmodernisták nem terveznek, hanem kigondolnak,
design-t készítenek)) egyszer ű en arra törekszik, hogy a nemzeti építészet, a helyi történelem,
a sajátos igények, szükségletek és ízlés iránti érzékenységet vegye figyelembe. Így teremt speci-
alizált, sőt erő sen kommercializált építészeti formákat, melyek a meghitt, személyes térb ől a
hagyományosan monumentálisig, s őt egészen a vidám látványosságig terjednek. S mindez az
építészeti stílusok eklekticizmusának szembet űnő felhasználásával virágzik.
A posztmodernek mindenekel őtt a térkezelés modernista felfogásával szakítanak. Míg a mo-
dernisták a teret a társadalmi célok érdekében formálandó valaminek, s ebb ől következően a
társadalmi eszméknek alárendeltnek tekintik, addig a posztmodernisták a teret önállónak és
autonómnak tartják, melyet olyan esztétikai célok és elvek alapján kell formálni, amelyek az
érdeknélküli szépség, mint önmagában vett cél kivételével nem kapcsolódnak szükségszer űen
átfogó társadalmi célokhoz.
Ezt a fordulatot több szempontból is érdemes elemeznünk. El őször is: a beépített környezet
egy eleme annak az összetett városi jelenségnek, mely régóta alapvet ő szintere az új kulturális
jelenségek formálódásának. Az, hogy miként használják a teret, s milyen a város arculata olyan
anyagi alap, melynek segítségével át kell gondolnunk, újra kell értékelnünk és végezetül meg
kell valósítanunk a lehetséges érzékelést és a társadalmi gyakorlatot. Furcsa módon az építészet
és városi design széles vitát gerjesztett arról, miként lehet vagy kell az esztétikai értékítéleteket
térbelileg rögzített formába átvinni és mi ennek a hatása a mindennapi Oletre. Ha az építészet
kommunikáció — mint azt Barthes állítja (1975, 92.): „a város társalgás, s ez a társalgás valósá-
gos nyelv" — akkor alaposan oda kell figyelni arra, amit mond, f őképp azért, mert üzeneteit
a városi élet ezerféle zaklatottsága közepette észleljük.
A modernista várostervezés fő problémáját Krier, aki Károly herceg tanácsadója építészeti
és városépítészeti témákban, abban látja, hogy f őleg egyfunkciós zónákban gondolkodik. Eb-
ből következik, hogy a tervez ő figyelmét főként az emberek zónák közötti mozgását biztosító
mesterséges hálózatok kötik le, s így egy olyan városszerkezetet teremt, mely — Krier ítélete
szerint — ellenkezik az ökológiai szempontokkal, az id ő, energia és föld pazarlását jelenti.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
98 David Harvey TÉT 1990.3-4
„A jelenlegi építészet és városkép szimbolikus silánysága annak a funkcionális monotóniának
a következménye, melyet a funkcionális övezetekre való felosztás gyakorlata emel törvénnyé.
A legfontosabb modern épülettípusok és tervezési modellek, így például a felh őkarcolók, a
központi üzleti negyedek, a kereskedelmi zónák, a hivatali negyedek, a lakóhelyi suburbia stb.,
mindegyike egyetlen használati forma horizontális vagy vertikális túlkoncentrálódása egy váro-
si zónán, építési programon vagy egy épületen belül." Krier ezzel állítja szembe a „jó várost"
(mely jellegéből adódóan ökológiai), melyben a „városi funkciók teljessége" „kellemes gya-
logsétával" elérhet ő. Felismerve, hogy az ilyen városi forma „szélességben és magasságban
nem terjedhet", csak „sokszorozódhat", Krier azt a városi fórmát keresi, amely olyan „teljes
és végleges városi közösségekből" áll, melyek mindegyike önálló városi negyedet képez a vá-
rosnegyedek nagy családjában, s így „városok a városon belül". Csak ilyen módon lehet
visszaszerezni a tradícionális városi formák „szimbolikus gazdagságát".
Krier, más európai posztmodernistákhoz hasonlóan, a hagyományos, klasszikus" városi érté-
kek tényleges helyreállításának és újrateremtésének lehet őségét keresi. Ez vagy a régi városi
szerkezet helyreállítását és új célokra történ ő felhasználását jelenti, vagy hagyományos jelleget
sugalmazó új tér teremtését, a modern technológiák és anyagok által lehetségessé vált összes
rafinéria felhasználásával. Bár Krier elképzelése, terve csak egy a posztmodernisták által követ-
hetők közül, visszatérő kiinduló pontként gyakran utal a modernizmus egy bizonyos koncepció-
jára. Célszerű ezért fontolóra venni, hogy a Kriernek nem tetsz ő modernizmus eme fajtája mi-
ért és milyen mérgkben vált jellemzővé a háború utáni városi organizmusban.
A második világháború után a fejlett t őkés országoknak sokféle súlyos politikai, gazdasági
és politikai problémával kellett szembenézniük. A nemzetközi prosperitást olyan programra
kellett építeni, mely megfogalmazta az emberek vágyait. Hiszen az emberek nem sajnálták éle-
tüket áldozni a biztosabb, jobb világért, jöv őért. Ez a jövő semmiképpen sem jelenthette tehát
a háború előtti nyomorhoz és munkanélküliséghez, az éhségmeneteléshez és népkonyhákhoz,
valamint a belőlük nagy valószínűséggel következő társadalmi nyugtalansághoz és politikai bi-
zonytalansághoz való visszatérést. A háború utáni politikának, ha demokratikus és kapitalista
akart maradni, a teljes foglalkoztatást, a tisztességes lakás, jó szociális ellátás, valamint a jólét
biztosítását és a jobb jövő reményét kellett célul t űznie.
Bár a feltételek és a taktika mindenhol más és más volt (pl: a háborús pusztítások nagysága,
a politikai ellenőrzés centralizációjának elfogadható mértéke, vagy a jóléti állam eszméjének
szerepe szerint) a tipikus mégis mindenütt az volt, hogy a háborús id őszak tömegtermelésének
és tervezésének tapasztalataira építve óriási újjáépítési és szervezési programokat indítottak.
Szinte úgy tűnt, mintha a felvilágosodás eszméje emelkedne fel újra f őnixmadárszerűen a glo-
bális konfliktus pusztításaiból. E terven belül lényeges szerepe volt a város újjáépítésének,
átformálódásának és megújításának. Ez volt a keret, melyben a CIAM, Le Courbusier, Mies
van der Rohe, Frank Lloyd Wright és mások elképzeléseit elfogadták és anyagilag támogatták.
Ezek a gondolatok nem annyira a termelés feletti ellen őrzés eszméi, mint inkább a gyakorlatias
szellemű mérnökök, politikusok és építtet ők tisztán társadalmi, gazdasági és politikai szükség-
szerűségekre épülő törekvéseinek elméleti keretei és igazolásai voltak.
Ezen az általános kereten belül a lehet ő legkülönbözőbb megoldások kerültek alkalmazásra.
Nagy-Britanniában például a város- és településfejlesztési tervezés szigorú szabályozását fogad-
ták el. Ennek hatására visszafogták a szuburbanizációt és ehelyett (Ebeneser Howard modellje
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 99
alapján) a tervezett új városok fejlesztését vagy (Le Courbusier modellje alapján) a nagy laks ű-
rűségű beépítést, illetve felújítást szorgalmazták. Az állam szigorú ellen őrzése, esetenként er ő-
teljes beavatkozása mellett kidolgozták a nyomornegyedek felszámolásának módszereit: el őre-
gyártott elemekb ől gyártott lakásokkal, iskolák, kórházak, gyárak építésével, és olyan
iparszerű építési rendszerek és racionális tervezési módszerek segítségével, melyeket a moder-
nista építészek már régóta szorgalmaztak. Mindezek mögött az, a törvényalkotásban is újra
meg újra megjelenő szándék húzódott, hogy a térbeli struktúra és a forgalmi rendszerek racio-
nalizálása el ősegítse az egyenl őséget (legalábbis az esélyegyenl őséget), a társadalmi jólétet és
a gazdasági növekedést.
Számos európai ország a brit példa valamilyen változatát követte, az Egyesült Államokban
viszont a városrekonstrukció egészen más irányban haladt. A gyors és alig ellen őrzött szubur-
banizáció magánberuházásokra épült, bár er őteljes állami támogatásban részesült a lakáshite-
lek révén, és az állam építette az autósztrádákat illetve egyéb infrastrukturális létesítményeket
is. A belső városrészeknek a munkahelyek és az emberek kiáramlása eredményeként bekövet-
kező erőteljes leromlása ismét állami támogatást élvez ő városfelújítást idézett el ő a régi város-
központok lérombolása és újjáépítése útján. Ebben a helyzetben például Robert Moses — New
York áttervez ője — képes volt arra, hogy hatásosan összehangolja az állami forrásokat a magán-
beruházásokkal, és újrareformálja az egész New York-i régiót — autósztrádák, hidak építésé-
vel, parkok létesítésével és a város megújításával. Az amerikai megoldás formailag eltér ő volt
ugyan, mégis szintén erőteljesen alapozott a tömegtermelésre, az iparszer ű építési rendszerek-
re, és arra az átfogó koncepcióra, ami racionalizált városi teret — mint ezt Frank Lloyd Wright
már a harmincas években el őre látta Broadacre projectjében — hoz létre az állam által biztosí-
tott infrastruktúrát használó egyéni közlekedési eszközök kombinációjának eredményeként.
Úgy véljük azonban, téves és igazságtalan lenne a háború utáni városfejlesztés és megújítás
eme „modernista" megoldásait tisztán kudarcként értékelni. Az elpusztított városok gyorsan
újjáépültek, és a lakosság sokkal jobb lakáskörülmények közé került, mint a két világháború
között. Figyelembe véve az akkor rendelkezésre álló technológiát és az er őforrások hiányát,
más megoldás nehezen elképzelhet ő. Bár egyes variánsokról kiderült, hogy sikeresebbek (ab-
ban az értelemben, hogy nagyobb fokú közmegelégedést váltottak ki — így Le Courbosier Unité
d'Habitation-ja Marseille-ben), mint a többiek, (érdemes felfigyelni arra, hogy a posztmoder-
nistákban erős a hajlandóság arra, hogy mindig és csakis a rossz példákat idézzék) általánósság-
ban elmondható, hogy a városszerkezet átalakítására irányuló átfogó er őfeszítések meglehet ő-
sen sikeresek voltak abban az értelemben, hogy fenntartották a teljes foglalkoztatást, hogy
avították a társadalmi ellátás anyagi szintjét, hozzájárultak a jóléti célokhoz, és általánosságban
segítették a t őkés rendszer fennmaradását, melyet 1945-ben nyilvánvaló veszély fenyegetett.
Nem lenne helytálló azt sem állítani, hogy a modernista stílusok csupán ideológiai okokból
váltak egyeduralkodóvá. Az egységes minta követése és a futószalagszer ű egyformaság —
melyre a posztmodernek kés őbb panaszkodtak — egyaránt jellemz ő volt Las Vegasra és Levit-
townia (ezek aligha a modernista el őírások alapján épültek), valamint Mies van der Rohe épüle-
teire is. A háború utáni Nagy-Britanniában mind a munkáspárti mind a konzervatív kormányok
mogatták a modernista terveket, noha mostanság a baloldalt vádolják ezzel. Éppen a konzer-
vatívok hozták létre — főleg a kisjövedelműek lakásépítésének támogatásán takarékoskodva
— a nyomornegyedeket és az elidegenít ő lakáskörülmények legszörny űbb példáit. Bizonyos,
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
100 David Harvey TÉT 1990.3-4
hogy a költség és hatékonyság követelményei (melyek az érintett kevésbé jómódú lakosság
szempontjából különösen fontosak), összekapcsolódva a szervezeti és technológiai kényszerek-
kel, a stílussal kapcsolatos ideológiai megfontolásokkal azonos fontosságú szerepet játszottak.
Mindemellett az ötvenes években valóban divattá vált a nemzetközi stílus erényeit dícsérni:
magasztalni azt a képességét, hogy új embertípust teremt; úgy tekinteni rá mint a beavatkozó
bürokratikus államapparátus sokatmondó hatalmára, mely összekapcsolódva a nagyt őkével,
az emberi jólét jövőbeli növekedésének pártfogója. Akadt néhány grandiózus ideológiai követe-
lés, de a társadalmi-fizikai városkép átalakulásának ezekhez általában nem sok köze volt. El ő-
ször is, a spekulációs földhasználat és ingatlanépítés (hogy földjáradékhoz jussanak a nyere-
séges, gyors és olcsó építkezés érdekében) alapvet ő szerepet játszott a fejl ődésben és az építő-
iparban — mely a tőkeakkumuláció fő területe volt. A nagytőke kapitalistái még akkor is jelen-
tős hatalommal bírtak, ha kötötték őket a tervezési szabályzatok és ha a közületi beruházások-
hoz igazodtak. Ahol pedig a nagytőke irányított (főleg az USA-ban), ott boldogan alkalmazta
az építészeti könyvekben található legkülönfélébb modernista trükköket azon emlékm űvek épí-
tése érdekében, melyek a nagyt őke hatalmának szimbólumaként egyre magasabbra emelked-
tek. Az olyan emlékm űvek minta Chicago Tribune épülete és a Rockefeller Center (mely külön-
leges kegyelettel őrzi John D. Rockefeller hitvallását), részei az állítólag szent és sérthetetlen
osztályhatalom történetileg folyamatos megdics őülésének. Ennek folytatása a közelmúltban
épített Trump Tower vagy Philip Johnson posztmodern monumentalista AT&T épülete. Úgy
véljük, helytelen lenne a háború utáni korszak városi problémáiért teljes egészében a modernis-
ta mozgalmat vádolni, s megfeledkezni arról a politikai-gazdasági keretr ől, amely meghatároz-
ta a háború utáni urbanizációt.
Célszerű itt visszautalnunk Jane Jacobs 1961-ben publikált könyvére (The death and lile of
great American cities) nemcsak azért, mert ez volt az egyik legkorábbi, legkidolgozottabb és
legbefolyásosabb antimodernista tanulmány, hanem azért is, mert a nagyvárosi élet megértésé-
nek teljesen újfajta megközelítésére tett kísérletet. Bár haragjának els ődleges célpontja
Ebenezer Howard és Le Courbusier, valójában számos más célpontja is volt, a várostervez őktől
• a szövetségi politika irányítóin, és a bankárokon át, egészen az újságok vasárnapi különszámai-
nak és a női magazinoknak a szerkeszt őiig. A városi szféra 1945 után bekövetkezett újraszerve-
zését így értékeli: „A kisjövedelm űek lakásproblémáinak megoldására készült tervek a b űn,
a vandalizmus és az általános társadalmi reményvesztettség sokkal szörny űbb központjait hoz-
zák létre, mint azok a nyomornegyedek, melyek helyett építették őket. A középosztály számára
épült lakások, melyek az unalom és széttagoltság valóságos csodái, elfojtották a városi élet ru-
galmasságát és vitalitását. A luxuslakások unalmas vulgaritással próbálják mérsékelni saját ha-
szontalanságukat. A kulturális központok képtelenek eltartani egy jó könyvesboltot. A közössé-
gi központokat mindenki elkerüli, csak a csavargók nem; nekik nemigen van más választásuk,
mint hogy itt ténferegjenek. Az üzletközpontok a zöldövezeti szabványosított láncáruházak
gyenge utánzatai. A sétányok sehonnan sehová vezetnek, és nincsenek sétálók sem. A gyorsfor-
galmú utak kizsigerelik a városokat. Ez nem a városok újjáépítése, hanem kifosztása."
Ítéletében az „unalom kiterjedt penésze'=ként emlegetett város a város lényegének alapvet ő
félreértéséből ered. „A folyamatok jelentik a lényeget" — érvel Jane Jacobs — és a társadalmi
folyamatok kölcsönhatásaira kell koncentrálni. Ha ezeket — az „egészséges" városi könyeze-
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 101
= MoNa
=
= = es =
=1. = =
(ma a.
I. KÉP
A Rockefeller Center modern monumentalizmusa
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
102 David Harvey TÉT 1990.3-4
2. KÉP
A Trump Tower: a személyes hatalom építészeti kifejez ődése
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 103
3. KÉP
A modernista Trump Tower és a posztmodernista AT&T épületének ellentétpárja
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
104 David Harvey TÉT 1990.3-4
4. KÉP
Az „unalom kiterjedt penésze" — melyről Jane Jacobs panaszkodott —
jól érzékelhető ezen a tipikus baltimore-i épületen
tekben — közelebbről megvizsgáljuk, akkor a szervezetlenség helyett inkább egy szervezett,
összetett rendszert találunk, vagyis a társadalmi kölcsönhatások vitalitását, amely alapvet ően
függ a sokféleségt ől, a bonyolultságtól és attól a képességét ől, hogy a váratlant ellen őrzött,
de mégis kreatív módon kezelje. „Ha az ember a városban zajló folyamatokról gondolkodik,
akkor ezen folyamatok katalizátorára kell gondolnia, és ez jelenti a lényeget is." Jacobs meg-
jegyzi, hogy bizonyos piaci folyamatok is szerepet játszottak, melyek ellensúlyozták a sokféle-
ség iránti „természetes" emberi hajlamot, és fojtogató hasonlóságot teremtettek a földhaszná-
latban. De ehhez a problémához alapvetően hozzájárultak a tervez ők — a sokféleség ellenségei
— félve a káosztól és bonyolultságtól, mivel ők ezt szervezetlenségnek, kellemetlennek és re-
ménytelenül irracionálisnak tartották. „Különös — panaszkodott Jacobs —, hogy a városterve-
zés nem tiszteli a városi népesség spontán sokfélévé válását, s nem gondolkodik ennek biztosítá-
sáról sem. Különös, hogy a városi design m űvelői nem csak hogy nem ismerik fel a sokfélévé
válás erejét, de nem is vonzzák őket ennek esztétikai kifejez ődésbeli problémái sem."
Legalábbis a felszínen úgy látszik, hogy éppen a posztmodernizmus keresi az efféle sokféle-
ség esztétikájának kifejezésmódját. Fontos azonban azt is figyelembe venni, hogy ezt hogyan
teszi. Ily módon felfedezhetjük a mélyen fekv ő korlátokat (melyeket a megfontolt posztmoder-
nisták elismernek), valamint a posztmodernista kísérletek felszínes el őnyeit is.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990 s 3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 105
Jenks (1984) például azt hangsúlyozza, hogy a posztmodern építészet gyökere két jelent ős
technológiai fordulatban keresend ő. Elő ször, a jelenlegi kommunikációs rendszerek megszün-
tetik „a szokásos tér- és id ő beli korlátokat", és helyébe mind a városokon mind pedig a társadal-
makon belül újfajta nemzetköziséget és er ős belső differenciálódást hoznak létre a funkciók
és a társadalmi érdekek szintjén. Ez a „termelt széttöredezettség" a szállítási és hírközlési tech-
nológiákhoz kapcsolódik, melyek rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a társadalmi köl-
sönhatásokat térbelileg nagyon differenciált módon közvetksék. Az építészet és a városi de-
sign ezzel új és a háború utáni id őszakra jellemző helyzetnél jóval szélesebbkörű lehetőségeket
kapott a térbeli forma változatosabbá tételére. A szétszórt, decentralizált városi formák ma tech-
nológiailag sokkal megvalósíthatóbbak, mint egykor voltak. Másodszor, az új technológiák
különösen a számítógépes modellezés) lehet ővé tették a sorozatgyártás nélküli tömegterme-
lést, a rugalmas tömegtermelést, „a majdnem személyes termékeket", a stílusok sokféleségét.
„Az eredmények közelebb állnak a 19. századi kézm űvességhez, mint az 1984-es toronyházak
soraihoz." Azonfelül sok olyan építőanyag jelent meg, amely lehet ővé teszi, és viszonylag ol-
són, a régebbi stílusok majdnem tökéletes másolatának elkészítését (a tölgyfagerendától az
dőálló tégláig). Az új technológiák kiemelkedő szerépének elismerése nem jelenti azt, hogy
posztmodern mozgalmat technológiailag determináltnak tartanánk. Jenks azonban azt sugall-
azza , hogy a mostani helyzetben az építészek és várostervez ők megszabadultak a háború után
ég fennálóó korlátoktól.
Következésképpen a posztmodernista építészek és tervez ők könnyebben meg tudnak felelni
nnak a kihívásnak, hogy a különböz ő klienscsoportok igényeit megszemélyesítsék, a terméke-
et hozzáigazítsák a különböző helyzetekhez, funkciókhoz és , „ízléskultúrákhoz". Mint Jenks
ogalmazza — nagyon érzékeny „a státusz jeleire, a történelemre, a kereskedelemre, a kénye-
emre, az etnikai területekre és a közvetlen lakóhelyikörnyetre". Hajlandók mindenféle ízlést
iszolgálni — legyen az akár Las Vegas, akár Levittown ízlése — olyanokat is, amelyet a moder-
isták mint közönségest és banálist elutasították volna. Ebb ől adódóan a posztmodern építészet
lvben avantgarde-ellenes.
Egyáltalán nem világos azonban, hogy ez az egyszer ű visszatérés a populizmushoz elégséges-
Jane Jacobs panaszainak orvoslásához. Rowe és Kaetter Collage city című munkájukban
melynek már a címe is jelzi a posztmodernista törekvések iránti szimpátiát) amiatt aggódnak,
ogy „a populizmus építészeti hangadói ugyan mind a demokrácia és szabadság hívei, de jel-
emző módon nem hajlandók a demokrácia jogi konfliktusairól vagy a szabadság és az igazság
sszeütközéseiről elmélkedni". Átadva magukat egy olyan absztrakt entitásnak mint „az embe-
ek", a populisták nem ismerik fel, hogy az emberek milyen sokfélék lehetnek, és hogy ebb ől
övetkezően „milyen mértékű védelemre van szükségük az egyes csoportoknak a többiekkel
zemben". A kisebbségeket és a hátrányos helyzet űek, vagy a különféle ellenkultúrák — melyek
ane Jacobsot annyira érdeklik — a szőnyeg alá söprik, hacsak nem sikerül egy nagyon demok-
atikus, egyenlőségre törekvő és közösségi alapokon nyugvó tervezést kitalálni, mely egyfor-
án szolgálja a gazdagok és szegények igényeit. Ez azonban kiindulópontként egymáshoz köl ő-
ő, összefüggő városi közösségeket feltételez egy olyan városi világban, mely állandó
ozgásban és átalakulásban van.
Egy problémával függ össze az is, hogy a különböz ő „ízléskultúrák" és közösségek milyen
értékben fejezik ki vágyaikatpolitikaibefolyás és piaci er ő segítségével. Jenks elismeri, hogy a
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
106 David Harvey TÉT 1990 e 3-4
a posztmodernizmus az építészetben és a városi design terén szemérmetlenül piac-orientált,
Mivel társadalmunkban ez a kommunikáció alapvet ő nyelve. Bár a piac-orientáltság nyíltan ma-
gában hordja azt a veszélyt, hogy inkább a gazdagok és a magánfogyasztók igényeit szolgálja
ki a szegények és a közösségek helyett, ezen — Jenks állítása szerint — az építész nem tud
változtatni.
Az ilyen, a piac tökéletlenségeire hivatkozó könnyed válasz aligha vezet a Jacobs elképzelése
szerinti ereményre. El őször is éppen az a valószín ű, hogy a tervező zónáit a piaci fizet őképesség
zónái váltják fel; vagyis a földhasználatnak inkább a telekjáradék elvén alapuló megoszlása,
s nem a városi design olyan elvei, melyeket például Krier forgat a fejében. A tervezési mecha-
nizmusból a piaci mechanizmusba való átmenet rövid távon a vegyes használat érdekes formáit
teremtheti meg. A dzsentrifikáció sebessége és a végeredmény egyhangúsága azonban azt su-
galmazza, hogy ez valóban nagyon rövid. A piaci tényez ők és telekjáradék szerinti elhelyezke-
dés sok városi tájat a hasonlóság új mintáinak megfelel ően alakított át. A szabad piaci populiz-
mus a középosztályt a bevásárló utcák és átriumok zárt és védett terébe helyezi (5. kép), de
semmit sem tesz a szegényekért azon kívül, hogy kilöki őket a lakástalanság új és egészen li-
dércnyomásszerű posztmodern világába.
Kétségtelen azonban, hogy a gazdagok dollárjainak hajhászása azt eredményezte, hogy a vá-
rosi design jóval nagyobb hangsúlyt helyez a termékek változatosságára. A differenciált ízlést
és esztétikai preferenciákat kihasználva az építészek és a városi design mágusai újra felfedezik
a tőkeakkumuláció egyik alapvető aspektusát — a Bourdieu-i (1977; 1984) „szimbolikus tőkét".
Ezt úgy lehet meghatározni mint „a luxusjavak olyan csoportját, melyek a tulajdonos ízlését
és kiválóságát fémjelzik". Természetesen az ilyen t őke átalakult pénztőke, „mely akkor és
csakis akkor fejti ki megfelel ő hatását, ha elleplezi, hogy a tőke 'anyagi' formáiból származik".
A fetisizmus (azon felszíni jelenségek megragadása, melyek elrejtik a mélyebben fekv ő okokat)
nyilvánvaló, itt azonban ennek szándékos alkalmazásáról van szó azért, hogy a kultúra és ízlés
világával elfedjék a gazdasági különbségek tényleges alapjait. Mivel „a legsikeresebb ideológi-
ai hatások azok, melyek szavakban nem fejez ődnek ki, és nem kérnek többet, mint cinkos hall-
gatást", a szimbolikus t őke termelése ideológiai funkciókat szolgál, mert a mechanizmus,
amely által „a létez ő rendszer és dominancia fenntartásához hozzájárul, rejtett marad".
Tanulságos Bourdieu elméletének keretében szemügyre venni Kriernek a szimbolikus gazda-
ság keresésére irányuló vizsgálódását. Az, hogy a társadalmi különbségek a státuszszimbólu-
mok birtoklásán keresztül fejez ődnek ki, már régóta a városi élet alapvet ő aspektusa. A század-
fordulón Simmel ragyogó elemzést adott erről a jelenségről, és kutatók egész sora (így Firey
(1945) és Jager (1986)) tért vissza újra és újra ehhez a témához. Az igazság kedvéért azonban
el kell mondani, hogy a modernizmus, részben gyakorlati, technikai és gazdasági, de részben
ideológiai okokból is mindent megtett a szimbolikus tőke szerepének elnyomására a városi élet-
ben. Az ilyen erőltetett demokratizálás és ízlésbeli egyenl ősdire való törekvés összeegyeztethe-
tetlensége a végs ő soron továbbra is osztályhoz kötött kapitalista társadalom társadalmi különb-
ségeivel kétségtelenül az elnyomott kereslet, s őt elnyomott vágy légkörét teremtette meg (ez
részben a hatvanas évek kulturális mozgalmaiban is kifejez ődött). Ez az elnyomott vágy valószí-
nűleg fontos szerepet játszott a változatosabb városi környezet és építészeti stílusok iránti keres-
let megélénkülésében. Ez az a kereslet, melyet a posztmodernisták kielégíteni, s őt orcátlanul
felcsigázni igyekeznek.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 107
5. KÉP
A baltimore-i Gallery tipikus példája a 70-es évek óta épített fedett
utcáknak és üzleteknek
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
108 David Harvey TÉT 1990 s 3-4
6. KÉP
Ez az átrium a Madison Avenue IBM épületében (New York) kerti atmoszférát
próbál teremteni; biztonságos és kellemes teret különít el
a sűrűn beépített és szennyezett városból
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 109
A probléma az, hogy az ízlés egyáltalán nem állandó fogalom. A szimbolikus t őke csak olyan
mértékben marad tőke, amennyiben megfelel a divat szeszélyeinek. Mint Zukin kit űnő munká-
jában, a Loft living-ben bemutatja, harc folyik az ízlésformálók között. A szerz ő New York
Soho körzetében az ingatlanpiac segítségével vizsgálja a „t őke és a kultúra szerepét a városi
változásokban". Hatalmas erők létrehozták — mint bemutatja — a m űvészeti ízlés és a városi
élet új kritériumait, s mindkett őből bőségesen profitáltak. Ha a szimbolikus t őke fogalmát és
Kriernek a szimbolikus gazdaság számára piacot keres ő törekvését összekapcsoljuk, akkor so-
katmondó képet kapunk olyan városi jelenségekr ől minta dzsentrifikáció, a közösség létrejötte,
a városi táj rehabilitációja, a történelem visszaszerzése (valóságos, képzeletbeli vagy egysze-
rűen utánzatként való reprodukálása). Segít megérteni az elragadtatást a díszítés, az ormentáció
és a társadalmi különbségek megannyi más szimbóluma iránt. Egyáltalán nem biztos, hogy
Jane Jacobs erre gondolt, amikor bírálni kezdte a modern várostervezést.
„A heterogén városlakók és ízléskultúrák" igényeinek figyelembevétele azonban az építésze-
tet eltávolítja az egységes meta-nyelv ideájától és azt igen differenciált beszéddé változtatja.
„A 'nyelv', (a kommunikációs források teljes eszköztára) annyira heterogén és sokféle, hogy
minden egyes 'jelszó' (egyéni választás) tükrözi ezt." Bár Jenks nem használta ezt a kifejezését,
minden további nélkül mondhatta volna, hogy az építészet nyelve er ősen specializált nyelvi sza-
bályokká formálódik át, s ezek mindegyike megszerzi a maga sajátos értelmez ő közösségét.
Az eredmény a gyakran tudatosan elfogadott széttöredezettség. A „Nagyvárosi Építészet Hi-
vatalát" a Postmodern visions katalógusa (Klotz, 1985) például így jellemzi — megérti „a jelen
érzékelését és tapasztalatait mint a szimbolikus és asszociális, töredékes kollázst, melyhez a
Nagy Város adja a végs ő metaforát". A csoport grafikai és építészeti munkákat készít, „melye-
ket a történelmi utalásokkal feldúsított valóság részleteinek kollázsa és a tapasztalat szilánkjai
jellemeznek". A metropoliszt úgy fogják fel mint „anarchikus és archaikus jelek és szimbólu-
mok rendszerét, mely magát állandóan és önállóan megújítja". Más építészek, a bels ő és külső
teret egybeszőve, a városi környezet labirintus jellegét pártfogolják, példák erre a Mid-Town
Manhattan Ötödik, Hatodik utcája között húzódó felh őkarcolók alsó szintjei, vagy a IV1adison
Avenuen az AT&T, illetve az IBM komplexuma, vagy egyszer űen a belső térérzékelés elkerül-
hetetlen összetettségének létrehozására törekszenek olyan bels ő labirintusok ki-
alakítása révén, mint Párizsban a Gare d'Orsay újraformált múzeuma, Londonban a Lloyd
Building vagy Los Angelesben a Bonaventure Hotel. A posztmodern m űvi környezet szándéko-
san választ ki témákat és másolja ezeket. Mindezt Raban Soft city című munkájában a követke-
ző képpen hangsúlyozta: a stílusok áruháza, egy enciklopédia, „mániákus beragasztott képeket
gyűjtő könyv, teli színes újdonságokkal".
Az építészet ebből adódó többérték űsége, mely viszont olyan feszültség, ami „szükségszer ű-
en alapos tudathasadáshoz vezet". Érdekes nyomon követni, hogy Jenks — a posztmodernizmus
fő krónikása az építészetben — hogyan idézi fel a skizofréniát, melyet sokan a posztmodern
általánosan jellemz ő gondolati paneljének tartanak. Az építészetnek szerinte kett ős jelzőrend-
szert kell tartalmaznia: „a populáris tradícionálist, mely a beszélt nyelvhez hasonlóan lassan
változik, teli van klisékkel és a családi élethez köt ődik", és a modernet, mely egy „gyorsan
változó társadalomban gyökeredzik, annak új funkcionális feladataival, új anyagaival; új tech-
nológiáival és ideológiáival", valamint szintén gyorsan változó m űvészetével és divatjával. Itt
Baudelaire megfogalmazásával találkozunk, csak új, historizáló köntösben. A posztmoder-
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
110 David Harvey TÉT 1990.3-4
7. KÉP
Az új Lloyds Building (London) jól tükrözi a posztmodernista stílust
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 111
nizmus a jelenkori z űrzavarban felhagy a bels ő értelem keresésével. A történelmi kontinuitás
és a kollektív emlékezet megteremtett víziója szélesebb bázist teremt az örök számára. Ismét
fontos azonban látnunk, hogy mindez miként történik.
Krier — mint láttuk — arra törekszik, hogy közvetlenül visszaszerezze a klasszikus városi
értékeket. Az olasz építész, Aldo Rossi, másfajta érvelést fogalmaz meg: „A spekuláció és
elavulás miatt bekövetkező rombolás, bontás, kisajátítás és gyors változások a városi dinamiz-
mus leginkább felismerhet ő jelei. Mindezeken túl azonban a városképek sugalmazzák az egyén
megzavart helyzetét, gyakran szomorú és bonyolult részvételét a közösség sorsának alakulásá-
ban. Ez a vízió, úgy t űnik, a maga teljességében, a jelenlét min őségében tükröz ődik a városi
emlékművekben. Az emlékm űvek mint a közösségi akarat jelei — az építészeti elveken keresz-
tül — alapvető elemek, változatlan pontok formájában jelennek meg a városi dinamikában"
(Rossi, 1982, 22.).
Ez esetben ismét szembetalálkozunk a modernizmus tragédiájával az emlékm űvek rögzített
színhelyei révén, melyek magukba foglalják és meg őrzik a közösségi emlékezet misztikus érze-
tét. A mítosz rituális megőrzése „kulcs az emlékm űvek megértéséhez, beleértve a városok ala-
pítását és az eszmék városi keretben történ ő terjedését". Rossi véleménye szerint az építész
feladata, hogy „szabadon" részt vegyen a közösségi akaratot kifejez ő „emlékművek" létreho-
zásában, ugyanakkor felismeri, hogy ami az emlékm űvet létrehozza, önmagában olyan miszté-
rium, amelyet „els ősorban a közösségi kifejezésformák titkában kell keresni". Ennek megérté-
sét Rossi a genre de vie koncepciójával kapcsolja össze, vagyis azzal, hogy az átlagemberek
a maguk viszonylag állandó életmódját meghatározott ökológiai, technikai és társadalmi felté-
telek között teremtik meg. Ez a koncepció, mely a francia geográfustól Vidal de la Blache-tól
ered, Rossi számára biztosítja a közösségi emlékezetet. Rossi figyelmét elkerülte az a tény, hogy
Vidal a genre de vie koncepcióját a lassan változó paraszti társadalmak értelmezésére tartotta
alkalmasnak, s élete vége felé már kételkedni kezdett ezen koncepció alkalmazhatóságában a
kapitalista iparosítás miatt gyorsan változó tájak esetében. A gyorsan kibontakozó ipari változá-
sok körülményei között az a probléma merül fel, hogy Vidal de la Blanche elméleti megközelí-
tésmódja az építészet teremtette mítoszhoz, s így ugyanahhoz a csapdához vezethet, mint az
1930-as évek „hősies" modernizmusa. Nem meglep ő, hogy Rossi építészetét élesen bírálják.
Umberto Eco „rémiszt őnek" nevezi, míg mások bizonyos, általuk fasisztának tekintett mellék-
zöngékre utalnak (8. kép).
Rossiban legalább megvan az a képesség, hogy a történelmi utalás problémáját komolyan
vegye. Más posztmodernisták csupán gesztusokat tesznek a történelmi legitimitás érdekében
úgy, hogy bőségesen és gyakran eklektikusan idézik a múlt különböz ő stílusait. A filmeken,
a televízión, és a könyveken keresztül a történelem és a múltbeli tapasztalat látszólag óriási
levéltárrá vált, „mely gombnyomásra állandóan visszajátszható, újra és újra fogyasztható". Ha
a történelmet — ahogy ezt Taylor állítja — „az egyenrangú események végtelen tárházának"
tekintjük, akkor az építészek és várostervez ők kedvük szerint szabadon, bármilyen sorrendben
idézhetnek bel őle. A mindenféle múltbeli stílusutánzat összekeverésére irányuló hajlam a
posztmodernizmus egyik legszembetűnőbb vonása. Úgy tűnik, hogy a valóság a médiák által
nyújtott képek másolata.
Az effajta gyakorlatnak a jelenlegi társadalmi és politikai körülmények közé történ ő bevezeté-
se azonban igen furcsa eredményre vezet. 1972 óta például Nagy-Britanniában — mint Hewison
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
112 David Harvey TÉT 1990.3-4
8. KÉP
Aldo Rossi diákotthon terve (Chieti) az eklektikus posztmodernizmus
stílusát tükrözi
(1987) nevezi — az „örökség-ipar" hírtelen óriási üzletté vált. A múlt formáit idéz ő múzeumok,
vidéki házak, újjáépített és rehabilitált városi házak, valamint a múltbeli városi infrastruktúra
szándékosan létrehozott másolatai oly mértékig alkotóelemei és kiváltói a brit táj óriási átalaku-
lásának, melynek következtében — Hewison megítélése szerint — Britannia gyorsan átalakul
feldolgozóipari terméket gyártó országból „örökséget" teremt ő országgá. Hewison a fenti je-
lenség mögöttes indítékait majdnem Rossihoz hasonlóan magyarázza: „A múlt meg őrzése mö-
gött önmagunk meg ő rzésének szándéka húzódik. Anélkül, hogy tudnánk hol voltunk, aligha
tudhatjuk, hová megyünk. A múlt az egyéni és közösségi identitás alapja. A múltból származó
tárgyak jelentő ségét kulturális szimbólum szerepük adja meg. A múlt és jelen közötti kontinui-
tás a véletlen káoszból kivezet ő útnak tű nik, és mivel a változás elkerülhetetlen, a rendezett
tartalom stabil rendszere lehet ővé teszi számunkra, hogy megbírkózzunk mind az innovációval,
mind pedig a hanyatlással. A nosztalgikus impulzus fontos tényez ő a válsághoz való alkalmaz-
kodásban; társadalmi fájdalomcsillapító ami meger ő síti a nemzeti identitást, ha csökken a ma-
gabiztosság."
Úgy véljük, hogy Hewison ezzel valami nagyon fontosat tárt fel, mivel a hetvenes évek eleje
óta a munkaerőpiacon, a technológia terén és a hitelrendszerekben fellép ő bizonytalanság miatt
az identitás, az egyéni és közösségi gyökerek keresése sokkal szélesebbkör űvé vált. A „Gyöke-
rek" című TV-sorozat — mely egy amerikai néger család történetét tárta fel afrikai múltjuktól
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990 .3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 113
napjainkig — az egész nyugati világban a családtörténeti kutatás és érdekl ődés hullámát indítot- -
ta el.
Sajnos lehetetlenné vált, hogy a történelem felidézésére való posztmodern hajlamot és a po-
pulizmust elválasszuk a nosztalgikus vágyak nyílt ösztönzését ől, sőt kielégítésétől. Hewison
kapcsolatot lát az „örökség ipar" és a posztmodernizmus között. „Mindkett ő hozzájárul ah-
hoz, hogy egy kis védőfalat teremtsen jelen életünk és történelmünk között. Nem értjük a törté-
nelmet a maga mélységében, ezért a kritikai tanulmányok helyett egy jelenkori kreációt, a kosz-
tümös dráma újraeljátszását ajánlják."
Ugyanezt a megállapítást lehet elmondani a posztmodern építészetr ől és designról, mely a
világ különböző részein található számtalan eltér ő városi és építészeti formát idézi fel. Mi mind-
nyájan — mondja Jenks — más helyeken szerzett tapasztalatokból álló képzeletbeli múzeumot
hordozunk fejünkben. Ezeket a filmekb ő l, a televízióból, kiállításokon, utazási prospektusok-
ból, népszerű magazinokból szedjük össze. Elkerülhetetlen — mondja —, hogy mindezek ne
összegződjenek. Izgalmas és hasznos, hogy ennek így kell történnie. Ha valaki megengedheti
magának, hogy különböző korokban és kultúrákban éljen, miért korlátozná magát a jelenre,
a lokálisra? Az eklekticizmus a kultúra legjavának természetes fejl ődésmódja. Lyotard is hason-
ló érzéseket idéz fel. „Az eklekticizmus a jelenlegi általános kultúra kiindulópontja: az ember
reggae-t hallgat, westernt néz, McDonald's-nál eszik, Tokyóban párizsi parfümöt használ és
Hongkongban „retro" ruhákat hord."
Az elkülönült ízlések és kultúrák földrajza internacionalista egyveleggé vált, s talán éppen
mert zagyvalékosabb, sokkal lenyűgözőbb, mint az internacionalizmus valaha is volt. Amikor
a tőke és a munkaerő migrációs hullámaival kapcsolódik össze, megteremti a „kis" olaszorszá-
gok, kubák, koreák, kingstonok és karachik, valamint kínai városok, arab negyedek, török
zónák stb. özönét. Ennek hatása — még egy olyan városban is mint San Francisco, ahol a ki-
sebbségek összességükben a többséget alkotják — mégis az, hogy a valóságos geográfia fölé
fátylat von az imidzsek és rekonstrukciók teremtésével, kosztümös drámákkal, etnikai fesztivá-
lokkal stb.
Az álcázás nemcsak a posztmodernizmus eklektikus idézési hajlamából fakad, hanem a felü-
let iránti nyílt csodálatából is. Jameson szerint (1984/b) a Bonaventure Hotel tükröz ő üvegei
sokkal inkább „a küls ő világ elutasítását" szolgálják, s nem pusztán csak a belátást akadályoz-
zák, lehetővé téve ezáltal a hotel „sajátos, helyhez nem köt ődő elkülönítését" közvetlen környe-
zetétő l. A megszerkesztett oszlopok, a díszítés, a különböz ő stílusok bőséges felidézése (térben
és időben) a posztmodern építészet nagy részének a „kimódolt felszínesség" érzését adja —
panaszkodik Jameson. Mégis, az álcázás kiemeli a helyhez köt ődő hisztorizmus és a képzelet
múzeumából kölcsönzött internacionalizmus, a funkció és fantázia konfliktusát, valamint a ter-
melő azon szándékát, hogy jelezzen, hangsúlyozzon, s a fogyasztó azon hajlandóságát, hogy
elfogadja az üzenetet.
Ezen eklekticizmus mögött (különösen a történelmi és földrajzi idézetek esetén) nagyon ne-
héz bármiféle sajátos, tudatos designt felfedezni. Mégis, vannak olyanhatások, amelyek önma-
gukban olyan kigondoltak és széleskör űek, hogy visszatekintve nehéz elhinni, hogy nem egy
megkomponált, elvi keretre épülnek.
A látvány mindig is hathatós politikai fegyverként m űködött. Miként használták fel az utóbbi
években a városi látványt? Az amerikai városok látványát a 60-as években a korszak ellenzéki
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
114 David Harvey TÉT 1990 s 3-4
tömegmozgalmai alakították ki. Polgárjogi mozgalmak, utcai lázadások, belvárosi felkelések,
óriási háború ellenes tüntetések és az ellenkultúra rendezvényei (f őleg rock-koncertek) jelentet-
ték az őrlendő gabonát a forrongó városi elégedetlenség malmában, amely a modernista város-
felújítás és lakásépítés körül forrongott. 1972 tájától a látványt egészen más er ők szervezték
meg, s egészen más célokra használták. A városi látvány fejl ődése egy olyan városban mint
Baltimore egyszerre tipikus és tanulságos.
Martin Luther King 1968-bah történő meggyilkolása nyomán kirobbant felkelések után befo-
lyásos politikusok, értelmiségiek és vezető üzletemberek gyűltek össze, hogy megoldást keres-
senek a nagyváros problémáira. A hatvanas évek városfelújítási törekvései rendkívül funkcio-
nális és erőteljesen modernista hivatalokból, közterekb ől és gyakran olyan látványos
épületekből, — mint Mies van der Rohe One Charles Centerje álló belvárosokat teremtettek.
—
A felkelések azonban a belváros vitalitását és a már meglév ő beruházások életképességét fenye-
gették. A vezetők olyan szimbólumot kerestek, amely körül felépíthet ő a város mint közösség
eszméje, egy olyan városé, mely eléggé bízik magában ahhoz, hogy túllépjen a megosztottsá-
gon, és legyőzze azt az ostrom-mentalitást, mellyel az átlag állampolgár megközelítette a belvá-
ros,t és annak közterét. „Abból a szükségszer űségből, hogy megfékezzük a 60-as évek polgári
elégedetlenségéből eredő félelmet és hogy megszüntessük a belváros kihasználatlanságát —
írta később a Department of Housing and Urban Development jelentése — a városfejlesztés
ösztönzésére született meg a Baltimore-i városi vásár..." A vásár a lakóhelyi és etnikai sokszí-
nűség ünneplésére szervez ődött, sőt, a maga módján támogatta az etnikai identitást is.
1970-ben, a megnyitás évében, 340 ezren látogattak el a vásárra, de 1973-ra a látogatók száma
már közel kétmillióra emelkedett. A vásár, növekedésével párhuzamosan, fokozatosan egyre
inkább elszakadt a lakóközösségtől, s kereskedelmi jelleg űvé vált. (Még az etnikai csoportok
is kezdtek profitálni az etnicitás eladásából.) A vásár lehet őséget biztosított arra, hogy rendsze-
resen egyre nagyobb tömeget vonzzon a belvárosba a különféle látványosságok megtekintésére.
Innen már igen rövid út vezett egy többé-kevésbé állandó, kommercializált látványosság létre-
hozásához a Harbor Place (ez olyan tengerparti létesítmény, mely ma már arról híres, hogy
több látogatót vonz, mint Disneyland), a Tudományos Központ, egy aquarium, a Convention
Center, a tengerparti sétány, számtalan szálloda stb. megépítésével. Az eredményt sokan ki-
emelkedő sikernek tekintik (bár a városi szegénységre, az otthontalanokra, az egészségügyi
ellátásra, az oktatási színvonalra gyakorolt hatása teljesen elhanyagolható). Ez a fajta fejlesztés
teljesen más építészeti megoldásokat igényelt, mint 1960-as évek belvárosi rekonstrukcióit
meghatározó szigorú modernizmus. A látványra törekv ő építészet, a felszíni csillogás, a fitogta-
tás és múlandóság, valamint az élvezet alapvet ő szerepet játszottak az ilyenfajta törekvések si-
kerében.
Nemcsak Baltimore-ban építettek ilyen új városi tereket. Így a bostoni Faneuil Hall, a San
Francisco-i Fisherman's Whatf (a Ghirardelli térrel), a New York-i South Street Seaport, a lon-
doni Covent Garden, valamint a mesés West Edmonton Mall mind-mind a szervezett látványos-
ság állandó színhelyei, melyek olyan, sokkal átmenetibb, eseményeknek adnak otthont, mint
a Los-Angeles-iolimpiai játékok, a Liverpool Garden Festival, és minden elképzelhető történel-
mi esemény színpadra állítása. Most úgy t űnik, a városok sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek
arra, hogy pozitív és magas min őséget jelző imidzs teremtsenek a helynek, és olyan építészetet
és városi designformákat alakítottak ki, melyek ezekre az igényekre reagálnak. Teljesen
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 115
érthető, hogy sürgeti őket az idő és így az eredmény csak a sikeres modellek sorozatos ismétlése
lehet; különösen ha figyelembe vesszük az álindusztrializáció és az újrarendez ődés kegyetlen
történelmét, a fejlett tőkés világ fontosabb városainak aligha maradt más választásuk, mint hogy
kétségbeesetten versenyezzenek egymással, főleg mint pénzügyi, fogyasztási és szórakoztató
központok. 1973 után, a városok közötti intenzív verseny és a városi vállalkozások korszakában,
a látványos városi terek megszervezése, a városi imidzs létrehozása azt a célt szolgálta, hogy
vonzza a tőkét és az embereket (Harvey, 1989).
Fontos feltárni, hogy az építészet és a városi design hogyan válaszolt ezekre az új szükségle-
tekre. A hely határozott image-ének tervezése sajátos minőséget eredményez. A látvány és szín-
padiasság szervezetét a stílusok eklektikusságával, a történelem felidézésével, a díszítéssel és
a felületek változatossá tételével érik el. (Baltimore-ben, egy kicsit bizarr formában, a Scarlett
Place példázza ezt (9. kép). Mindezek a tendenciák jól láthatók a Moore által tervezett Piazza
d'Italia esetében, New Orleansban. Az eddig leírt elemek sokféle kombinációját láthatjuk itt,
egyetlen látványos terven belül. A legjellemz őbb a Post-modern visions katalógusának leírása:
„Charles Moore, New Orleans egyik újjáépítésre szoruló részén létrehozott egy közteret —
a Piazza d'Italiát — a helyi olasz lakosság számára. Ennek formája és építészeti nyelve egy
európai, pontosabban olasz tér társadalmi és kommunikációs funkcióit teremtette meg az USA
déli részén".
9. KÉP
Mediterrán hegyi falut utánzó posztmodernista épület komplexum;
Scarlett PLace (Baltimore)
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
116 David Harvey TÉT 1990.3-4
10. KÉP
A posztmodernista építészet ma már klasszikusnak tekintett példája;
Charles Moore — Piazza d'Italia
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990 s 3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 117
Moore egy nagy köralakú teret helyezett egy elég nagy terület ű beépített terület közepére.
Az épületek szokásos, dísztelen felületéhez, ablakaihoz viszonyítva a tér tagadó ívformát jelent.
Ez főleg akkor szembet űnő, ha a környező, korlátot képező épületek fel ől lépünk be a térre.
A bejáratnál egy kis templom áll, és el őre jelzi a tér szabályszer ű történeti nyelvét, melyet töre-
dékes oszlopok körvonalaznak. Az elrendezés középpontját egy szök őkút, az olasz csizmába
helyezett Mediterrán medence szimbóluma alkotja, mely az Alpokból ered. Szicíliának a tér
közepén való elhelyezése arra utal, hogy a helyi olasz lakosság jórészt err ől a szigetről
származik.
A tér körüli épületek homorú homlokzata elé helyezett árkádok ironikusan utalnak az oszlop-
fő k klasszikus ötös (dór, ión, corinthosi, toscan és összetett) rendjére azáltal, hogy egy kicsit
a Pop Artra emlékeztet ő finom színezés ű folyamatosságot jelz ő térbe helyezték őket. A meg-
munkált oszlopok alapjai töredékes párkánygerenda darabjainak látszanak, vagyis sokkal in-
kább negatív formák, mint teljesen háromdimenziós részletek. Homlokzatuk márvánnyal borí-
tott, keresztmetszetük tortaszeletre emlékeztet. Az oszlopokat neoncsövek különítik el a
corinthosi oszlopfőktől, s ezek esténként színes, kivilágított neonnyakláncnak látszanak. Az
olasz „csizma" fels ő részén lévő boltozatos árkádok csúcsán is neonok vannak. Más oszlopf ők
precíz, szögletes formát képeznek és Art Deko stílusú mellt űhöz hasonlóan állnak a párkányge-
renda alatt, míg más oszlopokon az öml ő vízsugarak képeznek fodrokat.
A tér a klasszikus építészet méltóságteljes eszköztárától kezdve a modern Pop Art technikáig,
posztmodern palettáig, a színpadiasságig mindent egyesít. A történelmet az elmozdítható kel-
ékek összefüggő sorozatánák tekinti, tükrözi, hogy maguk az olaszok hogyan „ültet ődtek"
t az új világba. Az olasz reneszánsz, a barokk paloták és terek nosztalgikus hangulatát jeleníti
eg, ugyanakkor érzünk valamiféle kizökkenést is. Végül is ez nem realizmus, hanem látszat,
íszlet, egy új és modern keretbe helyezett töredék. A Piazza dltalia egyszerre építészet és
színház. Az olasz res publica hagyománynak megfelelően a közösség gyülekezési helye, ugyan-
. kkor nem veszi magát túl komolyan; a játéknak és a szórakozásnak is teret ad. Az olasz szül ő-
aza elidegenített jellegzetességei nagykövetekként jelennek meg az új világban, így meger ősí-
ik a környező népesség identitását New Orleans egy olyan körzetében, melyet a slumosodás
eszélye fenyeget. Ez a tér a posztmodern építészet legfontosabb és legfelt űnőbb építménye
z egész világon. Gyakori, hogy a piazzát, rendkívül helytelenül, izoláltan ábrázolják, pedig
z a modell éppen e színpadias esemény modern épületekből álló környezetbe való integrálásá-
ak a sikeres példája.
Ha azonban az építészet a kommunikáció egyik formája, s a város beszéd, akkor mit mond-
at, mit jelenthet egyáltalán egy ilyen — New Orleans városi szövetébe belehelyezett — struktú-
a? A posztmodernek valószín űleg azt mondják majd, hogy a válasz attól függ, hogy a szemlél ő
iként vélekedik az el ő állító gondolatairól. Mégis van valami könnyed naivitás ebben a válasz-
an. A látvány, mint példa, a társadalmi tartalom meghatározott dimenzióit sugalmazza, és
oore Piazza dltalia-ja aligha ártatlan abban, hogy mit emel ki „elmondásra", és hogyan
ondja azt el. Mi a töredékességre való hajlamot látjuk, a stílusok eklektikusságát, a tér és
dő sajátos kezelését. (A történelem mint „egyenrangú események sajátos tárháza".) Az elide-
enedésnek a bevándorlás és slumképz ődés fogalmaiban való (felszínes) megértésér ől van szó,
z az építész megpróbálja visszaszerezni a Pop Art és a modern élet minden finomságát egy
olyan hely megépítésével, ahol a kommercializálódás ellenére visszaszerezhet ő az identitás.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
118 David Harvey TÉT 1990.3-4
A színpadias hatás, a kellemesség keresése és a Jenks-i értelmében vett skizofrén hatás mind-
mind tudatosan van jelen. A posztmodern építészet és városi design mindenel őtt a fantáziavilág
utáni vágyat, a megtévesztő „magasságot" közvetíti, mely a jelen realitásából a puszta fantázia
világába visz át bennünket. A posztmodernizmus mondanivalója — mint ezt a Post modern -
visions kiállítás katalógusa nyíltan deklarálja (Klotz 1985) — :,nemcsak a funkció, hanem a
képzelet is".
Charles Moore azonban csak az egyik irányzatot képviseli a posztmodernizmus sokszín ű
eklekticizmusán belül. A Piazza d ltalia aligha nyerné meg Leon Krier tetszését, hiszen ő olyan
erősen ragaszkodik a klasszikus megújulás elveihez, hogy id őnként nem is nevezik posztmo-
dernistának. Ráadásul a Moore által képviselt irányzat középpontjában álló eklekticizmus, és
pop ábrázolás, éppen az elméleti következetesség hiánya és a populista koncepció miatt, éles
kritikákat kapott. A leger őteljesebb kritika a „dekonstruktivizmus" irányzatától érkezik. Rész-
ben az ellen való tiltakozásként, ahogy a posztmodern mozgalom főiránnyá vált, és laza, popu-
larizált építészetet hozott létre, a dekonstruktivizmus a harmincas évek orosz, modern konst-
ruktivizmusának elemekre bontásával az elitszínvónalú és avantgarde építészeti gyakorlat
visszaállítására törekszik. A mozgalom érdekl ődése részben abból a kísérletb ől ered, hogy az
irodalmi alapozású dekonstruktiv ista elméletet összeolvassza a posztmodern építészeti gyakor-
lattal, mely úgy tűnik, saját logikája szerint fejl ődött. Szemlélete abban közös a posztmoderniz-
mussal, hogy a tiszta forma és tér vizsgálatára törekszik, ezt azonban úgy teszi meg, hogy az
épületet nem egységes egészként, hanem kevert témaként fogja fel. Az épület részei elkülönül-
tek, belső rendszer nélküliek, nem teremtik meg az egység érzését, és ezért lehetséges „szá-
mos, egymással összeegyeztethetetlen" olvasatuk. A dekonstruktivizmus abban hasonlít a
posztmodernizmus nagy részére, hogy megkísérli visszatükrözni a zabolátlan világot, mely
hajlamos a morális, a politikai és gazdasági rendszer közötti összeütközésre". Ezt azonban „za-
varbaejtően, sőt félrevezető módon" teszi, és „így rombolja le megrögzött forma- és térérzéke-
lésünket". A töredékesség, a káosz, a z űrzavar, még a látszólagos renden belül is, központi
témák maradnak (Goldberger 1988; Giovannini 1988).
Képzelet, töredékesség, kollázs és eklekticizmus, átitatva a múlékonyság és káosz érzésével;
talán ezek azok a témák, melyek az építészet és városi design jelenlegi gyakorlatát uralják.
Ebben nyilvánValóan sok a közös vonás a m űvészet, irodalom, társadalomelmélet, pszichológia
és filozófia gyakorlatával és gondolkodásmódjával. Miért válik ez az uralkodó hangulattá? Ah-
hoz, hogy e kérdésre érdemben válaszolni tudjunk, el őször a kapitalista modernizmus és poszt-
modernizmus tényleges realitásait kell számbavennünk, és fel kell tárnunk, hogy a társadalmi
élet reprodukciójában az ilyen képzeteknek és töredékességnek milyen funkciói lehetnek.
Fordította: Timár Lajos
A fordítást lektorálta: Mészáros Júlia
A fordítás David Harvey: The Condition of Postmodernity című könyve kéziratának a Post-
modernism in the city: architecture and urban design című fejezete alapján készült. A hazai
nyomdai átfutás miatt lehetséges, hogy a Basil Blackwell kiadó megel őzi a magyar nyelv ű publi-
kációt.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 119
Irodalom
Aglietta, M. (1979) A theory of capitalist regulation, London.
Arac, J. (szerk.) (1986) Postmodernism und politics, Manchester.
Aragon, L. (1971) Paris peasant, London.
Archives Nationales (1987) Espace franyais, Paris.
Armstrong, P., Glyn, A., — Harrison, J. (1984) Capitulism since Wwld War II., London.
Aronowitz, S. (1981) The crisis of historical materialism, New York.
Bachelard, G. (1964) 77w poetics of space, Boston.
Banham, R. (1986) A concrete Atlantisz U. S. industrial building and European modern architecture, Cambridge, Mass.
Barthes, R. (1967) Writing degree zero, London.
Barthes, R. (1975) 71w poetics of space, Boston.
Baudelaire, C. (1981) Selected writing on art and artists, London.
Baudrillard, J. (1981) For a critique of the political economy of the sign, St Louis.
Baudrillard, J. (1986) L'Amérique, Paris.
Bell, D. (1978) The cultural contradictions of capitalism, New York.
Benjamin, W. (1969) Illuminations, New York.
Berman, M. (1982) All that is solid melts into air, New York.
Bernstein, R. (szerk.) (1985) Habermas and modernity, Oxford.
Blitz, M. (1981) Heidegger's Being and Time: and the possibility of political philosophy, Ithaca.
Block, F. (1977) The origins of international economic disorder: a study of the United States international policy since
11#wld War 11 to the present, Berkeley.
Bluestone, B. — Harrison, B. (1982) The deindustrialization of America, New York.
Borges, J. (1972) The chronicles of Bustos-Domecci, New York.
Bourdieu, P. (1977) Outline of a theory of practice, Cambridge.
Bourdieu, P. (1984) Distinction: a social critique of the judgement of taste, London.
Bove, P. (1986) The ineluctability of dijference: scientific "pluralism and the critical intelligense, In: Arac (szerk.)
Boyer, M. (1988) The return of aesthetics to city planning, Society, 25 (4), 49-56. ó.
Boyer, R. (1986a) La flexibilité du travail en Europe, Paris.
Boyer, R. (1986b) La théorie de la régulation: une analyse critique, Paris.
Bradbury, M. — McFarlane, J. (1976) Modernism, 1890-1930, Harmondsworth.
Braverman, H. (1974) Labor and monopoly capital, New York.
Bruno, G. (1987) Ramble city: postmodernism and Blade Runner, October 41.
Burawoy, M. (1979) Manufacturing consent: changes in the labor process under monopoly capitalism, Chicago, Ill.
Bürger, P. (1984) Theory of the avant-garde, Manchester.
Calvino, I. (1981) If on a winter's night a traveler, New York.
Caro, R. (1974) The power broker: Robert Moses and the fali of New York, New York.
Cassirer, E. (1951) The philosophy of the Enlightenment, Princeton, NJ.
Chambers, I. (1986) Popular culture: the metropolitan experience, London.
Chamber, I. (1987) Maps for the metropolis: a possible guide to the present, Cultural Studies, 1.
Clark, T. J. (1985) The painting of modern Paris' in the art of Manet and his fbllowers, New York.
Coalition for the Homeless, New York City (1987) Forgotten voices, unförgettable dreams, New York.
Cohen, S. — Taylor, L. (1978) Escape attempts: the theory and practice of resistance to everyday life, Harmondsworth.
Cohen-Solal, A. (1987) The lovers contract, The Observer, 11 October 1987.
Collins, G. — Collins, C. (1986) Camillo Sitte: the birth of modern city planning, New York.
Colquhoun, A. (1985) On modern and post-modern space, In: Princeton Architectural Press.
Crimp, D. (1983) On the museum's ruins, In: H. Foster (szerk.).
Crimp, D. (1987) Art in the 80s: the myth of autonomy, PRECIS 6.
Dahrendorf, R. (1987) The erosion of citizenship and its consequences for us alt, New Statesman, 12 June 1987.
Daniels, P. (1985) Service industries: a geographical appraisal, London.
Davidson, J. D. — Rees-Mogg, W. (1988) Blood in the streets, London.
Davis, M, (1986) Prisoners of the American dream, London.
de Certeau, M. (1984) The practice of everyday life, Berkeley.
de Vroey, M. (1984) A regulation approach interpretation of the contemporary crisis, Capital and Class, 23.
Debord, G. (1983) Society of the spectacle, Detroit.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
120 David Harvey TÉT 1990•3-4
Deleuze, G. — Guattari, E (1984) The fine art of gentrification, October, 31.
Deyo, F. (1987) Labor systems, segmentation and the politics of labor: the East Asian NIC's in the transnational division
of labor, Paper presented to the American Sociological Association, Chicago.
Dicken, P. (1986) Global shift: industrial change in a turbuknt world, London.
Dockés, P. (1969) L'espace dans la pensée éceonomique du XVf au siécle, Paris.
Durkheim, E. (1915) 77w elementary forms of the religious lile London.
,
Eagleton, T. (1987) Awakening from modernity, limes Literary Supplement, 20 February 1987.
Eco, U. (1986) Function and the sign: an introduction to urban semiotics, In: Gottdiener, M. — Lagopoulos, A. (szerk.)
The city and the sign: an introduction to urban semiotics, New York.
Edgerton, S. (1976) The renaissance re-discovery of linear perspective, New York. •
Edwards, R. (1979) Contested termén: the transformation of the workplace in the twentieth century, New York.
Farias, V. (1987) Heidegger et la nazisme, Paris.
Fayol, H. (1916) Administration industrielle et générale, Paris.
Ferry, L. — Renault, A. (1988) Heidegger et les modernes, Paris.
Feyerabend, P. (1975) Against method, London.
Fish, S. (1980) Is there a text in this class? The authority of interpretive communities, Cambridge.
Fishman, R. (1982) Urban utopias in the twentieth century, Cambridge,
Flaubert, G. (1964) Sentimental education, Harmondsworth.
Flaubert, G. (1979) Letters 1830-57, London.
Foster, H. (1985) Recodings: art, spectacle, cultural politics, Port Towsend, Washington.
Foster, H. (szerk.) (1983) The anti-aesthetic: essays on postmodern culture, Port Townsend, Washington.
Foster, J. (1974) Class struggle in the industrial revolution, London.
Foucault, M. (1972) Power/knowledge, New York.
Foucault, M. (1984) The Foucault reader, (Rabinow, P. szerk.), Harmondsworth.
Frampton, K. (1980) Modern architecture: a critical history, London.
Frisby, D. (1985) Fragments of modernity, Cambridge.
Giddens, A. (1984) The constitution of society, Oxford.
Giedion, S. (1914) Space, time and architecture, New York.
Gilligan, C. (1982) In a different voice: psychological theory and women's development, Cabridge.
Giovannini, J. (1988) Breaking alI the rules, New York Times Magazine, 12 June 1988.
Goldhorpe, J., et al. (1969) The affluent worker in the class structure, Cambridge.
Gordon, D. (1978) Capitalist development and the history of American cities, In: Tabb, W. — Sawers, L. (szerk.)
Marxism and the metropolis, New York.
Gordon, D. (1988) The global economy: new edifice or crumbling foundations? New Left Review, 168.
Gramsci, A. (1971) Selections from the prison notebooks, London.
Gregory, D. — Urry, J. (szerk) (1985) Social relations and spatial sructures, London.
Guilbaut, S. (1983) How New York stole the idea of modern art, Chicago.
Gurvitch, G. (1964) The spectrum of social time, Dordrecht.
Habermas, J. (1983) Modernity: an incomplete project, In: Foster, H. (szerk.).
Habermas, J. (1987) The philosophical discourse of modernity, Oxford.
ffigerstrand, T. (1975) Survival and arena: on the life history of individuals in relation to their geographical environ-
ment, In: Carlstein, T., Parkes, D. — Thrift, M. (szerk.) Human activity and time geography, Vol. 2., London.
Halal, W. (1986) The new capitalism, New York.
Hall, E. (1966) 77w hidden dimension, New York.
Hareven, T. (1982) Family time and industrial time, London.
Harries, K. (1982) Building and the terror of time, Perspecta: the Yale Architectural Journal, 19.
Harrington, M. (1960) The other America, New York.
Harrison, B. — Bluestone, B. (1985) The great U-turn: capital restructuring and the polarizing of America, New York.
Hartsock, N. (1987) Rethinking modernism: minority versus majority theories, Cutural Critique, 7.
Harvey, D. (1982) 77w l/más t() capital, Oxford.
Harvey, D. (1985a) The urbanization ()f capital, Oxford.
Harvey, D. (1985b) Consciousness and the urban experience, Oxford.
Harvey, D. (1985c) The geopolitics of capitalism, In: Gregory, D. — Urry, J. (szerk.), Social relations and spatial
structures, London.
Harvey, D. (1989) The urban experience, Oxford.
Hassan, 1. (1975) Paracriticisms: seven speculations of the times, Urbana, III.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3-4 Posztmodernizmus a nagyvárosban 121
Hassan, I. (1985) The culture of postmodernism, Theory, Culture ami Society, 2 (3).
Heidegger, M. (1959) An intmduction to Metaphysics, New Haven.
Helgerson, R. (1986) The land speaks: cartography, chorography, and subversion in Renaissance England, Representa-
tions, 16.
Herf, J. (1984) Reactionary modernisin, Cambridge.
Hewison, R. (1987) The heritage industry, London.
Horkheimer, M. — Adorno, T. (1982) The dialectic of Enlightenment, New York.
Hunt Commission Report (1971) Financial structure and regulation, Washington, DC.
Huyssens, A. (1984) Mapping the post-modern, New German Critique, 33.
Institute of Personnel Management (1986) Flexible patterns of work, London.
Jager, M. (1986) Class definition and the esthetics of gentrification, In. Smith, N. — Williams, P. (szerk.) The gentrifi-
cation of the city, London.
Jacobs, J. (1961) 77w death and life of great American cities, New York.
Jameson, F. (1984a) The politics of theory: ideological positions in the post-modernism debate, New German Critique,
33.
Jameson, F. (1984b) Postmodernism, or the cultural logic of late capitalism, New Left Review, 146.
Jameson, E (1988) Cognitive mapping, In: Nelson — Grossberg (szerk.).
Jencks, C. (1984) The language of post-modern architecture, London.
Jessop, B. (1982) The capitalist state, Oxford.
Jessop, B. (1983) Accumulation strategies, state forms, and hegemonic projects, Kapitalistate 10/11.
Kern, S. (1983) The culture of time and space 1880-1918, London.
Klotz, H. (ed.) (1985) Post-modern visions, New York.
Kostof, S. (1985) A history of architecture: settings and rituals, Oxford.
Koyré, A. (1968) From the closed world to the infinite universe, Baltimore.
Krier, R. (1987) Tradition-modernity-modernism: some necessary explanations, Architectural Design Profile, 65.
Kroker, A. — Cook, D. (1986) The postmodern scene: excremental culture and hyper-aesthetics, New York.
Kuhn, T. (1962) The structure of scientific revolutions, Chicago.
Landes, D. (1983) Revolution in time: clocks and the making of the modern world, Cambridge.
Lane, B. (1985) Architecture and politics in Germany, 1918-1945, Cambridge.
Lash, S. — Urry, J. (1987) The end of organised capitalism, Oxford.
Le Corbusier (1929) 77w city of tomorrow and its planning, London.
Le Goff, J. (1980) Time, work and culture in the middle ages, Chicago.
Lee, D. (1973) Requiem for large-scale planning models, Journal of the American Institute of Planners, 39.
Lees, A. (1985) Cities perceived: urban society in European thought, 1820-1940, New York.
Lefaivre, M. (1986) Representing the city: Daniel Hudson Burnham and the making of an urban strategy, Unpublished
Ph. D. dissertation, Johns, Hopking University, Baltimore.
Lefebvre, H. (1974) La production de l'espace, Paris.
Lipietz, A. (1986) New tendencies in the international division of labour: regimes of accumulation and modes of regula-
tions, n: A. Scott — M. Storper (szerk.), Production, work, territory; the geographical anatomy of industrial capita-
lism, London.
Lukacs, G. (1969) Goethe and his age, London.
Lunn, E. (1985) Marxism and modemism, London.
Lyotard, J. (1984) The postmodern condition, Manchester.
Maddison, A. (1982) Phases of capitalist development, Oxford.
Mandel, E. (1975) Late capitalism, London.
Martin, R. — Rowthorn, B. (szerk.) (1986) The geography of deindustrialisation, London.
Marx, K. (1963) The eighteenth brumaire of Louis Bonaparte, New York.
Marx, K. (1964) 77w economic and philosophic manuscripts of 1844, New York.
Marx, K. (1967) Capital (3 volumes), New York.
Marx, K. (1973) Grundrisse, Harmondsworth.
Marx, K. and Engels, F. (1952) 7Iw communist manifesto, Moscow.
McHale, B. (1987) Postmodernist fiction, London.
McLuhan, M. (1966) Understanding media: the extensions of man, New York.
Miller, J. Hillis (1988) De Man, Times Literary Supplement. 17 June 1988.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
122 David Harvey TÉT 1990 • 3-4
Moore, B. (1986) Space, text and gender, Cambridge.
Murray, R. (1987) Flexible specialization in the „Third Italy", Capital and Class, 33.
Nash, J. — Fernanderz-Kelly, P. (szerk.) (1983) %men, men and the international division of labor, Albany.
Nelson, C. — Grossberg, L. (szerk.) (1988) Marxism and the interpretation of culture, Urbana.
Newman, C. (1984) The postmodern aura: the act of fiction in an age of inflation. Salmagundi, 63/4.
Nietzsche, F. (1968) 77w will to power, New York.
Noble, D. (1977) America by design, New York.
Neyelle, T. — Stanback, T. (1984) 77w economic transformation of American cities, Totawa.
O'Connor, J. (1973) The fiscal crisis of the state, New York.
Offe, C. (1985) Disorganized capitalism, Oxford.
011man, B. (1971) Alienation, Cambridge.
Ozouf, M. (1988) Festivals and the French Revolution, Cambridge.
Pfeil, E (1988) Postmodernism as a „structure of feeling". In: Nelson — Grossberg (szerk.).
Piore, M. and Sabel, C. (1984) 71w second industrial divide, New York.
Poggioli, R. (1968) 77w theory of the avant-garde, Cambridge.
Pollert, A. (1988) Dismantling flexibility, Capital and Class, 34.
PRECIS 6 (1987) 77w culture of fragments, Columbia University Graduate School of Architecture, New York.
Princeton Architectural Press (1985) Architecture, criticism, ideology, Princeton.
Raban, J. (1974) Soft city, London.
Raphael, M. (1981) Proudhon, Marx, Picasso: essays in Marxist aetshetics, London.
Reich, R. (1983) The next American frontier, Baltimore.
Relph, E. (1987) The modern urban landscape, Baltimore.
Rochberg-Halton, E. (1986) Meaning and modernity: social theory in the pragmatic attitude, Chicago.
Rohatyn, F. (1983) The twenty-year century, New York.
Rorty, R . (1979) Philosophy and the mirror of nature, Princeton.
Rorty, R. (1985) Habermas and Lyotard on postmodernity, In: Bernstein (szerk.).
Rossi, A. (1982) Architecture and the city, Cambridge.
Rowe, C. — Koetter, E (n. d.) Collage city, Cambridge.
Sabel, C. (1982) Work and politics; the division of labour in industry, London.
Sack, R. (1986) Human territoriality: its theory and history, Cambridge.
Sayer, A. (1989) Post-Fordism in question, International Journal of Urban and Regional Research, forthcoming.
Scardino, A. (1987) What, New York City worry? New York Times, 3 May 1987.
Schorske, C. (1981) Vienna: politics and culture, New York.
Schumpeter, J. (1934) The theory of economic development, Cambridge.
Scott, A. (1988) New industrial spaces: ftexible production, organisation and regional development in North America
and Western Europe, London.
Shaiken, H. (1984) Work transformed: automation and labour in the computer age, New York.
Simmel, G. (1971) The metropolis and mental life, In: Levine, D. (szerk.), Ön individuality and social form. Chicago.
Simmel, G. (1978) The philosophy of mony, London.
Smith, N. (1984) Uneven development, New York.
Soja, E. (1988) Postmodern geographies: the reassertion of space in critical social theory, London.
Sorel, G. (1974) Reflections on violence, London.
Speier, H. (1986) German white collar workers and the rise of Hitler, New Haven.
Spufford, P. (1988) Money and its uses in medieval Europe, Cambridge.
Stein, G. (1938) Picasso, New York.
Swyngedouw, E. (1986) The socio-spatial implications of innovations in industrial organisation, Working Paper, No.
20, Johns Hopkins European Center For Regional Planning and Research, Lille.
Tafuri, M. (1976) Architecture and utopia, Cambridge.
Tafuri, M. (1985) USSR-Berlin 1922; from populism to constructivist international, In: Princeton Architectural Press.
Tarbell, I. (1904) 77w history of the Standard Oil Company, Vol. 1. New York.
Taylor, B. (1987) Modernism, post-modernism, realism: a cricital perspective for art, Winchester.
Taylor, E W. (1911) The principles of scientific management, New York.
Therborn, G. (1984) Why some people are more uneployed than others, London.
Thompson, E. P. (1967) Time, work discipline, and industrial capitalism, Past and Present, 38.
Tichi, C. (1987) Shifting gears: technology, literature, culture in modernist America, Chapel Hill.
Timms, E. — Kelley, D. (szerk.) (1985) Unreal city; urban experience in modern European literature and art, Man-
chester.
David Harvey : Posztmodernizmus a nagyvárosban :
Építészet és városi design
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/3-4. 97-123. p.
TÉT 1990.3 4 - Posztmodernizmus a nagyvárosban 123
Toffler, A. (1970) Future shock, New York.
Tomlins, C. (1985) The state and the unions: labor relations, law and the organized labor movement in America,
1880-1960, Cambridge.
Trilling, L. (1966) Beyond culture: essays in literature and learning, London.
Tuan, Yi fu (1977) Space and place, Minneapolis.
Venturi, R., Scott-Brown, D. — Izenour, S. (1972) Learning Írom Las Vegas, Cambridge.
Virilio, P. (1980) L'esthétique de la disparition, Paris.
Walker, R. A. (1985) Is there a service economy? The changing capitalist division of labor, Science and Society, 49.
Walton, I. (1987) Urban protest and the global political economy: the IMF riots, In: Smith, M. P. — Feagin, J. R.
(szerk.) 77w capitalist city, Oxford.
Wilson, W. (1987) The truly disadvcuttaged, Chicago.
Zukin, S. (1982) Loft living, Baltimore.