Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

  Tér és Társadalom                                              XXIII. évf. 2009     s 2: 87-169


                                   TÉRTÖRTÉNET
                  REGIONÁLIS HAGYOMÁNYOK A
                   MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN
                  (Regional Traditions in Hungarian History)

                                     BENKŐ PÉTER

 Kulcsszavak:
 egyházmegye dukátus tartomány kamara táblabíróság kerület
  A magyar közigazgatás történetében a kétségtelenül meghatározó megyerendszer mellett kezdett ől és
 folyamatosan nyomon követhet ők a kevésbé ismert regionalizáló törekevések. Az Árpád-házi királyok
  idején a hercegségek, a középkori magyar állam virágkorában a katonai és pénzügyi körzetesítések, a
  Habsburg abszolutizmus időszakaiban a megyéket időnként alárendelő, illetve a folyamatosan m űködő
  szakigazgatási kerületek, a teljes évezred során pedig az egyházmegyék alkottak sajátos régiókat.

    Régió vagy megye? Ez a magyar közigazgatási politikai diskurzus f ő kérdése a
  rendszerváltás óta, bár korábban is újból és újból terítékre került az ügy. Ha Ma-
  gyarország történelmi térképei között tallózunk, közülük legtöbb a megyei beosztást
  mutatja. Kétségtelenül a legszívósabb közigazgatási egységr ől van szó. Jelen írásmű
 — a történeti alapirodalom nyomán — a megyerendszernél kevésbé ismert, és kétség-
  telenül kisebb jelent őségű regionális hagyományokat kívánja felvázolni.
    Amikor államalapító István királyunk létrehozta a vármegyerendszert, a Kárpát-
  medence nagyobb része még lakatlan volt, a 11. században felállított 25-40 megye
 még életszerű nagyságrendet és elrendez ődést mutatott. A határ menti területek bené-
 pesítésével aztán kialakult néhány óriásmegye, amelyek akár tízszer nagyobbak is
  lehettek, mint a legkisebbek (Bihar, Hunyad, Máramaros, Temes — kontra Esztergom,
 Hont, Pilis, Ugocsa). Ezek már nem voltak praktikus méret űek, ugyanis a nagyság-
 rend kialakításának az volt a legfóbb szempontja, hogy a központi várból a szomszéd
 megyeszékhelyre az adott közlekedési és közbiztonsági viszonyok mellett el lehessen
 jutni egy nap alatt (reggeltől estig). Amikor a királyi vármegyék átalakultak nemesi
 önkormányzatokká, majd létrejöttek a járások, az eredeti beosztású, elaprózott, arány-
 talan megyerendszer részben elvesztette eredeti funkcióit, idejétmúlttá vált. (A szabá-
 lyozott rendi gyűlésekre pl. minden vármegye két-két követet küldhetett. A törpe me-
 gyék időnként vissza is éltek egyenjogúságukkal. Ekkor született a gúnyos szólás-
 mondás: Ugocsa non koronat!) Szükség lett volna a kisebb megyék összevonására, de
 erre csupán a török ki űzése után és csak a felszabadult területeken került sor, illetve a
 kiegyezést követően a különleges jogállású kerületek (kun, jász, székely, szász szé-
 kek, határörvidék) megszüntetése nyomán. Ezzel újabb arányeltolódás keletkezett,
           Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                    Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.
88     Tértörténet                                        TÉT XXIII. évf. 2009    s2
mert amíg pl. Túróc vagy Ugocsa vármegye két-két járásra tagolódott, a csaknem
teljes (mai) Duna—Tisza közét lefed ő Pest—Pilis—Solt—Kiskun vármegyét 16, Bihart
pedig 17 járásra kellett osztani. Az aránytalan beosztást az is jól szemlélteti, hogy
amíg egy évszázada az ország 63 vármegyét számlált, a megyék átlagosan 8-10 járásra
bomlottak. (Az 1850-es évek neoabszolutizmusa idején történt ésszer ű megyeössze-
vonásokat és átalakításokat hatálytalanították.) A trianoni határmegvonás második
világháború utáni véglegesítése nyomán ismét sor került megye-összevonásokra, át-
alakításokra, amelyek ugyan közel sem voltak minden esetben racionális megoldások,
mégis a legkisebb és legnagyobb középszintű területi egységek nagyságrendi különb-
sége a korábbi 8-10-szeresr ől, 3-4-szeresre csökkent. Jelent ős mértékű területi ará-
nyosításra csak a 20. század végi régiókialakításkor került sor, bár a megyehatárokhoz
nem nyúltak hozzá (leszámítva néhány tucat település megyeváltását).
  Közigazgatás-történeti gondolkodásunkban a megyerendszer olyannyira uralko-
dóvá vált, hogy sokan még ma sem tudnak más szisztémát elképzelni. Ennek való-
színű leg az az oka, hogy kuruckodó történelem-szemléletünkben a vármegye, mint a
magyar függetlenségi harcok bástyája jelenik meg, holott gyakran inkább a feudális
széttagoltság és maradványok, a kiskirálykodás terepe, ami egyébként demokráciahi-
ányos rendszerekben szükségszer ű jelenség. Kevésbé ismert, hogy ezeréves államisá-
gunk során gyakran jelentkeztek regionalizáló (még a számítógép is aláhúzza ezt a
szót — B. P.) törekvések, vonatkozó ismereteink többnyire megállnak az Erdélyi vaj-
daság, illetve Fejedelemség, Horvát—Szlavónország, esetleg a bánságok autonóm lé-
tének tudatosulásánál. S őt, azt kell mondanunk, hogy a több megyét összefogó tarto-
mányok rendszere — többnyire egyes szakigazgatási szférákban — szinte folyamatos-
ságot mutat. Ezek a következ ők: a 10-13. században a dukátusok, a 14-15. században
a kiskirályok, a zászlósurak és a bárói ligák tartományai, a 15-17. században a Tókapi-
tányságok, a 18-20. században egyes szakigazgatási kerületek. Valamennyi közül
legismertebb a teljes történeti kontinuitást képez ő egyházmegyék rendszere.

                                  Egyházmegyék

  A római katolikus és az ortodox (bizánci) egyház szervezetében teljes jogú püs-
pök vagy nullius apát vezetésére bízott, pontosan elhatárolt területet nevezik egy-
házmegyének. Az els ő magyarországi püspökségek kialakítása a 11. század elején,
az államszervezéssel párhuzamosan történt. I. (Szent) István legendája 10 püspök-
ség felállításáról szól, a Gellért legenda azonban 12-t említ. (A különbséget valószí-
nűleg két egyházmegyét képez ő apátság okozza.) A 14. század végén már valóban
 12 püspökség funkcionált, ezek: az Esztergomi érseki tartományban: az Esztergomi,
az Egri, a Győri, a Pécsi, a Veszprémi, a Váci és a Nyitrai; a Bács—Kalocsai érseki
tartományban: a Bács—Kalocsai, az Erdélyi, a Csanádi, a Váradi és a Zágrábi püs-
pökség. A Győri egyházmegye felölelte az Északnyugat-Dunántúlt: Vas, Sopron,
Moson, Győ r és Komárom vármegye dunántúli részét; a Veszprémi egyházmegye a
Dunántúl középs ő, Balaton menti sávját: Somogy, Zala, Veszprém, Pilis és Fejér
             Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                      Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

TÉT XXIII. évf. 2009   s2                                   Tértörténet         89

vármegye dunántúli felét; a Pécsi püspökség a Délkelet-Dunántúlt: Tolna, Baranya
és Valkó vármegyéket; a Váci püspökség a Duna—Tisza közét: Visegrád (kés őbb
Pest), Szolnok „világi" megyéket, valamint Csongrád északi és Békés nyugati ré-
szét; az Egri püspökség pedig a jelenlegi Észak-Magyarországot: Újvár (Heves),
Borsod, (Aba-)Újvár és Nyír (Szabolcs) megyéket — hogy csak a túlnyomórészt mai
országterületet lefed ő egyházmegyéket részletezzük. Ezeken kívül még négy egy-
házmegye érintette kisebb részben a jelenkori Magyarországot. Vagyis az egyházi
középszintű igazgatási egységek általában 3-4 mai megyét fedtek le, tehát régióként
foghatók fel. Ráadásul több esetben sem tisztelték a vármegyehatárokat, hanem a
természeti tájakhoz igazodtak. Mária Terézia uralkodásának vége felé még öt egy-
házmegyét hozott létre, három felvidékit, valamint a székesfehérvárit és a szombat-
helyit. Az 1993-ban végrehajtott változtatások következtében már a jelen országha-
tárokon belül is 12 katolikus egyházmegye lett, vagyis a klérus feladni látszik e
téren a regionális gyakorlatot. (Pl. a Dunántúlon csak Zala és Tolna megyében nincs
püspöki székhely.) A régiófunkció áttev ődhet a három (Esztergom—Budapesti, Ka-
locsai és Egri) érseki tartományra.

                                   Dukátusok

  Már a honfoglalást követ ő letelepedés során a Kárpát-medence központi és nyu-
gati részein osztozkodó törzsfőnökök kialakítottak egy sajátos törzsszállási-
tartományi rendszert, amely megadta a kés őbbi régiók igen laza kereteit. Így az
Északnyugat-Dunántúl a Csallóköz környékével (Huba), a Délnyugat-Dunántúl
(Horkák), a Mecsek—Duna—Dráva háromszöge a közeli délvidékkel (Botond), a
Közép-Tiszavidék (Ond vezéré), a fejedelmi törzs pedig a Kelet-Dunántúl, Duna—
Tisza köze és a leend ő bihari részekkel alkottak egy-egy kezdetleges régiót, hogy
csak a mai ország területér ől szóljunk A kiterjedt fejedelmi és a lázadó törzsfőnö-
köktől elkobzott térségekben alakították ki az államalapítást követ ően a
dukátusokat. A hercegségek — német mintára — területi külön kormányzatként funk-
cionáltak, melyeknek élén általában az uralkodóház egy-egy tagja állt. Gy őrffy
György felfogása szerint a honfoglaló magyarok, mint a trónörökösi intézmény
keleties (türk) berendezkedését honosították meg a Kárpát-medencében. Ez eredeti-
leg a csatlakozott segédnépek (kabarok) területi szervezete volt a trónörökös veze-
tésével. Három tömbjének kőzpontjait Bihar, Nyitra és Krassó képezte. Közülük a
bihari dukátus érintette a mai Magyarországot, magában foglalva csaknem a teljes
Tiszántúlt; méretei miatt nem véletlenül nevezték Biharországnak. A hercegség
korai megjelenési formájának tekinthet ő Koppány somogyi dukátusa, amely ugyan-
csak egy (kés őbbi és egyben a legnagyobb) vármegyére terjedt ki, de méretei miatt
— a Balatontól a Száváig, szétnyíló legyez őként terült el — Somogyországnak nevez-
ték (néha még ma is így hívják).
  Kristó Gyula szerint az egész Kárpát-medencére kiterjed ő dinasztikus ország
megosztás gyakorlata a 11. század közepén kezd ődött (Kristó 1994). Az ekkor létre-
           Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                    Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

90      Tértörténet                                        TÉT XXIII. évf. 2009    s2
jött dukátusok azonban nem alkottak összefügg ő területet, egyébként is az ország
egyharmadát tették ki, s a szakirodalom ebb ől az időszakból összesen kilenc dux
székhelyet tart számon. Közülük a mai ország területet érintette a már említett bihari
és somogyvári hercegség, aztán a gy őrvári, melyhez Vas, Sopron, Moson, Gy őr és
Komárom vármegyék, valamint a veszprémi, ehhez pedig Kolon (Zala), Veszprém és
Fejér vármegyék tartoztak. Beleért a mai Magyarországba a csanádi (Csanád várme-
gye által) és az erdélyi dukátus (Szatmár vármegyével). A központi országrészeket a
király közvetlenül kormányozta. A hercegségek másik típusát az az osztozkodás je-
lenti, amely az eredetileg is külön kormányzattal rendelkez ő tartományokra terjedt ki
(Horvátország, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina, Szlavónia, Erdély stb.) A királyi
hercegségek nem voltak folyamatosan m űködő intézmények, s a királysággal való
kapcsolatuk a teljes együttm űködéstől a fegyveres harcig széles skálán mozgott. A
mindenkori dukátus szuverenitása (önálló pénzverés, külpolitika, hivatalszervezet) a
hercegek erejének és a királyi hatalomhoz való viszonyának volt a függvénye.


                               Tartományuraságok

  A feudális széttagolódás tendenciáját megtestesít ő, a leghatalmasabb bárók által
családi alapon létrehozott, a magyar történelemben egyszeri jelenségnek számító
territoriális uralom volt a kiskirályság. Bár megvalósítására irányuló els ő kísérlet az
esztergomi érsekséghez köt ődik, tartományi uraságot csak az egyházi nagybirtok
fölé növő világi előkelő k, bárók némelyikének sikerült létrehoznia. Kiépülése a 13.
század végére tehet ő, felszámolása két-három évtizednyi fennállás után az utolsó
tartományúr leverésével 1323-ban következett be. Kialakulásában dönt ő szerep
jutott a 13. század második fele megváltozott hatalmi-politikai viszonyainak, de a
kiformálódását el ő segítő okok közül több már a 12-13. század fordulójától kezdve
fennállt. Közülük legfontosabb a birtokviszonyokban bekövetkezett arányeltolódás:
a királyi birtok visszaszorulása, s ezzel párhuzamosan az egyházi, f őleg pedig a
világi nagybirtok meger ősödése. További kedvez ő feltételeket teremtett a tarto-
mányuraság kiépítéséhez a királyi vármegyék eladományozása — a megye területére
eső királyi adók és bíráskodás jogának elidegenítésével —, valamint a világi el őke-
lők tatárjárás utáni nagyarányú várépítési akciója. Leginkább azok a bárók tudtak
tartomány uralmat kiépíteni, akiknek magánbirtokai egybeestek közjogi szereplésük
színterével. A tartományuraság részben óriásbirtok, de a részállam jegyeit is magán
viseli. Ez abból fakad, hogy a tartományúr közjogi értelemben ugyan a király alattva-
lója, magánjogi értelemben viszont nem tagolódik be más úr famíliájába. Mint ilyen,
királyi felségjogokat (önálló udvartartás, önálló külpolitika, pénzverés stb.) bitorolt.
A tartományurak — 11 oligarcha hét nemzetségb ől — az ország területének csaknem
teljes egészét birtokolták (kivétel: a szinte néptelen Máramaros vármegye és a jász-
kun kerületek, vagyis csaknem az egész mai Duna—Tisza köze). Az Északnyugat-
Dunántúlt Kő szegi Miklós, a Délkelet-Dunántúlt a Dráva—Száva közével K őszegi
              Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                       Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

TÉT XXIII. évf. 2009     s2                                      Tértörténet            91

Henrik uralta. Borsa Kopasz kiskirálysága majdnem teljesen egybeesett az egykori
bihari dukátussal. A Felvidék nyugati felét Csák Máté (Komárom vármegye által a
Dunántúlra benyúlva), keleti részét pedig Aba Amadé uralta. A kiskirálykodás „ha-
gyományait" — mérsékeltebb változatban — a zászlósurak és bárói ligák folytatták.


                    Zászlósurak, bárói ligák, főkapitányok

   A tartományurak leverését követ ően Károly Róbert új alapokra helyezte a magyar
hadügyet. Ezt a rendszert banderiális hadrendnek szokták nevezni, amely arra a
hadszervezeti formára utalt, mely szerint a király haderejét az urak saját zászlajuk
alatt hadba vonuló csapataira, az ún. zászlósurak seregeire építette. A zászlósurak a
gyengekezű királyok idején virtuális tartományurakként viselkedtek. De mint kö-
zépszintű katonai igazgatás, karizmatikus uralkodók id őszakában is funkcionált, így
pl. 1366-ra 13 zászlósúr teljesen felosztotta maga között a Magyar Királyságot,
közülük is talán leghatalmasabb Lackfi Dénes erdélyi vajda volt, aki az ország kele-
ti felét uralta. Nagy Lajos halálát követ ő polgárháborús helyzetben a zászlósurak
pártokat alakítottak, ligákba tömörültek. A ligauralom — több-kevesebb befolyással —
Zsigmond félévszázados királysága alatt is érvényesült, így pl. 1433-ra a három liga
háromfelé osztotta az országot: a Csáki—Perényi—Pálóczi liga territóriuma csaknem
teljesen lefedte a korábban a Lackfi család által uralt területet, a Rozgonyi—Stiboriczi
párt a Felvidék nyugati felén és a Közép-Dunántúlon hatalmaskodott, a Garai—Cillei-
Kanizsai liga pedig — familiárisai révén — a Nyugat- és Dél-Dunántúl, valamint a
Duna—Tisza köze mellett a teljes Délvidékkel összefügg ő hatalmas területet birtokolt.
1444-1445-re Hunyadi János tette rá a kezét az ország keleti harmadára, ligatársaival
kétharmadára. Így nem tekinthet ő véletlennek, hogy az ekkor választott és az országot
rövid ideig kormányzó hét főkapitány közül hat a Hunyadi—Újlaki liga vezetői közül
került ki, majd pedig Hunyadit választották az ország kormányzójának.
  A főkapitányságok rendszere a török hódítás és az ország háromfelé szakadását
követően állandósult. A drinápolyi békét (1568) követő időszakban a maradék
Magyar Királyságot hat főkapitányságra osztották, amely azért is lehet érdekes, mert
— a regionalizálás ritka kivételeként — a felosztásnál nem minden esetben tartották be a
vármegyék területi integritását. Pl. a Balaton—Dráva közi (székhelye: Kanizsa) és a
Duna—Balaton közi főkapitányság (székhelye: Gy őr) határvonalát — Vas és Zala me-
gyéket kettévágva — Keszthely—K őszeg átlójában húzták meg. A főkapitánysági struk-
túra a megyék felett jött létre, els ődleges feladata a katonai er őfeszítések koordinálása,
a végvárak építésének és fenntartásának szervezése volt. A török hódoltság közigaz-
gatási beosztása még kevésbé volt tekintettel a magyar hagyományokra, amikor a
16-17. században sorban létrehozták a hat vilájetet (budai, temesvári, egri, kanizsai,
váradi és érsekújvári). Itt a kerületi központok kijelölésének legfontosabb szempontja
— a nagyságrend mellett — a végvári vonalhoz való közelség volt.
            Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                     Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

92     Tértörténet                                          TÉT XXIII. évf. 2009    s2

                                      Kamarák

  A kamara eredetileg királyi lakrészt (hálószobát) és a király magánkincstárát je-
lentette, de legkés őbb a 13. század elejét ől a királyi pénzjövedelmek gy űjtőfogal-
maként is használatos. Mint nevének eredete is jelzi, kezdett ől az uralkodói magán-
szféra része, ezért a középkori pénzügyek fontos sajátossága, hogy nem tartoztak a
legfőbb döntéshozó testület, a királyi tanács illetékességébe, hanem az uralkodó és
családja rendelkezett felettük. A központi kamara mellett a 13. század közepét ől a
források helyi kamarákat is említenek (Szerémség, Szlavónia). Károly Róbert idejé-
ben az ország pénzügyi tekintetben már kamarai kerületekre (pénzverdék) volt
osztva, amelyek egyenként több megyét is magukban foglaltak. A 14. században
működő tíz kerület közül kett ő a Dunántúlon osztozott, mégpedig úgy, hogy az
esztergom—budai és a pécsi kamara közti határ nem a kés őbb gyakorivá vált Balaton-
vonalon, hanem a tavat keresztben kettévágva húzódott, ugyanis Zala vármegye az
utóbbihoz tartozott. A váradi kerület viszont csaknem teljesen lefedte az egykori
Biharországot. A helyi kamarák els ősorban a pénzverésr ől és az új pénz forgalmazá-
sáról gondoskodtak, de ők kapták a bányailletéket is, ennélfogva a királyi bányák
népei felett is felügyeletet gyakoroltak. Az egyes kamarák élén kamarai ispánok áll-
tak, akik azonban nem királyi tisztvisel ők, hanem vállalkozók. Az egyes kamarákat
jövedelmeikkel együtt kikötött bérleti díj fejében bérelték a kincstártól, és igazgatásu-
kat saját alkalmazottaikkal maguk látták el, akik felett bírói hatáskört is gyakoroltak.
  A kamarai kerületek a török ki űzése után végrehajtott közigazgatási reformok ke-
retében az új kerületi rendszerhez igazodtak, melynek egyik sajátossága, hogy p1. a
Dunántúlt egy régióként kezelték. A központi döntéssel, dekoncentrált szervekként
létrehozott kerületek azonban nemcsak a kormányzati ágazati szakigazgatást szol-
gálták, de a nemesség is kihasználta saját céljaira, pl. a rendi gy űlések előkészítő,
javaslattevő fórumaként. A nemesi vármegyék követei a 18. század elejét ől kerüle-
tenként, majd a két dunai és a két tiszai kerület közös tanácskozásán, végül 1741-t ől
együttes tanácskozáson egyeztették álláspontjukat az országgy űlés elé kerül ő vala-
mennyi kérdésben. A kerületi ülések maguk választották elnöküket és önállóan dön-
töttek napirendjükr ől. A fórum a rendi ellenállás fontos eszközévé vált, s őt — Hajdú
Zoltán szerint — egyfajta új politikai regionalizmus alapjait vetette meg (Hajdú
2001) Amikor 1723-ban megindult a kamarai nemzeti biztosi (majd kés őbb tarto-
mányi biztosi) intézményrendszer kiépítése, az új kerületi rendszer — szintén Hajdú
Zoltán szerint — potenciálisan meg is teremtette a nagyrégió jelleg ű politikai
regionalizmus és igazgatás létrejöttének lehet őségeit (Hajdú 2001). Bár önálló és
elkülönült közigazgatási szervezettel kés őbb sem rendelkeztek, él ő területi képz őd-
ményként jelentek meg a politikailag aktív, cselekv ő rétegek számára.
              Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                       Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

TÉT XXIII. évf. 2009    s2                                     Tértörténet          93

                                  Táblabíróságok

   A királyi kúria működésének új szabályozásával egy id őben, az 1722-1723. évi
 országgyű lésen elfogadott igazságszolgáltatási reformok keretében sor került egy új
 bírósági típus, a kerületi táblabíróságok létesítésére. A kerületi táblák királyi bíró-
 ságok lettek, amelyek a király nevében ítélkez ő három országos nagybíró (a nádor,
 az országbíró és a személynök) ítél őmestereinek vándorbíróságai örökébe léptek.
Felállításukkal egyidej űleg a vándorbíróságokat megszüntették, hatáskörük — miu-
tán tisztázták a korábbi zavaros helyzetet — a kerületi táblákra szállott át. Az új íté-
lőszékek elsőfokú bíróságok lettek, azaz hozzájuk más bíróságok döntései ellen
fellebbezni nem lehetett. A rendszertelenül, hol itt, hol ott m űködő ítélőmesteri
vándorbíróságokkal szemben a kerületi táblák meghatározott székhelyen állandó
jelleggel üléseztek. A szűkebb Magyarország négy szakigazgatási kerületének meg-
felelően 1724-ben négy kerületi tábla kezdte meg m űködését. A dunáninneni (a
Felvidék nyugati fele) kerületi tábla székhelye Nagyszombat lett, a dunántúlié K ő-
szeg, a tiszáninneni kerületi táblaé (a Felvidék keleti része és a Duna—Tisza köze)
Eperjes és a tiszántúlié Nagyvárad, ahonnan azonban már 1725-ben Debrecenbe
helyezték át. Az ötödik kerületi ítél őtáblát, a horvát—szlavónt 1726-ban Zágrábban
állították fel. A magyarországi kerületi táblákról a királyi táblán vezetett a fellebbe-
zés útja a hétszemélyes táblához. A kerületi táblabíróságok rendszere — változó
székhelyekkel, törvényi szabályozással és rövid szünetekkel — egészen a 20. század
közepéig fennállt, restaurálásuk napjainkban folyik.


  A kerületek, mint kizárólagos középszint ű generális közigazgatási
                               egységek

  Ezeréves államiságunk során akadt egy fél évtized, amikor nem léteztek megyék,
ugyanis II. József centralizáló reformjai során, uralkodásának ötödik évében eltörölte
a vármegyéket. A lépés közvetlen el őzménye a nemesség csaknem egyöntet ű ellen-
állása a latin helyett a német nyelv hivatalossá tételével és a nemesség megadózta-
tását célzó népesség-összeírással szemben. A szisztéma váltása id őszerű és termé-
szetes volt — a császár ilyen partnerekkel nem tudott dolgozni —, megszületett az
ország új közigazgatási beosztása: tíz (önkormányzat nélküli) adminisztratív kerü-
let. Központjaik a következ ők: Nyitra, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagy-
várad, Temesvár, Pest, Győ r, Pécs, Zágráb, kerületenként négy—nyolc „volt"
megye, szék került összevonásra. Az ország három nagy táját (Felvidék, Dunántúl,
Alföld, de Erdély nélkül) 3-4 kerületre osztották, anélkül, hogy tiszteletben tartot-
ták volna a természetes (folyók alkotta) határokat. Fejér vármegyét például a (mai)
Duna—Tisza közi, Pest központú kerülethez sorolták, a három dél-dunántúli megyét
Pécs központtal két Dráván túli megyéhez kapcsolták. Ennél is érdekesebb, hogy Zala
vármegyét a horvát megyékkel társították, miután a bánságot is felszámolta a
            Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                     Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

94     Tértörténet                                         TÉT XXIII. évf. 2009    s2
„kalapos" király. A beosztás azt bizonyítja, hogy az uralkodó jó érzékkel csoportosí-
tott, a kerületi székhelyek kiválasztásánál pedig egyfajta topográfiai, térracionalizmus
figyelhető meg. A kerületek élére királyi biztosokat neveztek ki, a racionalizálás vég-
rehajtása érdekében szinte korlátlan hatalommal. Az összekényszerített megyék a
továbbiakban kénytelen-kelletlen együttm űködtek, többek között a II. József ellen
kibontakozó ellenállásban. Rendszere nem is élte túl a felvilágosult abszolutista
monarchát, fél évtized multán mindkett ő sírba szállt.

                     A neoabszolutizmus kerületi rendszere

   Az 1848-1849-es szabadságharc leverése után a forradalom eredményeként létre-
jött egységes Magyarországot ismét feldarabolták. Az anyaországtól nemcsak a
külön „korona-országnak" tekintett Horvátországot és Szlavóniát (a Muraközzel és
Fiuméval együtt), illetve Erdélyt a hozzákapcsolt Partium egy részével egyetemben,
valamint a határőrvidékeket különítették el, hanem Bács—Bodrog, Torontál, Temes
és Krassó megyékb ől, meg Szerém megye két járásából „Szerb Vajdaság és Temesi
Bánság" elnevezéssel formáltak új tartományt. Magyarország megmaradt területét
 öt katonai kerületre osztották. Ezek lettek a fokozatosan kialakuló polgári közigaz-
 gatás keretei is. Látszólagos ellentmondásként, de végs ő soron éppen a birodalmi
 centralizáció érdekében az ország törzsterületének széttagolását tartották közigazga-
tási téren a legfontosabbnak. A bécsi udvar politikai végcélja az volt, hogy a biroda-
 lom legnagyobb és legnépesebb „koronaországa" kerületekre tördelve végül is szétta-
 golódjék. Szűnjön meg minden szorosabb közösség a kerületek között, egymáshoz is
 csak annyi kapcsolat fűzze őket, mint Ausztria többi tartományához. E hosszú le-
járatú, de — az önkényuralmi centralizáció politikai irányítóinak reményei szerint — a
 magyar nemzeti önrendelkezési törekvések érvényesülését felszámoló terv érdeké-
 ben fejlesztették tovább a katonai kerületi rendszert. Az öt kerületi székvárost, Sop-
 ront, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot és Pest—Budát tették meg a polgári közigazga-
 tás központjaivá is. Megválasztásuk els ő sorban nem a közigazgatási praktikum sze-
 rint, hanem annak figyelembevételével történt, hogy a lehet őségek határai közt
 német túlsúlyú, illetve nem magyar népesség ű területektől körülvett városok legye-
 nek a kifejlesztend ő új tartományok székhelyei. A soproni kerület kiterjedt a Du-
 nántúl legnagyobb részére, Fejér és Esztergom megye kivételével, amelyek a Duna—
 Tisza közével együtt a pest—budaihoz tartoztak, a Tiszántúlt csaknem teljes egészé-
 ben a nagyváradi kerület uralta. Noha a kerületalkotás során hellyel-közzel racioná-
 lis közigazgatási és gazdasági szempontok is érvényesültek, f ő cél a „magyar elem"
 háttérbe szorítása, részleges beolvasztása volt. 1853-tól kezdve Magyarország köz-
 igazgatási hierarchiája így festett: Budán székelt a katonai és polgári kormányzóság
 és a főkormányzó, a kerületi székhelyeken egy-egy helytartósági alelnök vezetésé-
 vel a helytartóság területileg megfelel ő osztálya, valamint a helyi közigazgatást
 közvetlenül irányító kerületi főispán. A következő lépcsőfokon, a megye (határaik
 részleges átrajzolásával, némelyek összevonásával) élén a „megyefónök" állt, annál
 is lejjebb a járási szolgabíró. Míg a falvak és mez őváro-sok elöljárói ez utóbbi, a
              Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                       Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.

TÉT XXIII. évf. 2009   s2                                    Tértörténet          95

városok polgármesterei a kerületi f őispán alárendeltjei voltak. A polgári kerületi
rendszer 1860-ig állt fenn, ezt követ ően restaurálták — részleges önkormányzati
elemekkel — a korábbi vármegyei szisztémát.
  A következ ő száz év a megyék fokozatos államosításával telt, emellett egyre
növekvő számú szakigazgatási kerület jött létre, melyek funkciókat vettek át a me-
gyéktől. Közben — főként rendszerváltások tájékán — régióalkotási elképzelések,
tervek születtek, de régiók — részleges funkciókkal — csak az új ezredforduló évei-
ben alakulhattak meg. A régió, vagy/és megye kérdése napjaink ádáz politikai küz-
delmeinek rendel ődik alá.

                                     Összegzés

   Végső összegzésül is megállapítható, hogy a magyar állam ezeréves történetében
 az egyetlen általános hatáskör ű, politikai jellegű és az egész országot vagy annak
 legnagyobb részét átfogó — egy fél évtizedes „jozefiniánus" szünettel — folyamato-
 san működő közigazgatási egységként csupán a megye jöhet számításba. Ugyanak-
 kor az is igaz — bár kevésbé ismert —, hogy a generális hatáskört ől a csupán egy-egy
 szakigazgatási funkcióig sz űkített hatáskörig terjed ő megbízatással működő, több
 megyét összefogó, az ország egészére vagy csak egy részére kiterjed ő, sajátos
 makrorégiók változatai szintén folyamatosan léteztek. Ez utóbbi, tartományi szint ű
 egységek csoportosíthatók a hatáskör terjedelme, jellege és területi méretük szem-
pontjából. Teljes hatáskör ű, vagyis minden szakterületre kiterjed ő érvénnyel, csu-
pán rövid időszakokban működő nagyrégiók voltak a tartományuraságok, valamint
a Habsburg abszolutizmusnak a megyéket maga alá gy űrő generális kerületei. (Ide
sorolhatók a pár évtizedt ől másfél évszázadig létez ő török vilájetek is.) Ehhez a
típushoz közelítettek anarchisztikus periódusokban a dukátusok, a zászlós urak és a
bárói ligák tartományai. A szakigazgatási jelleg ű nagytérségek közé mindenekel őtt
a folyamatosan működő egyházmegyék sorolhatók, valamint a különböz ő kamarák,
főkapitányságok és dekoncentrált kerületek, táblabíróságok. Méretük szerint voltak
— ha az országot 10-12 részre osztották — a fél tucat szám körüli megyét összefogó,
helyettesítő kisebb régiók (dukátusok, pénzügyi kamarák, fókapitányságok, vilájetek,
jozefiniánus kerületek) és — ha a királyságot öt—hat felé szabták — tucatnyi, vagy még
több megyét felölel ő órásrégiók (tartományuraságok, a politikai szövetséget képez ő
ligatartományok, neoabszolutisztikus és szakigazgatási kerületek, táblák). Politikai
megmérettetésük során megállapítható, hogy valamennyi régió közös negatívuma a
felülrő l kialakított, hierarchikus szervezés és az önkormányzatiság hiánya. Közülük
több is idegen elnyomó hatalom uralmi szervez ődéseként működött. Ezért az ön-
kormányzatiság elemeit hordozó, gyakran függetlenségpárti nemesi, majd polgári
vármegyékkel szemben az autokratikus és aulikus régiók nem lehettek a „haza és
haladás" területi szimbólumai. Más kérdés, hogy demokratikus rendszerben az egy-
kori feudális tartományok, abszolutista államocskák, államrészek is lehetnek önkor-
mányzati jelleggel működő , modern, politikai régiók (lásd Németország, Ausztria,
Olaszország térségeit).
            Benkő Péter : Regionális hagyományok a magyar történelemben.
                     Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 87-96. p.
96      Tértörténet                                               TÉT XXIII. évf. 2009       s2

                                          Irodalom

Beluszky P. (2001) A Nagyalföld történeti földrajza. Dialóg Campus, Budapest—Pécs.
Benkő P.—Buskó T.L. (2007) Magyarország közigazgatás- és gazdaságtörténete a 20. században. ÁVF,
  Budapest.
Benkő P. (2008) Magyarország regionális politikai földrajza. Deák, Budapest.
Csizmadia A.—Máthé G.—Nagy E. (2006) Magyar közigazgatás-történet. Budapest.
Engel P.—Kristó Gy.—Kubinyi A. (2001) Magyarország története 1301-1526. Osiris, Budapest.
Hajdú Z. (2001) Magyarország közigazgatási földrajza. Dialóg Campus, Budapest—Pécs.
Kristó Gy. (főszerk.) (1994) Korai magyar lexikon (9-14. század). Akadémiai, Budapest.
Székely Gy. (főszerk.) (1984) Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Akadé-
  miai, Budapest.
Ember Gy.—Heckenast G. (főszerk.) (1989) Magyarország története 1686-1790. Akadémiai, Budapest.
Kovács E. (1987) Magyarország története 1848-1890. Akadémiai, Budapest.
Történelmi világatlasz. (2001) Cartographia, Budapest.