Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
     66

               Véleményem szerint le kellene tenni az asztalra olyan lélegzet ű , szemlélet ű
     m űveket, mint amilyeneket az akadémikusok számával mérve legnagyobb társtudomá-
     nyunk, a történelem letett, s akkor itthon, s külföldön is változna a geográfiánk meg-
     ítélése. Ez lehetne a válasz a cikkben igen részletesen bemutatott Alföld-problemati-
     kára is, s csak ez! Ez jelentene megoldást az „udvari tanácsosi" szerepkört illet ően is.
     Tanácsosnak lenni lehet jó, s rossz egyaránt, de ha olyan kérdéseket igyekszik felvetni
     (felvettetni) a tanácsos, amelyek a közösen meghatározott szintézis felé keresik a vála-
     szokat, akkor ez nem rossz. Nyilván ez a szerepkör is másképp esne, ha többen vol-
     nánk. Ha sok jó értelemben vett tanácsos dolgozna a földrajztudományban. Miért nincs
     egyetemeinken és f ő iskoláinkon kétszer-háromszor több fiatal oktató-kutató gyakor-
     nok, mint id ő sebb. Szakmánk tudományos piramisának csak csúcsa van, utánpótlása
     nincs. De ennek saját eszmerendszere sincs. Mert tényleg lehet geográfusként egyete-
     met végezni úgy, hogy Mendöl Tibor nagyív ű szintéziséb ő l legalább szemelvényeket ol-
     vasna egy hallgató. De modern szemlélet ű , a tárgyat igazán vonzóvá tev ő egységes egye-
     temi tankönyvek sincsenek. Igaza van Beluszky Pálnak, „olyan geográfia" ma nincs,
     mert lemondott arról az eszmerendszerr ő l, újat pedig nem hozott helyette.
             Miután személyesen is említett a magánjelentésében Beluszky Pál, végül hadd
     emlékeztessek arra a helyre én is. A Kubai Tudományos Akadémia Földrajzi Intézeté-
     ben 100-nál több f őállású geográfus dolgozik (az persze már más kérdés, hogy min). A
     Havannai Egyetemen 35-40 évnél fiatalabb, többségében min ő sített tettre kész geog-
     ráfus tanár, kollega irányítja, vezeti az egyszakos földrajzos képzést: a kétéves általános
     alapvetést, majd a földrajznak legalább 15 ágát 4-5 hallgatóval m ű helymunkában. Gon-
     dolatmenetükben, metodikájukban a legmodernebb nyugati és keleti módszereket
     igyekszenek ötvözni.
              A mérlegkészítést — m űveket, irányzatokat, kezdeményezéseket együttvéve
     tényleg el kellene tehát végezni. A legnehezebb lesz a helyzet az „udvari tanácsosság"
     ügyében. De Cholnoky Jen ő azt mondta: „a matematika a tudományok királya, a föld-
     raz pedig a királyn ője". Legyünk tehát a királyn ő udvari tanácsosai, inkább...




                CSÉFALVAY ZOLTÁN:



      A SZOCIALGEOGRAFIA TÁRSADALOMRAJZA




               A hagyományos geográfia i már több évtizede halott. A térbeli tájékozódás
     igényéb ő l az antikvitásban tudománnyá szervez ődött geográfia a II. világháború óta
     története legnagyobb válságát, és egyben folytonos megújulási kísérleteit éli. Ez a tudo-
     mány mindig akkor virágzott, amikor valamely hatalomkoncentráció, vagy annak csu-
                                      CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                           A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
                             Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
                                                                                       67

pán íllúziója megkívánta a világ, a meghódítottak és a meghódítandók viszonyainak
pontos ismeretét. Az újkor és a legújabb kor e téren csupán annyi változást hozott,
hogy a hadvezéreknek való tudomány a gazdasági hatalom segédtudományává vált; a
szárazföldek, a tengerek és a népek leírását a nyersanyaglel ő helyek és az ipari telephe-
lyek számbavétele váltotta fel.
         Ez a két évezredes képlet a II. világháború után (és részben már a két világhá-
ború között is) alapjaiban megbomlott. Egyrészt a hatalomkoncentrációk — önálló tu-
dománnyá emelve a statisztikát — saját szakapparátusokat hoztak létre, amelyek a
geográfiánál jóval hatékonyabban és szervezettebben szállították a szükséges informá-
ciókat. Másrészt 1945 után, minden eddiginél er ő sebben, újra felvet ődött a gazdasági-
társadalmi fejl ődés tudatos irányításának szükségessége.
         Ezek a változások egyfel ő l leértékelték a hagyományos geográfiai törekvések
jelentőségét, másfel ő l viszont új igényeket támasztottak a tudománnyal szemben. Ne-
vezetesen azt, hogy a geográfia a gazdasági-társadalmi folyamatok tervezéséhez, a társa-
dalom térbeli m ű ködésének irányításához nyújtson ismereteket. Ez az új kihívás gyö-
keres szemléletváltást hozott a geográfiában, a térbeli jelenségek leírásának helyébe az
oknyomozó diagnózis terápia gondolatmenet lépett. A gazdasági-társadalmi tervezés-
ben való részvételhez a geográfiának leíró tudományból magyarázó tudománnyá kel-
lett válnia.
           Egy ilyen típusú geográfia a II. világháború után azonban csakis az állami ter-
vezéshez kapcsolódva jöhetett létre. Nyugat-Európában és részben Észak-Amerikában
a jóléti állam kiépülése, az állami beavatkozás feler ősödése az állam és a társadalom ér-
dekeinek id ő leges egybeeséséhez, határaik átmeneti elmosódásához vezetett. Kelet-
Európában pedig azzal t ű nt el egy id ő re az állam és a társadalom közötti határvonal,
hogy az állam jószerivel margón kívülre helyezte a civil társadalmat. E változások a
geográfia szempontjából azzal a következménnyel jártak, hogy a földrajz ebben az id ő-
szakban az állami tervezés segédeszköze lett.
          A tudományon kívül eső folyamatok önmagukban még nem lettek volna ele-
gend ő ek egy ilyen szerepvállaláshoz, ehhez a matematikai-statisztikai adatfeldolgozás
módszereinek és eszközeinek rohamos fejl ődésére is szükség volt. A két jelenség — az
állam és a társadalom közötti határvonal időleges megszűnésének és a statisztikai eljá-
rások fejlődésének — szerencsés egybeesése vezetett végül az ötvenes években a geog-
ráfia „kvantitatív forradalmához".
          Az állami tervezés alapvet ően két kérdésre várt feleletet a geográfiától. Egy-
részt arra volt kiváncsi, hogy milyen a tervezésbe vont gazdasági és társadalmi struktú-
rák térbeli szerkezete, másrészt arra, hogy milyen szabályszer ű ségek szerint változnak
meg ezek a térszerkezetek. A geográfia nyelvére lefordítva e kívánalmak azt jelentet-
ték, hogy a tudomány célja a térbeli elemek területi e/rendeződésének vizsgálata, és a
térbeli elemek közötti funkcionális kapcsolatok feltárása lett. Olyan geográfia jött így
létre, amely a matematikai-statisztikai módszerek kiterjedt alkalmazásával a területi
szervez ődések modellszerű leírása, valamint sajátos tér- és gazdasági törvények segít-
ségével a modellek változásának értelmezésére vállalkozott (HAGGETT, P. 1965,
CHORLEY, R. J.—HAGGETT, P. 1967, BARTELS, D. 1969, GIESE, E. 1980.)
          A hetvenes évek társadalmi-politikai változásai azonban jelent ő s arányeltoló-
dást hoztak az állam és a társadalom korábbi viszonyában. Ekkor az „er ős központi
                             CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                  A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
68                  Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.

bürokráciák kiépülésével, illetve a bürokratikus formák világszerte tapasztalható el ő re-
törésével újra nyilvánvalóvá vált az államhatalom és a civil társadalom kettészakadása,
és sokfelé megindult a civil társadalom önvédelmi harcának kibontakozása, lassú vagy
gyors, rejtett vagy nyílt öntudatosodása, önvédelmi mozgalma, szabadságharca"
(HANKISS E. 1986, pp. 263-264 ► . Nyugat-Európában — az 1968-as el ő zmények és
egy évtizednyi lappangás után — ma újra mutatkoznak az állami gondoskodásból való
kiábrándulás jelei, és egyre gyakrabban t ű nnek fel a társadalom önszervez ődésének
formái. Napjainkban olyan új jelszavak jelennek meg Nyugat-Európában mint „az ál-
lam önkorlátozása, a társadalom önszervez ő képességének tolerálása, az önkéntes kez-
deményezések — legyen az piaci vállalkozás vagy kommunális szolidaritás — támoga-
tása" (PAPP ZS. 1987, p. 4). Kelet-Európában pedig el őbb lassan, majd kés őbb egyre
jobban felgyorsulva megsz ű nik a civil társadalom állami alávetettsége.
          Az állam és a társadalom viszonyában bekövetkezett fordulat nem hagyta
érintetlenül a geográfiát sem. A változás lényege, hogy a geográfia a gazdasági és a tár-
sadalmi tervezést már nem az államhoz kötötten, hanem az állam és a társadalom kö-
zött kiépítendő partneri kapcsolat keretében tartja megvalósíthatónak. A központi ter-
vezés céljaival, eszközeivel és végeredményeivel szemben fokozódó társadalmi elége-
detlenség, valamint a tervez ő közigazgatás — demokratikus kontrolljának hiányából
fakadó — funkcionális zavarai az állam számára is világossá tették, hogy az érintettek
bevonása nélkül nem lehet hatékonyan tervezni (KNIGGE, R. 1972, SCHÁFFERS, B.
1974).
          Az állam és a társadalom közötti partneri viszonyra alapozódó tervezés új kér-
dések elé állította a geográfiát. Ebben az esetben ugyanis már nem a térszerkezet mi-
lyensége, hanem a térszerkezet feltételei között cselekvő ember az igazán lényeges.
Nem a térszerkezet jellegének változása a valóban fontos vizsgálati tárgy, hanem az a
folyamat, ahogyan az ember megváltoztatja a térszerkezetet. A térr ő l az emberre, a
geometriából a pszichológiára helyez ődött át a hangsúly. A geográfia célja itt már az,
hogy magyarázatot adjon az ember térbeli viselkedésére. Ez pedig már nehezen kutat-
ható matematikai-statisztikai módszerekkel, az élet „puha" tényei nem a mennyiségre,
hanem a min ő ségre koncentráló vizsgálati apparátussal ragadhatók csak meg. Mindezek
a szemléleti változások a hetvenes években a geográfia nagy megújulásához, ún. „kvali-
tatív forradalomhoz— vezettek (WIESSNER, R. 1978, BECK, G. 1981, DUNCAN, S. S.
1981, WIRTH, E. 1981 ► .
          A tudományon kívül es ő folyamatok mellett természetesen ebben a változás-
ban is jelentő s szerepe volt a geográfia belső módszertani fejl ődésének. Az új irányzat
képvisel ő i mindenekel őtt a „kvantitatív geográfiában" használt tértörvényeket és tér-
modelleket vetették bírálat alá. A „kvantitatív geográfia" hívei egy adott térbeli struk-
túra különböz ő id őpontban lév ő , eltér ő állapotai közötti viszonyt ok-okozati kapcso-
latként értelmezik, és ezt a fajta kauzalitást tekintik tértörvénynek. A térszerkezetek
változását azonban — hangsúlyozzák joggal a bíráló megjegyzések — gazdasági, társa-
dalmi, politikai okok magyarázzák és nem a térszerkezetek saját mozgástörvényei. Ezen
az alapvető hibaforráson még az sem segít, ha a térmodellek értelmezéséhez tértörvények
helyett gazdasági törvényeket hívnak segítségül. A gazdaságí törvényekkel, f ő ként gaz-
daságossági megfontolásokkal magyarázó térmodellek ugyanis csak akkor igazak, ha a
térszerkezetben tevékenyked ő résztvev ő k minden esetben a gazdasági racionalitás jegyé-
                                      CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                           A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
                             Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
                                                                                        69

ben cselekszenek. A résztvev ő k magatartásának normatív felfogásából ered ő problémák
már a „kvantitatív geográfia" modelljeinek őstípusainál is felbukkannak: J. H. von THU-
NEN teóriája csak akkor életképes, ha a vállalkozók mindig profitmaximumra törek-
szenek; W. CH RISTAL LE R rendszere pedig csak akkor m ű ködik, ha az egyén állandóan
racionálisan dönt, azaz mindig csak a legközelebbi központi helyet keresi fel.
          Ebbő l az alapvet ő kritikai észrevételb ő l — és más ugyancsak jogosult, de ke-
vésbé fontos ellenvetésb ő l — a „kvalitatív geográfia" hívei azt a következtetést vonják
le, hogy a térszerkezet jellegének és változásának okait nem önmagában a térben, ha-
nem az emberben kell keresni. Ugy vélik, a térszerkezetek nem kauzális, hanem teleo-
logikus összefüggések szerint m ű ködnek. Ezért ahhoz, hogy valamely térszerkezet át-
alakításához helyes döntéseket hozzunk, els ő sorban a térben cselekvő ember magatar-
tását kell megismerni.
          A szociálgeográfia, mint önálló geográfiai tudományág — századel őre vissza-
nyúló előzményei, és országonként eltér ő típusa ellenére —, ennek a gyökeres átalaku-
lási folyamatnak, a „kvantitatív forradalmat" felváltó „kvalitatív forrdalomnak" egyik,
sajátos szempontrendszerű terméke. A szociálgeográfiának a „kvantitatít/' és a „kvali-
tatív" geográfiából megkülönböztet ő szempontja az, hogy „az ember és környezete
viszonyrendszerét az embercsoportok tevékenységének szemszögéb ől vizsgálja" (CSÉ-
 FALVAY Z. 1986, p. 146 ► . Amíg a „kvantitatív geográfia" áramlatai a tér, addig a
„kvalitatív geográfia" irányzatai az ember fel ő l közelítenek ehhez a viszonyhoz. A szo-
ciálgeográfia mássága abban áll, hogy úgy építi magába a „kvalitatív geográfia" irányza-
tainak egyes elemeit, hogy minden esetben embercsoportokat keres a jelenségek hát-
terében.
          A szociálgeográfia — története során — els ő konzisztens fogalmi struktúráját
a „müncheni iskola" teremtette meg a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején
(SCHAFFER, F. 1968, RUPPERT, K.—SCHAFFER, F. 1969, 1974, MAIER, J. et al
1977, 1978). 2 Ez az iskola — magatartásföldrajzi törekvései ellenére is — még er ősen
kötődik a „kvantitatív geográfia" szemléleti alapjaihoz. Képvisel ő i a szociálgeográfiát
„társadalmak és embercsoportok alapfunkcióinak térbeli szervez ődésformáival és tér-
formáló folyamataival foglalkozó tudománynak" (SCHAFFER, F. 1968, p. 205) te-
kintik, azaz hasonlóan a „kvantitatív geográfiához" a térbeli e/rendeződés kutatását
tartják a tudomány f ő céljának. A „kvantitatív geográfiával" szembeni különbség csu-
pán annyi, hogy a térbeli elemek helyett, a társadalmi alapfunkciók területi elhelyez-
kedését vizsgálják.
          A szociálgeográfia „müncheni koncepciója" öt alappillérre épül. A társadalmi
folyamatok és a társadalmi struktúra térbeli „leképez ődésének" értelmezésére alkotott
két alappillér (az indikátorkutatás és a társadalmi térszerkezet fogalma) még a „kvanti-
tatív geográfia" kérdésfeltevéséhez kapcsolja ezt az irányzatot. Az ember térbeli maga-
tartásának értelmezésére szolgáló további három alappillér (a társadalmi alapfunkciók
rendszere, a térreleváns szociálgeográfiai csoport fogalma, a szociálgeográfiai tér fogal-
ma) viszont már a „kvalitatív geográfiához" köti a „müncheni iskolát". Igy a szociál-
geográfia „müncheni koncepciója" egy átmeneti pozíciót foglal el a geográfia II. világ-
háború óta kifejlődött nagy áramlatai között.
         Sok más probléma mellett (LENG, G. 1973, BIRKENHAUER, J. 1974,
WIRTH, E. 1977, THOMALE, E. 1978) a „müncheni koncepció" sajátos korlátozott-
                            CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                 A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
                   Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
70

sága, hogy „az ember térbeli tevékenységének csupán egyoldalú, monokauzális megkö-
zelítését teszi lehet ővé. Egyoldalú a „müncheni koncepció" szemlélete, mert az ember
térbeli tevékenységét sz ű ken, a külvilág jelenségeire adott válaszként, reakcióként ér-
telmezi. De egyoldalú azért is, mert — a térbeli tevékenységeket csak cselekvésnek te-
kintve — lemond a cselekvéshez vezet ő folyamat vizsgálatáról" (CSÉFALVAY Z. 1986.
p. 149 ► .
           E szemléleti egyoldalúság meghaladására a szociálgeográfia a „kvalitatív geog-
ráfia" irányzatainak integrálásával tesz kísérletet. Ezek a törekvések azonban — a „kva-
litatív forradalom" alapvet ően pszichológiai beállítódása miatt — mindeddig nem hoz-
ták meg a várt eredményeket. Ugyanis sem az észlelésföldrajz (LYNCH, K. 1960,
GOULD, P. 1965, RUHL, G. 1971, LEIMGRUBER, W. 1979), sem az időszempontú
földrajz (KLINGBEIL, D. 1980, LENNTORP, B. 1979), sem pedig az aktivitástér-ku-
tatás (HORTON, F. E.—REYNOLDS, D. R. 1971, KLINGBEIL, D. 1978, SCHAF-
FER, F. 1985 ► nem tudott túllépni a pszichológia környezeti inger — magatartásbeli
válasz sémáján.
         Az észlelésföldrajz abból indul ki, hogy az egyén nem a valós térszerkezet,
hanem annak benne él ő szubjektív képzete (mental map) alapján cselekszik a térben.
A tér szubjektív képzete azonban — az irányzat képvisel ő i szerint — a környezeti in-
formációk csupán passzív befogadása révén jön létre. Az id ő szempontú földrajz ugyan
az ember térbeli mozgását vizsgálja egy adott id őegységen belül, de a környezet itt is
csak az id ő ben zajló mozgások kerete. Az aktivitástér-kutatás pedig programja szerint
akciók és reakciók egységében szemlélné az embert, mégis a térbeli aktivitás ebben az
esetben sem több a térbeli feltételekhez való passzív alkalmazkodásnál.
          Mivel ezek az irányzatok nem tudták meghaladni a pszichológiai inger válasz
modell korlátait, ezért a szociálgeográfia a hetvenes évek végén ismét a szociológia felé
fordult. A döntésorientált földrajz (JANELLE, D. G.—MILLWARD, H. A. 1976,
KRETMAYR, E. 1979) már szakít a passzív emberképpel. Els ő sorban arra a kérdésre
keresi a választ, hogy miként dönt az egyén a különböz ő térbeli alternatívák között. Iga-
zán jelent ő s eredmények azonban eddig csak a helyi hatalmi elit kommunális politika- 1
                                                                                             valkpcsotdönéeivzgálakorsüte.Uyncazoilógártms-
kodik a cselekvésorientált szociálgeográfia (WERLEN, B. 1986), amely már az emberi
célok kialakulásának folyamatát bevonja a térbeli viselkedés kutatásába. Ez az irány-
zat viszont annyira új, hogy eddig csupán elméleti téziseket adott, empirikus kutatá-
sok még nem voltak.
          Bár a „müncheni koncepció" óta fellép ő irányzatok jelent ős sikereket hoztak,
mégis sajátos zsákutcába vitték a szociálgeográfiát. Ugyanis éppen a szociálgeográfia
alapproblémáiban nem történt haladás. Ezek a módszertani megújulások egyrészt nem
adtak az ember térbeli viselkedésér ő l az empirikus kutatásokban is jól használható mo-
delleket, másrészt pedig megrekedtek a statisztikai csoportképzés szintjén. Igy a nyolc-
vanas évek közepére világossá vált, hogy a továbblépéshez nem elegend ő a „kvalitatív
geográfia" áramlatainak integrálása. Ehhez az elméleti alapok önálló újragondolására
van szükség.
                                      CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                           A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
                             Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
                                                                                         71




          Hazánkban a szociálgeográfia kifejezés el őször nyomtatásban a hetvenes évek
elején jelent meg LETTRICH EDIT és WALLNER ERN Ő vitájában (LETTRICH E.
1970, 1972, WALLNER, E. 1971, 1973). Ugy t ű nt ekkor, a magyar geográfia kész
arra, hogy hazánkban is elinduljanak a szociálgeográfiai kutatások. Hogy ez mégsem
így történt, abban a geográfián kívül es ő jelenségek éppúgy szerepet játszottak, mint
a hazai földrajzkutatás jellegéb ő l adódó problémák.
          Magyarországon az ötvenes évek közepe óta a társadalmat az államnak alá-
rendel ő centralizált társadalomfejlesztési modell lebontásának korát, az azt felváltó
„reform körüli huzavona szakaszait éljük" (GLATZ, F. 1986, p. 34). Ez a megtorpaná-
sokkal és visszaesésekkel tarkított folyamat a hetvenes évek végére már jelent ő s ered-
ményeket hozott az állam és a társadalom viszonyában. Amíg az ötvenes évekre „az
élet minden területének szigorú állami irányítása, a civil társadalom csaknem teljes fel-
számolása" volt a jellemz ő , addig a hetvenes évek végén már „az egyéni és társadalmi
cselekvés bizonyos mozgásterének kialakulása, a civil társadalom bizonyos elemeinek
megjelenése, relatív autonómiák kialakulása" (HANKISS E. 1986, p. 55) volt megfi-
gyelhet ő . A civil társadalom önartikulációs folyamata azonban a hetvenes évek végéig
még nem vezetett el az állami fejlesztési monopólium rendszerének lazulásához. Éppen
ezért a geográfiát sem érte olyan kihívás, amely elméleti-módszertani megújulásra ösz-
tönözte volna, akár a szociálgeográfia, akár más áramlat irányába. A nyolcvanas évek-
ben újabb lendületet kapott a civil társadalom önartikulációs folyamata. Ennek jelei az
utóbbi években már a társadalmi tervezésben is megmutatkoznak: kialakulóban van az
állam és a társadalom közötti párbeszédre épít ő tervezés rendszere. A legnagyobb vál-
tozások el őtt pedig a geográfia szempontjából legfontosabb terület, a településpolitika
áll.
           Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy a településpolitika hagyományos rend-
szere Magyarországon legitimációs válságba jutott. A társadalom ugyanis ma már egyre
kevésbé tolerálja a redisztributív szisztéma funkcionális zavaraiból származó feszültsé-
geket. Ilyen feszültségforrás egyrészt az, hogy a településpolitika az elosztható és a te-
lepülések fejlesztésében felhasználható javak körének besz ű külése miatt — egyre in-
kább a lakosságra hárítja át a településfejlesztés költségeit. Másrészt az, hogy a telepü-
léspolitika számára kezelhetetlenné vált a hátrányos helyzet ű területek problémája,
éppen akkor, amikor a gazdasági struktúraváltás a jöv ő ben újabb depressziós területek
kialakulásával fenyeget (CSÉFALVAY Z.—PERGER É.— POMÁZI I. 1986). Harmad-
részt pedig azt tolerálja egyre nehezebben a társadalom, hogy a tervez ő közigazgatás
még a rendelkezésre álló szerény er őforrások hatékony felhasználását sem tudja bizto-
sítani.
          Az ily módon kialakult válsághelyzetben a településpolitika el őtt négy alter-
natíva áll. Az első alternatíva szerint a településpolitika felvállalja a területi problémá-
kat, és semmit sem változtat jelenlegi rendszerén. Ez a megoldás elvileg keresztülvihe-
tő , valójában mégis járhatatlan út. Járhatatlan, mert a településpolitika jelenlegi rend-
szerének változatlan fennmaradása csak tovább élezné a meglév ő feszültségeket, azaz
még jobban elmélyítené saját legitimációs válságát.
          A második alternatíva az, amikor a településpolitika — még szintén a redisztri-
                              CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                   A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
                     Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
72

búciós szisztémán belül maradva — lakossági „lojalitást biztosító stratégiák és techni-
kák" alkalmazásával növeli gyakorlatának demokratizmusát. Ennek a tervezésben való
„szimbolikus részvétel", az információk egy részébe történ ő beavatás, a „lakossági ér-
zékenység szondázása éppúgy eszköze lehet, mint a „felülr ő l történő rábírás" (PAPP
ZS. 1986). A hazai gyakorlatban azonban jobbára csak akkor vet ődik fel ilyen eszkö-
zök bevetésének szükségessége, amikor a tervez ő közigazgatás funkcionális zavarai már
akut hiányhelyzeteket teremtettek.
         A harmadik alternatíva az, amikor a településpolitika — még mindig az újra-
elosztási rendszer keretei között maradva — reformokat vezet be saját m ű ködésének
demokratizálása érdekében. DIENEL, P. C. (1974) szerint a tervez ő közigazgatás há-
rom módszert — területi reform, funkcionális reform, közigazgatási reform — alkal-
mazhat e cél elérésére. A területi reform kisebb közigazgatási egységek kialakításától,
a funkcionális reform a döntési jogkörök decentralizálásától, a közigazgatási reform
pedig a közigazgatás bels ő ügymenetének átszervezését ő l, hatékonyságának növelését ő l
várja a tervez ő közigazgatás gyakorlatának demokratizálódását. Úgy t ű nik, hogy a ma-
gyar településpolitika ma közel hasonló reformoktól várja problémái megoldását.
         A negyedik alternatíva pedig az, amikor a településpolitika jelenlegi gyakor-
latának alapjait számolja fel, azaz a redisztributív szisztéma fokozatos lebontásával
az újraelosztási és az önfinanszírozó rendszer egyfajta egyensúlyát teremti meg. Ez
utóbbi változást tekinthetjük a településpolitika valódi reformjának. Nemcsak azért,
mert lényegi átalakulást hozna a településpolitikában, hanem azért is, mert szervesen
kapcsolódna az általános gazdasági-társadalmi reformprogramokhoz. A mostanában oly
b őven term ő reformirodalom a gazdasági reform alapvet ő lényegét többnyire a magyar
gazdaságnak a tervgazdaságtól a piaci gazdálkodás, az els ő gazdaságtól a második gazda-
ság, a normatív szabályozástól az önszabályozás, a bürokratikus koordinációtól a piaci
koordináció felé való elmozdulásban jelöli meg (BRÓDY A. 1983, KORNAI J. 1983,
GÁBOR R. I.. 1986). Az elmozdulás mértékét illet ően a gazdasági reformelképzelések
mára már kin őtték a — hetvenes években még meglév ő — piaci illúziókat, s általában a
két szervez ő dési típus közötti helyes kompromisszum kialakítását tüntetik fel a reform
fő céljának. A politikai intézményrendszer reformját érint ő elképzelések pedig kiemel-
ten kezelik a helyi autonómiák, önszervez ődések szerepének növelését, aminek egyik
alapfeltétele a redisztribúciós szisztéma leépítése.
          Természetesen a második és a harmadik alternatíva is tartalmazza bizonyos
mértékben a valódi reform egyes elemeit, mindenekel őtt a társadalmi nyilvánosság ki-
szélesítését. A valódi reformot az különbözteti meg alapvet ően a második és a harma-
dik alternatívától, hogy amíg azokban az állampolgár továbbra is a gondoskodás tárgya,
addig a valódi reformban az állampolgár a cselekvés alanya.
          Ma még nem látható világosan, hogy a mostani változások a településpolitika
átalakulásának melyik típusához vezetnek. Az azonban nyilvánvaló, hogy — az els ő al-
ternatíva kivételével — mindegyik új elvárásokat támaszt a geográfiával szemben. Olyan
geográfiát kívánnak, amely valamennyi döntéshozói szinten — a lakosság aktív részvé-
telével — hozott térreleváns döntések szakszer űségét biztosítja. Olyan geográfiát, amely
már nemcsak a tervez ő közigazgatás, hanem a tervezésbe bevont lakossági csoportok
érdekeit is szolgálja.
          Úgy t ű nik, hogy ez a kihívás kissé felkészületlenül érte a magyar geográfiát.
                                        CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                             A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
                               Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
                                                                                             73

Egyfel ő l az elmúlt id őszakban nem hozott létre olyan önálló elméleti bázist, amely to-
vábbfejlesztve, az új igények értelmezésére és megválaszolására alkalmassá tennék. Más-
fel ő l pedig, mintha elvesztette volna tájékozódóképességét a geográfia nemzetközi
áramlatai között. Küls ő ségeiben — a matematikai-statisztikai módszerek széles kör ű ,
és gyakran öncélú használatában — megjelent ugyan nálunk is a „kvantitatív geográfia",
de az elméleti konzekvenciák már határainkon kívül maradtak. A „kvalitatív geográfia"
irányzatainak még ez a sors sem jutott, csupán irodalomismertetések szintjén bukkan-
nak fel néha a hazai szakirodalomban.
         E két jelenség — az önálló elméleti törekvések elhanyagolása, valamint a kül-
földi teoretikus eredmények adaptálásának hiánya — együttesen oda vezetett, hogy
mára a hazai geográfia átfogó elmélet nélkül maradt. Bár egyes jelenségek — például a
településszerkezet változása, az urbanizáció, a migráció — leírása használ egyfajta fogal-
mi hálót, de a geográfia tárgyára, céljára és módszereire vonatkozó konzisztens fogalmi
struktúrája nincsen. Márpedig fél ő , hogy az elméleti alapok egzakt meghatározásának
hiányában a geográfia — mint minden tudomány, amely az elméletnélküliség útjára lép
— önkényessé, öncélúvá, társadalmilag értéktelenné válhat.
         A magyar geográfiában jelenleg — elmélet híján — egy kutatási módszer tölt
be kvázi-elmélet funkciót. E módszer szerint a kutatók egyes mutatók (a népesség de-
mográfiai, társadalmi szerkezete, a települések infrastrukturális felszereltsége, a gazda-
sági egységek termelési eredményei stb.) alapján településrészek, települések vagy tele-
püléscsoportok között térbeli különbségeket tárnak fel. A regionális diszparitás diagnó-
zisa aztán többnyire terápiával, településpolitikai vagy gazdaságpolitikai stratégiák
megfogalmazásával párosul. Ezek a terápiák természetesen csak a módszer logikáját kö-
vethetik, azaz a területi aránytalanság helyébe területi kiegyenlít ődést javallanak.
         Ez a modell, és az általa elérhet ő eredmények messzemen ően kielégítik az er ő-
források területi újraelosztását vezérl ő tervező közigazgatás igényeit. Ez ugyanis, elvi-
leg a területi differenciálódás figyelembevételével alakítja ki fejlesztési rangsorait.
A tervező közigazgatáshoz köt ődik jelenleg a magyar geográfia még akkor is, ha az ará-
nyosabb térszerkezet kívánalma mögött többnyire a gazdaság decentralizálásának, az
életkörülményben mutatkozó egyenl őtlenségek felszámolásának tiszteletre méltó szán-
déka áll. Természetesen szükséges, hogy ezek a térbeli egyenl őtlenségek lazuljanak, de
egy kiegyenlítettebb térszerkezet önmagában még nem oldja meg ezeket a problémá-
kat. Különösen akkor nem, ha az arányosabb térszerkezetet — a lakosság aktív kont-
rollja nélkül — egy sz ű kkör ű döntéshozó csoport alakítja ki.
          Ahhoz, hogy a hazai geográfia ne csupán a tervez ő közigazgatás folytonosan
hullámzó önkorrekciójának legitimálója, hanem a tervez ő közigazgatás és a lakosság
közötti párbeszédre épülő tervezés eszköze legyen, mindenekel őtt ezt a kutatási sémát
kell meghaladnia. A szociálgeográfia eredményeivel és útveszt őivel ehhez az elméleti
munkához nyújthat fontos adalékot.


JEGYZETEK

1. Az alábbi tanulmányban — az egyszer ű bb szóhasználat érdekében — a geográfia fogalma alatt a
   földrajz mindazon ágait értem, amelyek nem a természeti környezettel foglalkoznak.
2. A szociálgeográfia „müncheni iskolájának" részletesebb ismertetését Id. LETTR ICH E. 1972 és
   CSÉFALVAY Z. 1986.
                             CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                  A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
74                  Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.

IRODALOM

BARTELS, D. 1969: Theoretische Geographie. — Geographische Zeitschrift 2, pp. 132-144.
BECK, G. 1981: Zur Theorie der Verhaltensgeographie. — Geographica Helvetica 4, pp. 155-166.
BIRKENHAUER, J. 1974: Die Daseinfunktionen und die Frage einer „curricularen Plattform" für
       das Schulfach Geographie. — Geographische Rundschau 12, pp. 499-503.
BRÓDY A. 1983: A gazdasági mechanizmus bírálatának három hulláma. — Közgazdasági Szemle
    7-8, pp. 802-807.
CHORLEY, R. J.—HAGGETT, P. 1967: Models in Geography. — Methuen et Co., London.
CSÉFALVAY Z. 1986: Szociológia + Geográfía = Szociálgeogrfáia? — avagy egy új határtudomány
     múltja és jelene. — Társadalomkutatás 3-4, pp. 145-154.
CSÉFALVAY Z.—PERGER É.—POMÁZI I. 1986: Túl kis lyuk ez ahhoz...? — Mozgó Világ 7, pp.
     86-94.
DIENEL, P. C. 1974: Das Problem der Bürgerbeteiligung an Landesplanung und Raumordnung. —
     Raumforschung und Raumordnung 1, pp. 7-17.
DUNCAN, S. S. 1981: Qualitative Change in Human Geography. Pergamon Press, Oxford.
GÁBOR R. I. 1986: Reformok, második gazdaság, „államszocializmus". — Valóság 7, pp. 32-48.
GIESE, E. 1980: Entwicklung und Forschungsstand der „Ouantitativen Geographie" im deutsch-
     sprachigen Bereich. — Geographische Zeitschrift 4, pp. 256-283.
G LATZ F. 1986: Régi és új utak. — História 5-6, pp. 34-36.
GOULD, P. 1965: Ön mental maps. — in: DOWNS, R.—STEA, D.: Image and environment. Chic-
    cago, pp. 182-220.
HAGGETT, P. 1965: Locational Analysis in Human Geography. — Edward Arnold, London.
HANK ISS E. 1986: Diagnózisok 2. — Magvet ő Kiadó, Budapest.
HORTON, F. E.—REYNOLDS, D. R. 1971: Effects of urban spatial structure on individual be-
    havior. — Economic Geography 1, pp. 36-48.
JANELLE, D. G.—MILLWARD, H. A. 1976: Locational conflict patterns and urban ecological
       structure. — Tijdschrift voor economische en sociale geographie 2, pp. 102-113.
KLINGBELL, D. 1978: Aktionsraume im Verdichtungsraum. — Michael Lassleben, Kallmünz/Re-
    gensburg, Müncher Geographische Hefte 41.
KLINGBEIL, D. 1980: Zeit als Prozess und Ressource in der Sozialwissenschaftlichen Humangeo-
    graphie — Geographische Zeitschrift 1, pp. 1-32.
KNIGGE, R. 1972: Demokratisierung von Planungsprozessen. — Soziala Welt 4, pp. 459-481.
KORNAI J. 1983: Bürokratikus és piaci koordináció. — Közgazdasági Szemle 9, pp. 1025-1038.
KRETMAYR, E. 1979: Karlsfeld. Strukturbild einer Stadt-Rand-Gemeinde. Lehrstuhl Wirtschafts-
      geographie und Regionalplannung Universitt Bayreuth, Bayreuth, Arbeitsmaterialien zur
      Raumordnung und Raumplanung 1.
LE IMGRUBER, W. 1979: Die Perzeption als Arbeitsgebiet in der Humangeographie. — Geographica
     Helvetica 4, pp. 119-132.
LENG, G. 1973: Zur „Münchner" Konzeption der Sozialgeographie. — Geographische Zeitschrift
    2, pp. 121-134.
LENNTORP, B. 1979: Das PESAPS-Modell: seine theoretische Grundlegung im Rahmen des zeit-
      geographischen Ansatzes und Anwendungsmöglichkeiten. — Geographische Zeitschrift 4,
      pp. 336-353.
LETTRICH, E. 1970: Tihany szociálgeográfiai képe. In.: Tihany. Magyarázó a Balaton környéke
    1 :10000-es építésföldtani térképsorozatához. MÁF I, Budapest, pp. 96-102.
LETTRICH E. 1972: Helyzetkép a szociátgeográfia mai állásáról. — Földrajzi Értesít ő 2-3, pp.
    359-366.
LYNCH, K. 1960: The Image of the City. — M IT-Press/Harvard University.
MAIER, J. et al 1977: Sozialgeographie. — Westermann, Braunschweig.
MAIER, J. et al 1978: Sozialgeographie. Zum Diskussionsbeitrag von E. Wirth in der Geographi-
    schen Zeitschrift 1977. — Geographische Zeitschrift 4, pp. 262-275.
PAPP ZS. 1986: Adalékok a tervezés demokratikus legitimációjához. — Kézirat.
PAPP ZS. 1987: Jön a bal? — Kritika 1, pp. 3-7.
                                        CSÉFALVAY ZOLTÁN:
                             A SZOCIÁLGEOGRÁFIA TÁRSADALOMRAJZA
                               Tér és Társadalom 3. évf. 1989/1. 66-75. p.
                                                                                             75

RUHL, G. 1971: Das Image von München als Faktor für den Zuzug. Michael Lassleben, Kallmünz/
      Regensburg, Müncher Geographische Hefte 35.
RUPPERT, K.—SCHAFFER, F. 1969: Zur Konzeption der Sozialgeographie. — Geographische
      Rundschau 6, pp. 205-214.
RUPPERT, K.—SCHAFFER, F. 1974: Zu G. Lengs Kritik an der „Münchner" Konzeption der So-
      zialgeographie. — Geographische Zeitschrift 2, pp. 114-118.
SCHAFFER, F. 1968: Prozesshafte Perspektiven sozialgeographischer Stadtforschung — erlautert
      am Beispiel von Mobilitaterscheinungen. In.: RUPPERT, K.: Zum Standort der Sozialgeo-
      graphie. Michael Lassleben, Kallmünz/Regensburg, Müncher Studien zur Sozial- und Wirt-
      schaftsgeographie 4, pp. 185-207.
SCHAFFER, F. 1985: Die Sozialgeographie des Aktonsraumes. Zu Theorie, Empirie und Nutzan-
      vendung. — I n.: GÜTTLER, H.: Aktonaraum und Bevölkerungsverhalten am Grossstadtrand
      — Fallstudie Friedberg — Bayern. — Universitat Augsburg, Augsburg, Angewandte Sozialgeo-
    graphie 11, pp. 1-9.
SCHAFERS, B. 1974: Zur Genesis und zum Stellenwert von Partizipationsförderung im I nfrastruk-
      turbereich. — Raumforschung und Raumordnung 1, pp. 1-6.
THOMALE, E. 1978: Entwicklung und Stagnation in der Sozialgeographie. — Die Erdei, pp. 81-91.
WALLNER, E. 1971: Községszint ű településföldrajzi vizsgálatok módszertani, szociálgeográfiai és
      alkalmazott földrajzi problémái. — Földrajzi Közlemények 3, pp. 355-367.
WALLNER, E. 1973: Néhány kiegészítés falvaink szociálgeográfiai vizsgálatának kérdéséhez. —
    Földrajzi Értesít ő 2-3, pp. 311-319.
WELEN, B. 1986: Thesen zur handlungstheoretischen Neuorientierung sozialgeographischer For-
      schung. — Geographica Helvetica 2, pp. 67-76.
WIESSNER, R. 1978: Verhaltensorientierte Geographie. Die angelsachsische behavioral geography
      und ihre sozialgeographischen Ansatze. — Geographische Rundschau 11, pp. 420-426.
WIRTH, E. 1977: Die deutsche Sozialgeographie und ihre theoretischen Konzeption und ihrem Ver-
      haltnis zur Soziologie und Geographie des Menschen. — Geographische Zeitschrift 3. pp.
    161-187.
WIRTH, E. 1981: Kritische Anmerkungen zu den Wahrnehmungszentrierforschungsansatzen in der
      Geographie. — Geographische Zeitschrift 3, pp. 161-198.