Tér és Társadalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
KITEKINTÉS
G. J. R. LINGE * :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS**
A periferizálódás értelmezésének és elméleti, ill. gyakorlati alkalmazásának
széles skálája alakult ki. E tanulmány megkísérli bemutatni, hogy a centrum-perifé-
ria, a növekedési pólusok, a növekedési központok, a városi-ipari növekedés straté-
giái, a gazdasági tevékenység szuburbanizálódása stb. hogyan illeszkedik az egyenl őt-
lenséggel, a térbeli és polarizált növekedéssel foglalkozó szakirodalom széles áramának
fejl ődésébe.
1. Centrum periféria nézetek világméretekben
-
El őször 1949-ben PREBISCH — aki ekkor az ENSZ Latin-Amerikával fog-
lalkozó gazdasági bizottságának volt ügyvezet ő igazgatója — dolgozta ki a centrum-
periféria világméret ű elméletét. Hangsúlyozta, hogy a centrum-periféria a világot át-
fogó gazdasági ciklusokban alakul ki. Míg a világkereskedelem tradicionális elméletei
feltételezik a kölcsönös el ő nyöket, amelyeket a nyersanyag exportálók és az iparcik-
kek termelő i egyaránt élveznek, PREBISCH ezzel szemben úgy érvel, hogy a világpiaci
árak egyre inkább az ipari központoknak kedveznek a periférián lev ő nyersanyagter-
melő k rovására. Az egyik f ő érve az volt, hogy a munkásságnak a centrumokban sok-
kal több befolyása van arra, hogy a konjunkturális id őszakban bérnövekedést érjen
el, és ellenálljon a bércsökkentésnek a visszaes ő periódusokban. Egy másik érve az
volt, hogy amikor a jövedelmek a centrumokban növekednek, az élelmiszerekre köl-
tött részarány csökken (a nyersanyagok keresletének alacsony jövedelmi elaszticitása
következtében). Ekkor a fejlett országok általában konzervatív kormányai a hazai
mezőgazdaság védelmében csökkentik a periféria termékei iránti keresletet. S őt, míg
a centrum képes megtartani iparának technikai fejlettségéb ő l származó összes nyere-
ségét, addig a periférikus országok kénytelenek átadni saját technikai fejl ődésük rész-
eredményeit is a fejlett országoknak (PREBISCH, 1962).
A PREBISCH nézeteivel foglalkozó viták els ősorban a nemzetközi csereár-
folyamok hosszútávú folyamataira vonatkoztak (HARBER LER, 1959; KINDELBER-
*Az Ausztrál Nemzeti Egyetem Földrajzi Tanszékének professzora (Canberra) és a Nemzetközi
Földrajzi Unió Ipari változásokkal foglalkozó bizottságának elnöke.
**Az el ő adás a Nemzetközi Földrajzi 'Unió Ipari változásokkal foglalkozó bizottságának konfe-
renciáján hangzott el, 1986 augusztusában, a spanyolországi Chinchonban.
(A szerz ő erdélyével az el ő adást nérnilrg B. (.3v.)
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
83
GER, 1958; SINGER, 1950; BAER, 1962; OHLIN, 1977; MABOGUNJE, 1977;
M ICHAE LY, 1977). M ICHAE LY megállapította például, hogy
nemcsak a termékek csereértékváltozásáról van szó. A pesszimizmust csak
növeli, hogy az elmaradott országok legf ő bb export termékei — szemben a f ő
importot jelent ő ipari termékekkel — jelenleg egyre kisebb keresletnek
örvendenek. A nyersanyagárak instabilak, jobban ki vannak téve a rövidtávú
ingadozásoknak, és néhány éves, rövid id őszakra terjed ő vizsgálatok valóban
a nyersanyagárak általánosan romló csereértékeit mutatják. De a hosszabb
időszakot felölel ő vizsgálatok — legyen ez akár az elmúlt 10 év, vagy az egész
háború utáni id őszak, vagy akár a XX. század — nem tudták kimutatni a
kedvez őtlen trendek kialakulását a nyersanyagok áraiban.
EMMANUEL (1972 ► — neo ricardianus, marxista felhanggal — és EDWARDS (1985)
ezzel ellentétes nézeteket vallott:
A kínálat (a termelési költség) az árakat, a kereslet f ő leg a felkínált meny-
nyiséget határozza meg. A bérek — megegyezések útján — intézményesen
adottak, és nem emelkedhetnek a ricardói létminimum fölé, bár a gazdag
országokban erre mégis van példa, mivel ott a szakszervezetek er ősek. De a
szegény, elmaradott országokban a munkások rosszul szervezettek, a szak-
szervezetek gyengék, a reálbérek lassan emelkednek. Ha a t ő kések és a munká-
sok közötti egyenl őtlen „alku-pozíciókat" hozzáadjuk a technológia által
meghatározott nemzetközi specializálódás típusához, illetve a t ő ke mobili-
tás következtében nemzetközileg is kiegyenlít őd ő profitráták tendenciájá-
hoz, akkor már minden együtt van „az egyenl őtlen cseréhez".
Ez az egyenl őtlenség EMMANUEL szerint növekszik, mivel a szegény országok egyre
több él ő munkát tartalmazó termékeiket cserélik az egyre kevesebb él ő munkát magá-
ba foglaló termékekre.
A szakirodalom másik irányzata, amely Marxszal kezd ődött a XIX. század-
ban, úgy érvelt, hogy a kapitalizmus fennmaradása megköveteli a külpiacok terjesz-
kedését, és ez egyet jelent a gazdasági imperializmussal (HOBSON, 1902; LUXEM-
BURG, 1912; LENIN, 1917). BARAN (1957) hangsúlyozta a monopolt ő ke kizsák-
mányoló és él ősköd ő jellegét és a periféria abszo/ut veszteségeit, véleménye szerint
a metropolisok meggazdagodása közvetlenül összefügg a Harmadik Világ elszegénye-
désével. Mások, mint AMIN (1972, 1973, 1977), FRANK (1967, 1978, 1980, 1981)
és WALLERSTEIN (1974) különböz ő módon fejlesztette tovább a „függ őség" (de-
pendencia) elméletét. WALLERSTEIN hangsúlya a „világrendszereken" van, ami csak
jelentéktelen pontokon tér el FRANK megközelítését ő l, miszerint a többlet átkerül-
ve a periférikus országokból a centrumokba folytonosan növeli az utóbbiak gazda-
ságát a periféria kárára. Érveik fontos része az, hogy a világ kapitalista rendszerén
belül — nemcsak az országok, hanem azok régiói között is — függőségi láncolat alakult
ki. Valójában, összességében egy nullára végz őd ő döntetlen játszma zajlik: a fejl ődés
az egyik térségben másutt fokozódó elmaradottságot jelent.
FRANK érvei (1967) összefüggenek FRIEDMANN általános elméletével,
véleménye szerint a fejl őd ő országok fejletlenek maradnak, mivel ezek az országok
el vannak zárva a pénzügyi, innovációs és más hajtóer ő ktő l, amelyek a t ő kés világ
fejlett centrumaiból erednek. Szerinte (1967:146-7) ennek oka a világ t ő kés rend-
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
84
szerén belül kialakult kapcsolatok monopolisztikus jellegében kereshet ő . A hierarchia
csúcsán a metropolisok (nézeteiben az USA) és azok uralkodó osztálya áll, az alsóbb
fokozatok: a metropolisok peremtérségei (pl. az USA déli államai ► , a hozzátartozó
más országok térségei (p1. Sao Paulo), ill. azok perifériái (pl. Recife vagy Belo Hori-
zonte), le egészen a kiskeresked ő kig, ill. azok parasztjaikig (akiket ő szatelliteknek
nevez) — és ez a profit kisajátításának iránya is, a hierarchia aljáról, a szatellitekt ő l,
a csúcsig, a metropoliszokig.
Ezeket az elméleteket általánosan és részleteiben is sok kritika érte, így most
képtelenség lenne e változatos vitában igazságot szolgáltatni.
Először is, a „centrum" és „periféria" elméletek születésekor ezeket szino-
ním fogalmaknak tekintették a fejlett és fejl őd ő országok csoportjaival. A definíció
szerint ugyan valamennyi ország a centrumban fejlettnek számított, néhány, több-
nyire fejlett ország — mint Kanada, Ausztrália vagy Új-Zéland — nem tartozott a cent-
rumokhoz. Mivel a centrumnak és perifériának nincsenek statikus tulajdonságai, így
a Közös Piac kibő vülésével néhány olyan ország is a centrumok közé került, amelye-
ket eddig fél-perifériáknak tekintettek. Egy másik példa, Japán, amely az elmúlt 3
évtizedben vált egyértelm űen centrum-gazdasággá.
Másodszor, a különböz ő centrum-periféria modellek gyengesége abban rej-
lik, hogy nem tudják kielégítő en feltárni azokat a hatásokat, amelyeket a különböz ő
országok és országcsoportok gyakorolnak egymásra a centrumokban és perifériákon:
a kapcsolatok hálózata a valóságban sokkal komplexebbé vált, mint amit a szakiro-
dalom visszatükröz (különösen a korábbi id őszakban született tanulmányok).
Ennek egyik oka a gyarmati felszabadító mozgalmak folyamata volt a II.
világháború után. 1946. januárjában, az ENSZ els ő közgy ű lésén, az 51 nemzetb ő l
mindössze három volt ázsiai (az egyik Kína ► , és ugyancsak három afrikai (az egyik
Dél-Afrika). Az 1970-es évek végére az ENSZ tagállamok száma 151-re emelkedett,
ebbő l 49 afrikai és 20 D- és DK-ázsiai ország volt. Ez a változás a tradicionális centrum
valamiféle meggyengüléséhez vezetett: új gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok és
kötő dések alakultak ki a periférián; különböz ő világszervezetek segítették meger ő -
síteni a szélesebb kör ű kooperációs kapcsolatokat a fejl ődő világ országai között is.
KLEIMAN (1976) úttör ő kutatásokat folytatott a politikai függ ő ség meg-
sz ű nésének hatásairól, feltételezte, hogy a centrum országainak sajátos kereskedelmi
kapcsolatai a perifériával alapvet ő változásokon fog átmenni, akár egy generáción
belül is már. Ezek a perifériális országok roppant érzékenyen figyelik társaikat, me-
lyik képes meger ő síteni státuszát és regionális centrummá válni. Ez a féltékenység
magyarázza azt az alapállást, amely a D-csendes-óceáni, karibi, DK-ázsiai és közép-
amerikai országcsoportokon belüli együttm ű ködés során kialakult.
Más nézetek szerint szükség lenne olyan szemlélet újraértelmezésére is, amely
szerint a centrum országoknak imperialista hatalmaknak kell lenniük ahhoz, hogy
meg ő rizhessék pozícióikat: az esetekben olyan hatalmakról van szó, amelyek gazda-
ságilag nem gyengültek meg miután elveszítették gyarmataikat a II. világháború után.
Harmadszor, a II. világháború után új dimenzióval b ővült a világgazdasági
rendszer, amely megváltoztatta az el ő ző leg egyszer ű , kétpólusú megosztást az iparo-
sodott tő kés világ, és a fejl őd ő , alapanyagtermel ő világ között.
Bár az 1949-ben megalakult KGST-n belül, a szocialista országcsoportok
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
85
központja, centruma a Szovjetunió lett (mégha ezt úgy is nevezik, hogy els ő az egyen-
lő k között), a többi ország nem nevezhet ő egyszer űen alapanyag-termel ő nek. Az el-
múlt 30 év során a KGST országokban nem ment végbe centrum-periféria szerinti
polarizálódás. A KGST országok és a Szovjetunió kénytelen kereskedelmet foly-
tatni (ill. együttm űködési megállapodásokat kötni) a fejlett kapitalista országok-
kal, annak érdekében, hogy a legfejlettebb technikához és szellemi eredményekhez
hozzájuthassanak. És mivel a KGST országok exportjának nagy része nyersanyagokból
és energiahordozókból áll, így bizonyos szempontból ezek az országok „klasszikus"
periférikus helyzetben vannak a fejlett t ő kés országokkal szemben.
Negyedszer, a multinacionális szervezet semmi esetre sem új jelenség, bár
1960-ig e fogalmat nem használták (LILIENTHAL, 1960:119 ► . Az elmúlt három év-
tizedben a multinacionális szervezetek jelent ősen hozzájárultak a centrum-periféria
kapcsolatok kialakulásához és meger ősödéséhez. Néhány szempontot figyelembe kell
vennünk:
a) E szervezetek világméret ű szétterjedése nem egyenes következménye az
anyaországok (ahol a multinacionális szervezetek központja található B.Gy.) gazda-
sági fejl ődésének. Ezt igazolja az a tény is, hogy ilyen szervezetek központjai a fej-
lőd ő országokban is m űködnek. (LINS E, 1984)
b) E szervezetek politikája és gazdasága eltérhet az anyaországok kormá-
nyainak általános politikájától.
c) A centrum-periféria viszonyával foglalkozó szakirodalomban a multina-
cionális szervezetek közvetlen külföldi beruházásaihoz általában negatív csengés ű
,ideológia kapcsolódik.
Valójában a periférikus országokban a multinacionális szervezetek szerepe
lehet egyaránt pozitív és negatív.
Ötödször, figyelembe kell venni azt is, hogy a külföldi tulajdon és befolyás
növekedése és diverzifikációja súlyosbítja a periféria technológiai alárendeltségének
problémáját. Igen terjedelmes irodalom foglalkozik a korszer ű technológia, a telep-
helyek, a felszereltség, az ipari szakképzettség és a vezetés tudományának átadásával
(ill. ennek hiányosságaival ► . A szakirodalom különösen sokat foglalkozik a multina-
cionális szervezetek negatív szerepével. Például, amikor a centrumok vállalati szék-
helyei egyre kevésbé hajlandók átadni a korszer ű technológiát az iparilag fejlettebb
fejl őd ő országoknak — mint pl. a szellemi tulajdonjogokat, szokásokat, kockázatos
szabadalmakat, szerz ő i jogokat és kereskedelmi titkokat tartalmazó információkat.
Hatodszor, a fejl őd ő országokba irányuló támogatások, kölcsönök és hitelek
is befolyásolják a centrumperiféria kapcsolatokat.
A fejl őd ő országok kategorizálásakor általában nem veszik eléggé figyelembe
ezen országok gazdaságpolitikájának változatosságát, a rövid és hosszútávú hatások
széles skáláját. Az The Economist írta (12 April 1986:11-12):
„Míg az ázsiaiak átlagos reáljövedelme 170 %-kal n őtt az elmúlt 25 évben,
és a dél-amerikaiaké csak kis mértékben maradt el ett ő l, addig az átlagos af-
rikai most szegényebb, mint 1960-ban. Háborúk, szárazságok, fert őz ő beteg-
ségek... sújtják Afrikát, de mindezek kevesebb kárt okoznak, mint egyes
kormányok politikai hibái. Az afrikai kormányok többsége másképpen po-
litizált, mint az ázsiaiak: jobban támogatták az importot, mint az exportot,
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
86 Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
nemzetközi kereskedelmükben elvesztették versenyképességüket, kitértek a
külföldi beruházások el ő l, lecsökkentették a belföldi mez őgazdasági árakat,
luxus kórházakat és egyetemeket építettek a tömegeket kiszolgáló egészség-
ügyi fejlesztés és az általános iskolák építése helyett."
Természetesen, még Afrikában is vannak kivételek: Ghana és Zambia növelte verseny-
képességét, és Botswana igen magas növekedési rátát ért el els ősorban azzal a poli-
tikával, hogy bátorította a külföldi beruházásokat a helyi nyersanyagok kiterme-
lésére.
Hetedszer, mind a centrum és periféria közötti, mind a periférián belüli kap-
csolatokat nagymértékben befolyásolják a technológiai változások, f ő leg a közlekedés
és a hírközlés fejl ődése.
A polarizálódó fejlődés
A II. világháború utáni gazdasági fejl ődés térbeli következményei eléggé közismer-
tek. Err ő l az új szakirodalom három f ő makrogazdasági koncepciót tartalmaz (WEA-
VER, 1981:75):
a) SCHUMPETER nézeteit (1912/1934) az egyenetlen innovációs hullámok-
ról, amelyeket a kockázatot visel ő vállalatok állandóan változó csoportjai indukálnak,
új termékeket, új termelési és piaci módszereket hozva létre, és megtalálva mindenkor
a kínálat megújuló forrásait.
b) KEYNES (1936) a kormány beavatkozásának szükségességét hangsúlyoz-
ta a teljes foglalkoztatás érdekében.
c) CLARK (1938) és KUZNETS (1941) munkáikban a nemzeti el őnyök
kihasználásának lehet őségeit vizsgálták — mint olyan eszközt, amely alkalmas a gaz-
dasági átalakulás mérésére.
E nézetek olvadtak össze az ENSZ jelentésben 1951-ben, amely többek kö-
zött úgy érvelt, hogy az újonnan létrejöv ő államok modernizálódása csak a városi
iparosodás útján mehet végbe, amely fel tudja szívni a t ő ke intenzívvé váló falusi
gazdaságból felszabaduló munkaer őt. Ez a tanulmány összehozta a modernizáció
gondolatát a városi — ipari elit kialakulásával, és hallgatólagosan egyetértett a térbe-
lileg egyenl őtlen fejl ődéssel. Ez, sajnos, egybeesett az 1950-es és 1960-as évek id ő-
szakával, amikor a fejl őd ő országokban teljesen figyelmen kívül hagyták a regionális
fejlesztést. (BROOKFIELD, 1975:85).
WEAVER (1981:76) jól látta, hogy a gazdasági fejl ődés és modernizáció
elmélete egy városközpontú elmélet volt. A korábbi szerz ő k, jelentéktele-
nebbnek mutatva be a neo-klasszikus gazdaságok tradícióit, nem dolgozták
ki e város-központú fejl ődés várható következményeit. A fejl ődés helyi
(térbeli) szempontjai és a gazdasági növekedés elméletének alkalmazása
vezetett a regionális tervezés kialakult formáihoz.
Az 1950-es, 60-as években megkísérelték kidolgozni a gazdasági fejl ődés és a gaz-
dasági tevékenységek térbeli elhelyezkedésének elméleti — szintézisét. PER ROUX
(1950, 1955) térben értelmezte SCHUMPETER koncepcióját az innovációs hullá-
mokról, amelyeket a kockázatvisel ő vállalatok keltenek. Így érvelt (1955:182):
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
87
Nincs egyidej ű növekedés mindenütt a térben, ez már önmagában is felté-
telezi a pontszer ű vagy növekedési „pólusokat", amelyek különböz ő in-
tenzitással, különböz ő utakon terjednek, különféle hatásokat gyakorolva
a gazdaság egészére.
De igen fontos aláhúznunk, hogy PER ROUX a növekedési pólusokat csak az abszt-
rakt gazdasági térben értelmezte, és nem a földrajzi térben, amelyet ő „banálisnak"
nevezett. PER ROUX különbséget tett a „húzó" (propulsive) és a mások által „haj-
tott" (propelled) iparágak között. A húzó ágazatok — amelyeknek PERROUX szerint
dominálniuk kell a gazdaságban — növelve kibocsátásukat, a gazdasági kapcsolatok-
ban, ill. a megsokszorozó (multiplier) hatásokban más tevékenységek még nagyobb
expanzióját segítik el ő .
A növekedési pólus (pole de croissance) elmélet kiinduló pontja lett egy
igen gazdag, de annál zavarosabb szakirodalomnak (többek között: DAVIN et al,
1959; HANSEN, 1967; PAELINCK, 1968; DARWENT, 1969; LASUÉN, 1969;
HANSEN, 1972; KUKLINSKI, 1972; KUKLINSKI és PETRELLA, 1972; MOSELEY,
1974; GORE, 1984), amit most itt nem lehet áttekinteni. Három f ő szempontra ér-
demes felhívni a figyelmet:
a) PERROUX illúziónak tartotta a politikai tér egybeesését a gazdasági és
társadalmi térrel, és fikciónak tartotta azt az elképzelést, amely szerint a nemzet-
gazdaságok önálló, egymástól függetlenül irányítható egységek lennének. (BROOK-
FIELD, 1975:90).
Bizonyos szempontból PERROUX saját kora el őtt járt, amikor azt állította,
hogy sok ország határait sokkal inkább politikai szempontok határozzák meg, soknak
csökken a jelent ősége a termel őer ő k terjeszkedése, a t ő ke nemzetközivé válása kö-
vetkeztében. Ezzel kés őbb több szerz ő is foglalkozott (pl. CARNEY et a., 1980;
MOULAERT és SALINAS, 1983; és SMITH, 1984).
b) Az iparon belüli input-output modellezés módszereinek elterjedése el-
fordította a figyelmet
— különösen Franciaországban — PERROUX eredeti felfogásától, amit a
SCHUMPETER-i fejl ő déselméletr ő l vallott. Felfogásuk azon a ponton téve-
dett, hogy a növekedési pólus nem alapvet ően olyan szektorális és földrajzi
zavar, amelyet a növekedési pólust létrehozó tevékenység átlagosnál na-
gyobb mérete vagy multiplikátor hatása okoz, hanem az a tény, hogy ez egy
innovatív tevékenység. (LASUÉN, 1969:141).
c) A növekedési pólus elmélet a priori
nem nyújt magyarázatot sem a „húzó" iparágazatok elhelyezkedésére, sem
ennek következményeire a földrajzi térben. (DARWENT, 1969:8).
Igy, például, egy gázmez ő felfedezése nem eredményezi szükségszer űen a település
növekedését: PER ROUX koncepciója egyszer űen az volt, hogy a gáz elindíthat gazda-
sági növekedést, de ha a külgazdasági szempontok úgy kívánják, akkor a gázt el is lehet
vezetni.
MYRDAL (1957) és HIRSCHMAN (1958) egymástól függetlenül dolgozta
ki a több ponton egybevágó elméletét olyan fejlett régiókról, amelyek befolyással
vannak, ellen őrzik az ország területének többi részét. Ezt HIRSCHMAN polarizá-
ciónak és ,leszivárgásf lk" (trickling down) nevezte, MYRDAL hullámnak (backwash;
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
88 Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
és szétterjedésnek (spread). Elméleteik részleteivel sokan foglalkoztak (pl. DAR-
WENT, 1969; SMITH, 1981), de a jelen tanulmány számára a kulcskérdés az, hogy
csak MYRDAL és HIRSCHMAN után vált határozott állásfoglalássá a fejl ődési folya-
mat egyenl őtlenségének ténye. (BROOKFIELD, 1975:101).
Az 1960-as években FRIEDMANN munkássága keltett nagyobb figyelmet. Ő t
elsősorban a való világ regionális fejlesztési problémái érdekelték a földrajzi térben
(különösen Dél-Amerikában ► . Eáméletei nem a növekedési pólus koncepció újabb ki-
egészítései voltak, például nem állította figyelme középpontjába az er őforrások ága-
zatok közötti megoszlását, ami pedig PERROUX elméletének kiindulópontja volt.
FIREDMANN elmélete bonyolultabb, mint MYRDAL vagy HIRSCHMAN leegyszer ű-
sített modelljei, az el őször ROSTOW által (1958) felvetett „növekedési fokozatok"
elméletének földrajzi értelmezését adta. Alapvet ő en bizonyították (FIREDMANN
és ALONSO, 1964), hogy egy nemzet társadalmi és gazdasági fejl ődése visszatükröz ő-
dik a település típusaiban, az ingázás és a migráció módozataiban, és a városokhoz
tartozó térségek hálózatában. Ha vannak olyan térbeli típusok, amelyek megfelelnek
a gazdasági fejl ődés bizonyos fokozatainak, akkor ki lehet alakítani olyan stratégiát,
amely a térbeli átalakulás egyik fokáról a következ ő höz vezet.
A centrum-periféria PREBISCH-i koncepciója tehát új formában újraszüle-
tett, és ezt még közvetlenebbül megtalálhatjuk PER LOFF és WINGO (1961) központi
térség-hátország (heartland-hinterland) elméletében.
FRIEDMANN fenntartotta azt a nézetét, hogy végs ő soron létezik a regioná-
lis kiegyenlít ődés folyamata, de ugyanakkor hozzátette, hogy a gyakorlatban ez
nem következik be automatikusan: „összességében, a dinamikus piacgazdaság kor-
látlan er ő i a centrum-periféria egymáshoz való közeledése ellen hatnak." (FRIED-
MANN, 1966:18).
FRIEDMANN bebizonyította, hogy a fejl ődés „mindig aszinkron folyama-
tokban megy végbe, amelyekben a vezet ő , innovatív er ő k vagy kiemelkednek, vagy
beoltódnak a tradicionális struktúrák m ű köd ő formáiba". Az innovációk létrejöt-
téhez egyénekre vagy intézményekre van szükség, amelyek szervezik a szükséges er ő-
forrásokat és vállalják a kudarc kockázatát: minden innováció innovatív, cselekv ő
személyt kíván (aki körülbelül azonos SCHUMPETER vállalkozójával). Történetileg,
az innováció bevezetéséhez különösen alkalmas feltételek „általában a nagy és gyor-
san növekvő városi rendszerekben találhatók meg; a történeti kapcsolatok a nagyváros
és a gyors urbanizáció, valamint az innováció között jól nyomon követhet ő k." F R IED-
MANN vitát indít az innovációról, a hatalomról és a hatalmon lév ő személyekr ő l a
térbeli rendszerekben, azt hangsúlyozva, hogy a sikeres innováció mind az innovációt
bevezet ő nek, mind az els ő akkalmazónak relatív el ő nyt nyújt a többi versenytárssal
szemben az adott környezet irányításában és ellen őrzésében. Ha ezt a hatalmat társa-
dalmilag törvényesnek fogadják el, akkor ez beépül a m ű köd ő hatalmak közé, de ha
nem fogadják el, akkor ez egy elit kialakulásához vezet, amely szemben áll a fennálló
hatalommal.
A fejl ődést úgy lehet tekinteni, mint innovációs folyamatot, amely nem
folytonos, de kummulatív, és relatíve kisszámú centrumban megy végbe. E cent-
rumok között potenciális kommunikációs kölcsönkapcsolat áll fenn, az innovációk
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p. 89
e centrumokból terjednek szét a térségekbe, ahol viszont a potenciális kölcsönkapcso-
latok valószín űsége kisebb.
Az innováció legf ő bb centrumait központi, magterületeknek (core) hívjuk;
és minden más térség az adott térbeli rendszerben perifériának nevezhet ő.
Még pontosabban, a magterületek a társadalom területileg szervezett alrend-
szerei, amelyek innovációs változásokra képesek; a periférikus régiók olyan
alrendszerek, amelyeknek fejl ő dési útját nagymértékben a magterületek
határozzák meg, és így ezek lényegesen függ ő ségi helyzetben vannak. A pe-
riférikus körzeteket a magterületükt ő l függő helyzetükkel lehet jellemezni,
azonosítani. (F RIEDMANN 1972:93).
Társadalom a periférián
A jelenlegi ipari változások fokozzák a társadalom megosztottságát. A legtöbb fej-
lett országban nemcsak emelkedett a munkanélküliek aránya, de kedvez őtlenebbé
vált a munkanélküliek kormegoszlása, és megnyúlt a munka nélkül töltött id őszak is.
Sok országban valójában két társadalom létezik, és a szakadék közöttük egyre n ő .
Ausztráliában például (de más országból is lehet példát citálni, LINGE, 1985, 1986)
a szakszervezeti mozgalom a munkaer ő kb. 55 %-át szervezi, nem kevesebb mint 320
szervezetben, védi és támogatja azoknak a munkahelyét és privilégiumait, akik már
alkalmazásban állnak, de kifejezetten ellenáll olyan törekvéseknek, hogy jövedelmek-
hez juttassák a munka nélkül maradottakat.
Valójában a munkanélküliek a perifériára szorultak. A másik példát a vendég-
munkások helyzete kínálja, akiknek vagy haza kell menniük, vagy tovább már nem
tudnak hazájukba pénzt küldeni, amely pedig ezidáig fontos tétel volt az ország fi-
zetési egyenlegében (ERYADIN, 1981).
A gazdasági-ipari változások kihatnak a munka társadalmi szervezetére és
módszereire is, a munkafegyelemre és ellen őrzésre (ANDERSON és társa, 1983).
A szervezeten belüli és a szervezetek közötti hatalmi viszonyok is változnak (HICK-
SON et al., 1981), a d őntéshozás centralizálódásával a munkaer ő egyre nagyobb része
szorul perifériára. A szegmentált vagy kett ő s munkaer ő piacról szóló irodalom (ED-
WARDS et al., 1975; LOVERIDGE és MOK, 1979; GINZBERG, 1979; McKAY,
1983) a „jó" és „rossz" munkák, munkahelyek megszerezhet őségével foglalkozik.
A kutatók, fejleszt ő és irányító tevékenységgel foglalkozók kiváltságos helyzetet él-
veznek a vállalatok területi átszervezési folyamatában is. A munkásoknak viszont
legfeljebb egy másik településben kínálnak fel munkaalkalmat, az átszervez őd ő válla-
lat azonban ehhez ritkán nyújt anyagi támogatást, és a munkásoknak még el kell
szenvedniük a periférián uralkodó egyéb hátrányokat is (pl. a kedvez őtlenebb lakás-
hoz jutást). Lényegében tehát a „jobb" munkát végz ő k a centrumokba vándorolhat-
nak, a „rossz" munkát végz ő k a perifériára szorulnak. (SAVEY, 1983) Az ennek
eredményeképpen kialakuló térbeli megoszlás egyre jobban egybeesik a primitív fel-
halmozás idejéb ő l örökölt életszínvonal területi különbségeivel, a bérek és jövedel-
mek térbeli hierarchikus megoszlásával. A primitív felhalmozás során kialakult cent-
G. J. R. LINGE :
PERIFERIZÁLÓDÁS ÉS AZ IPARI VÁLTOZÁS
Tér és Táradalom 2. évf. 1988/4. 82-90. p.
90
rumok továbber ősítik pozícióikat a döntéshozás centralizációjával, amely az új ter-
meter ő extenzív koncentrációját hozza itt létre.
Fordította: Barta Györgyi
PÉTERI GÁBOR:
VAROSI INNOVÁCIÓ ÉS A KÖLTSÉGVETÉSI TAKARÉKOSSÁG
(Egy költségvetés-szociológiai kutatás ismertetése)
A helyi önkormányzatok és különösen a városok gazdálkodásában a hetve-
nes évek második felét ő l új korszak kezd ődött. A világon mindenhol átértékel ődött a
városi növekedés szerepe, megváltoztak a közszolgáltatásokka I szembeni társadalmi
elvárások. Néhány amerikai nagyváros pénzügyi cs ődbe jutott és Európában is egyre
sz ű külő költségvetési feltételek között m ű ködnek a helyi önkormányzatok. Mind-
ezek alakították a városfejlesztési politika céljait és eszközeit, mert a költségvetési
válságot már nem lehetett a hagyományos módszerekkel kezelni.
A bemutatásra kerül ő „Költségvetési takarékosság és városi innováció" el-
nevezés ű kutatás témája is a közszolgáltatások pénzügyeinek és a helyi költségvetési
politika alakulásának vizsgálata. 1 Mivel a válság el őször az USA-ban jelentkezett a
project is onnan indult, de ma már számos európai országban is alkalmazzák a kutatás
módszereit, megközelítési módját. A kutatás el őzményének a különböz ő helyi poli-
tikai, döntési mechanizmussal foglalkozó vizsgálatok tekinthet ő k. Részben a városnö-
vekedés költségeit elemz ő összehasonlító vizsgálat is az el ő zmények közé sorolható,
mert ott is a társadalmi alkalmazkodás igényét fogalmazták meg, amikor a városi
növekedés szakaszait elhatárolva, az urbanizációs korszakokhoz illeszked ő település-
fejlesztési politikákat írtak le. 2
I. A város költségvetési rendszer
Korábban a helyi önkormányzatok és a városok költségvetési politikájának
vizsgálatakor általában abból a feltételezésb ő l indultak ki, hogy a restrikciós intéz-
kedéseknek van egy tipikus és kívánatos sorrendje, amely mentén haladva a „köny-
nyebb" döntésekt ő l a „nehezebbek" felé haladva választanak a vezet ő k. Elfogadták
azt a tényt, hogy a városok különböz ő költségvetési eszközöket alkalmaznak, de eze-
ket rendszerezve nem tudatosult a felhasznált módszerek mögött rejl ő eltér ő költ-
ségvetési stratégia, illetve egy országon belül is a költségvetési politikát alakító társa-
dalmi és gazdasági feltételek különböz ősége.