Tér és Társadalom 17. évf. 2003/4. 17-38. p.

Tér és Társadalom                                                     XVII. évf. 2003       s 4: 17-38


A PARTNERSÉG JELENT Ő SÉGÉNEK NÖVEKEDÉ-
   SE A REGIONÁLIS ÉS VÁROSPOLITIKÁBAN
    A NYOLCVANAS ÉVEKT ŐL NAPJAINKIG'
(The Growing Importance of Partnership in Regional and Urban
           Policy from the 1980s until Nowadays)

                            SOMLYÓDYNÉ PFEIL EDIT
Kulcsszavak:
Regionális fejlesztési politika     harmadik szektor      partnerség elve      hálózatok      korporatizmus
participáció

A tanulmány a regionalizáció eszközrendszerén belül a partnerség elvén felépül ő viszonylag új szervezeti
 struktúrákat vizsgálja. Az elemzés tárgya az a problémakör, miszerint az állam számára a társadalom-
 irányítás hagyományos jogi eszközei elégtelenekké váltak, ezért új szabályozási és intézményi struktúrák
felé fordítja figyelmét. A horizontális együttm űködés és koordináció jellemezte szervezetek vizsgálati
 terepét egyfel ől az angol városfejlesztési politika, másfel ől a strukturális politika regionalizálása szol-
 gáltatja Németország példáján. A végső kérdés úgy hangzik, vajon a területi érdekegyeztetés új szerveze-
 tei mennyiben képesek hatékonyan kapcsolódni a hierarchikus közigazgatási struktúrákhoz, és mennyi-
 ben demokratikusak, illetve mint a komplex társadalmi problémák kezelésének eszközei miként értéke-
 lődnek a közigazgatás területi szerkezetének reformja szemszögéb ől?


                  A regionalizáció és a partnerség összefüggései

   A regionalizmus eredetét, magyarázatát többen keresik világszerte. Van olyan vé-
 lemény, miszerint a regionalizmus a gazdasági változásokra adott politikai válasz,
 vagyis nem más, mint az ipari társadalom új technikai és szervezeti bázison történ ő
 átstrukturálódásának terméke. A problémák mind komplexebbé válása látszólag
 egyre nagyobb szabályozási igénnyel és a bürokrácia növekedésével lép fel. A
 kiutat azok a módszerek jelentenék (decentralizálás, kooperáció, teljességre törekv ő
 szemlélet), melyeket összefoglaló néven regionalizációnak nevezünk. Valójában
 arról van szó, hogy a gazdaság átstrukturálódásával a társadalmi rendszerek politi-
 kai alapjai inogtak meg. Világméretekben tapasztalható, hogy a politikai rendszerek
 a társadalmi és gazdasági valóságtól eltávolodnak, aminek következménye a politi-
 kai rendszer megkérgesedése. Helyzetének bizonytalansága pedig magával hozza a
 válságnak való kitettségét, nagyobb fokú centralizáltságát, valamint rugalmatlansá-
 gát. Vitakérdéssé lett, hogy az államhatalom a jogrenden keresztül kielégít ően biz-
 tosítható-e? A társadalmi rendszer új politikai alapjai kérnek maguknak helyet,
  aminek során az állam és polgárai közötti viszonyt éppúgy ki kell cövekelni, mint
  az ipari társadalom és a környezet közöttit (Kruse 1990).
    A regionális politika szempontjából fontos, hogy annak keretét maga a
  regionalizáció adja, ami a gazdaságnak azt az átstrukturálódását jelenti, ami a válla-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
         18     Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
        latok egymásközti hálózatosodásában mutatkozik meg. Vagyis az adott régióbeli
        vállalatok versenyképessége és gazdasági teljesít őképessége már nemcsak a bels ő
        üzemi faktorokon, valamint a régióban honos többi vállalat és vállalkozás teljesít ő-
        képességén, kapacitásain múlik, hanem a szolgáltató infrastruktúra és közintézmé-
        nyek működő képességén is. Tehát a régió gazdasági potenciálja gazdasági, admi-
        nisztratív, szociális, kulturális és ökológiai szempontokat egyesít, ezért, noha a
        regionális politika általában a gazdaság fejlesztésére irányul, mégis a komplex
        összefüggéseket kell figyelembe vennie. A regionális politika nem alkalmaz direkt
        intervenciós eszközöket, ehelyett a globális állami eszközrendszert törekszik a
        regionális érdekek támogatása érdekében koordinálni, mely végül a régiók számára
        önálló, önmaguk által irányított és felel ős fejl ődést tesz lehet ővé. Ez a politika a
        régiók sajátosságaira épít, az egyes fejl ő dési komponensek helyett az összhatásra
        helyezi a hangsúlyt, így az nem a régiók számára kialakított, hanem a régiókban
        m űködő politika.
          A regionális fejlesztési politika hordozói tehát maguk a régiók, míg a regionális
        politika állami politika, mely utóbbinak szervesen együtt kell m űködnie az el őbbi-
        vel. A regionális fejlesztési politika olyan jöv őképet eredményez, mely regionális
        fejlesztési koncepciókban, programokban ölt testet, s amelyek a területi-helyi aka-
        ratképzés eredményeként születnek meg, nem kevéssé a helyi források bevonásá-
        nak célzatával (Kruse 1990). A regionális politikának a decentralizáción keresztül
        horizontálisan illik hatnia, szemben a vertikálisan szervez ődő ágazati politikákkal.
          Sőt, szükségszerű a különféle politikaterületek integrált kezelése a megfelel ő in-
        formációk begyűjtéséhez, és elengedhetetlen a kreativitás és rugalmasság a megol-
        dások kidolgozásához. Végs ő soron megvalósul az állami intézmények, a piaci
        szférát képvisel ő vállalatok és a polgárok integrálása a regionális politikai döntés-
        hozás során, ami a kooperációs és részvételi politika alapjain történik. Ez pedig
        kitermeli a területi szintű érdekegyeztetés eddig ismeretlen szervezeti formáit, me-
        lyeket a partnerség elvének beemelésével szokás hatékonnyá és eredményessé ten-
        ni. Ráadásul ezek a fejl ő dési tendenciák szerencsésen meg is tudnak felelni a de-
        centralizáció és az endogén er ő források mozgósítása elvei fel ől támasztott követel-
        ményeknek.
          A regionalizáció népszerű ségének és alkalmazásának felfutását számos tényez ő
        egyidej űleg generálja:
          — a gazdaság működésének hálózatosodási igénye,
          — az EU strukturális és regionális politikája,
          — az állam-társadalom viszonynak a decentralizáció jegyében történ ő újrarende-
             zésének kívánalma,
          — valamint a politika növekv ő legitimációs igénye.
          Ha nagyon leegyszerű sítjük ezt a folyamatot, akkor azt mondhatjuk, hogy a
        regionalizáció nem más, mint az állam és társadalom átstrukturálódási és moderni-
        zációs folyamatának kísér őjelensége, mely az önigazgató struktúrák felé veszi fej-
        lődési irányát.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

   TÉT XVII. évf. 2003      s4            A partnerség jelentőségének növekedése ...       19

     A harmadik szektor és az ím. fejlesztési együttm űködések kapcsolata

      Amikor a területi érdekegyeztetés új formáinak kutatásába és elemzésébe fogunk,
    nem kerülhető meg a harmadik szektorhoz való viszonyuk tisztázása, leginkább a
    működési céljuk irányából. Tényként fogadható el, hogy a piac és az állam közötti
    térben a közfeladatok teljesítésének más típusú szerepl ői is lehetnek, mint a piaci és
    állami szervek, melyek egyértelm űen nem sorolhatók egyik szektorhoz sem. A
    harmadik szektor fogalomalkotásában a függetlenség, de legalábbis az államtól való
    távolság valamilyen mértékben megjelenik, továbbá a közfeladatok ellátásában az
    állami bürokratikus módszerhez képest ún. alternatív és rugalmasabb elintézési
    módok feltétlenül társulnak. Nyilvánvaló, hogy a gyakran intermediális jelleg űnek
    titulált szektornak kapcsolódási pontokat kell találnia az állami és a versenyszférá-
    hoz, sőt alkotóelemét képezi annak a hálózatnak, amit a különféle szektorokhoz
    sorolható közszolgáltatásokat nyújtó szervezetek alkotnak. Ennek következtében a
    harmadik szektor által kínált teljesítmények különös karaktere abban mutatkozik
    meg, hogy bennük az állami és piaci szektor jegyei összefonódnak, egymásba
    illeszkedve m űködnek.
       A harmadik szektorhoz tartozó szervezeteket és intézményeket szokás csoportosí-
    tani, amely műveletet már sokan és sokféleképpen elvégezték. Ide sorolhatók
    (Schuppert 1995):
      — mindenekel őtt a klasszikus egyesületek, melyekben a polgárok képesek az ál-
        lampolgári kezdeményezés és önigazgatás útján az államigazgatás m űködését
        befolyásolni, s összeköt ő kapcsot alkotnak állam és társadalom között;
      — az ún. nem-kormányzati szervezetek, melyeket az angolszász jogrendszer
        NGOs-nak (Non-Governmental Organizations), a német NROs-nak (Nicht
        Regierungs-Organisationen) nevez, s amelyek az állami fejlesztési politikák
        megvalósításában jelentenek kedvelt partnert az állam számára. A jóléti állam
        fejlődésében — különösképpen a múltjukat tekintve a 18. században gyökerez ő
        társadalmi egyesületekhez képest — feltétlenül új jelenségnek számítanak;
      — a különféle jóléti szolgáltatásokat (egészségügyi, szociális, oktatási, kulturális
        stb.) nyújtó szövetségek, melyek robbanásszerű szaporodását az „új szub-
        szidiaritás" jelszavával szokták illetni;
      — önsegélyez ő csoportok alkotják azt a szervezettípust, mely a kulturális auto-
        nómia és a politikai elkötelezettség közötti mez őben helyezkedik el, fogalmi-
        lag pedig az „új társadalmi mozgalmak" vagy „az intézményes innováció" kö-
        rébe tartozik.
      A nem-kormányzati szervezetek gombamód történ ő szaporodása nemzetközi je-
    lenség, mivel mind a fejlett országok, mind az Európai Unió, mind pedig a nemzet-
    közi pénzügyi szervezetek arra törekszenek, hogy megfelel ő NGO kooperációs
    partnereket találjanak a fejlesztési támogatások szétosztásához és a pénzfelhaszná-
    lás kontrolljához. E különféle nem-kormányzati szervek inflálódása miatt született
    egy rájuk vonatkozó másik fogalom, a „Gongos", mint a hatalom által irányított
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
         20      Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
         nem-kormányzati szervezetek elnevezés (Government organized non-governmental
         omanizations) (Schuppert 1995).
           Közös jellemz ője az utóbbi szervezeteknek, hogy társadalmi problémahelyzetek-
         kel foglalkoznak olyan pénzforrások és eszközök segítségével, melyeket részben az
         állam rendel melléjük. A fejlesztési együttm űködéseket tipikusan állami politikai
         programok végrehajtása céljából létesíti maga az állam, esetleg az önkormányzatok.
         Különösen igaz ez az ún. szolgáltató NGO-kra, mint a sz űk szakmai specializálódás
         bázisán felépülő szervekre. Az utóbbi karakterük konkrétan azt jelenti, hogy a kü-
         lönféle fejlesztési együttm űködések résztvev őiről van szó. E nem-kormányzati
         szervezetek, amit tesznek, többnyire a különféle állami szintek megbízásából teszik,
         esetleg közhasznú tevékenységként, kvázi consulting szervezetként. Alapítóik több-
         nyire az állam vagy az önkormányzatok, ezért gondot is jelent jogi személyiségük
         típusának megállapítása. A köz- és magánjog közötti térben helyezkednek el, így
         kicsúsznak a parlamenti, illetve képviseleti ellen őrzés alól, továbbá számos felel ős-
         ségi és igazgatási problémát vet fel a m űködésük. Vázolt karakterükkel összefüg-
         gésben hangsúlyozni is kell, hogy társadalmi beágyazottságuk gyakorta tisztázat-
         lan. Létük nem adományoktól függ, mivel velük kapcsolatban nem is merül fel a
         társadalmi öntevékenység kérdése.
           E szerveket sokrét ű , szoros, egyúttal jól funkcionáló kapcsolatok kötik az állam-
         hoz. A két szektor közötti viszonyt gyakorlatilag a szimbiózis jellemzi. A harmadik
         szektor ugyanis olyan „dolgokkal" rendelkezik, amelyekkel az állam nem, noha rá
         van utalva. Továbbá, ami a fejlesztési együttm űködésekre vagy területi szint ű ér-
        dekegyeztetést végz ő szervezetekre különösképpen igaz, olyan tulajdonságokat
         birtokolnak, amelyek valamely állami politika megvalósítását lényegesen megköny-
        nyítik (Schuppert 1995). Az alkalmazott technikák között kiemelked ő jelentőséggel
        bír a partnerség elve.
           A neo-korporatista kutatások érdeme, hogy hozzájárultak a szervezett érdekek
         meghatározott állami programokon keresztüli érvényesülési mechanizmusának
        feltárásához. Claus Offe (1984) a neo-korporatizmust specifikus kormányzati stra-
        tégiaként jellemezte, amelyben a közigazgatás és a szervezett érdekek kölcsönös
        érvényesülést keresnek, ami bizonyos fokig önmagától viszonossági alapon stabili-
        zálódó hálózatot hoz létre. Ez adja értelmét azoknak a szófordulatoknak, amit az
        „egyesületek, szövetségek mint a közpolitika hordozói" és az ún. „cserehálózatok"
        jelentenek a különféle politikaterületeken. A megszervez ődött érdekek és a köz-
        igazgatás összefonódásáról van szó, amely azon a cserekapcsolaton alapul, amely-
        ben a közigazgatás stratégiai szempontú kalkulációt végez, míg az érintett szerveze-
        tek autonómiájuk garantálásához szükséges forrásokat kívánják a maguk számára
        biztosítani. Végeredményben a kölcsönös befolyásolás logikája érvényesül.
           A problémakezelésnek ez a módja, „a kölcsönösen függ ők menedzsmentje" els ő-
        sorban spontán módon és alulról felfelé építkezve realizálható. Ily módon egyes
        feladatok elmaradnak, vagy nem szisztematikusan, hanem szelektíven kerülnek
        megoldásra, attól függ ően, hogy adódnak-e olyan intézmények, amelyek azokért
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
   TÉT XVII. évf. 2003     s4             A partnerség jelentőségének növekedése ...       21

   felelő snek érzik magukat, avagy akadnak e olyan támogatók, akik a kollektív meg-
   valósítást kezdeményezik.
      A regionalizáció kitermel ődését eredményez ő kényszerekhez hasonló problémák
   hajtották az államot, amikor a hetvenes—nyolcvanas évek fordulóján számos euró-
   pai ország belekezdett a közigazgatás szférájának modernizálásába, amely folyama-
   tot a New Public Management (NPM — új közszolgálati menedzsment) összefoglaló
   névvel illetik. A közszférában lényegében az olajválság el őidézte forrássz űkülésre
   történt reagálásképpen igyekeztek a piaci szférára jellemz ő módszerek bevezetésé-
   vel a közigazgatás hatékonyságát és eredményességét fokozni. Az állami politika
   megújítási folyamata például, az ebben úttör őnek számító Nagy-Britanniában azt
   jelentette, hogy minden bizalmát a piaci mechanizmusok szabályozó erejébe vetet-
   te. A közjogi struktúrák bels ő reformját a rugalmasság és a decentralizáció módsze-
   re jellemezte, ami egyidej űleg kiegészült a köz- és a magánszféra, valamint a
   nonprofit szektor közötti viszonyok újrarendezésével a privatizáció, a dereguláció
    és public-private partnerség alkalmazásán keresztül. Összességében egyik európai
    országban sem mentek el az állami politika, különösen pedig a városok megújítása
    terén olyan messzire, mint Nagy-Britanniában.
       Noha a sokat bírált NPM-módszerek között kivételként említhet ő a public-private
   partnerség, a jelenség mégis megfigyelhet ő a város-, illetve lokális politikában. A
    helyi források bevonása — a fejlesztési intézkedések érdekében —, a korábbiaknál
    decentralizáltabb döntési és érdekegyeztetési mechanizmusok kialakítását követelte
    meg, vagyis a hierarchikus struktúrákat a horizontális együttm űködést kifejező
    partnerség váltotta fel (Pálné Kovács 1999). Az érdekkiegyenlítés eredményességét
    mind a brit kormány, mind pedig az önkormányzatok egy jelent ős hányada elismer-
    te, különösen olyan területeken, mint a képzés, a gazdaságfejlesztés, a lakás- és
    városépítés. Az önkormányzatok egyébként is abban reménykedtek, hogy a part-
    nerség eszközével visszanyerhetik mozgásterüket a lokalitásban, amelyet a konzer-
    vatív kormány 1979-t ől pénzügyi és jogi eszközökkel folyamatosan sz űkített.
       Az eddig vázoltakkal összefüggésben igen figyelemreméltó az a fejl ődési ív,
     amely az Európai Unió támogatáspolitikájának céljaiban és módszereiben felfedez-
     hető. A hatályos költségvetési id őszakban a strukturális alapok céljai között az
     Európai Bizottság meghirdette a fenntartható városfejl ődés akcióterületeit, köztük a
    jó városmenedzsment kialakítására és a helyi önkormányzatok meger ősítésére vo-
     natkozó közösségi kezdeményezés ű programot. A városokkal szemben megfogal-
     mazott új követelményrendszer a köz-, a magán- és a nonprofit szektor közötti új
     együttmű ködési formák kialakítását ösztönzi, miközben az integrált városfejlesztési
     koncepciók elkészítése a továbbiakban a regionális programok szerves részét kell,
     hogy képezze. Tehát az EU a közigazgatási menedzsment új technikáit beemelte
     strukturális politikájának eszközrendszerébe, s a két politikaterület egyik összeköt ő
     szála a public-private partnerség alkalmazásában fedezhet ő fel.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
        22     Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003      s4

                    Partnerségi szervezeti modellek Nagy-Britanniában

          A partnerség elvét általában a hatékonyság és eredményesség érveivel szokás pár-
        tolni, ami ráadásul a nehézkes közigazgatással szemben a piac törvényszer űségei-
        nek való alávetettséget szimbolizálja. Noha teljesítményben és gazdálkodási fegye-
        lemben a partnerségi intézmények akár túl is tehetnek az önkormányzati intézmé-
        nyeken, az eddigi tapasztalatok mégsem egyértelm űen egységesek. Ugyanis a telje-
        sítőképesség csak a módszerek egyike, amelyeken keresztül a partnerség megítélhe-
        tő. Amellett számot kell vetni azzal, hogy az önkormányzatok demokratikusan
        legitimált döntési és ellen őrzési struktúrákkal rendelkez ő szervek, melyek az egyen-
        lő elbírálás elvének is alárendelten működnek. Amikor azonban az önkormányzati
        feladatokat növekv ő mértékben veszik át partnerségi intézmények, akkor a válasz-
        tott testületek közvetlen felel őssége megszűnik, vagyis a döntéshozás és ellen őrzés
        mechanizmusai átalakulnak, adott esetben fellazulnak. Ily módon jelent ős kérdés-
        nek tekinthető az önkormányzati testületek befolyásoló képességének csökkenése, a
        helyi közügyek megoldásának depolitizálódása, illetve az állampolgári kontroll és
        vele együtt a demokrácia lehet őségeinek beszűkülése. Ezt példázza, ha a helyi gaz-
        daságfejlesztésre az önkormányzati hivatal bels ő szervezeti egysége helyett egy, a
        magánjog hatálya alá tartozó társaság alakul, az abban megjelen ő érdekcsoportoknak
        másfajta preferenciái lesznek, mint az önkormányzati testület többségi frakciójának.
          Az észak-angol iparvárosok megújítása és revitalizálása tipikus és dokumentálha-
        tó példáját szolgáltatta annak, amikor a képvisel ő-testületek a helyi döntési eljárá-
        sok során marginalizálódtak, miközben tapasztalható volt a public-private partner-
        ség előretörése (Kletzander 1995). Ez tényszerűen azt jelentette, hogy a kilencvenes
        évek elejére minden olyan kulcsfontosságú döntés, amely az adott város gazdasági
        helyzetét érintette, a képvisel ő-testületen kívül született meg. Ennek magyarázata,
        hogy a partnerség elvét általános gyógyírnak tekintették az angol iparvárosok szo-
        ciális, gazdasági és városépítészeti gondjainak kezelésére.
           A városok megújítása Nagy-Britanniában a partnerség négy szervezeti típusának
        alkalmazásával hozható összefüggésbe:
          —   partnerség az épít őipari szektorban,
          —   önkormányzati és interkommunális növekedési együttm űködések,
          —   vállalkozási ügynökségek,
          —   kvázi privatizált köztestületek.


                         Partnerségi szervezetek az épít őipari szektorban

          Az észak-angliai városok ipara a hetvenes—nyolcvanas években elveszítette ver-
        senyképességét, melynek következményeként egy id ő után nem rendelkeztek meg-
        felelő infrastruktúrával, épületállományuk leromlott, és magas munkanélküliséggel
        küzdöttek. A hetvenes évek végén az állam és az önkormányzatok tervezési, szociá-
        lis, regionális politikai intézkedésekkel igyekeztek a hanyatlást megállítani, ered-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
    TÉT XVII. évf. 2003     s4            A partnerség jelentőségének növekedése ...        23

    ménytelenül. Végül a válság okát a hiányzó magánpiaci befektet őkben vélték meg-
    találni. Ezért a nyolcvanas évek elején a városmegújítási politika fordulatot vett,
    amely reformban a vezérszerepet a magángazdaságnak kellett átvennie. Tehát a
    partnerség fellendülését ebben az összefüggésben érdemes vizsgálni.
      A public-private partnerségi szervezetek leginkább az épít őipari szektorban jutot-
    tak jelentő séghez, ahol amerikai mintára alakított fejlesztési konzorciumok kezdték
    meg a városmegújítási programok végrehajtását. A partnerségi intézményekben
    általában változóak voltak a magángazdaság és az önkormányzatok közötti er ővi-
    szonyok, de többnyire a magánszféra élvezett némi túlsúlyt. A döntési folyamatok-
    ban az önkormányzatok helye az építésügyi hivatali funkcióból és telektulajdonosi
    szerepből volt levezethet ő. Az építő ipari beruházásokért azonban konkurenciaharc
    alakult ki az önkormányzatok között, aminek eredményeként mindinkább az ingat-
    lanpiac törvényszer űségeinek rendel ődtek alá a képvisel ő-testületek, s csak gyenge
    befolyást tudtak gyakorolni épít őipari és pénzügyi partnereikre annak érdekében,
    hogy a lakásépítések során a szociális felel ősség szempontjait is érvényesítsék. A
    nyolcvanas évek végén hatalmas fejl ődésnek indult ingatlanpiac végül a kilencve-
    nes évek elején összeomlott. Ebben jelent ős szerepet játszott, hogy a boomot — nem
     kevéssé mesterségesen — az állami városfejlesztési támogatások és a spekulatív
     építési tevékenység adókedvezményekben részesítése serkentette, mely eszközök
     nem voltak alkalmasak arra, hogy a gazdasági növekedés motorjává váljanak az
     iparvidékeken. Valójában a folyamat túlkínálatot idézett el ő irodaépületekben,
     bevásárlóközpontokban és szabadid ő-létesítményekben.

                                 Lokális növekedési koalíciók

       Néhány brit nagyvárosban olyan együttm űködések formálódtak, amelyek átfogó
     fejlesztési koncepciók, víziók megvalósítóivá váltak. A partnerség keretei között a
     politikai és intellektuális elitek, az építési vállalkozók, a nonprofit fejlesztési korpo-
     rációk és a helyi gazdasági kamarák kooperációjuk céljául saját önkormányzatuk
     vagy agglomerációjuk gazdasági fejl ődésének irányítását tűzték ki. Ez a jelenség,
     amit lokális fejlesztési mechanizmusnak, lokális governance-nak és helyi korpora-
     tizmusnak egyaránt szoktak nevezni, a nyolcvanas évek közepén a korábbi — a helyi
     közszektor dominanciájával m űködő — urbánus gazdaságfejlesztési paradigmát
     váltotta fel. A mintát ebben az esetben is az észak-amerikai városok második világ-
     háború utáni történelme szolgáltatta, aminek jellemz ője volt, hogy a városok gaz-
     dasági fejlődését érintő döntéseket többé nem a képvisel ő-testületek, hanem part-
     nerségi kapcsolataik révén a helyi elitek hozták meg. Baltimore, Houston vagy
     St. Louis növekedési koalíciói érdekeiket els ősorban a turizmus, a rekreáció, a kul-
     túra és a városmarketing területein koncentrálták. A megtett intézkedések pedig azon
     a meggyőződésen alapultak, hogy minden város akkor tudja az őt kívülről érő veszé-
     lyeket és esélyeket a maga javára fordítani, ha az alkalmas célokat megfogalmazza, és
     a szükséges akciókat kiválasztja. Ezt a gazdaságfilozófiát a nyolcvanas évek Nagy-
     Britanniájában akként fordították le, miszerint a városok jöv ője nem az állami támo-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
        24      Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
         gatási eszközök függvényében alakul, hanem azon képességükön múlik, hogy magu-
         kat a regionális, a nemzeti és nemzetközi gazdaságban el tudják-e ismertetni.
           Az amerikai tapasztalatok átültetése nem volt problémamentes, mivel míg az
         USA-ban a városok gazdasági célkit ű zéseit gyakorlatilag a helyi kereskedelmi ka-
         marák diktálták, addig Nagy-Britanniában az érdekszervezetek legfeljebb tagjaik
         képviseletével voltak elfoglalva, s nemigen igyekeztek a helyi fejlesztési koncepciók-
         hoz kapcsolódni. Végül a növekedési koalíciók a Brit Iparszövetség és a Munkás-
         párt befolyása alatt álló önkormányzatok kezdeményezésére jöttek létre többek
         között Aberdeenben, Glasgowban és Newcastle-ben, mindenekel őtt azzal a céllal,
         hogy a városokat mint szolgáltató telephelyeket meger ősítsék, illetve azokat a mo-
        dern ipari és a vállalkozói szolgáltatások számára vonzóvá tegyék. Összességében a
        város egésze jólétét és egészséges fejl ődését tartották szem el őtt.
          A növekedési koalíciók nem tudták a gazdasági érdekek valamennyi spektrumát
        lefedni, bizonyos csoportok (a szakszervezetek, kiskereskedelmi vállalkozások stb.)
        kívül rekedtek a partnerségi szervezeteken. Emellett a növekedési koalíciók által
        irányított revitalizációs koncepciókra azok a fogyasztási minták nyomták rá bélye-
        güket, amelyek a bankok, biztosítóintézetek, befektetési alapok és multinacionális
        konszernek befektet ői magatartásából voltak levezethet ők. E partnerségi szerveze-
        tek összetétele csak ritkán feltételezett egyenrangú partnereket, inkább arról volt
        szó, hogy egyes szerepl ő k negatív befolyását korlátozzák, vagy pedig habozó
        aktorokat vonjanak be az együttm űködésbe. A nyitott részvétel lehet őségét érzékel-
        hetően felváltotta a szelektív participáció, amin keresztül a döntési folyamatok
        átláthatósága korlátozottá vált. E koalíciók némely elosztáspolitikai döntései ka-
        tasztrofális következményekkel is jártak, mivel azok több városban tényszer űen a
        szociális térszerkezet további polarizációjához vezettek. Végül e fejlesztéspolitika
        olyan negatívumokat is felszínre hozott mind Amerikában, mind Angliában, mint a
        helyi gazdaság autonómiavesztése és diverzitásának csökkenése azáltal, hogy a
        gazdaságtámogató intézkedések túlzott mértékben alárendel ődtek a nemzeti és
        nemzetközi pénzügyi szervezetek érdekeinek, illetve a források és technikák rövid
        távú optimalizálásának.

                                      Vállalkozási ügynökségek

         A nyolcvanas években Tyne és Wear régió vált a régi iparvárosok megújítására
       szervező dött vállalkozói ügynökségek mintaterületévé. Az érdekelt önkormányza-
       tok elkötelezték magukat egy egész sor vállalkozási ügynökségben, melyek részben
       az agglomerációk egészében, részben a városokban és városrészeikben fejtették ki
       tevékenységüket. Az ügynökségek általános profiljuk mellé (kisvállalkozások indu-
       ló támogatása, képzési programok szervezése, iparterületek kialakítása) rendszerint
       speciális kínálatot is kifejlesztettek, mint az üzleti tanácsadó centrumok m űködteté-
       se, marketing tanácsadás és menedzsment-képzés, projektek csökkent munkaképes-
       ségűeknek, fiatalok és n ő k vállalkozás-alapításának támogatása stb.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

     TÉT XVII. évf. 2003     s4            A partnerség jelentőségének növekedése ...        25

       A vállalkozási ügynökségek szabályszer űen az önkormányzatok, elkötelezett vál-
     lalkozások, valamint a Munkaügyi Minisztérium képzési és vállalkozási tanácsai-
     nak (Training and Enterprise Councils) együttm űködésén épülnek fel. Az ügynök-
     ségek közül jól érzékelhet ő például a Tyneside Gazdaságfejlesztési Társaság
     (TEDCO) működésén, milyen sokféle szervezet részvételének köszönhet ők az elért
     eredmények: az 1991/92. költségvetési évben személyileg és pénzügyileg 67 olyan
     intézmény támogatta a társaságot, mint a British Coal (Brit Szénipari Társaság), a
     British Steel (Brit Acélipari Társaság), különböz ő bankok, az Európai Szociális
     Alap, a régió képzési és vállalkozási tanácsa (TEC).
        Ezeket az adókedvezményekben részesül ő nonprofit szervezeteket a magángazda-
     ság és közszektor közösen finanszírozza abból a célból, hogy a vállalkozói szelle-
     met és vállalkozás-alapítási kedvet er ősítsék. Legfontosabb ügyfeleik a vállalkozá-
     sok alapítói, a kisüzemek, továbbá a másik oldalon a munkaer őpiacon hátrányos
     helyzetűek (képzetlenek, hosszú távon munkanélküliek stb.). Az ügynökségek nem
     mellékesen arra is koncentrálnak, hogy a régióbeli sokféle megújítási iniciatíva
     koordinációja érdekében olyan hálózatot építsenek ki, amely a közös akciótervek-
     ből, a tanácsadó központokból, a különféle pénzügyi alapokból stb. áll.
        Noha az ügynökségek munkáját az állam és az önkormányzatok egyaránt kedve-
     zően ítélik meg, elérhet ő eredményeik mégis korlátozottak. A helyi gazdaság a
      számukra kijelölt szerepet meglehet ős kétkedéssel szemléli, mivel e társaságokhoz
      újfajta felel ősségi és finanszírozási kötelezettségek társulnak. A legtöbb fejlesztési
      ügynökséget függelmi viszony köti különféle állami fejlesztési programokhoz, s
      ezzel összefüggésben az eddigiekben nehézséget jelentett számukra, hogy a piacról
     prominens vezet ő személyiségeket nyerjenek meg tevékenységükhöz.             Elégtelen
      anyagi és humán er őforrás mellett az ügynökségek erejéb ől eddig csak kislépték ű
      projektek megvalósítására futotta.

                                  Kvázi-priv' atizált köztestületek

        A kvázi-privatizált köztestületek a konzervatív brit politika jellegzetes jelenségei.
     Janus-arcú szervezeteknek nevezhet ők, mivel állami feladatokat végeznek, részben
     közjogi alapon szervez ődnek, és állami pénzekb ől finanszírozódnak, miközben veze-
     tőtestületeikben a magángazdaság képviselői vannak túlsúlyban. A Training and
     Enterprise Council-ok (TEC — képzési és vállalkozási tanácsok) tipikus példáját
     adják ennek a szervezettípusnak, amelyben magánjogi társaságokat találunk, s ve-
     zető testületük kétharmad részben a helyi gazdaság képvisel őiből kerül ki. A szak-
     szervezetek, önkormányzatok és más társadalmi szervezetek kisebbséget alkotnak
     összetételükben. A tanácsok nem új alapítású intézmények, mert 1989-ig jogel őd-
     jüket a Munkaügyi Minisztériumhoz tartozó nemzeti képzési hivatal helyi szerveze-
     ti egységei alkották állami képzési programok megvalósítására. Azonban a központi
     kormányzás debürokratizálásának és rugalmassá tételének jegyében, 1989-ben
      felváltotta őket a TEC-ik hálózata.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
       26      Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
         A konzervatív kormányzási periódus kétségkívül kvázi privatizált szervezeteiként
       tartják még nyilván az Urban Development Corporation-ket (UDC — városfejlesztési
       társaságok). Ugyanis 1980 óta a központi kormányzatnak jogában áll olyan város-
       fejlesztési területeket kijelölni, mint a kihasználatlan kiköt ői területek, egyéb parla-
       gon hagyott iparterületek jellemezte térségek, illetve olyan városi övezetek, ame-
       lyeket a ki nem elégítő tercier és kvaterner funkciók jellemeznek. A költségvetési
       pénzekbő l finanszírozott városfejlesztési társaságok egy kötött, 10-15 éves id ő-
       szakra — az önkormányzatok helyébe lépve — felel őseivé válnak a kijelölt területet
       érintő megújítási folyamatnak, miközben csak a környezetvédelmi minisztérium-
       nak, továbbá a parlamentnek tartoznak elszámolással. Ellenben az önkormányzati
       képvisel ő -testületek felé nincs számadási kötelezettségük.
         A kormányzati irányítás fenntartását jelképezi, hogy a környezetvédelmi minisz-
       ter jogosult kinevezni a városfejlesztési társaságok igazgatóságát, amely kétharmad
       részben a piaci szféra, különösképpen az épít ő ipar és a pénzügyi szektor által rep-
       rezentált, míg az önkormányzatok képvisel ői kisebbségben vannak a grémiumban.
       A társaságok mégsem tekinthet ő k a kormány kizárólagos szervezeteinek, hiszen
       mű ködésük során óhatatlanul követik a tagjaik által indirekt módon képviselt válla-
       latok és intézmények érdekeit is. Problémaként jelentkezik viszont, hogy a közép-
       osztály és a fejlesztésre kijelölt területek szomszédságában fekv ő lakóövezetek
       igényeit eddig kielégít ően nem vették figyelembe.
         A fejlesztő társaságok m űködése els ő periódusának elemzése arra az eredményre
       vezetett Nagy-Britanniában, hogy tévedésnek min ősült vakon hinni abban, hogy a
       városépítészeti zászlóshajó-projektek és az általuk kiváltandó impulzusok a helyi
       gazdaság megújulásához vezetnek. Tehát ez a fejlesztési politika nem feltételezte a
       strukturális átalakulás aktív irányítását. Számos fejlesztési térségben egyoldalú
       fejl ődési modellek kitermel ő déséhez vezetett az ingatlan- és pénzügyi szektor do-
       minanciája, a szolgáltatói szektor nagyberuházásait el őnyben részesítő befektetés-
       támogató politika, és nem utolsó sorban az a tény, hogy a programokat a lokális
       érdekek kirekesztésével valósították meg (Kletzander 1995).

                                           Következtetések

         A bemutatott intézményi modellek összegzéseként megállapítható, hogy az álla-
       mot az az igyekezet vezérelte, hogy az önkormányzati kompetenciát újradefiniálja,
       a bürokrácia csökkentése és az önkormányzati m űködés megszorítása érdekében
       szű kítse azt. Ezen a szemléleti alapon keresztül érthet ő meg az önkormányzati tes-
       tületek marginalizálódásának folyamata a brit várospolitikában és a lakásépítésben.
       A képviseleti demokráciában a testületi befolyás csökkenése nyilvánvalóan demok-
       ráciadeficithez vezet. A képviseleti demokrácia m űködési terének szűkülése (priva-
       tizáció, dereguláció, pénzügyi megszorítások, a public-private partnerség meger ő-
       södése) viszont — egyes vélemények szerint — nem feltétlenül vezet legitimációs
       problémákhoz (Kletzander 1995). Legalábbis abban az esetben nem, ha az állam-
       polgárok helyeslésével párosul, mivel a demokráciadeficit valamilyen módon kom-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
     TÉT XVII. évf. 2003     s4             A partnerség jelentőségének növekedése ...       27

     penzálódik. Egyfel ől a hiányzó önkormányzati kontrollt ki tudja egyensúlyozni a
     másfajta feladatszervezéssel elért hatékonysági optimum. Másfel ől olyan önkor-
     mányzaton kívüli, de messzemen ően autonóm döntési struktúrák születnek, melye-
     ken keresztül a helyi szerepl ők cselekv őképessége legalábbis részben biztosított.
     Tanulságként ellenben megfogalmazható, hogy a gyenge érdekérvényesít ő képes-
     séget birtokló hátrányos helyzet ű csoportok és térségek ezekhez vagy egyáltalán
     nem, vagy csak korlátozottan férnek hozzá. Vagyis a felsorakoztatott különböz ő
     intézményi keretek között levezényelt fejlesztési projektek szociális problémákra
     kevéssé tudtak reagálni.
       A részvétel vizsgálata mellett egy másik aspektust jelent a partnerségi szervezetek
     felett gyakorolt állami ellen őrzés kérdése, ami úgyszintén megszorítások közepette
     tud érvényesülni. Ennek több magyarázata adódik: a szervezeti formák komplexitá-
     sa, cselekvési és mérlegelési szabadságuk, egy kisebb csoporthoz köt ődő koopera-
     tív vezetési stílusuk, és az abból következ ő sajátos szervezeti dinamika.
       Természetesen a társadalom térbeli polarizációja, és ezzel összefüggésben a vá-
     rosok tényleges egységének megsz űnése els ődlegesen nem a városmegújítási prog-
     ramok vagy a partnerség megjelenésének számlájára írandó. Viszont azok a partner-
     ségi szervezetek, amelyek működésük révén a szociális kirekesztettséget nem csök-
     kentik, hanem fokozzák, a társadalmi egyenl őség elvére tekintettel nem min ősíthetők
     eredményesnek. Még akkor sem, ha a régen iparosodott térségek szerkezetátalakítása
     során annak a tőkének a szempontjaira is figyelemmel kell lenniük, mely csak azokba
     a területekbe és ágazatokba hajlandó invesztálni, amelyek megtérüléssel kecsegtetnek.
       Szemmel láthatóan, a public-private partnerségért való feltétel nélküli lelkesedés
     a tények oldaláról nem indokolt. Nem csupán brit problémáról van szó, bár a köz-
     szektor privatizációja és deregulációja sokkal el őrehaladottabb folyamat ott, mint
     például Németországban. Az azonban bizonyos, hogy a közszektor visszavonulása
     a szociális és gazdasági felel ősség területeir ől nem alternatívája a fejlesztéseknek
     keretet nyújtó, demokratikusan legitimált közigazgatási és tervezési tevékenység-
     nek. Egy igen figyelemre méltó tanulsága a folyamatnak, hogy kizárólag a megfele-
     lő hatásköri felhatalmazással és mozgástérrel bíró önkormányzatok válhatnak a
     piaci szektor meghatározó szerepl őinek partnereivé.

     A strukturális politika regionalizációja — avagy a régiók felértékel ődése

       A regionalizálásnak kétféle fogalma ismert a német területi tudományokban (ARL
     1999). Ezek közül az egyik a régiónak mint politikai-adminisztratív szintnek a
     társadalomirányításban való felértékel ődését fejezi ki, tehát els ősorban nem a régiók
     lehatárolásával van elfoglalva, hanem a régiók kormányzási teljesítményének kérdé-
     seivel. Ez pedig összefüggésben van a modern államnak azzal a magatartásával,
     hogy szelektív módon visszavonul az általa vállalt feladatok intézését ől, és a prob-
     lémamegoldásban való közrem űködést regionális szintre transzformálja, illetőleg a
     regionális szerepl őkre ruházza. Ezt a folyamatot a központi szintr ől induló
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
       28      Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
       regionalizálásnak is hívják. A regionalizálás egyúttal új intermediális funkciókat
       vesz át az állam, az önkormányzatok és a privát szféra között. Vagyis az ágazatilag
       szervez ődő politikai struktúrákba területi integratív és innovációs funkciók épülnek
       bele, ami által erő södnek a közigazgatási-politikai döntésekben a területi szemlélet ű
       keresztirányú kapcsolatok. A területi politika gyengesége általában abból fakad,
       hogy a szektorális széttagoltsággal szemben csupán puha, az intézményesültség
       alacsonyabb fokán álló eszközöket tud bevetni. Németországban ilyennek tekintik
       az ún. regionális konferenciákat, a regionális fejlesztési ügynökségeket, s a külön-
       féle ún. regionális kerekasztalokat, mint a területi szint ű érdekegyeztetés viszonylag
       új intézményeit.
         A föderatív államberendezkedés ű Németország a regionalizáció címszava alatt
       nem nyúlt hozzá a történelmileg kialakult közigazgatási területbeosztásához, a
       regionalizáció jelensége adott régió belső erőforrásainak mobilizálásaképpen a
       regionális kooperáció vonatkoztatási kerete lett. Ennek két megnyilvánulási formá-
       ja különböztethető meg, az egyik az ún. fölülről iniciált regionalizáció, azzal a
       céllal, hogy a régiók szintjén berendezett regionális konferenciák eredményeként
       regionális fejlesztési koncepciók szülessenek, melyek alapján felállíthatók legyenek
       a regionális cselekvési programok. A másik jelenség az án. alulról építkező
       regionalizáció, amikor a regionális szerepl ők maguk kezdeményezik a „kerek-
       asztalok" és konferenciák létesítését fennálló problémák, konfliktusok feloldására.
       Az utóbbiak alapvet ő megkülönböztet ő jegye a fölülről vezérelt intézményekhez
       képest, hogy projektlépték ű kooperációkat fognak át, és m űködésük csupán az
       azokban közvetlenül érintett szerepl ők bevonására terjed ki. Ez gyakorlatilag az
       önkormányzatok együttműködését jelenti egyfel ől az egyes községek erejét megha-
       ladó közlekedési és ellátási problémák kezelésében, másfel ől a térségi vagy regio-
       nális összefogással hatékonyabban megoldható feladatokra, mint technológiacent-
       rumok, hulladéklerakók létesítése, illetve közös gazdaságfejlesztési és marketing-
       stratégia kialakítása stb.
         Tehát a regionalizmus mindkét típusa újfajta cselekvési közösséget hoz létre ré-
       giószinten, a fejl ődésért viselt együttes döntési felel ősség kialakulását reprezentálja.
       Ezt a folyamatot az újabb és újabb feladatokhoz és problémákhoz való alkalmazko-
       dási kényszer generálja, ami a regionális és lokális aktorok eddig ismeretlen külön-
       féle kombinációit és szervezeti formáit termeli ki. Természetesen a regionalizáció
       amplitúdója egészen a devolúcióig terjedhet, amikor az államok akár új regionális
       közjogi testületeket is kiépítenek.
         A regionális kooperációkról már számottev ő tapasztalat áll rendelkezésre. A part-
       nerségi szervezetek néhány tipikus jellemvonása összegezhet ő (ARL 1999):
         — Küls ő ösztönzés vagy cselekvési kényszer hiányában nem jön létre politikai-
           adminisztratív jellegű önigazgatásra való hajlandóság, illetve készség. Az
           alulról jöv ő regionalizmus els ő soron akut problémák következményének te-
           kinthető, míg a fölülről szervez ődő regionalizmust mindenekel őtt külső ösz-
           tönzők indukálják, primér módon a pénzforrások min ősülnek ilyennek. S ami
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

     TÉT XVII. évf. 2003     s4            A partnerség jelentőségének növekedése ...        29

         sajnos hazánkban is negatív tapasztalat, hogy a támogatások formájában érke-
         ző külső ingerek az egyes ágazatoktól származnak, így a kooperáció általában
         egyoldalúan az adott ágazat igényeinek kiszolgálására, vagyis szelektív mó-
         don (témára, szerepl őkre, célokra stb. irányulóan) születik meg.
       — A partnerségi együttm űködések általában három struktúrát ölelnek fel, úm. a
         materiális infrastruktúrát (forrásokat, titkárságot stb.), a szociális struktúrát
         (személyeket és interakciós formákat), végül egy ún. szuperstruktúrát, ami az
         értékmintát, a meggy őződést, a cselekvési normákat érinti.
       — A felülrő l indukált regionalizmus esetén hátrányt jelent, hogy a szükséges há-
         lózati minő séget, a partnerek közti bizalmat és kollektív gondolkodást csak
         nehezen lehet megteremteni. A kötelezettségvállalási hajlandóság is csökken,
         amint a vállalások konkréttá válnak. Az alulról kezdeményezett regionalizmus
         ezzel szemben az aktorok magasabb elkötelezettségét eredményezi. A regio-
         nális együttműködési struktúrák relatív eredményessége a valós munkaszinte-
         ken jelenik meg, mint a munkabizottságokban vagy a szakért ői hálózatokban.
       A bemutatott regionalizációs típusok közül számunkra a fölülr ől, a decentralizá-
     ció jegyében induló regionalizmus releváns, amikor az állam árnyéka rávetül a
     horizontális együttműködésekre, mert befolyását a regionális szintre leadott felada-
     tok tekintetében meg kívánja őrizni, illetve a fiskális krízis id őszakában a felel őssé-
     get és terheket tovább akarja hárítani. Ebben a konstellációban tehát felfedezhet ő ,
     hogy a decentralizált egységek a központi szinthez köt ődnek. S ami még érdekes-
     sége a jelenségnek, hogy az általános értelemben vett régió léptéke elvileg nem
     központi kérdés, hiszen csupán a cselekvés keretét szolgáltatja. Az aktuális régió
     lehatárolásáról a kooperáló aktorok vagy pedig az állam központi szervei jogo-
     sultak dönteni.
       A funkcionális regionalizáció törékenységét az adja, hogy fennálló intézmények
     együttműködési készségén múlik, illetve azon, hogy hajlandók-e hatáskörökr ől és
     eszközökről az új regionális szervezetek javára lemondani. Vagyis a kooperáció
     problémamegoldó kapacitása a benne résztvevők hozzáállása oldaláról korlátozott,
     a regionális cselekvés már fennálló szervezetek árnyékában tud csak formálódni.
     Tehát a partnerségi szervezet öndinamikára akkor tesz szert, ha hatékonyan képes
     feladatait megoldani, ahhoz viszont nélkülözhetetlen, hogy a régió hatalmi tényez ő-
     it be tudja vonni tevékenységébe. A vizsgálatunk tárgyává tett, fölülr ől kezdemé-
     nyezett regionalizáció esetén az állami szervek az irányítást messzemen ően kézben
      akarják tartani, és arra törekszenek, hogy a „régiót" el őkészítő vagy tanácsadó
      munkabizottsági minő ségben vonják be a döntésekbe. Ez tulajdonképpen a struktú-
     rapolitika regionalizálásának stratégiája a kelet-német tartományokban, továbbá
      Hessenben és részben Schleswig-Holsteinben. A partnerségi intézmények pedig több-
      nyire gyengén szervezettek, ezért hálózatokon keresztül próbálnak hatékonnyá válni.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

       30     Somlyódyné Pfeil Edit                                    TÉT XVII. évf. 2003     s4

            A regionális konferenciák mint a területi szintű érdekegyeztetés
                                       színterei

          Az utóbbi évtized folyamatait mérvadó szakemberek akként sommázzák, hogy „a
       kooperáció evolúcióját éljük" (Fürst 1994, 184), melynek során az együttműködés
       azon puha formái lépnek el őtérbe, melyek a részt vev ő szerepl őknek széles körű
       autonómiát garantálnak. Ez történik az úgynevezett regionális konferenciák alkal-
       mazásakor, melyek az endogén fejl ődési potenciál kiaknázásával regionális szinten
       strukturális változásokat kell, hogy indukáljanak. E modellnek Észak-Rajna-
       Wesztfália vált mintaállamává. Az alkalmazott módszer központi kérdése, vajon a
       szilárdabb intézményi struktúrákat nélkülöz ő hálózatszerű intermediális szervezetek
       hatékonyak tudnak-e lenni? S talán még ennél is fontosabb, vajon lényegüket te-
       kintve a regionális konferenciák kommunikációs és együttm űködési formákat vagy
       pedig politikai döntésel őkészítő funkciót testesítenek-e meg?
          Észak-Rajna—Wesztfáliában 1987 óta követik a struktúrapolitika regionalizásának
       metodikáját, mégpedig kezdetben a Montánrégió Kezdeményezés keretei között. A
       szövetségi állam és a tartományok felel ősségi körében megfogalmazott cél az volt,
       hogy a strukturális átalakulás el ősegítésére a fellelhet ő közpénzeket hatékonyan
       koncentrálják, és szövetségi forrásokkal egészítsék ki. Ez alapjaiban nem jelent
       mást, mint a fennálló támogatások fókuszálását. A program eredetileg az acélipari
       és a szénbányászati válság sújtotta régiókat fogta át, s csak a kés őbbiek során ter-
       jesztették ki hatókörét a tartomány valamennyi régiójára. Ezzel egyidej űleg a jövő-
       orientált kezdeményezések vonatkoztatási kerete megsz űnt a támogatástechnikai
       szempontból jól működő munkaerő-piaci régió lenni. Ennek magyarázata, hogy a
       tartományi kormány arra az álláspontra helyezkedett, miszerint a regionális er ők a
       már kialakult munkakapcsolataik bázisán a regionális kormánykerületeken — mint
       államigazgatási és NUTS 2 téregységeken — belül találjanak egymásra.
          1990-ben kormányhatározat született többek között arról, hogy a 15 régióban re-
       gionális fejlesztési koncepciók kidolgozását eredményez ő regionális konferenciákat
       kellett megszervezni az adott régió középtávú fejlesztési irányvonalainak meghatá-
       rozására, továbbá az állami, illet őleg tartományi politikával való együttm űködés
       érdekében. A tartomány tehát felszólította a régiókat a regionális felel ősségvállalás-
       ra, egyéni kezdeményezés és kreativitás kifejtésére, a regionális együttm űködés
       erősítésére és saját beruházások végrehajtására. A regionális konferenciák tekinte-
        tében a résztvev ők körének meghatározása a régiók joga lett. M űködésük során a
        konszenzus kialakítása elvárás volt, amihez kapcsolódott az eltér ő vélemények
       dokumentálásának kötelezettsége.
          Az ágazati politikákkal folytatandó koordináció szervezeti kereteinek továbbépí-
        tése céljából egy interminiszteriális munkacsoport felállítására is sor került, mely a
        régiók számára kontaktszervezetet létesített tartományi szinten. Ezzel egyidej űleg a
        kormány felhívta az ágazati főhatóságok figyelmét arra, hogy strukturális politikai
        intézkedéseiket erőteljesebben igazítsák a regionális fejlesztési koncepciókhoz.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

     TÉT XVII. évf. 2003     s4            A partnerség jelentőségének növekedése ...        31

     A regionalizált gazdaság- és strukturális politika legf őbb koordinátora a gazdasági
     minisztérium lett. A stratégiaváltás egyik oka az volt, hogy a korábbi projektorien-
     tált és az ágazati programok célmeghatározásait követ ő fejlesztési politika ellené-
     ben győzött a programozás elve, a programfügg ő és a strukturális politikai elveket
     jobban kielégítő stratégia. Összességében nem nyíltak meg új fejlesztési alapok,
     hanem a nagy számú meglév őnek — köztük az Európai Unió Strukturális Alapjából
     származó forrásoknak — más elvek mentén történ ő koncentráltabb felhasználása
     következett be.
        Az elmúlt években napvilágot látott értékelések azonban óva intenek attól, hogy a
     partnerség elvét, amit Észak-Rajna—Vesztfália tartomány is el őszeretettel alkalmaz,
     minden tekintetben fetisizáljuk (Potratz 2000). A 15 régió regionális konferenciái-
     nak szervezeti összetétele egymáshoz képest nagy variabilitást mutat, ami mind a
     részt vev ő szervezetek körére, mind pedig bels ő szereposztásukra igaz. Megállapít-
     ható, hogy több mint egy évtized alatt igen jelent ős volt a közigazgatás szerepe a
     konferenciákon belül, s őt az önkormányzatok alapító tagoknak számítottak. Egyes
     regionális konferenciák tagstruktúrájára kifejezetten az „exkluzív" jelz őt használ-
     ják, mivel azokban meghatározóvá váltak a régió politikai és közigazgatási csúcs-
     vezetői. Ebben a tekintetben fontos szempontnak számított az önkormányzatok
     közötti hatalmi egyensúly biztosítása, valamint a kormánykerület elnökének mint az
     államigazgatás képvisel őjének teherhordó szerepe. A konferenciák másik hányada
     ezzel szemben tagoltabb összetételt mutat, mivel a gazdaság és a társadalom képvi-
     selői markánsabban jelen vannak benne. Itt a sok szerepl ő dilemmáját egy sz űk
      irányító grémium megalakításával hidalták át, ami egyúttal hathatós eszköznek
     bizonyul a számtalan részérdeknek a döntéshozásba történ ő közvetlen becsatorná-
     zódásával szemben. Ez a megoldás ugyanakkor egyértelm űen biztosítja a domináns
     szerepl ők érdekeinek érvényesülését, ami miatt „inkluzív" modellnek hívják. A
     hatalmi egyensúly megteremtése a különböz ő célból megalakított munkabizottsá-
     gok útján történik meg, ami a konfliktusok csökkenéséhez, valamint az együttm ű-
     ködési készség növekedéséhez vezetett az elmúlt id őben.
        Az aktorok közötti szerepmegosztás eltér ően alakul a két modell esetében. Az
     exkluzív regionális konferenciák kevéssé differenciált bels ő struktúrával rendel-
     keznek, mivel a megalakított munkabizottságok szorosan köt ődnek a főtestülethez,
     illetve annak hatalmi viszonyait kell visszatükrözniük. Ez a mechanizmus megaka-
     dályozza bármely bels ő érdekcsoport önállósulását, az egész koncepcióalkotási
     folyamat a konferencia ellen őrzése alatt zajlik. A másik, inkluzív partnerségi mo-
     dellben kizárólag a sz űk irányító testület mint hatalmi centrum birtokolt világos
     hatásköröket, melynek eredményeként maga a konferencia tanácsadói funkcióba
     kényszerült. Az utóbbi önállósodása, avagy öndinamikájának létrejötte fel sem
     merülhetett, így a mérlegelési és a tervezési tevékenység inkább informális módon
     folyt. A Keleti Ruhr-vidék régióban a politikai centrumszerepet például az ún.
     regionális bizottság töltötte be, mely a regionális fejlesztési koncepció elfogadása
      után mint egyedüli regionális szerv fennmaradt, míg a regionális konferenciát épp-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
       32      Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
        úgy, mint a munkabizottságokat feloszlatták. Két másik nem Ruhr-vidéki régióban
        a konferenciák hasonló sorsra jutottak.
          A strukturális politika regionalizálása alapjaiban a partnerség elvén épül föl,
        amely tényez őnek a politikatudományi vitákban a regionalizációs politika tekinte-
        tében általában centrális jelent őséget szokás tulajdonítani. Ami a regionális konfe-
       renciákat illeti, a tapasztalatok szerint a politikai döntéshozásban a különféle társa-
       dalmi csoportok tényleges szerepe mindenkori szervezeti és participációs képessé-
       gük függvényében alakul. Ugyanis a társadalmi szervezetek többnyire szervezeti,
        személyi és bizonyos szempontból pénzügyi problémákkal küzdenek, ami gátját
        képezi annak, hogy a részvétel lehet őségében rejl ő valós esélyt ki tudják aknázni.
        A társadalmi részvétel Észak-Rajna—Vesztfália régióiban stratégiai érték űnek bizo-
        nyult, mivel meger ősítette a központi szerepl ők status quo-ját. A környezetvédelmi,
        a jóléti szövetségek, a n ők egyenjogúságáért harcolók egyesületei esetében gyakor-
        ta hiányoztak a szakmailag és politikailag kompetens szakért ők, ami abból a hely-
        zetből is fakadt, hogy tartalmilag mindenekel őtt gazdasági kérdésekr ől folytak az
        egyeztetések a konferenciák keretei között.
          A regionális konferenciák döntési eljárásaiban — a közigazgatási szerepl ők mellett —
        a gazdasági érdekeket, illetve a vállalkozói szférát megjelenít ő kereskedelmi és
        iparkamara tudott befolyásos pozícióba kerülni. A nem gazdasági érdekeket képvi-
        sel ő társadalmi aktorok bevonása, noha igazolni tudta a széles kör ű partcipáció
        tényét és legitimálta a döntéshozást, valójában e szervezetek a többi taggal egyenl ő
        és kielégítő politikaformálási és befolyásolási lehet őséget nem birtokoltak. Hasonló
        állapítható meg a szakszervezetek pozíciójáról is. Ők sem tudták kiaknázni a felkí-
        nált tripartit szervezeti modell el őnyeit, s az er ős szervezetek mellett hátrányt szen-
        vedtek érdekeik figyelembevétele során, mivel részvételük tartalmát tekintve egy
        szűk területre (munkaer ő-piaci és képzési intézkedésekre) korlátozódott. Így a tár-
        sadalmi erők beemelése a strukturális politika kollektív akaratképzésébe világosan
       jelzi a részvételi képesség tartalmi problémáját (Kremer—Ziegler 1993), illetve a
        participáció csapdáját (Potratz 2000).
          A kooperációnak koordinációval kellett társulnia, ám egyes régiókban a negatív
        koordináció dominált, vagyis a regionális konferencia tagjainak primer célja gya-
        korta a konfliktusok elkerülése volt, nem pedig a politikai célkit űzések pozitív
        megközelítésben történ ő egyeztetése. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy miután
        a szervezeti struktúrákat és az eljárási rendet maga a m űködés termelte ki, és nem
        álltak rendelkezésre explicite rögzített döntési szabályok, amolyan „lusta" kompro-
        misszumok születtek. Többnyire megegyezés volt a szerepl ők között egyfel ől ab-
        ban, hogy nem vehet ő fel olyan projekt, amely bármely konferenciatagnak hátrányt
        okozhat, másfel ől, amennyiben nem fogalmazódott meg ellenvélemény, a konszen-
        zus fennálltát adottnak vették. Ez a döntéshozatali metodika nyilvánvalóan nem
        kedvezett az innovatív kezdeményezéseknek.
          A folyamattal megcélzott regionális identitás létrejötte csupán korlátozott mér-
        tékben érzékelhet ő . Ezzel is magyarázható a szimptóma, hogy mindez ideig pénz-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

    TÉT XVII. évf. 2003     s4             A partnerség jelentőségének növekedése ...       33

    ügyi ösztönz őktől független együttm űködés csak elvétve valósult meg a regionális
    jövőkép megfogalmazására. Profánul fogalmazva, a partnerségi együttműködés
    kötőanyagát a pénzhez való hozzáférés lehet ősége szolgáltatta. A kialakult regioná-
    lis hálózatok és cselekvési mechanizmusok bizonyították, hogy az új, komplex
    szervezeti formák akkor lehetnek m űködőképesek, ha központi szinten is megvan-
    nak a komplementer struktúrák. A valóságban a régiókban mobilizált endogén
    fejl ődési potenciál inkompatibilisnek mutatkozott a központi ágazati programokkal,
     melyek egészen más logikát követnek. További problémát jelentett, hogy alulbe-
    csülték a regionalizációs mechanizmus m űködtetéséhez szükséges intézményi és
     szervezeti infrastruktúrát. A Gazdasági Misztérium volt az egyetlen koordinációs
     forgatókorong az Európai Unió, a szövetség, az ágazatok és régiók között. A f őha-
     tóságnál létesített hivatal a f őhatóságok önkéntes együttm űködési készségére volt
     ráutalva, végül nem is tudott intézményesen elismert, és a bels ő tartományi kor-
     mányzati információs és döntési folyamatokkal összekapcsolt hadállásokra szert
     tenni. A koordináció mindvégig esetlegesen alakult.
        A regionális konferenciákat a hálózat jelleg ű szervezetek közé sorolják, bár a po-
     litikai hálózatokra vonatkozó általános ismeretek csak korlátozottan alkalmazhatók
     rájuk. A nemzeti szinten szervez ődő hálózatok lényege, hogy a kollektív problé-
     mamegoldás zászlaja alatt együttm űködnek az állami politikaformálásban, annak
     érdekében például, hogy a formális döntéshozókra befolyást gyakoroljanak. Ezzel
     szemben a tárgyalt regionális konferencia-típus a tagok saját m űködési szférájában
     kíván kollektív cselekvést lehet ővé tenni. Vagyis az önálló regionális koncepció
     felállítása után, illetve alapján megkívánja, hogy az aktorok saját régiójuk fejleszté-
     se érdekében projekteket dolgozzanak ki. Az átkötés viszont az állami politika és a
     regionális fejlesztés között meglehet ősen bizonytalan. Az állami kontroll egyfel ől
     erőteljes, hiszen a fejlesztési koncepciót az állam képviseletében fellép ő kerületi
     tervez ő tanáccsal meg kell vitatni, majd a tartományi kormány elé kell terjeszteni,
     másfel ő l viszont ellentmondásos, mert ezek után a tartomány pusztán ajánlásként
     veszi figyelembe a régió akaratát, támogatási prioritásai és döntései meghozatala
     során teljesen szabad.
        Tehát a fölülrő l iniciált konferenciák a regionális politika módszertanának fejl ő-
     désében mindenképp új fázist képviselnek, de számos kritika éri őket (Fürst 1994;
     Potratz 2000):
       — A regionális konferenciák nem a közös sors szülte spontán formálódó önszer-
         veződései a regionális szerepl őknek, hanem az állam által kezdeményezettek.
       — Janus-arcú szervezetek, mivel mégha kooperatív döntéshozásra is vannak be-
         rendezve, tényszerűen a politikai befolyásgyakorlás fórumai.
       — Számos regionális konferencia alig tudja a résztvev ők társadalmi-emocionális
         kötődését aktivizálni, mivel túlzottan nagy (némelyiknek több mint 200 tagja
         van) és ritkán ülésezik. Inkább saját szervezeteik, mint a témaorientált munka-
         csoportok képesek hálózatszer ű működésre, melyekben többnyire szakembe-
         rek kooperálnak egymással.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
        34      Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
          — Elvileg horizontálisan szervez ődő és a hierarchikus irányítást nélkülöz ő
            együttműködésekrő l van szó, ahol minden szerepl ő egyenl ő . Valójában ez
            csak részigazság, mert mindenképpen kiformálódik egy irányító csoport, má-
             sodsorban dominánsan gazdaságfejlesztési irányultságuk a nem gazdasági ér-
            dekeket a perifériára kényszeríti, harmadsorban a tagok befolyása a konferen-
            ciák eredményeként létrejöv ő koncepcióra egyenl őtlen, alapvet ően hatalmi
            eszközeik (információs apparátusuk, presztízsük, az állami bürokráciához f ű-
            ződő viszonyuk stb.) függvényében alakul.
          — A regionális fejlesztési koncepciók nélkülözik a joger őt, miközben követhetet-
            lenek az állam által alkalmazott jóváhagyási kritériumok.
          — A koncepciók időnként gyenge min őségben készülnek.
          — A regionális konferenciáknak mint szervezeteknek az összetétele vitatható,
            ráadásul alacsony a legitimáltsági fokuk.
          — Általános értelemben hiányosan érvényesül a m űködés demokratikus kontroll-
            ja, különösen a célok teljesülésére vonatkozó ellen őrzés hiányzik.
          Az állam magatartásának megítélése felettébb ellentmondásos. A többségi pozitív
        értékítéletet alkotók véleménye szerint az etatista politika a decentralizált problé-
        makezeléssel a regionális és helyi szerepl ők jobb problémaismeretét és helyhez
        való közelségét igyekezett kamatoztatni a politikai döntéshozási folyamatban, ami-
        től eredményességjavulást várt. S ő t, arra vonatkozóan is voltak várakozásai, hogy a
        régiók és a helyi önkormányzatok, valamint az el őbbiek és az állam közötti sok
        feszültséggel terhelt együttm űködés javul. Más nézőpontból viszont az állam által
        teremtett regionális korporatizmus felfogható ügyes tehermentesít ő stratégiaként,
        aminek során az állam a központi szinten kezelhetetlen problémákat áttolja az al-
        sóbb szintekre. Az ily módon „megrendezett"-nek is titulált korporatizmus kétsé-
        gessé teszi, hogy más lehetséges politikai megoldásokhoz képest ez lenne a legop-
        timálisabb (Heinze—Voelzkow 1991).
          Észak-Rajna—Vesztfáliában 2001-ben a regionális intézményrendszer továbbépí-
        tésérő l született döntés a tartományi tervezési törvény módosításával. A regionális
        tervezésért felel ős kormánykerületekben regionális tanácsokat állítottak fel, me-
        lyekben a járásokban és a járási jogú városokban megválasztott önkormányzati
        képvisel ő k a delegáció elve alapján kapnak helyet. A tanács munkájában a gazda-
        sági és civil szféra tanácskozási joggal vehet részt. A regionális tanácsok felel ősei a
        regionális fejlesztési tervezésnek, továbbá jogukban áll a tartomány számára javas-
        latot tenni regionális jelent őségű támogatási programokra és intézkedésekre. Érde-
        kessége e felhatalmazásuknak, hogy szerepük kiterjed a régióból — többek között a
        regionális konferenciáktól — származó javaslatok figyelembevételére és értékelésé-
        re. Azaz fel vannak jogosítva adott régióban a prioritási sorrend megállapítására
        (Pfaffenholz 2001).
          Tehát a vázoltakból jól kiviláglik a szervezetépítési folyamat két súlyos tanulsága,
        egyfelől, hogy noha az új sütetű regionális tanácsok működésében a partnerség elve
        helyet kapott, a korporációkat és civil szervezeteket a döntéshozó grémiumba a
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

    TÉT XVII. évf. 2003     s4             A partnerség jelentőségének növekedése ...       35

    jogalkotó nem engedte be, másfel ől a több mint egy évtizede az endogén fejl ődés és
    a strukturális politika regionális szint ű összekapcsolásáért felel ős regionális konfe-
    renciák figyelmen kívül maradtak a regionalizálás új periódusában. Ráadásul a
    régiók és regionális tanácsaik határai változatlanul azokhoz a kormányzati kerüle-
    tekhez kötődnek, melyek létjogosultságát a regionális politika vonatkoztatási kere-
    teként a szakemberek id őről időre kétségbe vonják.

                                        Merre tovább?

      A bemutatott angol és német szervezeti modellek világosan jelzik, hogy a partner-
    ség modern horizontális elvének érvényesülése szükséges, de nem feltétlenül elég-
    séges elve a regionalizációnak, s őt az államszerkezeten belül a hierarchikus struktúrák
    tekintetében csupán kiegészít ő jelleggel tud érvényesülni, azok helyébe nem léphet.
      Az utóbbi évtizedben népszer űvé vált az „Európa a régiók Európája" szlogen,
    amihez mind erőteljesebben tapad a régiók versenyképessége fokozásának köve-
    telménye. Ez a jelenség, amely a „városrégiókat", a régióként értelmezett nagyvá-
    rosi agglomerációkat is elérte, nem minden hatásában értékelhet ő egyértelműen
    pozitívan. A régiók és agglomerációk azáltal igyekeznek cselekv őképességüket
    erősíteni a régiók élez ődő versenyében, hogy a helyi kormányzás azon struktúráit
    keresik, amelyek képesek a felmerült súrlódásokat áthidalni és a széttagoltságot
    funkcionális integrációval helyettesíteni. Ennek eszköze az ún. governance, a hori-
    zontális együttműködés és partnerség, amit a régiók nem tehetnek ki a spontán
    fejlődésnek, azt els ődlegesen nekik kell alakítaniuk. Ebben a kényszer ű helyzetben
    azonban bennerejlik a dilemma, hogy a régiók kormányozhatósága abban a mér-
    tékben csökken, amennyire és amilyen módon a küls ő tényez ők általi meghatáro-
    zottságuk növekszik. Másrészt a régióknak ez az alakítóképessége nem eredend ően
    létezik, hanem a kooperációs struktúrák felépítésével együtt fejl ődik ki. A kooperá-
    ciós struktúrák azonban primer módon a szereplők hálózatosodása következtében
    állnak elő, amikor is bizonyos feladatokat együttesen akarnak megoldani, önkéntes
    alapon, de ahol a résztvev őket kemény, egyedileg pozitív költséghaszon-számítások
    motiválják. A hálózatok éppen ezért a legkönnyebben gazdasági problématerületek
    körül bontakoznak ki. Az ekként megszület ő governance-mintákra leginkább a
    mezo-korporatista struktúrák jellemz őek. A mezo-korporatista struktúrák viszont
    olyan regionális szintű döntési struktúrák, amelyekben gazdasági, valamint társa-
    dalmi csoportok és állami, illetve önkormányzati szintek kapcsolódnak össze a
    politikailag legitimált döntéshozási folyamatokban. Ez a politikai minta pedig azt a
    veszélyt rejti magában, hogy a környezeti és szociális érdekek a befolyásoló ténye-
    zők második vonalába kerülnek (Kletzander 1995).
      A partnerségi „intézményeknek" vagy hálózatoknak lényeges módszertani sajá-
    tossága a tárgyalásos eljárás. A konszenzuskeresés metódusát a meggy őzés szolgál-
    tatja. A politikai döntéshozási folyamatokban az információ- és tudáscserének kü-
    lönösen nagy jelentőség jut, ezért tanulási folyamatot, tanulási rendszereket testesí-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
        36      Somlyódyné Pfeil Edit                                      TÉT XVII. évf. 2003       s4
        tenek meg. S őt, ki szokták emelni, hogy a hálózatok erőssége abban áll, hogy meg-
        növelik a szakért ők, illetve a szakértelem befolyásolási esélyét a regionális politika
        alakításában. Ugyanakkor mű ködésük ambivalens, mert amíg a régió szerepl ői
        közötti kommunikáció elmélyítése és információtechnikai szempontú irányítása,
        valamint problémakezelési terek felkínálása a feladatuk, addig eredményesek.
        Amikor viszont döntésel őkészítő rendszerként kellene tevékenykedniük, avagy a
        régiót reprezentálniuk, akkor kényszer űen már létez ő döntéshozó szervezetekhez
        sodródnak, és maguk is keményebb intézményi struktúrákat igényelnének. A nyitott
        szervezeteken belüli konszenzus kialakítása rendszerint a jelenlév ő hierarchikus
        döntési struktúrákat képvisel ők ellenállásába ütközik (Fürst 1994).
           Provokatívnak tű nhet a kérdés, vajon a régiók a tárgyalt értelmezésben csak addig
        bírnak jelent őséggel, amíg az újkeletű társadalmi-gazdasági problémák megoldásá-
        ra jobb kezelési mechanizmusokat nem talál az állam? Ez a megközelítés egyfajta
        pufferszerepet rendel a regionalizációhoz abban a politikai-közigazgatási rendszer-
        ben, melyben az állam a visszavonulás stratégiáját választja (ARL 1999).
           Tehát a funkcionális regionalizmus eddigi nem túlságosan hosszú története sok
        tanulsággal szolgál, ugyanakkor számos kétséget is közvetít. Különböz ő megnyil-
        vánulásai, alkalmazott elvei, intézményei, az államhoz f űződő viszonya még igen-
        csak a vajúdás állapotában leledzik. Ehhez képest Magyarországra vonatkoztatva
        megfogalmazható, hogy a rendszerváltás utáni id őszak regionális politikája az Eu-
        rópai Unió strukturális politikájához kapcsolódó intézmények és m űködési elvek
        kissé klisészerű átvételét mintázta, miközben a regionalizmus lényegi tartalma
        (decentralizáció, partnerség, programozás, koncentráció, addicionalitás, átlátható-
        ság) csak korlátozottan tudott gyökeret verni. Természetesen enyhít ő körülmény-
        ként kell számba venni, hogy a szocializmus lezárulása utáni új tanulási folyamat
        részét képezi a modern jogállam területi politikájának kialakítása. Az nem is kétsé-
        ges, hogy a társadalom és a gazdaság modernizálásának technikáit el kell sajátíta-
        nunk, az azonban már megfontolásra érdemes, hogy az alkotmányos kérdést jelent ő
        általános állami területbeosztásunkat, benne a közigazgatás szerkezetét szabad-e,
        illetve kell-e korántsem kikristályosodott támogatáspolitikai elveknek, illetve prob-
        lémakezelési technikáknak alávetetten módosítani? Feltételezhet ően erre a nagy
        ugrásra csak akkor van szükség, ha a regionalizálás elvén nyugvó modernizáció a
        területi irányításban meggy őző mérték ű hatékonyságjavulást eredményezne, a túl-
        központosított állam lebontását valóságos decentralizáció kísérné, továbbá ha a
        régiók bevezetésével nem egyszerűen a közigazgatási szintek száma gyarapodna.

                                                   Jegyzet

         A tanulmány az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatásával a T037278. számú kutatás kereté-
         ben íródott.
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.

    TÉT XVII. évf. 2003               s4                   A partnerség jelentőségének növekedése ...                             37

                                                             Irodalom
    ARL (Akademie für Raumforschung und Landesplanung) (1999) Grundriss der Landes- und
      Regionalplanung. Verlag der ARL, Hannover.
    Fürst, D. (1994) Regionalkonferenzen zwischen offenen Netzwerken und fester Institutionalizsierung.
                                          3.184-192. o.                                                 —Raumforschung dRaumordn g.
    Fürst, D. (2001) Stadt und Region — Schwierigkeiten, die regionale Steuerung nachhaltig zu machen.
                                                         II. DIFU. 84-96. o.                             —DeutschZi rftüKomunalwisechftn.
    HuuBermann, H.—Siebel, W. (1994) Neue Formen der Stadt- und Regionalpolitik. — Archiv für
      Kommunalwissenschaften. I. 32-45. o.
    Heinze, R.G.—Voelzkow, H. (1991) Regionalisierung der Strukturpolitik in Nordrhein-Westfalen. —
      Blanke, B.—Benzler, S. (Hrsg.) Politische Vierteljahresschrift. 22. Sonderheft: Staat und Stadt.
      Westdeutscher Verlag, Opladen. 461-476. o.
    Kletzander, A. (1995) Public-Private Partnership als Gefahr für lokale Demokratie und Verteiligungs-
      gerechtigkeit? Das Beispiel der Stadterneuerung in Nordengland. — Archiv für Kommunal-
      wissenschaften. I. 119-135. o.
    Kremer, U.—Ziegler A. (1993) Regionalisierte Strukturpolitik und arbeitsorientierte Beratung: Das
      Beispiel NRW. — WSI Mitteilungen. 5.311-317. o.
    Kruse, H. (1990) Reform durch Regionalisierung. Eine politische Antwort auf die Umstrukturierung der
      Wirtschaft. Campus Verlag, Frankfurt/Main.
    Pálné Kovács I. (1999) Regionális politika és közigazgatás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest—Pécs.
    Pfaffenholz, N. (2001) Neue Regionlráte: Impulse für die Entwicklung in NRW? — Raumforschung und
      Raumordnung. 5-6.462-467. o.
    Potratz, W. (2000) Dezentral und koordiniert? Die innenwelt der regionalisierten Strukturpolitik in
      NRW. Rainer Hampp Verlag, München und Mering.
    Reichard, Ch. (1988) Der dritte Sektor. Entstehung, Funktion und Problematik von „Nonprofit"-
      Organisationen aus verwaltungswissenschaftlicher Sicht. — Deutsche Öjfentliche Verwaltung. 3.
    Offe, C. (1984) Korporatismus als System nichtstaatlicher Makrosteuerung? — Geschichte und
      Gesellschaft. 10.234-256. o.
    Schuppert, G.F. (1995) Zur Anatomie und Analyse des dritten Sektors. — Die Verwaltung. 2.
       137-200. o.


               THE GROWING IMPORTANCE OF PARTNERSHIP
                IN REGIONAL AND URBAN POLICY FROM THE
                         1980S UNTIL NOWADAYS

                                          EDIT PFEIL SOMLYÓDYNÉ
       Partnership emerges as a new organisational principal in structural policy, urban policy
     and administrative management, which as a problem solution technique first and foremost is
     needed by the state. Many consider horizontal partnership connected to co-operation as a
     magic word, however neither its concept nor its contain have been clarifled yet. The struc-
     tures of the new co-operation forms among public, private and non-profit sphere spread from
     the loose networks to strictly controlled institutionalised organisations. The subject of the
     study is particularly the so-called top-down initiated regionalism, which takes place due to
     the strong incentive of the state and the operation of which is maintained by the activity of
     the central government respectively. "Arranged Corporativism" demonstrated by the case of
     the United Kingdom and Germany has many difficulties: the exerting of state control is
     uncertain, the operation field of representational democracy is narrowing down, and the
     lifting of the social forces into decision making process raises the question of participation
     ability. Do the application of partnership and its associated values like flexibility, success-
                                       Somlyódyné Pfeil Edit:
A partnerség jelentőségének növekedése a regionális és várospolitikában a nyolcvanas évektől napjainkig.
                              Tér és Társadalom, 17. 2003. 4. 17–38. p.
        38      Somlyódyné Pfeil Edit                                   TÉT XVII. évf. 2003     s4
        fulness or efficiency influence the manageableness of the given region positively in all
        cases? The latter question effects sensitively the planned modernisation of the regional de-
        velopment institutional system in Hungary, whereas legislator has to consider again which
        kind of participation to assure to economic and social sphere in the formation of regional
        policy.