Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
Tér és Társadalom 4. 1990.1: 1-13.
A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
GYÁNI GÁBOR
A város mint tér-adottság tudományos problémaként az 1920-as évek amerikai városszocioló-
giájában merült föl els őként. Az akkor és ott paradigmatikusan megfogalmazott tematika ha-
gyományozódott tovább, megszabva a városi tér fogalmi kereteit. A kifejezetten empirikus vizs-
gálatokra irányuló Chicagó-i szociológiai iskola a modern nagyváros funkcionális övezeteinek,
társadalmi tereinek a feltárását ambicionálta, és arra keresett választ, hogy milyen folyamatok
zajlanak ezen a szerkezeten belül. Nagyon leegyszer űsítve, ez a fajta, nagy hagyománnyal ren-
delkező és ma is virágzó városkutatás a népesség, a városlakók (lakóhelyi) térbeli eloszlását
és annak módosulásait helyezi vizsgálódásai el őterébe.
Nem igényel hosszasabb bizonyítást, hogy a város társadalmi terét nem meríti ki — fogalmi-
lag sem — a csupán a lakóhelyi megoszlást tematizáló szemléletmód. Fölvethet ő, s ma már
gazdag irodalom bázisán eredményesen vizsgálható is a társadalmi tér, mint a legsokrét űbb
egyéni és csoportos tevékenységek kerete és determinánsa, az ilyén min őségében játszott szerep
értelme (tehát a neki tulajdonított jelentés, normatív fogalom) és gyakorlati funkciója. Továbbá:
jelentősen kitágítható, sőt egyenesen kitágítandó a társadalmi tér fogalma azzal a kifejezett cél-
lal, hogy minden (városi) térforma benne foglaltassék. Miben különbözik az utóbb jelzett új
tudományos érdeklődés a „hagyományos" városökológiától? A pusztán csak tematikus különb-
séget gyakorlati példán mutatom be. A lakóhelyi elkülönülésre és a vele kapcsolatos népesség-
mozgásokra koncentráló városszociológia és társadalomtörténet vagy társadalomföldrajz térfo-
galmától elszakadó megközelítés figyelme felöleli a köz- és a magánterek mindegyikét,
vizsgálati problémaként tételezve pl. az utcát, a parkot vagy a kaszinót és klubot. A társadalom-
antropológia kérdésfeltevéseinek hatására a különféle térformák tényleges igénybevételének,
használatuk módjának és s űrűségének a vizsgálatán túl, fontos szempontként merül föl a konk-
rét tereknek tulajdonított jelentés megismerése is. Ennek megfelel ően állíthatjuk a modern
nagyváros kutatása során elemzésünk középpontjába a „köz" és a „magán" dichotóm fogalom-
párját, mint amelyik alapvet ő rendezőelve a szociális tér bármely formájának. Mindezek el őre-
bocsátásával jelezni kívántuk, hogy az itt következ ő gondolatmenet miben és hol jár más úton,
mint a városi tér megszokott kérdésfölvetése.
A köz- és a magántér fogalma és strukturálódása
Európai perspektívában szorosabban a 18. század derekától, végét ől lehetünk tanúi a magán-
és a közélet mind határozottabb szétválásának, kett őjük ellentétbe kerülésének. A szociábilis,
kötetlen társas viselkedés ennek során bekövetkez ő kiszorulása (jóllehet nem maradéktalan el-
tűnése) a nyilvánosság számára fenntartott viselkedésb ől, a „közterekről", egyúttal azt ered-
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
2 Gyáni Gábor TÉT 1990.1
ményezte, hogy az a magánélettel, a családdal vált eggyé, visszaszorult az otthon falai közé,
a legszű kebb privát térbe. Bármennyire is vonzó lenne hosszan taglalni a „köz" és a „magán"
fogalmainak az élet mindmegannyi területén tárgyiasuló differenciálódását, a folyamatot csu-
pán egyetlen összefüggésben vehetjük most szemügyre: a nagyvárosi nyilvánosság funkcionális
átalakulásában.
Mit kell azon érteni, hogy a nagyváros nyilvánosság-szférája funkcionálisan egyszer űsödik,
miközben határozottan elkülönülnek egymástól a kifejezetten a magán és a kifejezetten a nyilvá-
nos viselkedésnek fenntartott téralakzatok? Mindenekel őtt arra kell itt gondolni, hogy pl. az
utcai és egyéb köztér nem tolerálja többé a magánéleti megnyilvánulásokat, vagy legalábbis
csökken minden magánéletinek min ősülő életfunkció ottani megjelenésének az esélye. Holott
a megelőző századokban az utca minden további nélkül egyaránt szolgált a köz- és a magánélet
(persze ekként talán nem is definiált) terepe gyanánt. „Ez a középkori utca — jegyzi meg Ariés
—, akár a mai arab utca, nem ellentétes a magánélet intimitásával; e magánélet küls ő meghosz-
szabbítása, a munka és a társadalmi kapcsolatok családias kerete. Amikor a m űvészek viszony-
lag megkésve megpróbálják a magánéletet ábrázolni, el őször az utcán ragadják meg, miel őtt
követnék a ház belsejébe. Nagyon is lehetséges, hogy a magánélet legalább annyira, ha nem
inkább az utcán zajlott, mint a házban."' .
Az individualizmus szelleme, az intimitás bels ő szükségletté válása, az életviszonyok materi-
ális elemeinek a fejl ődése (a civilizálódás) és egyéb fejlemények nyomán mindinkább megszi-
lárdult a világ küls őre és belsőre szétágazó rendje. A 19. század végén azután szinte általános
az az érzület, hogy az egyes egyént komolyan veszélyezteti, fizikai és erkölcsi tekintetben egya-
ránt sérti az utcai élet nyilvánossága (Bedarida-Sutcliffe 1980). A szóban forgó folyamat az
angolszász országokban válik végletessé (viktorianizmus), jóllehet mindenhol mélyreható kö-
vetkezményekkel jár a nagyvárosok, els ő helyen a fővárosok tárgyi felépítésében és térszerkeze-
tében. Egészen más külső illette meg — stílusát tekintve is — a középületeket, mint a csak
lakás céljára emelt közönséges épületeket; ráadásul az egyik és a másik térbelileg is jól elkülö-
nült egymástól, mint lakónegyed és üzleti vagy kormányzati negyed.
De nemcsak erről van szó. A körút és a sugárút, a 19. századi modern urbanitás e két szimbó-
lumértékű zseniális találmánya s egyúttal megtestesülése, gyakorlati funkcióknak is kiválóan
megfelelt. Túl azon a közismert katonai megfontoláson, hogy az utak kiszélesítésével és a külvá-
rosok rendszertelenül épített negyedein való keresztülvezetésével hatékonyan vessenek gátat
a lázadásra hajlamos városi népesség barrikádépít ő lehetőségeinek, ez a városi térszerkezet (ut-
cahálózat) volt egyszersmind a legmegfelel őbb a nagyvárosi ember- és árutömeg gyors
áramlásához-áramoltatásához is. Az utca e formájával vált valósággá a járm űvek előretörése
a gyalogosok rovására, ekkor és itt vette kezdetét az utcának egyoldalúan a járm űforgalom célja-
ira történő kisajátítása. Ez viszont parancsoló követelménnyé is tette a forgalomban résztvev ők,
az emberek és a járm ű vek összehangolt mozgatását. Ez a szabályozás arra irányult (és irányul
ma is), hogy fennakadás nélkül biztosítva legyen a mozgások koordinált folytonossága. A foly-
tonosság fenntartásának szükségessége min ő síti funkciótlannak a puszta lézengést, a tömeg-
mozgásokat akadályozó „értelmetlen" utcai jelenlétet. Az össze-vissza tartó mozgások koordi-
nálását tekintve pedig az 1905 körül els őként az Egyesült Államokban alkalmazott közlekedési
lámpa hozta meg — távlatosan — a várva várt technikai megoldást. Az így szabaddá tett, ugyan-
akkor megrendszabályozott utcai (körúti és sugárúti) ember- és járm űforgalom ettől a pilla-
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
ÉT 1990.1 A városi mikroterek 3
pattól kezdődően felrúgott minden id ő- és térbeli korlátot; a város összes zugába behatolva a
maga tempóját kényszerítette rá a városlakók id őbeosztására, hogy „mozgó káosszá" változtas-
sa, lényegítse át a modern nagyváros, a metropolisz életét (Berman 1982).
Az imént mondottakból következik, hogy az utca mint a nyilvánosság színtere aligha játszhat
öbbé átfogó szerepet; immáron nemcsak a magánéleti, de a szociabilitást még megenged ő
'közéleti" viselkedésformáknak is mindinkább az ellenségévé alakul át. A találóan a sivatag
épzetével jellemzett századvégi párizsi körút és sugárút 2 mellett, ám térben t őle elkülönülve,
gy kezdtek megsokszorozódni azok a nyilvános társasélet céljait szolgáló közterek, amelyek
majd pótolják az utca kieső nyilvánosságát. Azt nem állítjuk, hogy a modern, a 19. században
zülető nagyváros els őként hozta létre a közterület egymástól egészen elváló, speciális résztevé-
enységeknek fenntartott mikrotereit. Korábban sem volt teljesen ismeretlen, hogy a köztér
adott válfaja egyetlen meghatározott tevékenységet szolgált ki. Ami viszont kétségkívül újdon-
ág, az a specializált terek számbeli megszaporodása és merev "szakosodása" (Hohenberg-
Lees 1985).
A résztevékenységeknek megfelel ő egyfunkciós mikroterek kialakulása mögött dönt ő ténye-
Zőként hatott a munka- és a lakhely terjed ő (véglegessé soha nem váló) szétválása, tudniillik,
ogy a családi gazdaság mind többek életében családi bérgazdasággá, majd családi fogyasztási
azdasággá alakult át, s a munkavégzés térbelileg is az otthonon kívül koncentrálódott. A városi
yflt terek használatát illet ően ennek mélyreható következményei vannak. De túl ezen, városi
arkok, folyó- és tópartok, hegyek és városkörnyéki erd ők stb. adtak fokozatosan otthont a ter-
észeti környezett ől mindinkább elidegenedett városlakók munka utáni id őtöltésének, hogy
természettel való újratalálkozás vágyának hódolhassanak. A hétvégi kirándulás szokásának
lterjedése igen prózai velejárója a modern nagyvárosi ember életvitelének. „A szabadid ős
evékenységek modelljei nemcsak a városon belüli lehet őségek és magatartások változásait tök-
özték vissza, hanem az azon túli környezethez való új viszonyt ís. Ebben az id őszakban (az
920-as években — Gy. G.) az olyan nyílt terekre, minta Casa de Campo vagy a Sierra Navacer-
da, történő kijárások mind divatosabbakká lettek. Hegymászás, síelés és a természetimádat...
ind részei lettek a liberális polgárságot képvisel ő ifjak életmódjának."' — olvassuk egy Mad-
idról szóló tanulmányban.
Továbbá: adott épületek afféle közenteri őrök módján, afé/nyilvánosság keretei között kezdik
elégíteni a társas együttlét, a közvetlen, ám nyilvános érintkezés nem lankadó szükségletét.
tt , ezekben az épületekben rendezkednek be a társadalom vagyoni és presztízs-hierarchiáját
eképező klubok, kaszinók, olvasókörök, munkásotthonok, egyéb társaskörök nyilvánosság-
órumai. Szintén a nyilvánosság zárt térbe kényszerített formájaként honosodik meg a kulturális
ntézmények egész sora, a régóta létez ő szinházakhoz felzárkózó közkönyvtár, képtár, múzeum
agy a cirkusz és századunkban a mozi stb. Látogatóik bennük egyéni érdekl ődésüket egyéní-
eg, nem feltétlenül közösségi módon, viszont elvileg mindenki által egyaránt hozzáférhet ő he-
yen (közös helyiségben) elégíthetik ki. Aminek egyedüli akadályát csak az képezheti, hogy
látogatásukért (használatukért) követelt anyagi hozzájárulást, a belépti díjat széles néprétegek
okáig nem tudják megfizetni.
A nyilvánosság szociális-fizikai terének újabb sajátos változatát a fogyasztási szükségletek
gyéni, de közösségi keretek közötti kiszolgálására specializált éttermek, kocsmák, bárok,
gyéb énekes vagy táncos szórakozóhelyek, valamint az üzletek és kivált az áruház alkotják.
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
4 Gyáni Gábor TÉT 1990.1
Nem feledhetők végül a „közlekedő ember" funkcionális térigényéb ől megszülető nagyvárosi
vasúti pályaudvarok, melyekhez századunkban buszpályaudvarok és a repül őterek csatlakoz-
nak. A vasúti pályaudvarok ugyan csak egyetlen funkció céljából épültek a múlt század derekán
és második felében, gyakorlatilag viszont tágabb nyilvánosság-szerepet olvasztottak magukba.
A pályaudvari élet elengedhetetlen kellékei, az étterem (helyesebben csak resti), a postahivatal,
a boltok stb. mind-mind hozzájárulnak ezen intézmény funkciógazdagodásához.
A magánélettől elkülönülő közszférának és a köztérnek ez a szétaprózódása ugyanakkor ol-
dotta is a nyilvános viselkedést er ősen gúzsba kötő polgári kódokat. Az utóbbiak az önfegye-
lem, a visszafogottság, és az idegenek, tehát a nagyvárosok tömegtársadalmát alkotó individuu-
mok közötti személyes érintkezés erő s korlátozása jegyében változtatták „holt térré" a nyilvá-
nos megjelenés színtereit (Sennett 1977). Persze csak lazított e kódok merevségén, de nem he-
lyezte azokat hatályon kívül. Ám a változatok vizsgálata nem tartozik futó áttekintésünk körébe.
Annyit azért megjegyezhetünk, hogy a viselkedés, a nyilvánosság számára szóló magatartás új
értelme korántsem tekinthet ő spontán folyamatok eredményének, de nagy része volt benne az
irányításnak, a hatalmi eszközökkel kikényszerített alkalmazkodásnak, a morális ideológizálás-
sal kísért rendőri erőszaknak. Beszédes példái ennek a köztér használatával kapcsolatban meg-
fogalmazott helyi szabályozások, városi törvények és maga a mindennapi rend őri gyakorlat.
Igencsak leegyszerűsítenénk a képet, ha a „magán" és a „köz" fogalmainak elválását elinté-
zettnek gondolnánk az otthon és a rajta kívüli világ kett ősségével. Nemcsak azért nem kielégít ő
ez a beállítás, mert maga a külvilág is — láthattuk — különböz ő minőségű terek sokaságára
osztódott szét, melyek a merev oppozícióban szemlélt magán- és közszféra kisebb vagy nagyobb
fokú elegyítését valósították meg. Ha az utcát tekintjük a köztér legszemélytelenebb, legsemle-
gesebb megnyilvánulásának, mennyivel több a személyes és szociábilis elem az olyan félnyilvá-
nos köztérben, mint amilyen a kávéház, nem is beszélve pl. az exkluzív klubok, kaszinók vilá-
gáról. De jellemző különbségek állhatnak fenn e tekintetben ugyanazon „köztér" használói
között is. Merőben másként viselkedik az étteremben (szórakozóhelyen) az alkalmi és a törzs-
vendég, illető leg az, akinek ez a munkahelye (pincér). Az utóbb említett személy számára ez
a semleges, idegenekkel benépesített köztér már szinte személyes jelleget ölt, amelyben "ott-
hon" van, amely tehát már inkább félprivátnak bizonyul számára (Lofland 1973).
De azért sem elégedhetünk meg az otthon és a rajta kívüli világ kett ősségének puszta feltétele-
zésével, mert a privátnak számító otthoni világ sem egészen mentes a „köz" és a „magán"
dichotómiájától. Újfent az angolszász országok múlt századi fejleményei mutatják a legplaszti-
kusabban, hogy az otthon falai között is bekövetkezett a terek feldarabolása s megsokszorozódá-
sa, amelynek egyik vonatkozásban jól megfeleltethet ő a magán- és a közszféra differenciálódá-
sa. A tágas közép- és nagypolgári lakásokban, majd id ővel a kontinensen megszokottnál jóval
nagyobb munkáslakásokban is megfigyelhető a helyiségek, a szobák funkcionális megosztására
való törekvés. Mindenekelőtt elkülönült egymástól a család és a háztartás lakrésze, az utóbbi,
a konyhán kívül, felölelte a cselédszemélyzet szobáit is. A családi lakrészt tovább differenciálta
a kor és a nem: a feln őttek éppúgy elkülönültek a térben a gyerekekt ől, amennyire a felnőtt
férfi és nő szintén külön húzódott a lakás egy-egy szögletébe. S őt, a közös használatban álló
helyiségek is szegregálódtak a nemek szerint: az ebédl ő inkább a férfiak, a szalon inkább a
nők szférájához tartozott. Számunkra itt most mégis az a dönt ő, hogy rámutassunk: az otthon
privát terén belül is kialakult a „magán" és a „köz" megosztottsága. A „családi szobák" állo-
mányán belül a hálószoba képviselte a teljes intimitást és a szalonban valósult meg az otthonba
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
TÉT 1990.1 A városi mikroterek 5
becsempészett nyilvános tér. Már maga a helyiség eredete is beszédesen vall err ől. Mint Grier
az amerikai szalonokról írott könyvében igazolja, a lakások szalonjait id őben megelőzte és
megelőlegezte a nyilvános szalon. Ez utóbbi mint szállodák, vasúti szerelvények, g őzhajók tar-
tozéka, igen gyakori a múlt század második felében az Egyesült Államokban. Ezeknek a szalo-
noknak alapvető szimbolikus funkciójuk volt, hogy a középosztályi kifinomultság és elkülö-
nültség látható megnyilvánulásaiként szolgáltak (Grier 1989).
Nem állítom, hogy a középosztályi otthonok univerzális lakrésze, a szalon mindenhol a nyil-
vános szalonoknak volt leszármazottja. Tény viszont, hogy értelmük és szerepük mindenhol
teljesen azonos: csak és kizárólag házi társas összejövetelek céljaira használják, köznapi hasz-
nálatára nincsen példa. Mint az otthon külvilág felé fordított arca, a szalon különösen alkalmas
a hivalkodásra, a magamutogatásra, a reprezentációra. Innen ered, hogy ebbe a helyiségbe zsú-
folják a legtöbb értékes bútort és dekórumot, ide összpontosul egy-egy otthon ingóságából az
értékek zöme (Clark 1976; Gyáni 1989).
Általánosságban érvényes, jegyzi meg Daunton, hogy minél inkább differenciálódik a laká-
son belüli tér, annál nagyobb hangsúlyt kap a magán- és a közszféra közötti szigorú különbség
(Daunton 1989). De vajon milyen ökológiai struktúra és szociális térszerkezet képezi minden-
nek a hátterét?
Várostervezés — fert őtlenítés — szegregálás
Az utca személytelen és semleges voltának fokozatos megteremtése, a 19. század folyamán
végig, lankadatlan erőfeszítésekre ösztönözte a hatóságokat. Különösen hatványozottak voltak
ezek az erőfeszítések a munkásnegyedeken belül, ahol az utcák, egyéb közterek, s őt nemegy-
szer a lakások szorosabb hatósági- rend őri felügyelete éppen arra lett volna hivatva, hogy a
közszféra polgári normáinak gyakorlati érvényt szerezzen. De miért a fokozott figyelem törté-
netesen itt, és mondjuk nem a belvárosban? Ennek legalább két oka van; egyrészt a nagyvárosok
meglehetősen polarizált társadalmi szerkezete, melyben többnyire az alsóbb, a munkásrétegek,
proletár társadalmi csoportok alkotják a számszer ű többséget, ám mellettük az átlagost megha-
ladó mértékben vannak jelen a leggazdagabb, legtöbb hatalmi befolyással és presztízzsel rendel-
kező vezető osztályok tagjai. Ebben az éles osztálykülönbségekt ől szabdalt városi társadalom-
ban az embercsoportok térbeli elhelyezkedésének kulcsjelent ősége van. Olyannyira, hogy az
eltömegesedő, mert népességszámában oly mértékben felduzzadó nagyvárosi társadalomban
a puszta tájékozódás, az eligazodás megkívánta megismerés els őrendű eszközévé a térbeli loka-
lizáció válik. Az idegenek világának a boldoguláshoz, a mindennapi életvitelhez szükséges kiis-
merése már nem hagyatkozhat a puszta vizualitásra; nem elégséges már a gyakorlott szem,
az iskolázott tekintet, hogy eligazítson bennünket az idegenek, a nagyváros általunk személye-
sen nem ismert lakóinak identitása fel ől. A test külső megjelenésének, a ruházat, a gesztusok
figyelmes tanulmányozásán alapuló „rendszerezés", a város „szövegének" ilyetén „olvasása"
nem lehetséges többé a modern (az ipari korszakban kiteljesed ő) nagyvárosban. Fel kell hogy
váltsa azt annak megfigyelése és állandó tudatosítása, hogy mi a dolgok térbeli rendje, hogy
az ilyen és ilyen identitású (társadalmi hovatartozású) egyének és csoportok, vagy ez és ez a te-
vékenységforma hol is helyezkedik el a város térképén (Lofland 1973). Ennek a ténynek mint
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
6 Gyáni Gábor TÉT 1990.1
tükörnek csak a tárgyi valóságra vonatkoztatva lehet teljes értelme, hiszen arra utal vissza, hogy
a nagyvárosok szociális topográfiája a hosszú 19. század évtizedeiben alapvet ően átalakult.
A hatósági figyelem egyoldalú irányának oka másrészt az, hogy az egyes társadalmi makro-
és mikrocsoportok egymástól eltérően vélekednek a nyilvánosság jellegér ől és határáról, s en-
nek megfelelően köztéri viselkedésmódjuk szembet űnő különbségeket mutat. Vegyük elsőként
szemügyre a nagyvárosok ökológiai felépítésében bekövetkezett dönt ő átalakulást, amelynek
hatására a nagyvárosi ember a vizuális rendszerezésr ől kénytelen volt áttérni a térbeli lokalizá-
cióra, mint a dolgok és emberek közötti eligazodás f ő metódusára.
Már Engels rámutatott, hogy Párizs (vagy más nagyvárosok) "Haussmannosítása", tehát a
Haussmann példáját követ ő gyökeres átépítése következtében a társadalmi osztályok térbelileg
a korábbinál távolabb kerültek egymástól. Mint írta: „A 'Haussmann' szón azt az általánossá
vált gyakorlatot értem, amely abban áll, hogy áttörik a munkáskerületeket, különösen ha nagy-
városaink központjában fekszenek ... Az eredmény mindenütt ugyanaz, akármilyen különböz ő
is az ok: a legbotrányosabb utcák és kis sikátorok eltünnek , máshol azonban nyomban újra
keletkeznek, gyakran a legközelebbi szomszédságban.°' 4
A várostervezés eszméjének múlt század közepi megfogalmazása, majd els őként Párizsban
történő gyakorlati megvalósítása (1853-tól) (Sutcliffe 1979) nem csekély mértékben éppen a fel-
ső és az alsó társadalmi csoportok minden addiginál teljesebb fizikai elkülönítését célozta. Az
egyre heterogénebb és zsúfoltabb nagyváros népességének tervezés útján megvalósítandó tér-
beli hierarchikus újraosztása mögött, más motivációkkal együtt, különösen a járványoktól való
páni félelem hatott. Ha volt megfogalmazott érvrendszere, „nyelve" a korabeli várostervezés-
nek és a lakáskérdést problémaként tételez ő szociális reformereknek, az egy alapjában
egészségügyi-orvosi szemléletben gyökerezett. A várostervez ők és a lakásnyomor csillapításán
elmélkedő -fáradozó reformerek diskurzusa, fogalmi nyelvezete telis-tele volt afekély, a ragály,
tehát az orvosi patológia megannyi egyéb kifejezésének metaforikus használatával. Nem kivétel
ez alól maga Haussmann sem, akinek kedvelt metaforája szerint a várostervez ő tulajdonképpen
az a sebész, aki a város, Párizs testének az egészsége végett kényszerül átfogó sebészi-m űtéti
beavatkozásra egész városrészek lerombolása (kivágása, eltávolítása), és újak felépítése (beül-
tetése) útján (Vidler 1978).
S jóllehet a közegészségügyi, vagy inkább társadalom- patológiai szemlélet társadalomalakí-
tó vezérelvvé, egyenesen ideológiává magasztosulása joggal hivatkozhatott a 19. századi nagy-
városokat tartósan, több hullámban vissza-visszatér ően sújtó tömegjárványok, főként a kolera
elrettentő példáira (Evans 1988); igazában mégsem csak err ől volt szó. Igaz, a korban mély
beidegződések hatottak abba az irányba, hogy a társadalmi jelenségekhez biológiai analógiákon
át, hamisítatlan orvosi látásmóddal férk őzzenek közel. S ebben bizonnyal része volt annak is,
amit Carlo Ginzburg szellemes tanulmányában állít, hogy ti. a kortárs orvostudomány a huma-
niórákkal még alapvetően azonos megismerési modellt képviselt. A korabeli orvoslás szokvá-
nyos eljárása volt ugyanis, hogy az egyedi közvetlen megfigyelését kvalitatív jelleg ű ténymegál-
lapítással, a diagnózis felállításával zárta le (Ginzburg 1980). Jellegénél fogva ez a fajta
megismerési „technika" éles különbséget tett jó és rossz, egészséges és egészségtelen, normá-
lis és abnormális között. Az emberi világra és annak képz ődményeire alkalmazva pedig úgy
működött ez a szemléletmód, mint ahogyan Michel Foucault beszél a hatalom „normalizálási"
technikájáról (Foucault 1979). Magától adódott tehát, hogy a polgári értékek tagadása, vagy
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
ÉT 19901.1 A városi mikroterek 7
akár csak az elhanyagolása, az ellenállás velük szemben a mondott értékek táplálói és védelme-
zői szemében ne tűnjék másnak, mint puszta eltévelyedésnek, patológikus megnyilvánulásnak,
s mint ilyen, jól megragadhatónak tűnt a rendelkezésre álló orvosi- egészségügyi metafórákkal
is. „A polgári társadalomreformerek tudatában — írja Ann-Louis Shapiro — a fert őzött kuny-
ióikból nap mint nap előbújó városi munkások egyszerre jelentették az egész társadalmat érint ő
biológiai, morális és politikai veszélyforrást ... Nem véletlen, hogy a reformerek egymást átfe-
dő csoportjaiban a lakásügy reformja lett az els őszámú prioritás, úgy tűnt ugyanis, hogy ez
a munkásosztály fert őtlenítésének és pacifikálásának a legígéretesebb módja." 5
j Egy szó mint száz: a tőkés városfejlődés- és fejlesztés, e folyamat nagyvárosokat érint ő része
elfokozta a társadalmi rétegek térbeli elkülönülését. Ami Párízst illeti, „Haussmann rombolá-
ai , ritka kivételekkel, nem tüntettek el egész negyedeket, de abba az irányba hatottak, hogy
gymástól elszigeteljék azokat." 6 De a francia főváros mellett, ha talán nem is ilyen látványos
ódon, teljes újjáépítéssel egybekötve, hasonló folyamat ment végbe Londonban is, ahol a
ta kosság területi polarizálódása a század végére már hiánytalannak nevezhet ő (Olsen 1986; Jo-
es 19842).
És rokon szándékok mozgatták — a katonai és az infrastruktúra modernizálását célzó meg-
ontolások mellett — Bécs várostervez őit is, amikor a Ringstrasse megalkotásával (1860 után)
zinte két részre osztották az eddig is e vonal mentén elkülönül ő szocio-fizikai városegészt:
körúton belüli arisztokrata és közép-, vagy inkább nagypolgári népesség ű, reprezentatív köz-
pületekkel teletűzdelt belvárosra, az ún. Ring-zónára, valamint a körutakon kívüli munkások
akta külvárosokra (Olsen 1986; Schorske 1981 2; Hanák 1985).
Ami Berlint és Budapestet illeti, a két fővárosban a széls ő társadalmi rétegek térbeli elkülöní-
se kevésbé öltött szembeötl ő méreteket, bár jól felismerhető nyomai így is létrejöttek az új
ároskép századvégi megalkotása eredményeként. Hiszen a külön munkásnegyedek a külváro-
okban vagy a peremtelepüléseken, majd az ellentétes oldalon, a fels ő- és a középosztályok
tal benépesített bels ő városnegyedek főbb kontúrjai itt is, ott is hamar kirajzolódtak. Mégis:
két ellentétes osztály tagjai helyenként egymás közelében maradtak, pontosabban szólva, köz-
"k a térbeli távolság mindig kisebbnek mutatkozott, mint más európai (és észak- amerikai)
agyvárosokban. E társadalmi összekeveredés közvetlenül összefüggött a bérházak e két város-
an megfigyelhető általános elterjedtségével. A wilhelmiánus Berlinben, szimptomatikusan,
em találni egyetlen olyan kerületet, ahol a munkáslakások aránya meghaladta volna a teljes
akásállomány 80 %-át; ugyanakkor meglep ően gyakoriak a kevert lakótársadalmú bérházak.
z egyetlen épületen belüli társadalmi sokféleség s űrű előfordulása annak is eredménye, hogy
erlin Haussmann-ja, James Hobrecht csökönyösen pártolta a közép- és a munkásosztály által
gyüttesen lakott bérház típusát. Úgy vélte, hogy a különböz ő rétegek így megvalósuló térbeli
özelsége hozzájárulhat gazdag és szegény megbékéléséhez, a közöttük gyakori konfliktusok,
llenségeskedések könnyebb elsimíthatóságához (Liang 1976).
Nem tudni, volt-e ehhez fogható eszmei forrása a kevert lakóközösség ű bérházak budapesti
eghonosításának. Tény viszont, hogy ha f őleg nem is a külvárosokban, az ott álló bérkaszár-
nyákban, hanem a belső városrészek kevésbé rangos bérpalotáiban (és ezeken a területeken
zek alkották a többséget), különböz ő társadalmi rétegek képvisel ői egyidejűleg voltak jelen
egyazon lakóházban. Nemcsak a mellékutcák szerényebb épületeire érvényes ez, hanem még
a Nagykörút legtöbb bérházára is. Helyesen summázza Hanák Péter, miszerint: „A magán-
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
8 Gyáni Gábor TÉT 1990.1
szféra szoros elkülönítésének és az alsóbb néposztályoktól való minél teljesebb elkülönülésé-
nek burzsoá elve Budapesten kevésbé érvényesült, mint Nyugat- és Közép-Európa egyéb nagy-
városaiban. Az udvari lakásokban ... kispolgári családok, hátul pedig munkások, szegény em-
berek éltek együtt gazdag polgárral, s őt bizonyos fokig az életébe is beláttak." 7 Mindebből
azonban nem következik, hogy minden budapesti bérház, kivált bérpalota bérl őközössége ke-
vert lett volna (Gyáni 1978). S még kevésbé kell ebb ől arra gondolni, hogy a magyar fővárosban
nem léteztek masszívan munkáslakta kerületek, olyan proletárgócok, amelyek mégiscsak a
munkások többségének szolgáltak lakhelyül. Igaz viszont, hogy a legkoncentráltabban mun-
káslakta Kőbánya és Óbuda területén is kevesebb a munkáslakások aránya 80 % -nál (1911), s
hogy még a két világháború között is, amikor pedig n őtt a szegregáció mértéke, Angyalföldön
az egyszobás lakások aránya 84 % körüli (1935), bár nem minden szoba-konyhás lakás bérl ője
tartozott a munkásság soraihoz (Gyáni é. n.).
Az imént említett városok között észlelhet ő különbségek további árnyalása sem teheti kétsé-
gessé, hogy a fejlett európai és észak-amerikai metropoliszok mindegyikében n őtt és megszilár-
dult a rétegek szegregációja. S ebben az összefüggésben komoly súlya van annak, hogy belváro-
si vagy munkások lakta külvárosi negyed utcáját, közterét vizsgáljuk-e. Például azért, mert már
csupán a fekvésüktől függően más és más funkciók hordozói lehettek e nyilvános térségek. A
belváros széles, reprezentatív középületekkel szegélyezett sugár- és körútjai „nyertek" felhatal-
mazást arra, hogy szakrális közösségi-politikai eseményeknek szolgáljanak színhelyül: itt ren-
dezték (rendezik ma is) a nyilvános ünnepségeket, tömegfelvonulásokat, katonai parádékat,
szóval a hatalom által kezdeményezett és jóváhagyott ceremóniákat, közösségi rituálékat. Ehhez
fogható nyilvánosság-funkcióval a külvárosok lakónegyedeinek az utcái (terei) közül természet-
szerűleg egy sem rendelkezhetett.
Továbbá: eltértek egymástól abban is, hogy amíg a belváros útjain, utcáin, közterein az élet,
a nyilvános megjelenés hétköznap is inkább tartotta magát a polgári mércékhez, amelynek a
csendben maradás, az önfegyelem, a szociabilitás minimálisra korlátozása képezi a lényegét,
addig a külvárosok nyilvános térségein er ő szakkal kellett annak valamelyest is érvényt szerezni.
Ennek egynémely vonatkozásáról szólnék a tanulmány utolsó részében.
Kié az utca?
Az utca mint köztér használatát hagyományosan az szabta meg, hogy tág lehet őség nyílt az
informális élet, a társaslét szociabilitásának itteni kiélésére. E hagyomány élesen szembekerült
a köztér szabályozásának, tulajdonképpeni semlegesítésének azzal az elképzelésével, amely
a hatóságokat kezdte átitatni a 19. század elejét ől és még inkább közepétől. Angliában pl. az
utcai köztér használatát illet ő korábbi egyetértés a múlt század derekán kezd megbomlani, ami-
kor megkezdődik az utca hatósági „igazgatása". Ennek a jegyében egyre-másra látnak napvilá-
got az utca rendjér ől intézkedő városi szabályzatok (Daunton 1983). De ide nyúlik vissza a
városi rendőrség korabeli szervezeti kiépítése és a rend őri tevékenység fogalmának a radikális
kitágítása is. Ezekkel a lépésekkel kezdetét vette az utca polgári kódjának, mint általánosan
érvényes (és kötelez ő) normának a ráerőszakolása a társadalom széles tömegeire. Ami azután
gyakran közvetlen beavatkozást tett szükségessé az egyes emberek és sz űkebb közösségek életé-
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
TÉT 1990.1 A városi mikroterek 9
be, magánautonómiájába. A század derekán az észak- angliai városokban például „a rend őrség
fellépése azt a hatást keltette, hogy támadás éri a hagyományosan szentesített szabadságot —
az utcai csoportosulás szabadságát... A rend őr szokványos felszólítására (tovább, tovább!) rea-
gáló tömeges attitűd nyugodtan besorolható a munkásosztály engedetlenségi viselkedésformái
közé". 8
A rendőr beavatkozása a nyilvános élet vitelébe nemcsak hogy intenzívvé vált, de a jellege
is megváltozott. „A 'kényszer-akkulturáció-ként is nevezhet ő felügyelet hatékonyságát foko-
zandó az elszórt, er őszakra hagyatkozó ellen őrzést felváltotta az a fajta rend őri fegyelmezés,
amely a szüntelen felügyelet nyomásának tette ki a népességet. Ez a hatalomérvényesítés meg-
követeli a hatalom képvisel őjének, a rendőrnek mindenkori fizikai jelenlétét, fürkész ő-vizslató
tekintetének irritáló állandóságát, hogy mindenkiben meggyökereztesse annak tudatát, hogy
a rendőr mindig a közelben van és bármikor a helyszínen teremhet" (Storch 1975-76). A fegyel-
mezésnek ez a metódusa a Bentham-i panoptikumban rejl ő hatalom-technikai elvet viszi át a
napi gyakorlatba, s mint ilyen, hamisítatlan normalizáló mikrohatalmi stratégiának fogható fel
-
(Foucault 1979).
A szüntelenül fürkész ő rendőri tekintet azonban csak akkor lehet igazán hatékony, ha vizuáli-
san uralhatja a felügyeletére bízott terepet, és egyúttal képes eligazodni a fegyelmezend ő idege-
nek világában. A városi terep áttekinthet őségét megkönnyítette a széles és egyenes utcák rend-
szere. Arra, hogy mennyire nagy súlyt nyert a rend őri pillantás akadályainak lehető kikü-
szöbölése, egyetlen példát említek. Amikor Budapesten vita alakult ki az 1880-as években a
rendőrség, valamint a kávéháztulajdonosok között arról, hogy vajon a kávéházak elfoglalhatják-
e a maguk céljaira a járda egy részét, bekerítvén azt a részt, ahová asztalokat és székeket helyez-
nek ki, a megoldást hevesen ellenz ő rendőrség egyik érve így szólt: „miután a rend őri közegek
létszáma nem engedi meg, hogy minden egyes bekerített üzlet elé őrszem állíttassék, a távolabb
álló őrnek az utcza áttekintése, ezen bekerítés által, igen megnehezíttetik, s őt lehetetlenné téte-
tik", minek következtében "éjjeli csavargók és gyanús egyének, az őket szemmel tartó rend őr
elől, ezekben alkalmas búvó helyeket találnak...". 9 Megjegyzem: a városi tanács, némi tanács-
talanság után, végül engedélyezte a járdarészek bekerítését. Ami a másodikként említett felté-
telt illeti, az általános problémát érint. Volt már arról szó, hogy a városi „szöveg", az idegenek
alkotta nagyváros kaotikus világa mind kevésbé érthet ő, értelmezhető pusztán vizuális jelek
alapján. A rendőr viszont ahhoz, hogy feladatának megfelelhessen, pusztán vagy dönt ő mérték-
ben az iskolázott tekintet megismer ő (tájékozódó) képességében bízhat, ez legf őbb eszköze.
Hogy milyen jelentősége volt a korban a rend őri tekintet „intelligenssé" tételének, azt egy phi-
ladelphiai példán mutatom be. „A jár őröknek szükségük volt valamilyen módszerre, hogy
egyetlen pillantással eldöntsék az illet ő társadalmi állását. Azok az amerikaiak, akik igyekeztek
megszabni, hogy kit tartóztasson le a rend őrség, főként a ruházatban jelölték meg a szociabilitás
megnyilvánulását. A viselet jól megválasztott együttese ti. megmutatta, hogy visel ője tisztában
van a 'rend, a rendszeresség és a jó id őbeosztás' értékével ... Az viszont, aki slamposan öltözk ő-
dik, a közönségre nézve potenciálisan veszélyt jelenthet, az ilyeneket tehát a rend őrségnek gon-
dosan szemmel kell tartani. A küls ő megjelenést iránytűként kezelve az alkalmazottak így gyor-
san azonosíthatták, s nyomban az ellen őrzésük alá is vonhatták a társadalom jólétét
veszélyeztetőket." 10
Az utca személytelenné tétele a „morális reform" ügybuzgó végrehajtóiként tényked ő rendő-
röknek fontos feladatát képezte. Az utcai és egyéb közterek ilyen értelm ű semlegesítését szám-
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
10 Gyáni Gábor TÉT 1990.1
talan példán illusztrálhatjuk. Közülük az egyik legszéls őségesebb az, amely szerint a berlini
bérkaszárnyák egyikében-másikában a tulajdonos házirendbe foglalt tiltással illette a gyerekek
udvari játszadozását, vagy a bérl ő k azon szokását, hogy a lakásukban facip őt hordjanak, az
ablakpárkányokra virágokat helyezzenek vagy kiálljanak a gangra és a lépcs őházban beszélges-
senek (Ling 1976). A magán- és a közszférának az efféle tiltásokban kifejez ődő végletes téri
szétválasztására példa az is, hogy Philadelphia-ban, szintén a múlt század derekán, a rend őr
kötelességévé tették az olyan utcán talált részeg őrszobai elzárását, aki nem tudott számot adni
a nevéről és a lakcíméről. Így kívánták elejét venni, hogy az illet ő privát életfunkcióját, az
alvást köztéren, az utcán oldja meg (Johnson 1979).
De túl az említetteken, az utcai nyilvánosság terjedelmét is másként határolja körül a viselke-
dés új polgári felfogása, mint a továbbél ő népi hagyomány. Egyebek között legitimitását kezdi
veszteni az utcai árusítás vagy szórakozás, amely specializált közterek illetékességébe kerül
át (bolt, piaci csarnok, szórakoztató intézmények). Szabályrendeletek garmadájával igyekszik
a hatóság gátat vetni az utcai árusok ténykedésének éppúgy, mint az utcai zenészek m űködésé-
nek a századközép Angliájában. És hasonlóképpen tilalomlistára kerülnek a f őleg fiatalokat
megmozgató utcai játékok és sportok, az utcán űzött futballozás, birkózás és a többi közösségi
esemény (Daunton 1983; Green 1982).
Nem követjük most tovább a történetet, amely a köztér fogalma, használatának joga és illeté-
kessége körüli szüntelen vita és konfliktusok sorozata úgyszólván mind a mai napig. Hadd emlé-
keztessek csupán egyetlen mozzanatra: nem is olyan régen született egy — azóta visszavont
— parlamenti rendelkezés Magyarországon, amely megtiltotta a Parlament épülete körüli fó-
rumszerű tér használatát tömegdemonstrációk céljaira. S ezzel a köztér politikai célokra történ ő
kisajátításának a témájához érkeztünk, amely azonban külön vizsgálódást kíván.
Jegyzetek
Ariés, P. (1987) A gyermek és a családi élet az ancien régime korában. In: u ő: Gyermek, család, halál. Tanulmányok.
(Budapest: Gondolat) 213-214.
2 Zola nevezi így a 19. század vége felé Párizst. Lásd Vidler, A. (1978) The Scenes of the Street: Transformations
in Ideal and Reality, 1750-1871. In: S. Anderson (ed.): Ön Streets (Cambridge: Mass) 100.
3 Folguera, P. (1985) City Space and the Daily Life of Women in Madrid in the 1920s.
Oral History Journal, vol.
13. no. 2. 53.
' Engels, F. (1969): A lakáskérdéshez. MEM 18. kötet, Budapest, 246.
Shapiro, A. L. (1985) Housing the Poor of Paris 1850-1902. (Madison) 159.
Olsen, D. J. (1986) The City as a Work of Art. London, Paris, Vienna (London: New Haven) 147.
Hanák P. (1988) Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejl ő dése a 19. században. In: A Kert és a
Műhely (Budapest: Gondolat)
° Storch, R. D. (1975-76) The Policeman as Domestic Missionary: Urban Discipline and Popular Culture in Northern
England 1850-80. Journal of Social History, IX. 482.
9 Budapest Főváros Levéltára IV. 1407. b. 465/1874-VII.
10 Johnson, D. R. (1979) Policing the Urban Underworld. The Impact of Crime on the Development of the American
Police, 1800-1887 (Philadelphia)
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
TÉT 1990.1 A városi mikroterek 11
Irodalom
Ariés, P. (1987) A gyermek és a családi élet az ancien régime korában. In: n ő.: Gyermek, család, halál. Tanulmányok
(Budapest: Gondolat) 213-214.
Bedarida, F. — Sutcliffe, A. (1980) The Street in the Structure and Life of the City. Reflections on Nineteenth-Century
London and Paris. Journal of Urban History, vol. 6. No. 4.
Berman, M. (1982) Al[ That is Solid Melts Into Air. The Ezperience of Modernity. New York, 159.
Clark, C. E. jr. (1976) Domestic Architecture as an Index to Social History: the Romantic Revival and the Cult of
Domesticity in America, 1840 70. Journal of Interdisciplinary History, vol. 7.
-
Daunton, M. J. (1983) House and Home in the Victorian City. Working-Class Housing 1850-1914. (London: Edward
Arnold)
Daunton, M. J. (1989) The Social Meaning of Space: The City in the West and Islam. (Kézirat)
Evans, R. J. (1988) Past and Pressent, Epidemics and Revolutions: Cholera in Nineteenth-Century Europe. 120.
Folguera, P. (1985) City Space and the Daily Life of Women in Madrid in the 1920s. Oral History Journal, vol. 13,
no. 2. 53.
Foucault, M. (1979) Discipline and Punish. 771e Birth of the Prison, (London: Harmondsworth)
Green, D. R. (1982) Street Trading in London: A Case Study of Casual Labour, 1830-60. In: J. H. Johnson — C.
G. Pooley (eds.): The Structure of Nineteenth Century Cities (London: Croom Helm) 139-147.
Grier, K. C. (1989) Culture and Comfort: People, Parlors, and Upholstery, 1850-1930 (University of Massachusetts
Press)
Gyáni, G. (1978) Egy lipótvárosi ház lakói a huszas évek elején, Budapest. 9. sz.
Gyáni, G. (1989) Domestic Culture of the Upper-Middle Class in Budapest, 19th Century, Előadás az 5. Angol magyar
-
történészkonferencián.
Gyáni, G. (é. n.) Nyomortelep és bérkaszárnya. A budapesti munkáslakás múltja. (Budapest: Magvető) Megjelenés
előtt.
Hanák, P. (1985) A Ringstrasse és a Nagykörút. Bécs és Budapest városfejl ődésének összehasonlítása. Világosság 2.
Hanák, P. (1988) Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejl ődése a 19. században. In n ő.: A Kert és
a Műhely. (Budapest: Gondolat)
Hohenberg, P. M. — Lees, L. H. (1985) The Making of Urban Europe 1000 1950. Cambridge: Mass.
-
Johnson, D. R. (1979) Policing the Urban Underworld. The Impact of Crime on the Development of the American
Police, 1800-1887. (Philadelphia)
Jones, G. S. (19842) Outcast London. A Study in the Relationship Between Classes in Victorian Society. (New York)
Liang, H. H. (1976) Lower Class Immigrants in Wilhelmine Berlin. In: A. Lees
- — L. Lees (eds.) The Urbanization
of European Society in the Nineteenth Century. (Lexington, Mass.) 219 221.-
Lofland, L. H. (1973) A World of Strangers. Order and Action in Urban Public Space (New York: Basic Books)
Olsen, D. J. (1986) The city as a Work of Art. London, Paris, Vienna (London — New Haven) 147.
Schorske, C. E. (1981 2) Fin-de Siécle Vienna. Politics and Culture (New York)
Sennett, R. (1977) The Fall of Public Man. On the Social Psychology of Capitalism (New York: Vintage Books)
Shapiro, A. L. (1985) Housing the Poor of Paris, 1850 1902. (Madison) 159.
-
Storch, R. D. (1975-76) The Policeman as Domestic Missionary: Urban Discipline and Popular Culture in Northern
England 1850 80. Journal of Social History, IX.
-
Sutcliffe, A. (1979) Environmental Control and Planning in European Capitals 1850-1914: London, Paris and Berlin.
In: I. Hammerström — T. Hall (eds.): Growth and Tranformation of the Modern City. Stockholm, 89.
Vidler, A. (1978) The Scenes of the Street: Transformations in Ideal and Reality, 1750-1871. In: S. Anderson (ed.):
On Streets (Cambridge: Mass.) 100.
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
Tér és Társadalom 4. 1990.1: 1-13.
A SOCIAL HISTORY OF URBAN SPACE
Gábor Gyáni
Mainstream studies of urban space follow the traditions of the Chicago School still nowadays.
Accordingly, their research topic is the residential segregation of population in large cities and
related population moves. But urban space can also be studied in a different perspective: it
can be examined as a scene of the most varied—individual and public—activities and can be
considered in the light of values and norms related to its use. The present paper adopted the
latter approach and places the counterconcepts (dichotomy) of the public and private, as well
as the varied forms of social space conforming to these concepts, into the focus of analysis.
From the mid-18th century onwards, the spheres of public and private have been gradually
growing apart in the western countries of Europe. The present paper traces the functional trans-
formation of the public in large cities. As a result of that process, the metropolitan public, partic-
ularly the public of streets, has become impersonal and turned into a neutral „space". The
separation of the public and private is clearly visible both in the spatial structure and the build-
ing stock of large cities. This is a direct consequence of tendentious urban planning concepts
patterned after Haussman's remodelling Paris in the second half of the 19th century. The
metropolis thus reborn, through the inventions of boulevards and theoroughfares, having a sym-
bolic value, could serve both the practical needs of use by ever growing masses of people, the
functions of traffic, and a new kind of need for the impersonal outdoor public. At the same
time, public and semi-public spaces were mushrooming all over to serve the needs of strangers,
the individuals of the metropolitan masses, for being in public.
The dichotomy of public and private has evolved even within the private sphere: the family
and the home. There is a distinct division in the spacious dwellings of the middle- and upper-
middle- class between living-spaces of family members and domestic aids; and an isolated use
of space by sex and age within the family has also soon become general. Finally: some „family
rooms", primarily the bedroom, served strictly and specifically the needs of privacy, while
others, like the parlour, were explicitely reserved for social life.
Bringing about and controlling the impersonal and neutral character of the street has also
become an official task. The official-police supervision of population has become particularly
pressing in the living districts of lower social strata in order to make their residents respect
the bourgeois code of behaviour in public. All this indicates, at least indirectly, that social orien-
tation within cities reaching giant proportions, where urban community is becoming a mass
society, is getting more and more a matter of orientation by spatial location. In the world of
strangers, the knowledge required by everyday living cannot solely rely on the routine of a
trained eye, the „reading" of the urban "texture" depends on the urbanites' awareness of where
is what and who.
GYÁNI GÁBOR : A VÁROSI MIKROTEREK TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
Tér és Társadalom 4. évf. 1990/1. 1-13. p.
ÉT 1990.1 A social history of urban space 13
One of the direct causes arousing increased official control was a different, from the bour-
geois norms, notion attributed to the use of space by certain social groups and subcultures and
their limits of behaviour in public being placed somewhere else. This is emphasized by the
fut that ina modern metropolis, partly as a result of tendentious urban planning interventions,
s ocial groups are more segregated than earlier. Segregation was used, among others, for
revention from revolving epidemics (cholera) which, due to their spatial vicinity, also afflicted
1.1
e upper classes. The (inner) city and the workers' peripheral residential distritcs were there-
ore also significantly dissimilar as symbolic spaces. The city had sacral and ceremonial func-
ions while peripheries could not gain such an acceptation, for the very reason that the informal
ooseness or indecency of street-life there has been for long preserved, in spite of official fights
gainst ít. The institutionalization of municipal police in most European cities in the middle
C« last century was largely derived from the requirement of a close and constant control over
ublic places in these districts. Police supervision of the time, saturated with the ethos of bour-
eois moral standards, was called to neutralize and impersonalize the public in these parts of
e city.
The „efficiency" of police work was strongly dependent on the extent to which the urban
,texture" was intelligible ina policeman's eyes; on how much a supervisor of the public sphere
ould be trained to become familiar, also visually, with the city. Besides, there were, of cciurse,
unicipal regulations in large number intended to enforce the norms of bourgeois behaviour.
hese regulations and the policemen, who act for their implementation, confine the life func-
ions, which are visible for the widest public, to an ever smaller circle and thereby compel
ommunity members to sequester themselves, for enjoyíng public life, in newly mushrooming
pecific micro spaces, public or semi-public places, specialized to fulfil one single function.
Transl. E. Daróczi